Kevés emberről mondható el, hogy több évtizeden keresztül, pusztán hitből, Isten hűségében reménykedve gondoskodott volna egyszerre több mint kétezer árva gyerekről. Müller György (George Muller) ilyen ember volt. Óriási hithős a szememben. Láttam a bristoli épületeket: félelmetes még belegondolni is abba, mi lett volna, ha egyik nap nem érkezik meg az adomány a gyerekek számára. Müller György elképesztő hite sokakat megihletett. Azt viszont kevesebben tudják, hogy gyülekezeti vezetőként is szolgált, mégpedig radikális evangéliumi egyszerűséggel, az imádságra, az ige tanulmányozására és a Szentlélek vezetésére alapozva a gyülekezeti életet. Henry Craik volt a legszorosabb munkatársa. F. F. Bruce János-kommentárjának (The Gospel of John, Eerdmans, 1983) lábjegyzetében bukkantam egy megható idézetre, ami rávilágít kettejük kapcsolatára, és Müller György alázatára.
János evangélista beszámol egy vitáról, ami a zsidók és Keresztelő János tanítványai között alakult ki. A feszültséget az okozta, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált: a Jézus által indított mozgalom hatásában nagyobb lett, mint János mozgalma. Egyre többen csapódtak Jézushoz János tanítványai közül is, az emberek inkább Jézus tanítványaihoz mentek megkeresztelkedni, János szolgálata leszállóágban volt. A sikertelen vezetők körül hamar elfogy a levegő, főleg, ha a siker karnyújtásnyi távolságra látható tőlük. Érthető a feszültség, ami János tanítványaiban kialakult. Az evangélista azonban elmondja, hogy Jánost egyáltalán nem zavarta a fogyatkozó népszerűség, sőt, éppen ebben látta szolgálata beteljesedését. „Semmit sem szerezhet az ember, ha nem a mennyből adatott meg neki. Ti magatok tanúskodhattok arról, hogy megmondtam: Nem én vagyok a Krisztus, hanem előtte küldettem el. Akié a menyasszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3,27-30)
Az utolsó vershez fűzi kommentárként F. F. Bruce: „Jánoson nem érződik semmiféle irigység vagy versengés. Nem könnyű látni azt, amikor más befolyása a mi befolyásunk kárára növekszik; még nehezebb ezt látva örülni. János öröme azonban éppen ennek a hírnek a hallatára teljesedett be.” (96) Majd Bruce a lábjegyzetben hozzáteszi: „Müller György írta nemrég elhunyt munkatársáról, Henry Craikről: ’Még Teignmouth-ban ismertem meg Mr. Craiket, és rendkívül vonzott az, amilyen forró szívvel szerette az Urat… Amikor 1832-ben észrevettem, hogy némelyek jobban kedvelték az én kedves barátom szolgálatát, mint az enyémet, elhatároztam, Istentől erőt véve, hogy örvendezni fogok ennek, és nem fogok irigykedni rá.’” (99, kiemelés tőlem)
Szerintem erre csak az képes, akinek Krisztusban van az identitása. Ez az egyetlen mondat szinte többet mond el Müller György szívéről, mint a bristoli árvaházak. Van valami közös Müller Györgyben és Keresztelő Jánosban. Egy dolog hatalmas munkát végezni az Úrért, más dolog örülni annak, amikor valaki túlszárnyalja a szolgálatunkat. Mindkettőben benne lehet Krisztus, de szerintem az utóbbi a Krisztus iránti szeretet igazi próbája.
Hát ez nem igaz! Én miért nem tudok ilyen jó bejegyzést írni? 😉
Viccen kívül, mélyen egyetértek. Sokszor vagyok olyan emberek társaságában, akik nálam jobbak, így van lehetőség tanulnom az ilyesmit. 🙂
Igencsak aktuális poszt.Az irigység az élet minden területén megtalálható.
Általában együtt jár a versengéssel(Fil.1,15a)és az apostol ideje óta
jelen van a keresztyénségben.Érdekes szemlélni az irigységet a lelki és
a gyülekezeti munkások között.Folyik a versengés prédikátorok,gyülekezetek,
felekezetek között…Az irigység általában hasonló kaliberű emberek között
szokott megjelenni,egy ezredes ritkán szokott irigy lenni egy hadgynara,de
féltékeny a másik ezredesre ha az sikeresebb nála vagy előbb léptetik elő
mint őt.Van azonban eset arra is amikor az „elit”irigy az egyszerű emberek-
re(Ap.csel 5,17+).Gyakran a „tanultak”nem értik az egyszerű embereknek,
honnan van tudása,ismerete(vö.Jn 7,15).Sokszor nehéz elismerni,hogy annak
a másiknak „több adatott”.Van orvosság az írigység ellen:Müller György és
Keresztelő János példája erre nagyon is alkalmas.
