Az előző részben különbséget tettem három latin szó, a passio, az affectio és az emotio között. A klasszikus ortodoxia hívei, akik Istent impassibilisnek tekintették, a passio és affectio kettősében gondolkodtak. Isten haragját, féltékenységét, szomorúságát, örömét az affectio kategóriájába sorolták, és azért nem tekintették passiónak ezeket a megnyilvánulásokat, mert Isten nem meggondolás nélkül elszenvedte ezeket, hanem akaratlagosan és meggondoltan, belső lényének változatlanságában mozdult azok irányába. A kérdés most az, hogy vajon hogyan egyeztethető össze ez a régi különbségtétel az érzelmekről (emotio) szóló modern gondolatokkal. Vanhoozer ennek tisztázásában is bölcs vezetőnk lehet.
Vanhoozer szerint az emotióról szóló elméleteknek két fajtája van: nem-kognitív (fizikalista) és kognitív (mentalista). Széles konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy az érzelmekben szerepet játszanak fiziológiai változások és intellektuális értelmezések. Egyes elméletek azonban inkább az előbbire, mások az utóbbira fektetnek nagyobb hangsúlyt. Fizikalista elméletekben az emotio a testnek bizonyos észlelésekre adott válasza. Félelmetes tárgy észlelésére például a félelem érzése a test reakciója. Az emberi lét evolucionista magyarázatai és az ezekből kinövő pszichológiai iskolák az ember érzéseit az állatok érzéseihez hasonlítják, melyek ugyanúgy évmilliók adaptációs folyamatai révén alakultak ki bennünk, mint mondjuk a gyümölcslegyekben megfigyelhető félelem.
A fizikalista magyarázatokkal azonban sok gond van. Először is nehéz megmagyarázni a hiedelmek és vélekedések hatását az érzéseinkre. A kígyótól nemcsak azért félünk, mert látjuk, hanem azért is, mert mérgezőnek véljük. Másodszor, eltérő érzések fiziológiája nagyon hasonló lehet, nem-kognitív alapon nem is biztos, hogy különbséget tudunk tenni köztük. Szapora légzést a félelem, a harag és a szeretet egyaránt kiválthat. Harmadszor, az érzelmi reakcióinkat sem tudjuk pusztán fiziológiával magyarázni, hiszen nem azért kiabál például az egyik ember a másikra, mert szapora a lélegzete, hanem azért, mert mérges rá. És végül: bizonyos érzelmekhez rendszerint morális ítéletet kapcsolunk, szapora légzés vagy izzadó tenyér azonban nehezen tekinthető bármilyen értelemben morálisnak vagy amorálisnak.
Ezek a kritikák vezettek oda, hogy filozófusok és a humán tudományokkal foglalkozók közül sokan inkább a kognitív elméletek felé fordultak. Ők úgy vélik, az emotióhoz szorosan kapcsolódik az a hit, hogy valami be fog következni, és a bekövetkezendőnek valamiféle értékelése. A halálesetkor fellépő gyász érzése például hiány bekövetkezésének negatív megítéléséből fakad, a kígyótól való félelem pedig a marás fájdalmát és a lehetséges negatív következmények bekövetkeztét vetíti előre, arra reagál. Van az érzésben hit és ahhoz kapcsolódó értékelés, az érzés a vélt bekövetkezendő felé fordulva jelentkezik és annak előzetes értékelésétől függ. A bekövetkezendő megítélése tesz különbséget például a remény vagy a félelem között, holott mindkettő pontosan ugyanahhoz a tárgyhoz kapcsolódhat.
