Azt kérem, hogy most minden olvasóm figyeljen, mert a lényegről lesz szó. Hitünk misztériumáról, a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthaláláról. Hagyományosan, évszázadokon keresztül úgy értettük Jézus halálát, hogy ő a mi bűneink jogos büntetését kapta meg, hogy nekünk Istennel békességünk lehessen. Ezt nevezik a helyettes bűnhődés tanának. A helyettes bűnhődés tana az evangélium szíve, a tannal szembeni kétely azonban újra és újra felüti a fejét. A helyettes bűnhődéssel szemben az egyik legfőbb ellenvetés a mai korban az, hogy a megváltásnak ez a magyarázata Istent „vérszomjas szörnyetegnek” mutatja, aki saját Fiát „kínozza”, holott az Atya meg tudna bocsátani vérontás nélkül is; neki nincs szüksége elégtételre, hiszen ő a szeretet. Egy régen megcáfolt, de Gustaf Aulén Christus Victor c. könyve óta sokak által felmelegített feloldása a „problémának” az, hogy Isten valójában a Sátánnak fizetett váltságdíjat, nem saját igazságának. Isten arcát csúfítja el – mondják nekünk –, ha úgy ábrázoljuk a szeretet Istenét, mint akinek elégtételre van szüksége, és ezt éppen a Fián veszi rajtunk. Nem, Isten szeretet, Isten nem vár elégtételt! – halljuk egy ideje liberális és progresszív teológusoktól, és időnként már az evangéliumi mozgalmon belül is. Mit felelhetünk erre?
Hadd válaszoljanak helyettünk az apostolok. János apostol ezt írja első levelében: „Isten szeretet” (1Jn 4,16). Honnan tudjuk ezt? „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk” (1Jn 3,16) – mondja János. „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10) A helyettes bűnhődés tehát nem hogy nem ellentétes Isten szeretetével, de Isten éppen a helyettes bűnhődésben mutatta meg irántunk való szeretetét! A Fiú halála engesztelő áldozat (ἱλασμός), amelynek célja az, hogy békességünk legyen Istennel. Az engesztelő áldozatot természetesen Istennek mutatták be mindig, nem a Sátánnak. Isten szeretetének nagyságát az mutatja, hogy annak érdekében, hogy barátságban lehessünk vele, és bűnösként ne jogos haragja alatt legyünk (Jn 3,36), saját Fia által engesztelt ki bennünket magával. Ő fizette meg a békességünk árát! „[A]z igaz Jézus Krisztus… engesztelő áldozat a mi bűneinkért” (1Jn 2,2).
Pál apostol ugyanezt mondja: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában.” (Róm 5,6-11)
Figyeljük meg Pál gondolatmenetét! Isten abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus meghalt értünk, erőtlenekért, bűnösökért, istentelenekért. Miért volt erre szükség? A Sátán miatt? Igen, miatta is, hiszen a foglyai voltunk, de Pál itt nem ezt hozza indoklásként. Pál indoklása az, hogy megmeneküljünk a haragtól és részesedhessünk a megbékélés ajándékában. Vagyis nem voltunk Istennel békességben, és ennek az akadálya nem csak a mi oldalunkon volt, hanem az övén is. Haragja alatt voltunk a bűneink miatt. A korábbi fejezetekben Pál hosszasan kifejti, hogy a mi bűneink miért vonják ránk Isten igazságos haragját, és miért van szükség engesztelő áldozatra, hogy ha Isten meg akar békülni velünk. A 3. részben azt írja: „…mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa.” (Róm 3,24-25) Krisztus engesztelő áldozatával az volt Isten célja, „hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz” (Róm 3,26). Pál szerint (tehát nem 20. századi „farizeus” evangéliumi teológusok szerint, akik nem akarják Istent kegyelmesnek mutatni) Isten nem bocsáthatna meg engesztelő áldozat nélkül, mert akkor nem lenne igaz!
Isten szeretete éppen abban áll, hogy igazsága érdekében önmagát adta halálra értünk, saját magát büntette, hogy mi megmenekülhessünk a haragtól és megkapjuk a megbékélés ajándékát. Aki tagadja a helyettes bűnhődést, az Isten igazságát tagadja, de ami ennél rosszabb: tagadja Isten szeretetének a valódi mélységét, önfeláldozásának a természetét, sőt, önmagáról adott kinyilatkoztatását! Az apostolok szerint Isten Krisztus helyettes bűnhődésében mutatta meg igazságát is, és lenyűgöző szeretetét is. Sehol máshol nem fogjuk látni ennek a szeretetnek a szélességét, hosszúságát, magasságát és mélységét, csak Jézus Krisztus keresztjében. Ott, ahol Isten Fia az Atyával teljes egyetértésben a mi bűneink büntetését szenvedte el, hogy nekünk békességünk lehessen a mennyei Atyával.
Ez a valódi, lenyűgöző isteni szeretet, mely úgy ér célba, hogy nem csorbul Isten igazsága sem. Ha Isten arcának teljes szépségét akarjuk látni, nézzünk a keresztre! Az Atya ott mutatta meg irántunk való szeretetét, Fia engesztelő halálában. Csak ő a mi békességünk.
Ez egy nehezen érthető téma, és megértem azokat is, akik ezt nem értik, merthogy nekem is visszatérő probléma, ha nem értek valamit olyan mélységben, mint kellene. De így: „Isten szeretete éppen abban áll, hogy igazsága érdekében önmagát adta halálra értünk, saját magát büntette, hogy mi megmenekülhessünk a haragtól és megkapjuk a megbékélés ajándékát.” Nekem így a legérthetőbb, ez a mondat a legjobb. 🙂
De sajnos van, aki ezt úgy értelmezi, hogy nyugodtan kövessünk el bűnöket, mert Jézus meghalt értünk, megváltott minket, úgyis meg lesz bocsátva, pedig azért távolról nem erről van szó. Ha valaki szándékosan nem törekszik arra, hogy szeretetben éljen és lelki értelemben elpazarolja az életét, mert úgyis meg van bocsátva, és elég azt kimondania, hogy elfogadom Jézust megváltónak, az távolról sem elég. (Ez a helyettes bűnhődés tanának a kiforgatása lenne.) És találkoztam ezzel nem is egyszer.
