A kandalló felett Lee tábornok képe néz rám. A déliek hadseregparancsnoka egy párás erdőből lovagol ki, és ahogy a patak medrében lépdel fehér lován, a felkelő nap hátulról világítja meg a nyirkos völgyet, aranykoszorúba fonva a tábornok méltóságteljes alakját. Lee egyenes gerinccel ül a nyeregben, úgy lép ki a fényre. Ki tudja, mióta poroszkál a hideg fák közt, és vajon mennyien jönnek utána, hogy megvívják a következő nagy csatát. A képen a legendás Stonewall Jackson léptet a tábornok mögött. Jackson baráti tűzben veszítette életét, ez a tragikus esemény talán a polgárháború kimenetelét is megfordította. Ahogy a képet bámulom, a hátamon hideg futkos, a karomon libabőr, és mikor vendéglátómra nézek, akaratlanul kibuggyan belőlem a kérdés:
– Miért Lee?
– Miért Lee? – kérdez vissza a hölgy, erős texasi kiejtéssel, és szégyenlősen elmosolyodik.
– Miért Lee tábornok képe van a kandalló fölött?
– Óh. Ő a legnagyobb a történelmünkben! – és a mosolyába most némi megilletődöttség is vegyül. – Robert E. Lee istenfélő, egyenes ember volt. Lehetett volna az északiak hadvezére is, de a hazája Délen volt. A fegyverletételkor Grant tábornok, az északiak vezére tisztelgett előtte. Pedig ő aztán hitvány jellem volt, de Lee-t még ő is tisztelte, ha a történet igaz.
– Mit szóltál ahhoz, hogy Richmondban elbontották Lee lovasszobrát? – jutott eszembe az újabb kérdés.
– Óh, Dallasban is ezt csinálták. Sunyin, egyik napról a másikra. Nagyon fájdalmas… – Vendéglátóm arcán ismerős árnyék jelenik meg: ilyet Trianon említésekor látok magyarok arcán. – Még mindig sajnálom, hogy a Dél veszített. Lee hős volt. A polgárháború eredetileg nem a rabszolgaságról, hanem az önrendelkezésről szólt. De onnantól, hogy megszületett ez a keretezés, a rabszolgaság ügye, mindegy volt, hogy ki erényes és ki gazember. Ha a törekvéseidet erényekbe tudod csomagolni, a hitványság tort ül a nemes szándékok felett is, onnantól nem az igazság számít. Lee szobrainak eltávolítása logikus, de gyötrelmes folytatása annak, hogy a győztesek írták a polgárháború történetét. A rabszolgaság gonoszságának mindenképpen vége lett volna. Az igazi tét kezdettől a Dél térdre kényszerítése volt. Ma már a történelmünket is eltörölték.
Visszapillantok a lovon ülő Lee tábornokra, meg a konföderációs zászlóra, és érzem, ahogy Rákóczi vére lüktet az ereimben.
*
A termetes St. Louis-i mikrobiológus hirtelen mozdulattal felkapja a tányéromról a salátalevelet, maga elé emeli, és hadonászni kezd vele.
– Ez csak egy egyszerű levél, de minden benne van, amit tudnunk kell ahhoz, hogy higgyünk a teremtésben. Ez a levél megszámlálhatatlan sejtből áll. Mindegyik sejtben van egy apró szerv, ami energiát termel. Egész gépezetek dolgoznak a sejtekben azért, hogy a növény a szén-dioxidból oxigént hozzon létre. Az oxigén az élőlények egyik legfontosabb létfeltétele. Honnan tudja vajon a növény, hogy oxigént kell termelnie? Nem különös, hogy itt van egy élő organizmus, amely eleve egy nagyobb rendszer részeként működik és látja el a feladatát? Nem különös, hogy minden kapcsolatokban létezik, és az egyiknek szüksége van a másikra? Nem különös, hogy annyi biológus mégis gondolkodás nélkül elhiszi, hogy az élőlények a saját túlélésükért folytatott ádáz versenyben evolválódtak egyre magasabb rendű élőlényekké? Ez az apró, jelentéktelen levél azt kiabálja, hogy valaki összetett, átfogó rendszerben hozta létre a világot, amelyben ezért kezdettől szükség volt az előrelátásra, az egyetlen dologra, amelyre az idő és a vak véletlen önmagában biztosan képtelen!
