Nem a világ felett kell ítélnünk, hanem a saját gyülekezetünk tagjai felett – írja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek (vö. 1Kor 5,11-13). Persze még ez utóbbi is idegenül hangozhat számos kortárs kereszténynek, azokra gondolok, akik szerint a keresztény gyülekezet szinte egyetlen dolga, hogy ne ítéljen senki felett. Való igaz, az evangélium nem az ítéletről szól, hanem a kegyelemről, és van olyan ítélkezés, amitől tényleg szabadoknak kell lennünk még a gyülekezeteinkben is. Csakhogy akik ezt különösen hangsúlyozzák, valószínűleg elsőként írnak füstölgő posztokat, amikor egy közismerten korrupt, házasságtörő politikus a kereszténységére hivatkozik, vagy épp egy papot kapnak rajta, hogy két mise közt melegbárokban múlatja az időt. Egyfajta konszenzus tehát mégiscsak van azzal kapcsolatban, hogy a belül lévőkön számon kérhetjük a hitvallásuk és az életük közt feszülő következetlenségeket, és nem tartjuk elfogadhatónak, ha egy pap pornófilmekben szerepel, vagy egy keresztény politikus kirámolja a közös kasszánkat. A belül lévők felett ítélünk. De mi van a kívülállókkal? Semmilyen értelemben nem inthetjük őket?
Pál szavaiból akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy egyáltalán nincs dolgunk a világ feletti ítélettel. A világ a világ, az egyház az egyház. Az egyház foglalkozzon a maga tisztaságával, Isten pedig majd foglalkozik a világgal. „Mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? Nem a belül levők felett ítélkeztek-e ti is? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni.” (1Kor 5,12-13) Az Isten Fia sem azért jött a világba, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy megmentse azt (vö. Jn 3,17). A tanítványoknak a világ sójaként elsősorban a saját „ízük” megőrzésére kell ügyelniük, ahogy Jézus tanította, és a saját kanócukat kell tisztogatniuk, hogy világíthassanak a sötétben. A gonoszság kovászát – hogy folytassam a metaforákat – önmaguk közül kell kitakarítaniuk, a konkoly kihúzását a világból az angyalokra bízhatják, akik a világ végén ezt a sziszifuszi munkát precízen el is fogják végezni. A gyülekezeti fegyelmezés a gyülekezeten belülre tartozik, ez a fajta ítélet az egyház belső ügye. De vajon ez azt jelenti, hogy a keresztényeknek egyáltalán nincs is dolguk a világ megítélésével?
Ez az a pont, ahol meg kell különböztetnünk eltérő ítéleteket, másként maga a Szentírás válik ellentmondásossá. Pál a korinthusiaknak az említett helyen arról beszél, hogy a hívőknek nem lehet céljuk a gonoszul élők folyamatos rendreutasítása, ez teljesen irreális feladat. Nem is ez az evangélium hirdetőinek a dolga, és alapvetően egyébként is a szeretet a tanítványok ismertetőjele, nem az, hogy erkölcsi magaslatról másokat utasítgatnak, mint egy felemelt mutatóujjú vegán harcos vagy klímaaktivista. Egy házasságtörőt vagy nyerészkedőt ki lehet zárni a gyülekezetből, de nem lehet kizárni a világból. Mi legalábbis nem ezt a küldetést kaptuk Jézustól. Másrészt viszont a világiak esetében sem marad el Pál szerint az ítélet. „A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni” – írja. Az apostol erről nyíltan beszél, tehát nem azzal van a gondja, hogy szóba hozzuk a világ feletti ítéletet, hanem azzal, hogy ezt az ítéletet tanítványokként – pontosabban egyházként – mi akarjuk rajtuk végrehajtani, különösen az evangélium reménységének felkínálása nélkül. A világ már ítélet alatt van, épp ezért hirdetjük neki az evangéliumot, amit nekünk is ezért hirdettek.