Van, aki azt mondta, hogy ha ezt elfogadjuk, üdvözülünk, ha nem, akkor elkárhozunk (függetlenül attól, hogy hogyan élünk egyébként és mi vezérel). Ebben az esetben azonban az életünknek nem sok értelme, „úgyis mindegy” alapon. Jézust nem elég úgy követni, hogy kimondom, ő az én Uram, az sokkal több. De ez benne is van a Bibliában, hogy lesznek olyanok, akik hiába mondták Jézust uruknak, mégsem fognak üdvözülni.
Én azt sem gondolom, hogy csak az üdvözül, aki keresztény vallású (a Bibliában is van olyan rész, ami szerintem utal). Ha kultúrától függetlenül rá tud lépni arra a bizonyos szűk ösvényre, melynek lényege a szeretet (nem az emócióra gondolok, hanem sokkal mélyebb dologra), ha követi Jézus tanításait (még ha nem is onnan indul, mint egy keresztény), akkor az visszatalál Istenhez, én így gondolom. Ez az, hogy „ha nem hiszed elkárhozol ha igen üdvözülsz bárhogy is éltél” című gondolkodás az, amivel én nem tudok megbékélni, és ha épp ez lenne a hiba, amit elkövetek, akkor is ez az őszinte tőlem, minden másnak a kívülről erőltetése becsapás lenne, nem lennék őszinte Isten előtt. Most még úgyis csak homályosan látunk, ahogy Pál megírta. Majd egyszer talán még jobban megérthetem a dolgokat, de most az egyetlen, amit tehetek, hogy őszintén elmondom Istennek a kétségeimet is. (Vannak olyan gondolataim még, amiről nem beszélek keresztény közösségben, de nem azért, mert szégyellnivaló lenne, hanem mert nem akarok megzavarni senkit, bomlasztani nem akarok, túl logikusak elsőre és még meggyőzőek is lehetnek, de benne van a tévedés lehetősége, és nem akarok senkit megzavarni). Erről is ritkán beszélek, hogy más vallásúak is üdvözülhetnek szerintem, tehát akik a helyettes bűnhődés tanával nem is foglalkoznak, de néha csak kikívnkozik, hogy megbeszéljem másokkal. Fenntartva azt, hogy én is ember vagyok természetesen aki sok mindent nem ért.
„…………………………………………………………………..Ha Isten arcának teljes szépségét akarjuk látni, nézzünk a keresztre! Az Atya
ott mutatta meg irántunk való szeretetét, Fia engesztelő halálában. Csak ő a
mi békességünk.”
De csak az érzi szükségét, hogy a keresztre nézzen, akit Isten megtud győzni
bűnös, elveszett voltáról, vagyis engedi, hogy olyannak lássa önmagát, ahogyan
Isten látja őt. Akkor pedig felragyog „a valódi, lenyűgöző isteni szeretet,”
Én az alábbi módon értem a dolgokat. Ez most jó hosszú lesz, és vélhetően nem sokan olvassák el, de ha más nem, legalább volt lehetőségem átgondolni a kérdést. 🙂
A Biblia a bűnbeeséssel, valamint az emiatti átokkal kezdődik. Nem lenne értelme a történetnek, ha menet közben kiderülne, hogy az egész csak valamiféle banális félreértés volt, és Isten bármikor megbocsátott volna nekünk, csak ezt valahogy nem tudta elég jól kommunikálni úgy, hogy megértsük, vagy pusztán arra lett volna szüksége az embernek, hogy Isten valamiféleképpen utat mutasson nekünk arra nézve, hogy mi a helyes viselkedés. Annak sem lenne értelme, ha az derülne ki, hogy Isten nem is mérges ránk, csak a Sátán az, aki a saját szavát valójában nem is komolyan vevő Istent sakkban tartja azzal, hogy a bűneinkre hivatkozik – ez esetben az ördög igazságosabb lenne Istennél.
Isten haragja megértésem szerint nem egy érzelmi jellegű „dühöngés“, hanem az igazság megsértésén alapul. Én is tudok úgy haragudni a fiamra, hogy közben tökéletesen szeretem őt, és a szívem vágya az, hogy jóban legyünk – ugyanakkor tudom, hogy ha egyszerűen csak elfelejtem az „ügyet“ úgy, hogy nem történik meg a helyzet igazságos rendezése, akkor vétek a nevelési elveim (és az igazság) ellen, végső soron neki is rossz lesz, illetve az ügy ott fog maradni rendezetlenül. A megváltás lényege, hogy a megtört kapcsolat az igazság (Isten igazsága) alapján helyreállítható legyen. Ha ez lehetséges, akkor van a mód arra is, hogy az ember elidegenedése, valamint a Sátán vádló tevékenysége kezelve legyen.
A megváltásnak több dolgot rendbe kellett tennie egyszerre:
1) A bűnbeesés és következményeinek igazságos rendezése – legyen a lehetőség Isten és ember között a kapcsolat helyreállítására – ez a legfontosabb elem. Jézus volt a történelemben a második bűn nélkül született ember. Az első ilyen ember Ádám (ill. a testéből formált Éva) volt, a második pedig a második ádám Jézus (a Biblia mindkettőre vonatkozóan Istent az Atyjának nevezi, még ha eltérő értelemben is). Azzal, hogy a második ádám ellenállt a Sátán kísértésének azokon a területeken, ahol az első elbukott, jogot formált arra, hogy Ádám bűnét, valamint annak minden következményét (beleértve Ádám leszármazottainak individuális bűneit, a bűn átkát, az abból származó minden rosszat – pl. betegségek -, különösen beleértve a halált) magára vegye, és mindannyiunk képviseletében elhordozza. A bűn a halálig tart. Amikor Jézus alámerült a halálába (mint egy keresztség), a bűneink szennyét is magával vitte. A bűn a halállal tölti be a szerepét (ezzel jut teljességre). Azzal, hogy Jézus a mi bűneinket hordozva meghalt, a bűneink célba jutottak, azok következménye, a halál által – de egyben meg is semmisültek a bűneink. Jézus Krisztus helyettünk bűnhődött és helyettünk halt meg.