A szenvedélyes professzorra nézek, majd a kezében himbálózó salátámra, és bólogatok. Az ősz fényeivel bevilágított étkezőben a világ hajnalát ünnepeljük.
*
Az egyetemi városrészben lakó vendéglátónknak mutatom a telefonommal megörökített feliratot, amely séta közben megragadta a figyelmemet. K. dekoratív, végtelenül kedves és nemeslelkű asszony, régi barátunk és jótevőnk. Otthona ízléses, minden elemében azt a kort sugározza, amelyben az amerikai nagylelkűség találkozott az európai műveltséggel, és mindezt az evangéliumi hit szőtte rendkívül vonzó egyveleggé.
– Lefényképeztem ezt a házat: itt van elé tűzve egy Black Lives Matter tábla. Más házak mellett is láttam ilyet.
– Igen, ismerem a házat. Egy mérges, összeférhetetlen hölgy él ott. Sajnálom őt.
– Errefelé is voltak felvonulások?
– Persze! A Loopban minden kirakatot betörtek, borzasztó hetek voltak. A félelem uralkodott. Az egyik szomszédnak a telkére is behatoltak. Amikor fegyvert emelt rájuk, hogy távol tartsa őket, őt fogták perbe. Gondold el: a saját házát védi, és még őt hibáztatják!
Fájdalmas pontot érintettem.
– Itt, St. Louisban régen kedvesek voltak az emberek. Tisztelettel viseltettek egymás iránt. Ma bemegyek a bankba, egy boltba, egy hivatalba, és mérges emberek néznek rám. A feketék állandóan dühösek. A kedves szóra is méreggel válaszolnak. Manapság mindenki dühös.
– Igen, ezt ismerem – feleltem. – Nálunk is ezt csinálta a marxizmus. Éket vert az emberek közé. Mindenkit a másik ellen fordított. Diabolikus eszme.
– Akkor a leginkább diabolikus, mikor a saját családodban teszi ezt. Olyankor érzed magad igazán védtelennek.
K. szomorú tekintetén csak a hit halvány sugara ragyog át. Lehetetlen, hogy Krisztus veszítsen.
*
Az akcentusából rögtön tudom, hogy nem tősgyökeres texasi, hanem egyike azoknak a kaliforniaiaknak, akik az őrület elől menekültek Texasba. A fordított aranyláz most Dallasba hordja az embereket. Rengetegen vannak. Mióta legutóbb, hét éve erre jártam, egész vidékek teltek meg új lakónegyedekkel. A régiek ijedten figyelik városuk teljes metamorfózisát. Amikor a R. család ide költözött, a hét gyerekből még csak néhány volt meg, a tengernyi unokából meg egyik sem. Az ő házuk állt a préri szélén. Ma a látóhatár újabb és újabb szeletét nyeli el a folyamatos építkezés. Ők egyszerűen csak Vasudvardnak nevezik a folyamatos pusztítást. Mennének tovább, nyugatra, de már nem biztos, hogy van erejük az újrakezdéshez, és mi van, ha ott sincs már látóhatár? A kaliforniaiak nyugatról özönlenek hozzájuk, Elon Musk egy egész városnyi embert és infrastruktúrát telepített át Texasba. Az alkalmazottak pedig hozzák magukkal progresszív eszméiket is. Szellemi Vasudvard – mondaná a R. házaspár. A régi texasiak az üllő és a kalapács között rekedtek. Friss levegőt a kezdődő Bluegrass fesztivál hoz számukra az Appalache-hegység ködös völgyeiből. A lányok a sütőversenyre készülnek, a fiúk kalapot vesznek és a bendzsóikat hangolják…
*
Az európai időzónában ragadt testem szerint hajnali három óra van. Egyébként csak este nyolc. C. S. Lewis írta annak idején, hogy „a modern közlekedés legszörnyűbb következménye, hogy ‘megszünteti a távolságot’. Valóban így van. Megszünteti egyik legcsodálatosabb ajándékunkat. Gonoszul leértékeli a távolság értékét, úgyhogy egy mai ifjú száz mérföldeket utazik, mégis alig él át valamit abból a felszabadulásból, zarándoklásból és kalandból, amit nagyapja tízmérföldes távon is átérzett.” A transzatlanti utazás egyszerűen elnyeli a távolságot, és ott hagy kiüresedve a másik parton. De én most ennél is nagyobb távolságot ölelek át: azt a mérhetetlen messzeséget, ami a Kr. u. 21. századi Amerikát választja el a Kr. e. 8. századi Júdától. Júda királyairól prédikálok (hajnali háromkor) egy amerikai gyülekezetnek, amelyik azért hívott meg, hogy Isten szavát hirdessem köztük. Ezt a távolságot a Szentlélek viszont nagy gyakorlattal hidalja át, és az üzenet kókadozó testemen keresztül is megérkezik Missouriba. Oda, ahol egykor lovas prédikátorok járták a Délnek araszoló Mississippi partjait, Mark Twain gőzölgő, iszapos tájait, és az örök élet rózsái teremtek.