Annak a kimondása, hogy a világ ítélet alatt van, nincs ellentmondásban azzal, hogy az evangélium reménységét hirdetjük a világnak. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el nem vesszen…” (Jn 3,16) Miért veszne el? Mert „aki nem hisz a Fiúban, azon az Isten haragja marad” (Jn 3,36). Az evangélium hirdetésében benne van annak a határozott kinyilvánítása, hogy a világnak meg kell térnie a bálványaitól az élő Istenhez, és ha ezt nem teszi, ítélet alatt marad. Az evangélium hirdetésében benne van az, amit Félix helytartó a fogoly Páltól a börtönben hallott: van igazság, fontos az önmegtartóztatás, és közeledik az utolsó ítélet (vö. ApCsel 24,25). Ezt akkor is ki kell mondanunk, ha – mint Félix – egyesek megrémülnek miatta.
Jézus tanítványai nem ítélnek a kívülállók felett, más értelemben azonban mégis megítélik a világot. Ugyanabban a levélben írja Pál: „A nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. Mert ki értette meg az Úr szándékát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van.” (1Kor 2,14-16) A valódi tanítvány olyan pozícióban van, ahonnan rálát a világra is. A világi nem tudja őt helyesen megítélni, mert nem ismeri belsőleg azt a pozíciót, ahol a tanítvány áll. A tanítvány azonban rálát a világra és képes helyes ítéletet mondani róla. Ezért mondja ki Pál az ítéletet a hellén-római kultúra felett a Római levél első fejezetében, mégpedig egészen részletesen, a gyökérbűnökre is rámutatva. Egy nap a szentek a lehető legkonkrétabb értelemben ítélni fognak a világ felett (vö. 1Kor 6,2), lelki értelemben pedig már most is ítéletet hozunk, amikor megkülönböztetjük a jót a rossztól. Pál szintén a korinthusiaknak írja: „hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10,4-5).
Ezen a biztos alapon állva tudta Pál visszautasítani a lisztraiak hamis imádatát: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonlóan emberek vagyunk, és azt az evangéliumot hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket, bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. Így szóltak, és nagy nehezen lebeszélték a sokaságot arról, hogy áldozatot mutasson be nekik.” (ApCsel 14,15-18) Bár hízeleghetett volna Pálnak a gesztus, hogy istennek hiszik, nem kapta be a horog végén himbálódzó kövér kukacot. Táncolhattak előtte teljes erővel, megkínálhatták ínycsiklandó, zsíros falatokkal, akár egy kék törpét is letehettek volna elé fedő alatt, és a pogány apologéták sejtelmes mosolyával még azt is mondhatták volna, hogy a bacchanáliák csupán az Istentől kapott örömről szólnak – az apostol hajthatatlan maradt. Mert Krisztus értelme volt benne, és képes volt helyes ítéletet mondani a világról. Ez az ítélet éppen a világ megmentése céljából elengedhetetlen.
Ugyanezt látjuk az athéniakkal kapcsolatban, akik a bölcsesség szeretetét az egész ókorban a legmagasabb szinten űzték. Ezt mondja Pál az Areioszpagosz előtt: „Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” (ApCsel 17,29-31) Pál az athéniaknak ugyanúgy az ítéletről beszél, mint Félixnek. Az intés célja ezúttal is a megtérésre hívás.
A prédikációiban az apostol szóvá tette római vagy görög kortársainak, hogy a világnézetük és az ahhoz kapcsolódó hitviláguk, valamint életvitelük hibás. Egyértelműen kimondta azt is, hogy Isten ezt nem nézi jó szemmel, és bár sokáig türelemmel viselte, közeledik az ítélet. Azt is elmondta, hogy meg kell térniük ezekből, és ez Isten kifejezett parancsa. Krisztus fog ítélni felettük, de ha akarják, a názáreti Jézus lehet a védőügyvédjük is. Mindenesetre felszólította a pogányokat (ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal), hogy csókolják a Fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne pusztuljanak az úton, tudva, hogy hamar föllángol haragja, de mind boldog, aki hozzá menekül (vö. Zsolt 2,12). Pál abban a biztos hitben szólította fel kortársait a megtérésre, hogy „a mennyben lakozó kineveti, az ÚR kigúnyolja” azokat, akik Felkentje ellen gyülekeznek. Pál Messiása nem ítéletre jött, de végül ítélni is fog: az apostol ezért hívta a népeket a hitetlenség engedetlenségéből a hit engedelmességére (vö. Róm 1,5).