2) Sátán, aki egyfajta ügyészi szerepben áll (de nem csak ő, hanem belátható, hogy az egész angyali rend igen szigorú jogrendre épül), valamint a bűnön keresztül a Halál (ez jelen esetben egy személy) jogot formáltak az emberekre. De nem csak az egyes emberekre, hanem általában az egész ádámi fajra: a Bibliából kiolvasható, hogy nem csak az individuális emberek feletti hatalomról van szó, hanem egy szervezett, és igen hatékonyan működő gonosz börtönrendszerről van szó, amelyben az embereken belül munkálkodó bűntől és lázadástól kezdve, az embereket befolyásoló démonok tevékenységén át a Földet ill. nemzeteket koordináló különböző szintű gonosz angyali lényekig (lásd Pál, Dániel), élén az evilág fejedelmével. Jézus megváltó műve jogi értelemben kiszabadította az egyes, a váltságot elfogadó embereket ebből a rendszerből, illetve az fentről születés által a bűn belső aknamunkáját is hatástalanította (legalábbis amennyire a hívő nem a test szerint jár). Jézus vére tehát váltságdíj: Jézus a feltámadása által legyőzte a halált, valamint annak urát, a Sátánt, és kiszabadított (váltság) azok uralma alól. Fontos azonban, hogy a megváltás nem a Sátánra nézően történt, és a váltságdíjat sem ő határozta meg, hanem isten igazságossága. A Sátán ugyanis nem szabadon, a jogérzékenysége által vezéreltetve működik együtt a folyamattal, hanem láthatóan annak ellene megy – a megváltás jogát Isten még a hívők életében is a Sátán királyágával szembeni erőszakkal kell, hogy érvényesítse, illetve Jézus nevére való határozott hivatkozással és folyamatos harccal tudja mind az egyéni hívő, mind pedig az egyház tartani a frontot a Sátán (jogtalan) támadásaival szemben, illetve támadásba lendülve érvényesíteni a megváltás jogát az emberiség felett. Azzal, hogy a Sátán nem akart együttműködni a megváltással, valamint utána nem engedte, hogy az immár jogtalanul fogságban tartott emberiség felszabadítása zavartalanul megtörténhessen (hiszen az evangélium hirdetésének ellene áll), egyértelműen lelepleződött, és az isteni jogrend szerint a földi szférában is törvénytelennek minősült a tevékenysége – a vele, illetve királyságával szembeni erőszakos fellépés immár Isten legitim jogérvényesítése. Ezt Krisztus meg is kezdte, amikor „lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban“, és az egyház részvételével folytatja is. Azzal, hogy a Sátán akarata ellenére mégis együttműködött a megváltással, az is világossá vált, hogy Krisztus a Sátánt a saját gonoszsága által ejtette csapdába (tulajdonképpen jogosan átverte) és győzte le – tehát Krisztus több fronton is győzelmet aratott és arat a Sátán és királysága felett.
3) Ahhoz, hogy a megváltás működjön az egyéni sorsok életében, szükséges az embernek abba belépnie – nem csak Krisztus azonosult velünk a kereszten, hanem nekünk is azonosulnunk kell Vele – Krisztust kell felöltöznünk ahhoz, hogy az új életben járjunk. Az azonosuláshoz azonban a bűn miatt megkeményedett szívünk legmélyéig ható szóval kellett Istennek bennünket megszólítania. Ez a Szentlélek érintése által történik, és azáltal, hogy Isten a felénk irányuló szeretetét és jóságát Krisztusban felülmúlhatatlan módon bemutatta számunkra – ez képes a kérgeket széttörni és a lázadó embert is Isten arca felé fordítani, valamint arra motiválni, hogy végleg el akarjon szakadni saját gonoszságától.
A megváltásnak tehát több aspektusa van:
Az 1)-ben megjelenik a helyettesítés ill. helyettes bűnhődés, de egyéb elemek is (pl. első-második Ádám, ill. Krisztus helytállása azokon a hol Ádám és Éva elbukott), amire nem tudom, mi a helyes teológiai szakszó (angolul recapitulation theory).
A 2)-ben megjelenik a váltság (ransom) és a győztes Krisztus (christus victor) aspektusok.
A 3)-ban a morális befolyás ill. Krisztus halála mint Isten szeretetének a kifejezése aspektusai jelennek meg a megváltásnak.
Összefoglalva, a megváltás szíve és lényege a helyettes bűnhődés, azonban mivel a megváltásnak egyszerre több célt is el kellett érnie, a megváltás egy olyan mű, aminek során egyetlen csodálatos húzással Krisztus számos problémára választ adott. A megváltás tehát megértésem szerint több oldalról is vizsgálható, több aspektusa van. Ezek nem egymás ellenében, hanem egymással együttműködve eredményezik azt, hogy akárhányszor erről gondolkodunk, ámulatba esünk Isten hatalmas bölcsességén, szeretetén és jóságán.
