John Owen, az ismert puritán teológus mondta egyszer John Bunyanról, a Zarándok útja szerzőjéről: „Egész műveltségemet odaadnám azért, hogy úgy meg tudjam ragadni az emberek szívét, ahogy ez az üstfoltozó.” Hasonlót érzek, amikor Chestertonra gondolok. Nekem is volt olyan pillanatom, amikor minden tanulmányomat odaadtam volna azért, hogy úgy tudjak írni, mint ez az írózseni, vagy ha életemben csak egyetlen olyan könyvet írhatnék, mint a St. Francis of Assisi. Ez a különleges életrajz, amely egyszerre szépirodalom, teológia, kortörténet, de leginkább egy akrobata merészségével megírt, terjedelmes esszé, Assisi Szent Ferenc alakjában számomra a mennyet és a földet kapcsolja össze, mégpedig úgy, hogy mindkettő – egy tarthatatlan, groteszk pozícióba helyezkedve – a másikban tükröződik, engem pedig minden alkalommal úgy nyűgöz le, mint egy kisgyereket.

Chesterton azt a provokatív, szinte káromlást kockáztató megállapítást teszi, hogy ha az Antikrisztus Krisztusra hasonlít, akkor bizonyos értelemben Krisztus pedig az Antikrisztusra hasonlít. Mielőtt megbotránkoznánk, Newman bíborostól idézi ezt a mondatot, és csakis azért, hogy megmutassa: Szent Ferencen keresztül Krisztust ismerhetjük meg jobban, amennyiben Ferenc az élet néhány területén Krisztusra hasonlított. A hasonlóság főként abban áll, hogy a krisztusi egyszerűségben élő szerzetes az ég és a föld között hatalmas ívet feszített ki, és ezt a legnagyobb alázatban és szolgai engedelmességben tette. A hasonlóság természetesen nem törli el a végtelen különbséget, de ha véges ember esetében van értelme annak a szónak, hogy „krisztusi”, akkor az olyan emberek, akikre ez illik, Krisztust is közelebb hozzák hozzánk. Chesterton könyve páratlan elevenséggel teremti meg ezt a kapcsolatot.

C. S. Lewis még ateista időszakában Chestertont tartotta a legértelmesebb élő embernek, értelmesebbnek, mint az összes modernt együttvéve, „leszámítva a kereszténységét”, de miatta a kereszténységet is kifejezetten értelmesnek látta, „leszámítva a kereszténységét”. Chestertonban különösen szerette a humornak azt a fajtáját, amely elválaszthatatlan az érveléstől, sőt, éppen annak dialektikájában hajt virágot. Chesterton kezében „a kard nem azért csillog, mert a kardforgató csillogtatni akarja, hanem azért, mert az életéért harcol, ezért gyorsan forgatja”. Szent Ferencről szóló könyve sem olyasfajta életrajz, teszem hozzá én, amilyeneket oxfordi tudósok az objektív szenvtelenség pózában írnak, nem is olyan, mint a régi hagiográfiák, amelyek megközelíthetetlen halmot építenek egy-egy szent tetteiből, inkább olyan, mint Kierkegaard Johannes de Silentio-jának igyekezete, hogy megértse a fiát feláldozni kész Ábrahámot. Chesterton félelemmel és reszketéssel ír, mint aki tisztában van azzal, hogy az embernek ezernyi veszély közepette valahogyan a mennybe kell eljutnia, miközben a föld az otthona. Mégis, mivel hiszi, hogy a menny már közénk jött, olyan derűs optimizmussal érvel, ahogy egy csatába induló huszár emeli égnek a kardját.

Chesterton veszélyes író. Amikor őt olvasom, nem tudok olyan éberen figyelni rá, hogy a következő pillanatban ne a hátam mögül lepjen meg egy tökéletesen váratlan paradoxonával. Pedig a módszere könnyen átlátható. Megfogalmaz egy teljesen magától értetődő, szinte közhelyes igazságot, majd hirtelen a feje tetejére állítja, és megmutatja, hogy a mondás valójában a feje tetején igaz. A meglepő az egészben az, hogy tényleg szinte mindig így van. Olyan, mintha fogna egy sétapálcát, majd a magasba lendítve arra hívná fel a körülötte állók figyelmét, hogy az valójában egy kard, és mi azt látnánk, hogy az tényleg egy kard, amit valamilyen furcsa okból addig sétapálcának használtak. Számunkra magától értetődő, hogy Francesco aszkétizmusa az élvezetek megvetéséről szólt. Chesterton megfordítja a képletet, és bebizonyítja, hogy az ő esetében a természetes élvezetek visszaszerzésének titka éppen az, hogy a természetfeletti élvezetek fényében látta azokat.