És ezért szükséges, hogy mi is intsük a világot. Szóvá tegyük a bálványimádását és radikális megtérésre szólítsuk föl. Arra hívjuk az embereket, hogy forduljanak el a bálványaiktól, hogy az élő Istennek szolgáljanak, és így megmeneküljenek az eljövendő haragtól (vö. 1Thessz 1,9-10). Van dolgunk a világgal. Van dolgunk a hellénekkel. Van dolgunk az epikureusokkal és a sztoikusokkal. Van dolgunk saját kortársainkkal. Van dolgunk a közvéleményt befolyásoló ideológusokkal. Vitában állunk velük, mert az Isten ismerete ellen emelnek magaslatokat. Természetesen nem mindegy, hogy ezeket a vitákat hogyan folytatjuk le. Szelídeknek kell lennünk, mint a galamboknak, és eszeseknek, mint a kígyóknak. És természetesen hiteleseknek. A mi fegyvereink nem testiek, hanem lelkiek, vagyis egészen mások, mint amilyenek a világi küzdelmeket eldöntik. De ettől még fegyverek, mert lelki harcban állunk. A kardot önmagunk felé is fordítjuk, sőt, elsősorban önmagunk felé, mert az ítélet mindig az Isten házán kezdődik el (vö. 1Pt 4,17), beleértve a korrupt keresztény politikusokat és a melegbárokban rajtakapott papokat. De azt is nyilvánvalóvá tesszük, hogy az ítélet egyáltalán nem ott ér véget (vö. 1Pt 4,18). Az Úr Jézus Krisztus megtérésre hívja a népeket, és ezt rajtunk keresztül teszi.
Az az egyház, amelyik nem az evangéliumot hirdeti, nem egyház, de az az egyház sem egyház, amelyik nem az eljövendő Úr evangéliumát hirdeti, és azt, hogy ő az Úr. A kisebbségi lét sem jelent hallgatást. A köreinkben talált bűn miatti megszégyenülés sem jelenthet hallgatást. Mindig az az egyház szenvedett, amelyik hallhatóan megvallotta, hogy Jézus Krisztus az Úr. Ha az egyház nem hirdette világosan Krisztust, aki ítélni fog a világ felett, a világ sem igen foglalkozott vele. Az egyházat minden korban azért üldözték, mert Jézust nevezte Úrnak, kérlelhetetlenül, megalkuvás nélkül, egyedüliként. Ezen csak rontott, ha a hitvalláshoz képmutatás társult, de a kihívást a hitvallás jelentette. A képmutatás a világ szövetségese az egyházban, a megélt hitvallás az, ami kikezdi és végül legyőzi a világot. Jézus a kereszten megszégyenítette a mennyei fejedelemségeket és hatalmasságokat. Az ördög kezéből nem fogadta el az uralmat, de nemsokára eljön ítélni élőket és holtakat, és végül minden térdnek meg kell hajolnia előtte (vö. Fil 2,10-11; 1Kor 15,25). Az egyház fegyverei nem politikai fegyverek, hanem lelki fegyverek, de a valósággal kapcsolatos igénye a lehető legmélyebb értelemben az uralomról szól. Krisztus uralmáról. Az intés alapja két szóból áll: Κύριος Ἰησοῦς! Ezért a szenvedést is érdemes vállalni.
A címet olvasva bevallom azt gondoltam, hogy Bese Gergorol fogunk majd olvasni, hiszen nálad is nagyot futott az olimpiai megnyitó feletti keresztény ítéletunk.
Valamiért magunkkal nagyvonalubbak vagyunk. Meggyőződésem, hogy Krisztus ügyének sokkal többet árt egy ilyen eset, vagy Balogh Zoltán ugye, aki még mindig nem hajlandó minimum hátrébb lépni, vagy éppen a pedofil papok, akik szintén most buktak meg ketten is Magyarországon. És ártanak akár éppen sajnos az én saját buneim, sokkal inkább mint egy bármilyen botrányos megnyitó, vagy más világi bűnök, vagy gunyolodas, ami felénk irányul.
A teológian ahová jártam találkoztam Üzbég keresztényekkel, akiket zaklatnak, kigunyolnak és mindenféle módon akadályoznak, mégis az evangélium csodálatosan terjed, sorra alakulnak a házi közösségek.