Steve, teljesen egyetértek a kommenteddel.
nazo is ezt a témát feszegeti, meg utal Görbicz Tamásra is (még nem hallgattam meg): https://literaty-nazo.blogspot.com/2018/10/megvaltas-vita.html
Nazo bizony nem korrekt módon elemzi a témát és a történteket, mert Tamás kijelentéseit nem szedi csokorba. Korábbi kijelentései alapján ugyanis – úgy ahogy van – Görbicz az egész elégtétel gondolatát tagadja Krisztus halálával kapcsolatban (is). Persze elválasztja Krisztus halálát a szenvedéseitől, és felteszi nagy kerek szemekkel a kérdést, hogy „hát miért volt szüksége az Atyának arra, hogy megkínozzák a fiát?”, ez igaz, de eleve az ószövetségi áldozatok engesztelő jellegét is tagadja. Átértelmezi az egész harmadik mózesi könyvet, átértelmezi az Engesztelő ünnepet, a vér szerepét az áldozatban, és mindent, ami a kereszthalál centrumát jelenti. Teljesen igaza van Ádámnak. Nazo hiába próbálja elkenni az ügy jelentőségét. Egész egyszerűen Görbicz Tamás eretnekséget hirdet. Nekünk személyesen több pengeváltásunk is volt, szóval tapasztalatból beszélek: egyszer ezt mondja, egyszer azt. Egyszer ilyen hangsúlyokkal, egyszer olyanokkal. Egyszer tagadja azt, amit máskor állít, máskor meg elismer olyat, amit előzőleg tagadott. Nehéz kiigazodni rajta, viszont érdemes az ezzel kapcsolatos „tanítását” meghallgatni, mert szó szerint, expressis verbis kimondja, hogy „amit a hagyományos protestantizmus tanít az helytelen, és egy vérszomjas istenképet tár elénk.” Saját bevallássa szerint korábban, több évtizedig ő is ezt vallotta, de pár éve fordult vele a világ, többé nem azonosul ezzel a nézettel. Két eshetőség áll fenn: vagy nem ismeri a hagyományos, „történelmi” protestantizmus Krisztus helyettesítő, engesztelő halálával kapcsolatos nézetét, és valami olyannal hadakozik, amit nem állít senki, vagy pedig jól ismeri, és tudatosan tagadja. Valószínűleg a kettő keverékéről van szó, de akkor sem babra megy a játék. Az általa vezetett (=megvezetett) emberek százait viszi tévelygésbe. Örülök, hogy felekezeteken átívelően a hazai magyar protestáns közösségek képviselői azonos vehemenciával utasítják el és leplezik le az általa elhintett heterodox tanokat.
Klassz összefoglaló, köszönöm!
Egyébként ma már (40+ vagyok) egészen kevés kérdésről gondolom azt, hogy annyira fontos, hogy vitatkozni is érdemes miatta, ez köztük van 🙂
Ezzel együtt még itt is igaz, a megváltás tekintetében, hogy akkor is lehet üdvözülni, ha nem teljesen „helyes” a hitem abban, mi is történt a kereszten. Hiszen a repülővel is fel tudok szállni, mint utas, akkor is, ha nem tudom mitől tud felszállni egy repülő. Ugyanakkor, a felvetett kérdések mégsem ilyen egyszerűek, hiszen Isten jellemének alapvető vonásait érintik, szóval érdemes amennyire lehet tisztázni őket.
Még egy vonatkozást érdemes szerintem megemlíteni, miben is van Krisztus szenvedésének a nagysága, egyedülállósága. Hiszen sokan mások haltak kínhalált a kereszten, vagy lettek megkorbácsolva. Nem gondolom, hogy a testi kínjai voltak annyira elviselhetetlenek, ami miatt már előre retteg a Gecsemáné kertben, hogy Atyám, ha lehet múljon el tőlem ez a pohár. Az ami akkor történt, amikor szó szerint is magára vette a bűnünket, hogy az Isten bűnellenes haragjának teljességével kellett szembesülnie, illetve átélni a leggyomorforgatóbb emberi bűnök valóságát és szennyét. A miért hagytál el engem, nem szónoki kérdés.
Görbicz Tamással én sem értek egyet, de a helyettes büntetés tanát is elutasítom, legalábbis olyan értelemben, hogy az Atya jogilag büntetés alá vetette volna a Fiút. Jogilag büntetni bűnöst lehet.
Továbbá egy valódi elhagyottság a Kereszten nehezen magyarázható, ha a Szentháromság egyetlen lényeg és perikorézis.
Ha meg nem volt az elhagyottsága és ítélete az Atya felől „valódi” egy jogi, forenzikus értelemben, hanem a Fiú szolidaritása volt a bűnösökkel, akkor azt valljuk mint Balthasar, amivel már semmi bajom.
Cypriánus, ezen én is gondolkodtam, miért érezhette magát Jézus elhagyatva: a testi szenvedés mellett a lelkit is megtapasztalta, úgy mint az ember, emberi testben, azt is, hogy az ember hogyan működik, ha végletegig elszívják testi-lelki erejét. Önmagában a testi fájdalom nem szenvedés. Amikor vége lett az érzéstelenítőmnek a császármetszés után, iszonyatosan fájt testileg, de olyan boldog voltam lélekben, hogy ez nem is volt szenvedés. Az igazi szenvedés a léleké mindig, amit testi fájdalom nélkül is bőven tapasztalhatunk, Jézus ezt vette magára, a lelki szenvedéseinket élte át. De biztosan tudta azt is, hogy ez átmeneti csak. Az ember sajnos nem mindig tudja, hogy egy fájdalom nem feltétlen tart örökké.
A megváltás szenvedés aspektusa valóban magyarázatot követel, hisz Krisztus megpróbáltatása – ami már a testtélétellel elkezdődött – egy szőrnyű és példátlan kínhalállal tetőződött be. Valóban Isten haragja áll csupán mindez mögött? Nem akarok Márkus Tamás által említett Görbicz Tamás fogadatlan prókátora lenni, mert nem jól érvel a saját tézise mellet, inkább szeretném megérteni a kínhalállal szembeni irritációjának az okát. Tehát itt magára a szenvedéskérdésre reagálnék csak.