Egyes kognitív teoristák úgy vélik, hogy az emotio éppen a tárgyhoz való mentális fordulás miatt nem redukálható puszta fizikalitásra. Az érzelem tárgyának bekövetkezésébe vetett hit és annak értékelése az emotiót egyértelműen mentális állapottá teszi, mely sokkal több a fizikai reakció észlelésénél. Ezért lehetséges, hogy egyik embert ugyanaz a hit félelemmel, a másikat viszont örömmel tölti el. Vanhoozer Robert Roberts elméletére hívja fel a figyelmet, aki szerint az emotio olyan értelmezés, mely érintettségen alapul (concern-based construal). Értelmezés, mert számos egymásba fonódó hit és hiedelem adja a kontextusát és a jelentését; érintettségen alapul, mert az érzelem az egyén számára jelentőséggel bíró hit esetében jelentkezik. Azonos tárgyhoz különböző érzések akkor kapcsolódnak, ha a személyes érintettségünket különbözőképpen értelmezzük. Konkrét érzésektől pedig kétféleképpen válhatunk szabaddá: ha megszüntetjük az érintettségünket, vagy ha a bennünket érintő bekövetkezendőt máshogyan értelmezzük. Vanhoozer szerint a sztoikusok választották az első megoldást, kognitív pszichológusok a másodikat.
Mi ennek a jelentősége Isten szenvedélymentessége szempontjából? Hadd tegyem világossá a kapcsolatot. Amennyiben az érzelmek érintettségen alapuló értelmezések, lehetséges úgy is érzelmet megtapasztalni, hogy azt ne elszenvedjük, hanem tudatosan, kontrolláltan éljük meg. Nem minden érzelem tartozik ebbe a kategóriába, de az érzelem fogalma önmagában nem zárja ki az ilyen kontrollált tapasztalatot. Ez pedig megnyitja a lehetőséget az előtt, hogy az egyházatyákhoz hasonlóan beszélhessünk olyan érzésekről, melyeket Isten nem elszenved, hanem amelyek változhatatlan belső lényének kifejeződései. Vagyis az emotio modern kognitív értelmezései is lehetővé teszik az affectio és passio közti különbséget.
Istennek lehetnek úgy érzései, hogy azokat nem elszenvedi, hanem éppen ellenkezőleg, az érzései az érintettségéből és megfelelő helyzetértékeléséből fakadó megnyilvánulásai. Isten lehet impassibilis, miközben rendkívül erős emotiók jellemzik. Isten az emberrel való kapcsolatának isteni értelmező szemszögéből (számunkra sokszor felfoghatatlan, magasabb rendű nézőpontból), szövetségi érintettséggel (például mint népének megcsalt, de reménykedő férje) él meg helyzeteket, úgy, hogy közben nem elszenvedi azokat. Az érzelmek erősek, mert érintettségből fakadnak, de kontrolláltak és Isten belső lényével tökéletesen összhangban vannak. A Biblia pontosan így mutatja be a változhatatlan, személyes Isten népével és a világgal való kapcsolatát.
A gondolatmenetnek még nincs vége, az isteni impassibilitásnak egy vetületére még szeretnék kitérni, úgyhogy ha nem unjátok a témát, maradjatok velem egy további bejegyzés erejéig!
Vagyis, ha jól értem: Istennek is vannak érzelmei, de ezek különböznek a mieinkéitől, mégpedig abban, hogy velünk ezek többnyire „megtörténnek” és irányítanak minket, Ő pedig éppen fordtva, akarja és kontrollálja a sajátjait. Erről van szó?
Majdnem, de nem egészen. Inkább azt igyekeztem megmutatni – Vanhoozert követve -, hogy az érzelmek érintettségen alapuló értelmezések, tehát nem szükségszerűen elszenvedett állapotok. Vagyis nem szükségszerűen – Isten esetében pedig soha nem – állnak szemben az impassibilitással.
Àdàm!
Érdekes,amit írsz.
Ez azt is jelenti,hogy az ember sok esetben tèved az èrzelmeket illetően?Mert a bűn miatt tèvesen èrtelmezi a valòsàgot?
Hogy nincs igaza az èrzelmek ellenèben való cselekvést tiltó pszichológiàknak(ld.az elfojtàs negatív hatàsai)?Vagy nem minden esetben van igaza?
Ez jócskàn megnöveli az ember felelőssègèt a tetteièrt.Felelősek vagyunk az èrtelmezèseinkèrt.