Igen, persze lehet véleményt mondani a világ dolgairól is, de a bűnt először is magamban, aztán a közvetlen közösségemben, aztán azokban akik magukat kereszténynek mondják kell megitelnunk.
Kedves Endre, elolvastad magát a cikket?
Fenti hozzászolóval annyiban nem értek egyet, hogy a Balog Zoltán püspök igen is hátrább lépett, csak a kicsinálásában érdekelt sajtó nem nyugszik addig, míg teljesen tönkre nem teszi az életét, persze arról hírből sem olvastak, hogy mit tett Jézus mondjuk a házasságtörő asszonnyal.
Igen, és igazad van, igazából még a múltkori olimpiai téma kapcsán kellett volna kommentelnem, ezért elnézést kérek. Csak most gyűlt össze…
Szerintem, ott van a határ, hogy a szétválasztást egy ügy kapcsán a keresztény ember bármikor megteheti, sőt ajánlott. Az elmének kötelessége ezeket az értékelési feladatokat önmagában elvégeznie és kötelessége a másik embert is tájékoztatni akkor, ha esetleg fals az értékitélete egy adott ügy megitélésében.
Viszont, tilos a következőkben itélni:
1 Ha az ember számára az a gondolat támad, – az ügy természetéből adódóan,- hogy nem a kellő mélységében belátható az itélet ügye, tárgya. (Az Isten tudja csak…- című rész)
2 Ha a megitéltre nézvést, tárgyi következménye van az itéletemnek. (Ez alól egy kivétel van, amikor a megitélt további tevékenysége újjabb károkat okoz másoknak, vagy közösségi életvitelnek.)
Nyakig bűnösek vagyunk, ezt mi is tudjuk, Isten is tudja, ez az igazság, ez tény, ez a valóság. A megváltás, ennek tárgyi következményétől mentesít.
A bűnösségünk az tény, a büntetéstől menekülünk meg és nem attól, hogy szemét emberek vagyunk. Mindenki belenézhet önmagába, hogy mennyi mocskot csinált az élete során.
Az Isten által közölt elv leképzése „profán” területre.
Magyarul, ha én, mint szemét, nem kapok büntetést, akkor ugyan már ne rugdossam a másik embert abba az irányba, hogy tárgyi büntetést szenvedjen. Szerintem van egy önismereti határ, amikor vissza kell fognia magát a hívő embernek.
Köszönjük a cikket!
Ebben a témában ajánlom a FOCLOnline YouTube csatorna egyik előadását: Engaging the Culture War – https://youtu.be/qkh90cP2hws?si=i853rPNu_IoJBzBm
Segített rádöbbenni, hogy a hangnem mennyire fontos. Azt hiszem ez az egyik legnehezebb: a megfelelő hangnemben beszélni a világgal…
Kedves Ádám!
Ki(k) vagy mi(k) a világ? És van különbség egy világnézet, egy filozófia, valaminek a gyakorlása, a hatalomgyakorlás módjának vagy bármi egyéb bírálatának a jogossága közt? Mert nekem az a meglátásom, hogy mi az egyházban meglehetősen szelektíven godolunk ezekre.
Az ítéletnek sokféle jelentése van.
A dolgok megvizsgálása.
Minősítés, kategóriákba sorolás.
Egy adott etalonhoz viszonyítás és az attól való eltérés megállapítása.
Ítélkezés.
Igazságos ítélet.
Kárhoztató ítélet.
Sokszor az adja az értelmezésbeli problémákat, hogy ezeket nem szálazzuk szét. Rengetegszer hallottam, hogy „ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk”…
Jó, de akkor mire mondja, hogy „a szellemi ember mindent megítél?”
Ítélkezni nem szabad, de mindent meg kell vizsgálnunk és mindent össze kell mérnünk az isteni renddel. Magunkat is, másokat is, a világ eseményeit is.
Az eltérés kimondása megállapítása és kimondása szerintem még kötelességünk. A kárhoztatás biztosan nem feladatunk és vigyáznunk kell azzal is, hogy bíróként akarunk-e viselkedni és ítéletet kimondani. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor ennek is fel kell vennünk a felelősségét!