A szenvedés okozóját mindig a harag és az ítéletkinyilvánítás szándéka mozgatja, de Jézus keresztje egy olyan prizma, ami a világ minden dühét és indulatát egy pontba gyűjti össze és ebből az egyik az Isteni harag. Olyan, mintha Jézus a kereszten vállalná a tehetetlen „bokszzsák” szerepét, aki több oldalról kapja az ütéseket. A sok ütés összeadódását hívjuk kálváriának. Szerintem nem baj, ha e mérhetetlen passió mögött nem csak az Isten részét hangsúlyozzuk. (ennyiben értem meg Görbiczet )
Én úgy látom, hogy a keresztben kifejeződik:
• az ember haragja a nagybetűs ember ellen
• az ember haragja a megalázkodó Isten ellen
• a vajúdó, teremtett világ haragja az elárult éden miatt
• a Sátán korlátolt dühe az őt mennyei jelvényeitől megfosztó Isten ellen, és aki a megtestesülésével veszélyezteti „evilág Istenének” a státuszquoját is
• és igen, Isten haragja, aki a kereszten függő Krisztusban az eredendően bűnöstől, a tudatlanság idejében élő pogánytól, a törvénynek mindhiába megfelelni akaró embertől fordul el.
A szörnyű koktél kiivása Jézusnak roppant tusájába került. Krisztusnak mindegyik ütés fájt külön-külön is, és mindegyik harag önmagában is az életére tört, ahogy ezt jól látjuk az evangéliumban. Isten embermezben lépet egy ellenséges pályára mennyei előjogai nélkül. Ez eleve haragot és halált ért egy Istentelen világban, de mivel igaz emberként vállalta e méltatlan irritációt, azt jelenti, hogy már az életében és nem csak halálában lett az ember képviselője és helyettese.
Az Isteni harag és ítélet szempontjából a Kereszt csak félidő és nem fogott fel minden villámot. A megváltás és az eredendő bűn megoldásának elutasítására ugyanis még nincs kitöltve a harag és az alá nem Krisztus fog odaállni. A végső ítélet hangsúlyozása azt jelzi, hogy a Kereszt egy csodálatos lehetőséget rejtő félidő, ahol önmagam megítélésével átállhatok a Győztes oldalára.
A zavart mélyíti, hogy a teremtés ötletgazdája történetesen a Szentháromság. A fiát bűntető Isten valójában önmagát is bünteti. A szenvedés közös a Szentháromságon belül. Ennek ellenére a golgota valóban a történelemnek egy olyan megismételhetetlen pillanata, amikor Atya, Fiú, Szentlélek sosem látott, riasztó és kockázatos távolságba kerül. A feldámadáskor a megdicsőült Krisztusban pedig végleg összeforr. Isten kijavította saját munkájában támadt hibát, megvigasztalódót saját szenvedésétől és túlélte saját halálát. De őszintén, nem ettől Isten az Isten?
Cypriánus,
a váltság az ókorban, pl. a római jogban büntetőjogi vonatkozásban is létezett! (compositio voluntaria)
És tegyük hozzá, az ókori büntetőjog nem büntetésben, hanem elégtételben gondolkodott.
Kedves Dzsaszper!
Hát, ez nem erősíti a helyettes büntetés elméletét.
Hozzá teszem : bár nem értek egyet a tannal egy az egyben , azért van benne bőven olyan, ami megfontolandó. A bűn tényleg lázadás Isten ellen, Isten jelleme tényleg nem tűri, a Fiú pedig magára vette- szolidaritást vállalva a sorsunk és halálunk ( a Jordán vizében végzett mikve, bemerítés ennek világos jele) .
Kedves Cypriánus,
Nem is feltétlen a ki tudja milyen elmélet védelmében hoztam föl. Nem kell büntetésben gondolkodn.
Érdekes módon egyedül te emlegetsz helyettes büntetést, így egymás mellett a két szóval. Ádám, jóllehet használta már a büntetés szót is, következetesen helyettes bűnhődést emleget. Én érzek érdemi különbséget a két megfogalmazás között… és lehet, hogy a helyettes elégtétel lenne a jogi oldalról igazán korrekt megfogalmazás?
Sziasztok!
Én épp most hallgattam meg Görbicz Tamás prédikációját. Nagyon tetszett, valószínű, hogy többször meghallgatom, ugyanis ízlelgetem, mint egy új, érdekes és áldásos megközelítést a Megváltás tanításaiból. Nem elég szerintem egyszer meghallgatni, ha valóban véleményezni akarom, időt kell szakítani rá. Nekem nem eretnekség az, ha valaki egy kenyérről úgy beszél, hogy milyen kiőrlésű, de az sem, ha valakit a formája érdekel, illetve az összetétele. A lényeg számomra az , hogy szeretnék mindennap a kenyérből enni (élet kenyere). „Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint;
És hogy eltemettetett; és hogy feltámadott a harmadik napon az írások szerint;” A „főképpen” dolgokat nem tagadja Tamás, a többi pedig kinek-kinek világossága, dogmája, tanítása, ideológiája,kijelentése stb, mely miatt nem érdemes eretneket kiáltani. Tamás
Olvasom, ugyanarról a témáról mennyire megoszlanak keresztények között a vé –
lemények. Van aki eretnekségnek ismeri fel azt, ami a másik számára áldás, és
olyanokat is ismerek, akiknél komoly zavart okoznak a véleménykülönbözőségek.
Számomra segítség, ha egy – egy videó megnézése, vagy igemagyarázat olvasása
előtt megkérdem mennyei Atyámat: – Fontos ezt megnéznem, elolvasnom? Segíteni
fogja ez szellemi, lelki fejlődésemet?- és mivel Atyám látja őszinte ráhagyat-
kozásom ebben a dologban, tanácsol és megőriz olyantól, ami csak zavart okozna.
Bölcs tanács. Nem kell mindent megennünk, amit elénk tesznek.