De kèrdès mèg,hogy minden èrzès ilyen?Vagy van tènylegesen elszenvedett lelkiàllapot?Hogyan lehet különbséget tenni?
Üdv.
Viktor
@Ádám,
„Azonos tárgyhoz különböző érzések akkor kapcsolódnak, ha a személyes érintettségünket különbözőképpen értelmezzük. Konkrét érzésektől pedig kétféleképpen válhatunk szabaddá: ha megszüntetjük az érintettségünket, vagy ha a bennünket érintő bekövetkezendőt máshogyan értelmezzük.”
Ez a szövegrészlet — jóllehet emberi érzésekről és érintettségről szólt eredetileg — igencsak érdekes lehet Istennel kapcsolatban is: ahogy a mi elbukásunkhoz, bukásainkhoz viszonyul.
Viktor,
Ez azt is jelenti,hogy az ember sok esetben tèved az èrzelmeket illetően?Mert a bűn miatt tèvesen èrtelmezi a valòsàgot?
Igen, szerintem ez egyértelműen így van.
Hogy nincs igaza az èrzelmek ellenèben való cselekvést tiltó pszichológiàknak(ld.az elfojtàs negatív hatàsai)?Vagy nem minden esetben van igaza?
Szerintem rengeteg esetben kell az érzelmek ellenében cselekednünk, ez viszont nem feltétlenül elfojtás.
Ez jócskàn megnöveli az ember felelőssègèt a tetteièrt.Felelősek vagyunk az èrtelmezèseinkèrt.
Abszolút!
De kèrdès mèg,hogy minden èrzès ilyen?Vagy van tènylegesen elszenvedett lelkiàllapot?Hogyan lehet különbséget tenni?
Szerintem egyértelműen van elszenvedett lelkiállapot, de a lelkiállapotunkat befolyásolni is tudjuk értelmezésekkel. A különbséget például a hit, a remény és a szeretet jelentheti. Amikor ezek fényében tekintek egy helyzetre, megváltozhat az is, ahogyan a helyzetet érzelmileg megélem. Epiktétosz mondta az ókorban, hogy nem a valóság kínozza az embert, hanem a kép, amelyet alkot magának róla. Ez szerintem a Biblia fényében is sok érzésre igaz.
Ádám,
nem tudom, hogy Vanhoozer mindezt kapcsolatba hozta-e a művészettel, de nekem az jutott eszembe, hogy amit leírtál, az akár jól modellezheti a művészet működését. A valóság olyan erőteljes átértelmezése, mely érzelmileg alapjainkig felkavar, és mindent átrendez. Ha igazi művészetről van szó. Az emberi elme elképesztő erővel rendelkezik, már csak azért is, mert az átértelmezés során keletkező érzelmek motorjai lehetnek későbbi cselekvéseknek.
Gondolkodtam, milyen példa lenne a Bibliában az isteni affectio-ra, és arra döbbentem rá, hogy a Ter (1Móz) 1, amikor Isten jónak nevezi a teremtett dolgokat, akár érzelmi viszonyulást is jelenthet. Az Úr pozitív viszonyt táplál magában a teremtett világ iránt, ami hatalmas létlendületet ad a teremtésnek. Ha az Úr kifejezi az ilyen típusú pozitív (vagy akár negatív) viszonyulásait, azzal átformálja a valóságot. Teremtő erő.
Az emberi művészet, jóval kisebb léptékben, de hasonlóra képes.
Üdv.
Viktor
Izgalmas irányba viszed a témát. Igen, a művészet rendkívül erős példája az érzéseink valóságértelmezés általi befolyásolásának. Arra még soha nem gondoltam, hogy esetleg Isten a teremtést ilyen módon akarta befolyásolni, az viszont egészen biztos, hogy igéi által folyamatosan ezt teszi velünk, emberekkel.
Kedves Ádám!