Kérdés még, hogy hol a határ a kint és bent közt… A politikus, akinek az életvitele az ellenkezőjéről tanúskodik (pl. pornószínésznővel pénzért lefekszik, majd fizet neki a hallgatásért), az mitől is van bent? A pap, aki melegbárba jár és kettős életet él, az bent van?
1 Jn 2,5-6: Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.
Amikor az egyház fegyelmet gyakorol, akkor annak az a célja, hogy aki már kint volt, azt kikerüljön papíron is. Nem azért, hogy kárhozatra jusson, hanem hogy megtérjen és visszakerüljön.
Sajnos, sokszor kegyetlenül példát statuálnak olyanokon, akik egyébként már önmagukat megítélték, máskor meg felmentenek olyanokat, akik soha nem ítélték meg önmagukat, hozva a házasságtörő nő pédáját.
1Kor 11,31-32
31Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá.
32De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.
Az ítélet a legnehezebb üzenet, amit hallgatnunk kell, mégis a legjobb dolog, ami megtörténhet hívővel és hitetlennel. Jól összeszedted ezt a szerteágazó témát. Sokat bóklászok magam is ezen a göröngyös tájon egy térkép mentén amibe belerajzolgattam összekötő és egérutakat megpróbálva a domborzatot is figyelembe venni tengerszinttel és magassági pontokkal. Ha a te térképedre rárakom az én hevenyészett vázlatomat, fedést látok a fő csapásokat illetően. Remélem nem veszed a munkád összefirkálásának, ha megosztom kiegészítésként a ceruzás kartográfiai széljegyzeteimet:
Szívesen olvasom magam is Pál hellenizmus bírálatát és van mit bírálni a mai hellenizmuson is. Pál ítéleteit azonmban összeköti az a tény, hogy mindent Krisztushoz mért. Pál mérőpálcája sokkal fontosabb kritikusi munkásában, minthogy kik és milyen mértékben tértek el annak igazságától. Pál ezzel a mérőzsinórral bejárta az egész világot földrajzi és intellektuális értelemben is, majd leltárt készített többek között az idézet római levélben is. Ebben a leltárban nem válogathatunk kedvünkre. Pál apostol kritikusi munkásága megbonthatatlan egységet alkot, amiből nem lehet kicsemegézni a nekünk tetsző ítéleteit és félretolni a nekünk nem tetsző feddéseit, figyelmeztetéseit. Munkássága, ha úgy tetszik egyetlen csomagajánlat, ami csak együtt érvényes. Csak egyes elemire hivatkozni a páli és így az újszövetségi szemlélet torzításával jár. Ha nem akarunk a páli nagybani piac bódés és butikos végkiárusítói lenni, akkor mindig a teljes Pál képet kell újra és újra felmutatni.
Mire gondolok? Pál nem csak az önmaga értelmében bízó és ezért önhitt világokat teremtő hellenizmust bírálta, hanem a hellenizmust az egyházban is tetten érte a gnoszticizmus formájában. Ezentúl bírálta az ösztönös és amorális barbárságot ugyanúgy, ahogy a múlthoz, a hagyományokhoz és az igéhez látszólagosan ragaszkodó zsidóságot is a megváltót elutasító intézményes csődje miatt. Pál nem csak a tőle idegen kultúrákban látta meg a torzítást, hanem abban a kultúrában is, ami őt meleg szeretettel felnevelte. A barbárok önkényeségét sem csak a világban érte tetten, hanem a korinthusi kersztényekben is. Az Istent a törvényével helyettesítő legalizmust sem csak zsidókban bírálta, hanem a galatabeli gyülekezeteknél is. Ezen túl nem csak e világ hatalmasaival került sokszor szemben, hanem saját nemzetének vallási és politikai vezetővel is, sőt a nála rangban és tapasztalanban tekintélyesebb első számú egyházvezetővel, Péterrel is, ha az okot adott erre. Már-már könnyű lenni arra hajlani, hogy Pál egy bogaras , kötözködő, „semmi nem jó neki” embernek írjuk le, holott neki csak egy ügye volt. Krisztust munkálta mindenben és a tőle való eltéréseket néven nevezte válogatás nélkül. Szenvedélyesen képviselte Krisztust az egész világgal szemben.