Bevallom őszintén, nem hallgattam meg Görbicz Tamás előadását (nem is tervezem, mert hozzá kedvem), így nem tudok/akarok vitatkozni vele. A tájékozatlanságomra vall, hogy az is csak most derült ki számomra, hogy az egész téma az ő megnyilatkozása miatt lett ilyen fontos.
Annyit szeretnék hozzátenni általános megjegyzésként, hogy igaz, hogy a megváltás tekintetében nincs semmilyen olyan korai, egyetemes egyházi zsinati döntés, amely alapján feltétlenül eretnekséget kell kiáltani, ha valaki nem teljesen érti azt, vagy eltérő állásponton van a megváltás tekintetében, mint a mainstream. Ugyanakkor szerintem nézni kell a megértés változásának irányát. Más eset, ha valaki hisz Jézus halálában és feltámadásában, de nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy ennek milyen aspektusai, előképei vannak, vagy ahogy ismerkedik a témával, némileg flexibilis/hullámzó az álláspontja ezzel kapcsolatban. Megint más eset, ha valaki minden figyelembe vehető szempontot pontosan ért, teológusként behatóan tanulmányozza a témát, évtizedekig hisz valamiben, majd egyszer csak „megvilágosodik”, és elkezd valami mást hirdetni. Véleményem szerint joggal lehetünk óvatosak az ilyen jelenségekkel szemben (különösen ha a teológiai innováció eredményeképpen arra a felismerésre kellene jutnunk, hogy az eddigi egyháztörténelemben a legtöbb hiteles személy egy szomorú félreértésben élte le az életét).
Még két szempontot tennék hozzá, ami felmerült bennem, ahogy a témáról gondolkodtam. Ismétlem, ezek az érvek nem feltétlenül Görbicz Tamás álláspontjával vitatkoznak – hiszen azokat nem pontosan ismerem -, inkább általános megjegyzések:
1) Logikailag számomra nehezen belátható, hogy Jézus szenvedése miért ne lenne szükségszerűen lényegi és elengedhetetlen része a megváltásnak. Isten szuverén, Jézus Krisztus pedig az evangéliumok leírása alapján nem tűnik érzelmileg labilis, mártíromkodásra hajlamos személynek, aki arra vágyott volna, hogy látványosan szenvedhessen. Ha a szenvedés (beleértve az átkot, betegséget, elutasítást, csapásokat) nem lett volna szükséges, Istentől rendelt része a megváltásnak, akkor erre egyszerűen nem került volna sor. A szenvedés csak a bűn és a bűnhődés összefüggésében értelmezhető. Egy olyan világ, amelyben nincs bűn és lázadás, az egy tökéletes világ. Egy tökéletes világban szükségszerű módon nincs szenvedés, mivel a szenvedés bármilyen formája lényegénél fogva a tökéletlenséghez tartozik (még ha lehet a tökéletessé válás útján szükséges állomás is). A megváltás alapvető és világos célja az, hogy eljöjjön a „felüdülés” ideje, amikor Isten végső soron mindent újjá tesz, és egy olyan tökéletes világ születik meg, amelynek lényegi ismérve a Jelenések szerint, hogy (szemben a mostani világgal) nincs benne többé könny és fájdalom – ebből is látszik, hogy ez utóbbi realitások nem Isten lényegéből fakadó, szükséges létezők. A Messiás (mint örök Logosz) tökéletes lény – a megtestesülését követő szenvedése (amely az előbbiek szerint tökéletlenség) nem a saját lényegéből fakad, hanem csakis a tökéletlen világból (amelybe beleszületett), és a tökéletlen, emberi létből fakadhat (megj.: nem az önfeláldozó szenvedésre való hajlandóságáról van szó, mivel az a tökéletes szeretetéből fakad, és lényegi jellemvonása Krisztusnak – hanem konkrétan a szenvedés szükségességéről, ami nem belőle fakad). Vagyis Krisztus minden szenvedése logikailag csak a mi sorunkkal való azonosulásból (amely az emberré létele pillanatától megkezdődött) származhat, amely csak a megváltásért, illetve a megváltás miatt történt meg. Az Ézsaiás 53,3-5 katartikus felismerése erről szól – Krisztus nem a saját, hanem a mi miattunk, és mi értünk szenvedett. Tehát: Jézus szenvedésére (ami ténykérdés) csak akkor kerülhetett sor, ha (1) az Isten akaratából származott, és (2) a mi megváltásunk szükséges és lényeges eleme volt. Emiatt minden olyan magyarázata a megváltásnak, amely a szenvedést és a kínhalált mellékes körülménnyé kívánja tenni, és/vagy el akarja távolítani Isten akaratától, logikus módon csak hibás lehet. Természetesen ha mindehhez hozzávesszük az összes próféciát és az újszövetség világos kinyilatkoztatását arról, hogy ami történt, Isten akaratából és eleve rendelése szerint történt, végképp tarthatatlanná válik minden ilyen alternatív koncepció. Legalábbis én így látom. 🙂
2) Hibás megértésnek tűnik az ószövetségi templomi állatáldozatokat a megváltás teljes, annak minden részletére kiterjedő előképének tekinteni, mert a templomi áldozatok és azok vére nem az egyes áldozók megváltására szolgáltak főszabály szerint, hanem a szentély megtisztítására (a templomi rendszer szerintem valószínűbb értelmezését lásd itt). Így felesleges amellett érvelni, hogy Jézus Krisztus szenvedése ennek fényében nem volt szükséges a megváltáshoz. Lehet, hogy ahhoz az aspektusához a megváltásnak, amely arról szól, hogy Jézus vére az egyházat és hívőket mint szellemi templomokat megtisztítja, ill. a mennyei szentélyt megtisztítja, nem lett volna szükséges a szenvedés – ez azonban ez csak egy szelete a teljes képnek, de azon belül még a vér szerepének is. Azt mondani pedig (bár ezt talán nem mondja senki sem ebben a vitában), hogy Jézus szenvedése egyenesen kontra-produktív volt, mert a templomi áldozatoknak hibátlannak kell lennie, miközben Jézus az előzetes szenvedései é sebei miatt a vérontás pillanatában nem volt „hibátlan”, teljes nonszensz – a templomi áldozati állat fizikai hibátlanságából arra következtetni, hogy ez azt jelenti, hogy Jézusnak testi értelemben kellett volna hibátlannak lennie, a kép-valóság közötti viszony túlerőltetése, hiszen ha a templomi áldozati rendszer fizikai specifikációit kellene ennyire szigorúan vennünk, akkor Jézusnak tuloknak kellett volna lennie, nem embernek (a hibátlanság nyilván Jézus morális tökéletességére, ártatlanságára utal).
