Nem a világ felett kell ítélnünk, hanem a saját gyülekezetünk tagjai felett – írja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek (vö. 1Kor 5,11-13). Persze még ez utóbbi is idegenül hangozhat számos kortárs kereszténynek, azokra gondolok, akik szerint a keresztény gyülekezet szinte egyetlen dolga, hogy ne ítéljen senki felett. Való igaz, az evangélium nem az ítéletről szól, hanem a kegyelemről, és van olyan ítélkezés, amitől tényleg szabadoknak kell lennünk még a gyülekezeteinkben is. Csakhogy akik ezt különösen hangsúlyozzák, valószínűleg elsőként írnak füstölgő posztokat, amikor egy közismerten korrupt, házasságtörő politikus a kereszténységére hivatkozik, vagy épp egy papot kapnak rajta, hogy két mise közt melegbárokban múlatja az időt. Egyfajta konszenzus tehát mégiscsak van azzal kapcsolatban, hogy a belül lévőkön számon kérhetjük a hitvallásuk és az életük közt feszülő következetlenségeket, és nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy pap pornófilmekben szerepel, vagy egy keresztény politikus kirámolja a közös kasszánkat. A belül lévők felett ítélünk. De mi van a kívülállókkal? Semmilyen értelemben nem inthetjük őket?

Pál szavaiból akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy egyáltalán nincs dolgunk a világ feletti ítélettel. A világ a világ, az egyház az egyház. Az egyház foglalkozzon a maga tisztaságával, Isten pedig majd foglalkozik a világgal. „Mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? Nem a belül levők felett ítélkeztek-e ti is? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni.” (1Kor 5,12-13) Az Isten Fia sem azért jött a világba, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy megmentse azt (vö. Jn 3,17). A tanítványoknak a világ sójaként elsősorban a saját „ízük” megőrzésére kell ügyelniük, ahogy Jézus tanította, és a saját kanócukat kell tisztogatniuk, hogy világíthassanak a sötétben. A gonoszság kovászát – hogy folytassam a metaforákat – önmaguk közül kell kitakarítaniuk, a konkoly kihúzását a világból az angyalokra bízhatják, akik a világ végén ezt a sziszifuszi munkát precízen el is fogják végezni. A gyülekezeti fegyelmezés a gyülekezeten belülre tartozik, ez a fajta ítélet az egyház belső ügye. De vajon ez azt jelenti, hogy a keresztényeknek egyáltalán nincs is dolguk a világ megítélésével?

Ez az a pont, ahol meg kell különböztetnünk eltérő ítéleteket, másként maga a Szentírás válik ellentmondásossá. Pál a korinthusiaknak az említett helyen arról beszél, hogy a hívőknek nem lehet céljuk a gonoszul élők folyamatos rendreutasítása, ez teljesen irreális feladat. Nem is ez az evangélium hirdetőinek a dolga, és alapvetően egyébként is a szeretet a tanítványok ismertetőjele, nem az, hogy erkölcsi magaslatról másokat utasítgatnak, mint egy felemelt mutatóujjú vegán harcos vagy klímaaktivista. Egy házasságtörőt vagy nyerészkedőt ki lehet zárni a gyülekezetből, de nem lehet kizárni a világból. Mi legalábbis nem ezt a küldetést kaptuk Jézustól. Másrészt viszont a világiak esetében sem marad el Pál szerint az ítélet. „A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni” – írja. Az apostol erről nyíltan beszél, tehát nem azzal van a gondja, hogy szóba hozzuk a világ feletti ítéletet, hanem azzal, hogy ezt az ítéletet tanítványokként – pontosabban egyházként – mi akarjuk rajtuk végrehajtani, különösen az evangélium reménységének felkínálása nélkül. A világ már ítélet alatt van, épp ezért hirdetjük neki az evangéliumot, amit nekünk is ezért hirdettek.

Annak a kimondása, hogy a világ ítélet alatt van, nincs ellentmondásban azzal, hogy az evangélium reménységét hirdetjük a világnak. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el nem vesszen…” (Jn 3,16) Miért veszne el? Mert „aki nem hisz a Fiúban, azon az Isten haragja marad” (Jn 3,36). Az evangélium hirdetésében benne van annak a határozott kinyilvánítása, hogy a világnak meg kell térnie a bálványaitól az élő Istenhez, és ha ezt nem teszi, ítélet alatt marad. Az evangélium hirdetésében benne van az, amit Félix helytartó a fogoly Páltól a börtönben hallott: van igazság, fontos az önmegtartóztatás, és közeledik az utolsó ítélet (vö. ApCsel 24,25). Ezt akkor is ki kell mondanunk, ha – mint Félix – egyesek megrémülnek miatta.

Jézus tanítványai nem ítélnek a kívülállók felett, más értelemben azonban mégis megítélik a világot. Ugyanabban a levélben írja Pál: „A nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. Mert ki értette meg az Úr szándékát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van.” (1Kor 2,14-16) A valódi tanítvány olyan pozícióban van, ahonnan rálát a világra is. A világi nem tudja őt helyesen megítélni, mert nem ismeri belsőleg azt a pozíciót, ahol a tanítvány áll. A tanítvány azonban rálát a világra és képes helyes ítéletet mondani róla. Ezért mondja ki Pál az ítéletet a hellén-római kultúra felett a Római levél első fejezetében, mégpedig egészen részletesen, a gyökérbűnökre is rámutatva. Egy nap a szentek a lehető legkonkrétabb értelemben ítélni fognak a világ felett (vö. 1Kor 6,2), lelki értelemben pedig már most is ítéletet hozunk, amikor megkülönböztetjük a jót a rossztól. Pál szintén a korinthusiaknak írja: „hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10,4-5).