De valóban válogatás nélkül, hasonló arányban és párhuzamosan bírálta a körülötte lévő világot? Péter azt mondja, az ítélet az Isten házán kezdődik. Tehát a sorrend itt nagyon lényeges. Még Isten is megteremti maga számára a jogalapot a világ bírálatához azzal, hogy előbb ítéli azokat, akiket ebből a világból már kivallogatott. Mit mondjon azoknak, akik zsebláma fényénél tévedtek el, ha előtte nem rendezte el azokat, akik a déli nap világosága alatt tévelyegnek? Pál milyen kontextusban mondja, hogy ne ítélkezzünk a kívülállók felett? Amikor a korinthusi gyülekezet elakadt saját problémáival és az önítélet deficitjével küzdött. Figyelmeztetése arra is irányulhat, hogy a gyülekezet a világ bírálatát ne az önkritika helyett kezdje el gyakorolni.
Hogy ne csak vertikális, hanem horizontális kiterjesztést is adjunk az ítéletnek, meg kell jegyeznünk, hogy az a kereszténység, aminek a nevében megítéljük a világot, annak 2000 éves története van. Az a világ, aminek el kell szenvednie és tűrnie a kereszténység ítéletét 2000 éve ismeri az Egyházat. Régi szomszédság ez már. Az ítéletet gyakorló egyház évszázadokra hegemón szerepben volt a történelemben és diszponált, dominált a vagyon a törvények, az emberi jogok, a szociális és tudományos élet fölött. Tudósokat küldött máglyára, távoli népeket gyarmatizált, politikai és társadalmi előjogokat betonozott be, idegeneket üldözött, beleírta érveit a zsidótörvényekben. Ma is politikai szövetségeket köt, és világiak adóforintjaiból dőzsöl. Papjainak diszkréciót és ellenőrizhetetlenséget követel. Nemcsak ez a kereszténység története természetesen, de ez benne van mindvégig a pakliban, míg nem tisztázzuk, hogy kinek a nevében beszélünk. Azonosítjuk e történelmi kereszténységet az ősforrásával és ha igen melyik részével?
A kereszténységnek volt majdnem 1400 éve arra, hogy ne csak ítéljen, hanem kormányozzon is. Bőven élt jogaival. Ebbe a történelmi perspektívába nem bele nézni, miközben ítélni készülünk a világot szintén a helyzet teljes félrenézésére és félreértésére vezet. A hiteleség visszaszerzése adhat jogot az ítéletre.
Newtonról mesélik, hogy az angol pénzverde, mint hamisítószakértőt alkalmazta, amiben bámulatos sikeretek ért el. Mindenki azt hitte, hogy behatóan tanulmányozza az angol pénzérmék hamisítványait. Mire ő azt mondta, hogy az idejét sokkal inkább az eredeti nézegetésével tölti, mert ha azt á-tól z-ig ismeri, akkor rögtön kiszúrja az eltérését bármelyik típusú hamisítványon. Newtonnak az eredeti iránti szenvedélye kizárta, hogy bizonyos hamisítványok elfogult üldözője legyen. Ítélete gyors és minden irányba kiterjedt, jöjjön a csalás az udvaron belüről vagy pitiáner kalózok pénzverdéiből. Szóval egyetértek. Van jogunk a bírálatra és az ítéletére, de csak az eredeti birtokában, az ahhoz való hiteles ragaszkodásunkban.
Barni,
alapvetően fordított a sorrend: nem te firkáltál bele az én képembe, hanem én firkáltam bele abba a képbe, amit most te is újra megrajzoltál. Úgy is mondhatnám, hogy nyitott ajtón dörömbölsz, de ez inkább fordítva igaz. Szerintem én zörgetek egy nagyon kelletlenül nyíló, majd az általad is most újra leírt okokra hivatkozva rendre visszacsukott ajtón, pedig annak az ajtónak muszáj nyitva lennie.
Én azon az ajtón nem kívülről, hanem belülről dolgozom. A zárakat ott látom még mindig.