Kedves Cypriánus,
megfogalmaztam végre, mi zavar a „helyettes büntetés” megfogalmazásban. Mintha az Atya lenyomta volna a dolgot a Fiú torkán, az utóbbi akarata ellenére — ami durván nem biblikus.
Nekem az a változat tűnik biblikusnak, hogy a Fiú részt vett a teremtésben, minden általa és rá nézve teremtetett, mindezt úgy, hogy ő előre tudta még a Föld megteremtése előtt, hogy rá mi vár, és valamiért ezt mégis önként és szuverén akaratából vállalta. Épp ezért tartom a helyettes büntetést félrevezető megfogalmazásnak.
dzsaszper,
én még nem találkoztam a tan olyan megfogalmazásával, amely ne hangsúlyozta volna, hogy a Fiú önként vállalta magára a nekünk járó büntetést. Ez nagyon fontos, hiszen a megváltás a Szentháromság közös munkája!
Steve,
a gondolatmeneted (különösen a második pont) a Zsidókhoz írt levél 9,11 – 10,17-et jutatta eszembe. A nonszensz jelződ szerintem igen finon fogalmazás volt…
Szia Dzsaszper !
Balthasar foglalkozott vele, hogy miért vállalta a Teremtést, a megtestesülést és a keresztet.
@Ádám: én se találkoztam. Mindenesetre a „helyettes büntetés” megfogalmazás éppen ezt sugallja.
Kedves Cypriánus,
„Ha meg nem volt az elhagyottsága és ítélete az Atya felől “valódi” egy jogi, forenzikus értelemben, hanem a Fiú szolidaritása volt a bűnösökkel, akkor azt valljuk mint Balthasar, amivel már semmi bajom.”
Őszintén nem értem, a „valódi” elhagyatottság és a (szintén valódi) szolidaritás miért zárná ki egymást. Azt sem látom, a helyettes bűnhődés tana hol kérdőjelezné meg a Fiú szolidaritását?
dzsaszper,
nekem egyáltalán nem sugallja a büntetés szó ezt. Az egyházatyáknak se sugallta. A reformátoroknak se. Mai evangéliumi teológusoknak se. Nem is értem, miért sugallná. Te miért gondolod, hogy a helyettes büntetés azt sugallja, hogy az nem önkéntes Krisztus részéről? Őszintén érdekel.
Véleményem szerint rendkívül fontos, hogy Jézus saját döntése alapján, önként szenvedett értünk és hordozta el a bűneinket és azok következményeit.
Ha valakit az akarata ellen szenvedésre kényszerítenek másokért, az gonosz dolog. Még akkor is, ha sokan megmenekülnek az illető szenvedése által. A náci lágerekben végzett emberkísérletekből az orvostudomány tanult olyan dolgokat, amelyek mások életének a megmentését lehetővé tette – azonban ennek ellenére ezek a kísérletek gonoszságok voltak, és mások megmenekülése sem igazolja ezeket. Viszont ha valaki saját döntése alapján szenved másokért, az jó – sőt, a legnemesebb dolog, amit valaki tehet.
Jézus szeret bennünket, barátait, és Ő tette le az életét értünk. Ez tökéletes összhangban áll azzal, hogy nekünk szükségünk volt arra, hogy letegye az életét értünk, és az Atya akarata is az volt, hogy letegye az életét értünk, annak ellenére, hogy Ő a szeretett Fia. Ezzel mutatta be az Atya és a Fiú a szeretetét felénk, méltatlan teremtmények felé. Ha ez nem így lenne, akkor azt kellene mondanunk, hogy az Atya gonosz, vagy pedig nem ura a helyzetnek. Jézus szenvedésének valamennyi aspektusa szükséges volt (máskülönben nem szenvedett volna) és pontosan elégséges volt (máskülönben felesleges lett volna a szenvedése, vagy értelmetlenül túlzó annak mértéke) a megmentésünkhöz. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy Isten egyszerre kompromisszumok nélkül érvényre juttassa a tökéletes igazságosságát és tökéletes szeretetét irántunk.
Az, hogy Jézus szenvedésének módja és mértéke nem véletlenszerű volt, hanem a Háromság örök akaratával összhangban áll, az is mutatja, hogy annak szinte minden mozzanatát előre kijelentette Krisztus Szelleme a prófétákon keresztül. Jézus az utolsó pillanatig az írásokat teljesítette be, és ennek szükségességét ő maga világossá teszi mind a szolgálata során (lásd a „szükséges hogy…” mondások), mind pedig a kereszten.
Még annyit tennék, hozzá, hogy az „ez volt az egyetlen módja annak, hogy Isten egyszerre kompromisszumok nélkül érvényre juttassa a tökéletes igazságosságát és tökéletes szeretetét irántunk” gondolatot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Tehát a szenvedésteljes megváltás szükségessége nem abból fakadt, hogy az Ördög valamilyen árat szabott, hanem abból, hogy Isten igazsága és szeretete ösztönözte Istent arra, hogy a megváltás megtörténjen. A megváltás elsősorban Isten és az ember viszonyának helyreállítása érdekében történt, az Ördög etekintetben egy külső szereplő.