*
A fenséges St. Louis-i Gateway-diadalív alatt T. S. Eliot szavai jutnak eszembe, aki innen indult, ahol a Nyugat kapuja áll, hogy végül lélekben ide is érkezzen, innen pedig az örökkévalóságba lépjen át:
„És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig –
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.”
Ádám, igazán szép az amerikai útinaplód, fontos benyomásokat gyűjtöttél össze és jól írtad meg. A déli hölgy érzelmei teljesen érthetőek. De….még a meglehetősen jobboldali, a kommunizmusról és a marxizmusról rendkívül ellenséges hangnemben író Hahner Péter is a történelmi mítoszok, tévhitek körébe sorolja azt a nézetet, hogy az amerikai polgárháború nem a rabszolgaság miatt tört ki. Azt meg végképp nem hiszem, hogy a rabszolgaság megszűnt volna a polgárháború nélkül is. Tudtommal a rabszolgaság legfőbb oka a gyapottermelés jövedelmezősége volt, azt pedig csak a rabszolgákkal lehetett elvégeztetni.
Mindaz, ami Délen UTÁNA történt, hogy visszaállították a kíméletlen faji megkülönböztetést, hogy a feketék nem szavazhattak, nem házasodhattak össze fehér emberekkel, hogy több ezer esetben lincselték meg őket, hogy a nyilvános vécékben külön ivócsap volt fehéreknek és feketéknek, hogy az ötvenes évek elején is az esküdtszék ártatlannak minősített két fehér férfit (Emmet Til-ügy), akik brutálisan megöltek egy Északről odalátogató 14 éves kisfiút, mert az állítólag szemtelenül viselkedett egyikük feleségével… és mindez a hatvanas évekig fennállt – mindez világosan megmutatja, milyen lett volna az amerikai Dél, ha nem robban ki a polgárháború, vagy nem az északiak nyerik meg. Lee tábornok lehetett nagy hős, és nemes jellemű ember. De aki fegyvert fog egy olyan rendszerért, amelyben rabszolgaságban tartanak milliókat, annak NE legyen szobra olyan társadalomban, amely jelentős részben az egykori rabszolgák utódaiból áll.
Kedves Ádám,
Elnézést kérek az „off-topic” hozzászólásért, de egy alkalommal megadtátok, hogy van új, színvonalas internetes (youtubes) magyar keresztény (protestáns) apologetikai sorozat. Akkor megnéztem, nagyon tetszett, de sajnos elfelejtettem a készítő lelkész nevét. Milyen webcímen lehet elérni ezt az apologetikai előadássorozatot? Köszönöm, ha megadod…
Teljesen értem, amit írsz. Számomra ez a narratíva volt mindig az ismerős, magam is ezt tanultam. Egyszer azonban végighallgattam egy déli egyetem történészének hosszú sorozatát a témában, és akkor találkoztam először a déliek narratívájával, ami egyáltalán nem tűnt képtelenségnek. Talán az is nyitottá tett rá, hogy sokszor tényleg a győztesek írják a történelmet, engem viszont érdekel a legyőzöttek hangja, igazsága is. A restauráció elnyomó évei olyan mértékben megfosztotta őket a méltóságuktól, hogy nem csodálkozom azon, hogy idővel ebben a témában is radikális gyökerekhez nyúltak vissza. Számomra ma összetettebb a képlet annál, hogy voltak a jó jenkik, meg voltak a rossz déliek, és a jenkik győztek. Úgy tűnik, a délieknek is volt sok sérelme és igazsága, de ezek a vereségeik járulékos veszteségeivé váltak.