Amelyiket pedig kelletlenül nyílónak és becsukódónak érzed, ott a spalettát akarom kívülről szélesebbre hajtani arra a tájra is, ahová személyes kötődéseink okán nehezen nézünk.
Barni,
ahhoz, hogy érts engem, nem elég a ház képe, még a széles spalettákkal sem. Az egész világ a hitünk tárgya (vö. ApCsel 4,15; Zsolt 24,1).
Én ezzel teljesen egyetértek, az egyház a világban maradt, tehát dolga van a világgal. Abban, hogy mivel és mennyi dolga van, hogyan ossza meg az erőforrásait, abban viszont van vita az egyházon belül, a hívők között is.
Dániel azáltal nyerte el azt a pozíciót, hogy királyok felett ítélkezzen, hogy kiemelkedő jellemű, bölcs és istenfélő ember volt, akit Isten különlegesen felkészített erre a szerepre. Néhány tényező, ami lehetővé tette számára ezt a pozíciót:
Isteni kiválasztottság: Dániel könyve világossá teszi, hogy Isten különleges kegyelmet adott neki. Dániel kiemelkedett bölcsességével és megértésével a babiloni birodalom udvarában. Isten adta neki az álomfejtés ajándékát, mint ahogyan Nabukodonozor álmának megfejtésénél is látható (Dániel 2:19-23), amely döntő szerepet játszott abban, hogy a király kegyeibe került, és fontos pozíciót kapott az udvarban.
Kiváló erkölcs és jellem: Dániel hűsége Istenhez és erkölcsi tartása lehetővé tette, hogy megkülönböztessék a többiektől, még idegen uralkodók előtt is. Például, amikor Dániel megtagadta, hogy kompromittálja hitét, és inkább a saját diétáját választotta a királyi ételek helyett (Dániel 1:8-16), Isten ezt megjutalmazta azzal, hogy egészségesebb és jobb megjelenésű lett társainál.
Bölcsesség és tehetség a vezetésben: Dániel az álomfejtés képessége révén nem csak a királyok személyes problémáiban segített, hanem politikai és társadalmi kérdésekben is tanácsokat adott. Ez különösen a Nabukodonozor álmánál, majd az utána következő Bélsaccar, illetve a méd Dáriusz alatt töltött szolgálatában is megmutatkozott.
Hosszú távú szolgálat: Dániel több mint 70 éven át szolgált különböző királyok alatt, Nabukodonozortól egészen a perzsa Küroszig. Ez a hosszú és hűséges szolgálat is része volt annak, hogy a királyok felett ítélkezhetett, mivel sok tapasztalatra tett szert a birodalmi ügyek intézésében és az uralkodók lelki szükségeinek megértésében.
Isten szuverenitásának képviselője: Dániel könyvében többször megmutatkozik, hogy Isten minden földi hatalmat felülmúl, és Dániel ennek az üzenetnek volt a hírnöke. Például, amikor Nabukodonozor megtért a gőgjéből (Dániel 4), az is Isten szuverenitásának elismerése volt, amelyet Dániel képviselt.
Dániel tehát Isten kegyelme, bölcsessége, erkölcsi tartása, és hűséges szolgálata által érdemelte ki, hogy olyan pozícióba kerüljön, ahol királyok felett ítélkezhetett, és tanácsot adhatott a birodalom vezetőinek.
Dánielről gondolkodtam, hogy ő királyok felett mondott ítéletet és megkérdeztem Chat GPT barátomat is, hogy miért lehetett képes erre Dániel. Szerintem hasznos választ adott.
„………………………… megkérdeztem Chat GPT barátomat is, hogy miért lehetett képes erre Dániel. Szerintem hasznos választ adott.”
Régebben az egyik poszt alatt, ahol a Chat GPT említésre került, már idéztem Jézus válaszát a farizeusoknak, akik el akarták hallgattatni tanítványait. Habár jelen esetben nem történik kísérlet az elhallgattatására, ám a fentebbi komment kapcsán ismét eszembe jutott:
„És ő felelt és mondta nekik: Mondom nektek, hogy ha ezek csendbe maradnának, a kövek azonnal kiáltanának.” (Lukács 19:40) /Google for./
„I tell you that, if these should hold their peace, the stones would immediately cry out.” /King James for./