„…mégpedig radikális evangéliumi egyszerűséggel,az imádságra,az ige tan-
ulmányozására és a Szentlélek vezetésére alapozva a gyülekezeti életet.”-
Ma ebben a műsorcentrikus új keresztyénségben ez szinte elveszett.Mindent
ledöngöl az ún.evangéliumipar”.Az Ige kikerült a középpontból és egészen
más vette át a helyét.Vágyódom az egyszerű,szinte puritán istentisztelet
után:egy-két ének,igehirdetés,ima.Ahol Krisztus van a középpontban és nem
az ember…
Ha már ennél a témánál vagyunk, feltehetek – mindenkinek, aki ezt olvassa – egy kérdést: Ti hogy definiálnátok a „sikeres keresztény embert”? Mit jelent (keresztényként) „sikeresnek” lenni? (Egy-két alkalommal ezelőtt erről volt szó a hétközi házicsoportban, s hát nem igazán kaptam egyöntetű választ…)
Nos? Szerintetek?
Kedves Kéfás!
Engedd meg,hogy kérdésedre egy történettel válaszoljak:
Isaac Hahn egy kevésbé ismert lelkipásztor volt aki egy kis gyülekezetben
szolgált,Longhwood,Angliában a 18.század közepén.Szolgálata végén a
gyülekezet tagsága 26 nőböl és 7 férfiből állt és ezekből csak 4 férfi
járt rendszeresen istentiszteletre.Mégis,amikor meghalt a 88.évében a
gyülekezet tagjai emléktáblát helyeztek az imaház falára amely ma is
ott van.Tartalma:”Kevesen voltak olyan alázatos munkásainak Istennek,és
még kevesebben azok akiket annyira értékeltek.Megérett az isteni kegyelem-
ben és mint érett gyümölcs esett le ősszel.Olvasó,ne arról elmélkedj
milyen hosszú lesz az életed hanem törekedj arra,hogy azt jól megéld.”
Isaac Hahn „sikeres” volt abban ami fontos,alázatos volt Isten előtt és
jutalmat kapott a mennyben.A mai mega-gyülekezet és média idejében ki
értékelné eredményesnek a szolgálatát?A mi mai világunkban Isaac Hahn
olyan embernek számítana aki éppenséggel nem volt sikeres szolgálatában.
Biztosan nem hívnák meg,hogy fontos konferenciákon beszéljen és nem
írna cikkeket fontos újságokban a gyülekezet sikeres növekedéséről.
Isaac Hahn élete JELENTŐS volt,valami értékeset hagyott maga után…
Úgy érzem ide kívánkozik egy poszt erről a blogról amely valamilyen
szinten foglalkozik a „siker”kérdésével:
http://www.divinity.szabadosadam.hu/?p=4246
Valaki azt mondta,hogy az alázatosság a recept a sikerhez.Én nem nagyon
szeretem a SIKER szót mert valahogy nagyon a világ terminológiájának
érzem.Jobban szeretem az eredményes kifejezést.No ez szubjektív.
Spurgeon azt mondta:”Siker vagy sikertelenség sokszor azon múlik,vajon
a cél megéri-e.”Személyes véleményem az,hogy amikor a túloldalra érünk
nem az lesz a kérdés,hogy sikeresek voltunk-e hanem,hogy hűségesek-e?
Hűségesek abban amit az ÚR ránk bízott.
üdv.
Úgy látszik rosszul gépeltem be a posztot.A poszt címe:Egy átlagos lelkipásztor
memoárjai és 2011.december 3.-i dátumú.Elnézést kérek,törekedtem,hogypontosan írjam be de ügytelen vagyok,gyakorolnom kell…
Az „irigység nélkül”-höz:
Hálás vagyok a leírtakért, magam sokat küzdök ezen rémítő tulajdonsággal, de épp a fenti írás, Keresztelő János vagy Müller György példája számomra azt mondja, hogy a problémára, erre a bűnre is egy megoldás van: komolyan veszem, hogy az életem középpontja az a Jézus Krisztus, aki meghalt értem. Ha tényleg Ő a középpont, és nem magam, akkor megkaphatom ajándékba azt a látásmódot, amely az Övé. és Ő hogy tekint arra, aki neki szívből szolgál, és ebben a szolgálatban megáldatik? Szeretettel és örömmel. Ehhez még az is hozzá tartozik, hogy ha hagyom, hogy Jézus ezt kimunkálja bennem, megszabadulok az irigység és versengés feszítő keserűségétől, és valódi örömre szabadul fel a szívem, vagyis Isten képesít arra, hogy valóban örülhessek a másik sikerének. Amikor ez megtörténik, túlcsordul az emberi szív hálával, hogy az én irigy szívemet így el tudta változtatni, meg tudta újítani.