„A legnagyobb és legszentebb paradoxon abban áll, hogy az ember, aki igazán tudja, hogy nem képes megfizetni az adósságát, örökké fizetni fogja azt. Örökké adni fogja vissza azt, amit nem elvárható, hogy visszaadjon. A dolgokat mindig el fogja dobálni magától, be a kimondhatatlan hála feneketlen kútjába. Azok, akik túl modernnek gondolják magukat ahhoz, hogy ezt értsék, valójában túl fösvények ahhoz, hogy gyakorolják. Nem vagyunk elég nagylelkűek ahhoz, hogy aszkéták legyünk; akár azt is mondhatnánk, hogy nem vagyunk elég derűsek ahhoz, hogy aszkéták legyünk.” (St. Francis of Assisi, 90-91)

Chesterton szerint Ferenc az isteni szeretet dicsőségesen megalázó víziója után úgy vetette magát a böjtölésbe, virrasztásba, ahogy előtte a csatába. „Olyan pozitív volt ez, mint a szenvedély; az élvezet igenlő levegője vette körül. Úgy falta a böjtölést, ahogy egy ember az ételt falja. Úgy vetette magát a szegénységre, amilyen eszelősen ás egy ember arany után. És személyiségének pontosan ez a pozitív és szenvedélyes része az, ami az élvhajhászat egész problematikájában felkavaró a modern embernek.” (92) Chesterton nem a böjtre, virrasztásra és aszketikus életre fekteti a hangsúlyt, hanem arra, hogy Francesco d’Assisi esetében mindez pozitív szenvedély következménye volt; nem élettagadó negativitás, ahogy a modern ember gondolja, akinek kategóriái sincsenek már a mennyei valóságra, amely a „kistestvérek” örömének a forrása lett.

Az egyik képi bukfenc, amellyel Chesterton meglepi az olvasót, éppen Ferenc világlátását próbálja érzékelhetővé tenni. Az ifjú Francesco szerinte nem a természet szerelmese volt, legalábbis abban az értelemben semmiképpen sem volt az, ahogy a humanista tisztelők szeretnék őt elképzelni, amint Assisi domboldalain a madarakkal énekel, a napot meg a holdat csodálja, és a leprásokat ápolja. Ferenc új szenvedélye nem volt sem szentimentális, sem evilági. Mennyei súlya volt, amit akár dicsőségnek is mondhatunk, amely mindent átragyog. Ugyanakkor nem volt Ferenc olyan aszkéta sem, aki a természetben kizárólag a Magasabb Dolgok árnyékát látja, elvont ideák konkrét formáit, amelyek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy elcsábítanak a Legfőbb Jó szemlélésétől. Ferenc tényleges madarakat, tényleges farkasokat, tényleges embereket szeretett, a maguk egyediségében és konkrétságában. „Egy filantróp talán, ahogy mondják, szereti az antropoidokat. De Szent Ferenc nem az emberiséget szerette, hanem az embereket, ahogy nem is a kereszténységet szerette, hanem Krisztust.” (14) Mindkettőt, Krisztust és az embereket, egymásban.

Ez utóbbi Chesterton szerint a legfontosabb tény vele kapcsolatban. Francesco nem humanista vagy misztikus, hanem mindenekelőtt szerető volt, mint a romantikusok. A trubadúroktól nem az különböztette meg őt, hogy kevésbé lett volna romantikus, hanem az, hogy romantikusabb volt mindegyiküknél, mert Krisztusban volt az. Ferencben egyesült a trubadúr a zsonglőrrel, akik együtt léptek fel a középkori városok és falvak piacterein: a trubadúr a költeményeivel, a zsonglőr az akrobatikus mutatványaival. Ferenc, a szerető, a követőit időnként Isten zsonglőreinek nevezte. Chesterton szerint éppen ez volt ő maga is leginkább. De még közelebb járunk a lelkében lejátszódott folyamatokhoz, ha az Úr akrobatájának nevezzük, mert Ferenc belső fordulata leginkább egy lelki akrobata-mutatvány volt.

„Ha egy ember a feje tetejére állítva látná a világot, mintha az összes fa és torony fejjel lefelé lógna, ahogy egy tóban, annak az egyik hatása az lenne, hogy kiemelné a függés gondolatát. (…) Megelevenítené a szentírási szöveget, amely azt mondja, hogy Isten a semmire függesztette a világot. Ha Szent Ferenc egyik különös álmában Assisi városát fejjel lefelé látta volna, az egyetlen részletében sem különbözött volna önmagától, kivéve, hogy teljesen a fordítottja lett volna. De a lényeg ez: a falak köveit vagy az őrtornyok és a magas fellegvár erős alapzatát a hétköznapi szem biztonságosabbnak és állandóbbnak látja, de amint megfordulnak, ugyanaz a súly épp tehetetlenebbnek és kiszolgáltatottabbnak mutatja azokat. Ez csak jelkép, de a lélektani tényhez pont jól illik. Szent Ferenc ugyanannyira szerethette városkáját, mint előtte, talán jobban is; de a szeretete természete még növekedve is megváltozott. Látta és szerette a csúcsos tetők minden cserepét és a pártázat összes madarát, de az örök veszély és függés új, isteni fényében látta őket. Ahelyett, hogy egyszerűen csak büszke lett volna erős városára, amiért az mozdíthatatlan, hálás volt a Mindenható Istennek, hogy nem ejtette azt le; hálás volt Istennek, hogy nem ejtette még le az egész kozmoszt, mint egy kristályvázát, hogy hullócsillagok szilánkjaira törjön szét.” (84)

Chesterton maga is így fordította a világot a fejéről a talpára, megalázó, de reális helyzetben ábrázolva a modern embert. Józanságának a titka éppen ebben a felborító mozdulatban állt, ahogy Szent Ferenc felforgató józansága is, sőt, az egész kereszténységé is, amely szüntelen hadat visel a korszellemmel. Hiszen a legmagasabbról alászálló és a legmélyebbről felemelkedő, két kezével és két lábával egy keresztet tartó Krisztus – Chesterton Ferencének Krisztusa – is pont erről a paradoxonról tanított: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8,35)