Persze fel lehet tételezni, hogy az ördög szabhatott volna árat. Bár az én meglátásom szerint nem szabott, mivel Krisztus titka el volt rejtve előle, így minden bölcsessége ellenére nem feltétlenül értette pontosan, hogy mi történik. De ha értette volna is, akkor is, ha valóban ő szabta volna az árat, akkor Jézus halálának pillanatában (amikor az ár ki lett fizetve) az egész emberiségnek fel kellett volna szabadulnia a Sátán elnyomása alól, minden démonnak és gonosz angyalnak vissza kellett volna vonulnia, és az emberek tömegesen lélegeztek volna fel a gonoszság és a halál elnyomása alól. Márpedig semmi utalás nincs arra, hogy abban a három napban, amíg Jézus teste a sírban volt, ilyesmi történt volna. Továbbá, ha az Ördög bármilyen árat számított volna fel, az csak akkor lenne érvényes, ha egyébként megegyezik az Isten jogérzéke szerinti árral – vagyis ez esetben is az árat végső soron Isten igazságossága szabta volna meg – máskülönben nem kényszerítette volna Istent semmi arra, hogy ezt az árat kifizesse, mivel az egyetlen szuverén lényként bármilyen jogtalanság esetén bármikor felléphet a Sátán ellen az emberek érdekében erőszakkal is (ahogy tudjuk, hogy a jövőben fel is fog lépni, de azért, mert a Sátán nem tartja tiszteletben a jogot).
Az, hogy a megváltás elsősorban Isten és az ember viszonylatában értelmezendő (amelyben a Sátánnak semmiféle „ármeghatározó” szerepe nem lehet), abból is világosan látszik, hogy a bűnbeesés következménye, a halál és az átok Isten közvetlenül az ember számára kijelentett büntető ítélete volt az emberiség számára, ezeket nem a Sátán találta ki és helyezte az emberre (persze a kísértés előtt számíthatott ezekre, de nem ő határozta meg ezeket). A Sátán Isten haragjának a végrehajtója, a hatalmának pedig végső soron az emberben munkálkodó bűn szolgáltatja ki az embert. A megváltás elsődleges célja a bűn felszámolása, valamint Isten igazságos (és Sátántól függetlenül kimondott) ítélete alóli jogszerű felszabadítása az embernek.
A megváltás ettől függetlenül természetesen a Sátán királysága ellen is történt (azáltal, hogy kárhoztatja az evilág Istenét, mivel nyilvánvalóvá teszi azt, hogy bár a Sátán uralma az emberiség felett már nem jogszerű, ő mégis ragaszkodik a hatalmához), azonban a Sátán királyságát végül Isten és a szentek közös erőszakos fellépése fogja elpusztítani. A ransom theory atekintetben lehet legitim, hogy a Sátán (mint ügyész) jogosan uralkodott az emberiségen és jogosan vádolta az emberiséget a megváltás pillanatáig (ill. az individuális embereket a megtérésük pillanatáig). Tehát az igaz, hogy jogszerűen Isten nem tudta volna az emberiséget felszabadítani a Sátán hatalma alól, és a Sátán bizonyos értelemben túszként használja fel az emberiséget. De mégis, mindez végső soron Isten jogosság iránti igényéből fakad: az ügyészi szerepében a Sátán teljesen Isten jogrendjétől függ, azon nem tud túllépni, hiszen nem ő szabja a törvényt, pusztán Isten jogosságára való hivatkozással tudja „sakkban tartani” Istent. De ha ez így van, akkor tulajdonképpen nem is a Sátán tartotta sakkban Istent, hanem Istent a saját igazságossága tartotta sakkban, miközben a saját szeretete ösztönözte arra, hogy olyan megoldást találjon, amely igazságos módon lehetővé teszi a megváltásunkat.
Lehet, hogy ezt most túlmagyaráztam. 🙂
Nem, egyetértek, Steve.
@Ádám:
A büntetés szó így önmagában számomra sem sugallja, hogy az Atya rákényszerítette mindezt a Fiúra, ahogy a helyettes bűnhődés sem. A helyettes büntetés már igen!
az előzőnél valahogy lemaradt a nickem vége… bocs.
Részlet Görbicz Tamás mai facebook nyilatkozatából: „Nincs semmi értelme a szolidaritási nyilatkozatoknak sem. Mellettem nem kell kiállnia senkinek, hiszen lehet, hogy tévedek. Ha valami mellett ki kell állni, az az igazság és az igazság kutatásának joga, még a szent hagyományok ellenében is.” (…)
„Most úgy érzem magam piciben, mint Pál az efézusi zavargások idején. Mintha egy bőszült tömeg kiabálná, hogy „nagy a vérszomjas Isten!”. Én pedig közéjük akarnék menni, mert tudom, hogy meg tudom őket győzni arról, hogy kegyelemből tartattunk meg és nem kegyetlenségből, és Isten világosság és nincs benne semmi sötétség, a törvény betöltése pedig nem a bűnhődés, hanem a szeretet. Remélem, hogy a végén majd együtt kiáltjuk, hogy „nagy a kegyelmes Isten!”
Ajánlok megnézésre egy nagyon érdekes vitát „Monster God Debate” a helyettes bűnhődésről. A vita maga 2014-es, de nemrég került fel vágatlan formában:
https://www.youtube.com/watch?v=T27av-RF2-Y
Pontosan arról szól a vita, mint ami a GT állításai körül nálunk – a bőrdzsekis fickó (Brian Zahnd) álláspontja nagyjából kb. az, amit a BPA elkezdett képviselni, miközben Brown a hagyományos (szerintem biblikus) nézet mellett érvel. Az eleje kicsit furán kezdődik, amerikai stílusban mindenki nagyon laza és úgy tűnik, mintha Zahnd egy rocker lenne, de ezen túl kell lendülni, mert amint elindul a vita, mindkét oldal világosan és a saját álláspontjait jó reprezentáló érvekkel artikulálja a saját nézetét (természetesen én Brown-nal értek egyet).