istentkeresem.hu
Köszönöm szépen.
Az ember egy kincskereső lény: ahol a kincsed ott a szíved. Mindenki alapból úgy van prohramozva, hogy értékeket keres, ezért gyakran beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, hogy a jó oldalon áll, de a jó oldal nem igazán létezik, mert a jó a bekéltetés szolgálatában, az egyensúly fenntartásában jelenik meg és nem ezen vagy azon az oldalon. A szóban forgó háború számomra tipikus példája annak, amikor két rossz küzd egymással, és ez az, amit tipikusnak lehet tekinteni, ahogy a sportban sem a jó és a rossz küzd, hanem két egymás kijátszására, legyőzésére törekvő csapat küzd egymással.
Az a szándék, hogy valaki a legyőzöttek történetét, hangját keresi nagyon értékes, nélkülözhetetlen a bekéltetés szolgálathoz.
Igy van. A legyőzöttek hangját meg kell hallgatni. Szép példája ennek Joyce Ulysesse, ahol a tejárus öregasszonyt egy angol ébreszti rá arra, hogy van saját nyelve, az ír nyelv. Az amerikai polgárháború után a „carpet-baggerek”, akiket odaküldött a republikánus kormányzat korrupcióval és basáskodással próbálták megfosztani a Délt a saját identitásától. (Utána a déliek visszakapták a saját önkormányzatukat – és kitalálták a rabszolgaság helyett a Jim Crow-rendszert, a faji elkülönítést, a lincseléseket és a Ku-Klux-Klant.) És értem, hogy a délieket ez sérti, és meg kell hallgatni az ő hangjukat is. Azonban az amerikai polgárháború nem „két rossz” küzdelme volt. Az amerikai polgárháborúban az emberek egyenjogúságán alapuló demokrácia eszménye küzdött az emberek között a társadalmi hagyományokra és a vallásra hivatkozva (valójában a legnyersebb gazdasági érdekből) a legdurvább módon különbséget tévő, az emberek egy nagy csoportját elemi jogaitól is megfosztó déli rendszerrel. (Ez akkor is így van, hogyha a Délnek megvannak a maga értékei.). Ahogyan 1989 Magyarországán sem két rossz küzdött, vagy két olyan oldal, amelynek egyaránt megvoltak a maga értékei, hanem az emberi jogok és a demokrácia rendszere küzdött meg az egypárti diktatúrával (és ez akkor is így van, ha a kommunista rendszernek megvoltak a maga előnyei – a viszonylagos létbiztonság például). Szalai
A múltbeli – valós, nem valós, jogos, nem jogos – sérelmeknek és az ugyanilyen jelenlegi kockázatoknak azért ad egy keretet, hogy Texasnak a világon a 9. legnagyobb GDP-je van, ha az USA államait külön vesszük, a növekedési kilátásaik pedig elképesztőek, éppen néhány balos állam, főleg Kalifornia rovására. Erre mondják, hogy nekik a problémáik olyanok, mint a mi vágyaink.
A történelem az értelmetlen létformák váltakozása, melyben az a szándék jut érvényre, hogy hogyan lehet az emberekben rejlő tehetséget hatékonyabban fejleszteni és kihasználni. De ez lényegét tekintve nem különbözik attól, hogy hogyan lehet hatékonyabban disznót hizlalni. Az egyenjogúság erről szól. Az ördög nem hülye. Ettől eltekintve az egyenjogúság nem más, mint a róka és a gólya meséje. Mindkettőnek joga van ott ülni az asztalnál, csak hát az ördög a részletekben rejlik.