Ezen a biztos alapon állva tudta Pál visszautasítani a lisztraiak hamis imádatát: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. Így szóltak, és nagy nehezen lebeszélték a sokaságot arról, hogy áldozatot mutasson be nekik.” (ApCsel 14,15-18) Bár hízeleghetett volna Pálnak a gesztus, hogy istennek hiszik, nem kapta be a horog végén himbálódzó kövér kukacot. Táncolhattak előtte teljes erővel, megkínálhatták ínycsiklandó, zsíros falatokkal, akár egy kék törpét is letehettek volna elé fedő alatt, és a pogány apologéták sejtelmes mosolyával még azt is mondhatták volna, hogy a bacchanáliák csupán az Istentől kapott örömről szólnak – az apostol hajthatatlan maradt. Mert Krisztus értelme volt benne, és képes volt helyes ítéletet mondani a világról. Ez az ítélet éppen a világ megmentése céljából elengedhetetlen.

Ugyanezt látjuk az athéniakkal kapcsolatban, akik a bölcsesség szeretetét az egész ókorban a legmagasabb szinten űzték. Ezt mondja Pál az Areioszpagosz előtt: „Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” (ApCsel 17,29-31) Pál az athéniaknak ugyanúgy az ítéletről beszél, mint Félixnek. Az intés célja ezúttal is a megtérésre hívás.

A prédikációiban az apostol szóvá tette római vagy görög kortársainak, hogy a világnézetük és az ahhoz kapcsolódó hitviláguk, valamint életvitelük hibás. Egyértelműen kimondta azt is, hogy Isten ezt nem nézi jó szemmel, és bár sokáig türelemmel viselte, közeledik az ítélet. Azt is elmondta, hogy meg kell térniük ezekből, és ez Isten kifejezett parancsa. Krisztus fog ítélni felettük, de ha akarják, a názáreti Jézus lehet a védőügyvédjük is. Mindenesetre felszólította a pogányokat (ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal), hogy csókolják a Fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne pusztuljanak az úton, tudva, hogy hamar föllángol haragja, de mind boldog, aki hozzá menekül (vö. Zsolt 2,12). Pál abban a biztos hitben szólította fel kortársait a megtérésre, hogy „a mennyben lakozó kineveti, az ÚR kigúnyolja” azokat, akik Felkentje ellen gyülekeznek. Pál Messiása nem ítéletre jött, de végül ítélni is fog: az apostol ezért hívta a népeket a hitetlenség engedetlenségéből a hit engedelmességére (vö. Róm 1,5).

És ezért szükséges, hogy mi is intsük a világot. Szóvá tegyük a bálványimádását és radikális megtérésre szólítsuk föl. Arra hívjuk az embereket, hogy forduljanak el a bálványaiktól, hogy az élő Istennek szolgáljanak, és így megmeneküljenek az eljövendő haragtól (vö. 1Thessz 1,9-10). Van dolgunk a világgal. Van dolgunk a hellénekkel. Van dolgunk az epikureusokkal és a sztoikusokkal. Van dolgunk saját kortársainkkal. Van dolgunk a közvéleményt befolyásoló ideológusokkal. Vitában állunk velük, mert az Isten ismerete ellen emelnek magaslatokat. Természetesen nem mindegy, hogy ezeket a vitákat hogyan folytatjuk le. Szelídeknek kell lennünk, mint a galamboknak, és eszeseknek, mint a kígyóknak. És természetesen hiteleseknek. A mi fegyvereink nem testiek, hanem lelkiek, vagyis egészen mások, mint amilyenek a világi küzdelmeket eldöntik. De ettől még fegyverek, mert lelki harcban állunk. A kardot önmagunk felé is fordítjuk, sőt, elsősorban önmagunk felé, mert az ítélet mindig az Isten házán kezdődik el (vö. 1Pt 4,17), beleértve a korrupt keresztény politikusokat és a melegbárokban rajtakapott papokat. De azt is nyilvánvalóvá tesszük, hogy az ítélet egyáltalán nem ott ér véget (vö. 1Pt 4,18). Az Úr Jézus Krisztus megtérésre hívja a népeket, és ezt rajtunk keresztül teszi.

Az az egyház, amelyik nem az evangéliumot hirdeti, nem egyház, de az az egyház sem egyház, amelyik nem az eljövendő Úr evangéliumát hirdeti, és azt, hogy ő az Úr. A kisebbségi lét sem jelent hallgatást. A köreinkben talált bűn miatti megszégyenülés sem jelenthet hallgatást. Mindig az az egyház szenvedett, amelyik hallhatóan megvallotta, hogy Jézus Krisztus az Úr. Ha az egyház nem hirdette világosan Krisztust, aki ítélni fog a világ felett, a világ sem igen foglalkozott vele. Az egyházat minden korban azért üldözték, mert Jézust nevezte Úrnak, kérlelhetetlenül, megalkuvás nélkül, egyedüliként. Ezen csak rontott, ha a hitvalláshoz képmutatás társult, de a kihívást a hitvallás jelentette. A képmutatás a világ szövetségese az egyházban, a megélt hitvallás az, ami kikezdi és végül legyőzi a világot. Jézus a kereszten megszégyenítette a mennyei fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az ördög kezéből nem fogadta el az uralmat, de nemsokára eljön ítélni élőket és holtakat, és végül minden térdnek meg kell hajolnia előtte (vö. Fil 2,10-11; 1Kor 15,25). Az egyház fegyverei nem politikai fegyverek, hanem lelki fegyverek, de a valósággal kapcsolatos igénye a lehető legmélyebb értelemben az uralomról szól. Krisztus uralmáról. Az intés alapja két szóból áll: Κύριος Ἰησοῦς! Ezért a szenvedést is érdemes vállalni.