A „siker” kérdéséhez: nekem a keresztény élet eredményességét az jelenti, amikor gyümölcsöző: termi a Lélek gyümölcsét- és ez önmagában hordja azt a következményt, hogy vonzóvá válik, és így lehetőséget teremt arra, hogy mások megtérjenek, látva és megkívánva a Krisztusban való élet kedvességét. Az hogy ez mekkora körben, milyen tevékenységen keresztül valósul meg, függ szerintem attól, hogy Isten kit milyen ajándékokkal ruház fel és milyen küldetést ad neki. Nem hiszem, hogy a látványos szervezők bármivel is „sikeresebbek” lennének, mint a láthatatlanul, de megrendítő hűséggel imádkozók.
Kedves Spectator és Feherdelfin!
Köszönöm a hozzászólásotokat a kérdésemhez… – részben már csak emiatt is örülök, hogy Ádám felhozta ezt a témát… irigység-alázat-„siker”…
S Spectator szerintem azzal, hogy „átírtad” a siker szót eredményesre megfogtad az egyik dilemmánkat a házicsoportban. Szerintem mi is azért akadhattunk meg a beszélgetésben egy kicsit, mert mi sem elsősorban a „sikerre” hajtunk, mint keresztény közösség. (Könnyebb is volt megválaszolni azt a csoporton belül, hogy Ki a sikeres a mai – világi – ember számára? ugye: sok pénz, ház, autó, család, nyaralás stb. Ez után viszont nagyon megakadtunk a „sikeres keresztény” kérdéskörön. Nem is tartott sokáig a „felsorolás”, mert igazából mi sem igazán tudtuk ezt, így megválaszolni.)
A linket pedig én is olvastam… de köszönöm, hogy begépelted… jó volt újra olvasni…
Isten Áldjon Titeket és Köszönöm mind a cikket, mind a hozzászólásokat!
csak megjegyzés, mert ez érdekes korszak, vele szinte párhuzamosan élt Bosco János , a Szaléziak alapítója, aki hasonló életpályát és missziót futott be , aki a Mária tiszteletet leszámítva szintén puritán imádkozó életmódot folytatott és életének egyik fő célja a ” a vad utcagyerekekből és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelni, akik családjukban vagy az Egyház szolgálatában kamatoztatják mindazt, amit kaptak”
„Müller György írta: ………..:
„Amikor 1832-ben észrevettem, hogy némelyek jobban kedvelték az én kedves barátom szolgálatát, mint az enyémet, elhatároztam, Istentől erőt véve, hogy örvendezni fogok ennek, és nem fogok irigykedni rá.’”…………………..”
Ádám összegzése:
„Szerintem erre csak az képes, akinek Krisztusban van az identitása. …..”
Hasonlóan gondolkodom erről én is.
„……………. Istentől erőt véve, ……………..”
Az „én” feletti szabadság, győzelem jele, mikor már nem a természetemből fakadó érzelmi reakcióknak engedek teret, hanem a Krisztusból való új életnek, mely életet olyan erő mozgat, amivel szemben pl. az „irígység” hatástalannak bizonyul.
Kegyelem ennek megtapasztalása, de látom, ezt a győzelmet sem lehet csak úgy a „szegről leakasztani”, hanem gyakorlás által sajátítható el. Ezt pedig kudarcok is kísérik. Viszont nagyszerű abban a bizonyosságban lenni, Isten célja az, hogy népét mindenkor és mindenben diadalra vezesse a Krisztusban. (2 Kor. 2:14)
Rövid, de fontos kiegészítés:
„………, ezt a győzelmet sem lehet csak úgy a “szegről leakasztani”, hanem gyakorlás által sajátítható el. ……..”
Ezen tapasztalatom erősíti a Zsidó 5:14. kijelentése:
„Az érett korúaknak pedig kemény eledel való, akiknek érzékeit a gyakorlat kifejlesztette a jó és a rossz megkülönböztetésére.”