Ezek csak gondolatkísérletek a részemről, sajnos rendszeresebben nem tudok jelenleg a témával foglalkozni, de nagyon érdekel. Remélem életem egy könnyebb korszakában még lesz a rendszerezésre is módom.
De akkor még néhány józan (vagy kevésbé józan) paraszti gondolat:
1. Én azon filozofálok napok óta, hogy Istennek egyáltalán miért van szüksége érzelmeknek nevezhető valamire. Ami ráadásul nem is az, amit mi emberek érzelemnek nevezünk. A szívem mélyén tudom, hogy van benne ilyen és ez nagyon fontos (szemben pl. annak a konkrét teológusnak a véleményével, aki szerint az Újszövetségben utalás sincs arra, hogy Jézus pl. nevetett volna: na ezt én elképesztő nagy hülyeségnek – bocs – tartom), visszatérve: de képesek vagyunk-e ezt (Isten érzelmeit) értelmesen megindokolni, érteni?
És akkor abba az irányba indultak a gondolataim, hogy ez talán kommunikációs eszköz. Istennek van nagyon nyílt szóbeli önközlése, ebben mindannyian hiszünk. Arról viszont még nem olvastam (bár ez biztos csak az én hiányosságom), hogy használ-e más kommunikációs eszközt az igein kívül. Például létezik-e isteni metakommunikáció? Biztos vad gondolat, de arra jutottam, hogy létezik. Mert mi más célja lehet kifelé az affectio-nak, ha nem Isten tetszésének/nem-tetszésének az igeit nyomatékosító kifejezése? És ha ez így van, ez is csakis teremtő dolog lehet. Ha megtudom, hogy Istenből az életem érzelmet vált ki, hát az letaglózó.
2. A művészet pedig csak mint a teremtés analógiája jutott eszembe. Érdekes lenne a hit-mozgalom / ill. egyes esztétikák teóriáival is összevetni mindezt a szó ill. a gondolat teremtő erejéről.
Hát hirtelen ennyi. Én várom a következő részt is 🙂
Viktor
Ui.
„Ha megtudom, hogy Istenből az életem érzelmet vált ki, hát az letaglózó.”
Inkább, talán: Isten az életemre érzelemmel akar reflektálni, hogy jobban értsem, mit jelentek.
Viktor
Viktor,
Ami ráadásul nem is az, amit mi emberek érzelemnek nevezünk.
Egy megjegyzés ehhez: a cikkben nem azt akartam bizonyítani, hogy Isten érzései másmilyenek, mint az emberéi, hanem azt, hogy az emberi emotiókról szerzett ismereteink fényében is mondhatjuk egy impassibilis Istenről, hogy vannak emotiói, hiszen az emotio fogalma nem tartalmazza szükségszerűen azt, hogy azt külső hatásra elszenvednénk.
Az isteni metakommunikációról pedig az jutott eszembe, amit az emmausi tanítványok mondtak Mesterükről: „szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt”. A csodák mintha isteni metakommunikáció eszközei lennének. És egyetértek: a teremtés is.
„a cikkben nem azt akartam bizonyítani, hogy Isten érzései másmilyenek, mint az emberéi, hanem azt, hogy az emberi emotiókról szerzett ismereteink fényében is mondhatjuk egy impassibilis Istenről, hogy vannak emotiói, hiszen az emotio fogalma nem tartalmazza szükségszerűen azt, hogy azt külső hatásra elszenvednénk”
Ádám, én nem is gondoltam, hogy ezt akartad bizonyítani, csak indirekt van benne. Ezt én tettem hozzá, „önhatalmúlag”.
Azt is értem, hogy éppen a hasonlóság bizonyítása a célod (vagyis hogy van az emberihez hasonló emotio Isten életében IS).
Szerintem ez sikerült, teljesen tiszta, hogy Istenben lehet emotio. Ennek ellenére bennem több kérdés merült föl a cikk végére, mint amivel indultunk. Ami nem baj, sőt 🙂
A csoda valóban az „isteni metakomunikáció” eszöze lehet. Erre se gondoltam.
Üdv.
Viktor