Érthetetlen és emészthetetlen a Biblia üzenete, ha nem tisztázzuk rögtön a kezdet kezdetén, hogy a könyv középpontja, kezdete és célja Isten. A modernitás aufklérista gőgje az embert tette középponttá, kezdetté és céllá, ezért a Biblia üzenetét is ebből a nézőpontból vizsgálja. Ez a gondolkodás a valóságot önmagához viszonyítja, mint egy gyermekkori nárcizmusban ragadt ember, és ezt azon oknál fogva nem látja problémának, hogy elképzelni sem tud más perspektívát. Tulajdonképpen érthető, hogy az ember a saját szemszögéből akarja értelmezni a Szentírást, de Isten szava éppen ebből hív bennünket megtérésre. A megtérés az értelem perspektívaváltása. Metanoia. Annak felismerése, hogy a világ nem körülöttünk forog, és hogy saját helyzetünk javíthatatlanul zavaros, amíg nem vesszük észre a rajtunk kívül álló középpontot.
Az előbb azt mondtam, hogy a kezdet kezdetén tisztáznunk kell ezeket. A Biblia első mondata valójában ezt teszi, amikor kijelenti: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Kezdetben (בְּרֵאשִׁית) nem volt más, csak Isten (אֱלֹהִים), aki teremtett. Nem volt még tér, idő, anyag, energia, csak Isten és a Szó, amely által minden létrejött. Ez a kiindulópont, a szög, ahonnan jól látszik minden egyéb (még ha távolról és homályosan is, hiszen Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és Isten útjai nem a mi útjaink). „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” Az apostol, aki e szavakat leírta, egy pillanatig nem hitte, hogy Isten kinyilatkoztatott szándékait, cselekedeteit, ígéreteit és céljait emberi bírálatnak alá lehetne vetni. A fazekas dönti el, hogy mit csinál az agyaggal, hogy mondhatna a fazék bírálatot a fazekas munkájáról?! Ha megbotránkoztat bennünket ez a hasonlat, valószínűleg mi sem fogtuk fel, hogy a valóság középpontjában Isten áll.
Isten igéje radikális, totális paradigmaváltásra hív bennünket. Olyan noetikus pálfordulásra, melyhez képest Kopernikusz heliocentrikus fordulata apró váltóállítás a valóságot kutató értelem számára. Megtérni annyit jelent, mint feladni a törekvésünket, hogy a magunk szempontjából értelmezzük a világot. A megtérés az, hogy istenből visszaváltozunk emberré, és elfoglaljuk a helyünket Isten univerzumában. Amikor megtérünk, a Szó hatására belátjuk, hogy csak egy Isten van, és fejet hajtva imádóivá válunk. Ez a legmeghatározóbb, mindent megelőző hermeneutikai döntés. A felvilágosodás, amely az embert teszi kiindulóponttá, ennek antitézise: Ádám és Éva autonómia-törekvésének modernkori megerősítése. Lényegét tekintve Isten Szavával való dacolás, saját istenségünk konfirmációja.
Az az Isten, aki azt mondta: „Önmagamért, önmagamért cselekszem… Nem adom másnak dicsőségemet!” – nem adja másnak a dicsőségét és mindent önmagáért cselekszik. A Biblia Istene nem veti alá magát emberi ítéletnek, és nem teszi függővé döntéseit attól, hogy az éppen aktuális erkölcsi közvélekedés jóváhagyja-e azokat, vagy hogy emberi logikák tudják-e a döntéseket koherens rendszerben értelmezni. Isten döntéseinek erkölcsi alapját saját természete adja, de hogy azok valóban erkölcsösek-e, azt éppen a valóság istenközpontú természete miatt nem tudjuk külső mércével megmérni. Isten olykor félelmes, máskor könyörületes tetteiből csak azt tudjuk meg, hogy ő az ÚR (vö. Ez 6,13; 36,11). Bennünket nem tesz bíráivá, és nem bízza magát ránk, még emberként sem, mert tudja, mi lakik az emberben (vö. Jn 2,25).
A fő kérdés ezért nem az, hogy megbízhatunk-e Istenben, hanem az, hogy megbízunk-e benne. Mivel az előbbi kérdést saját nézőpontunkból nem tudjuk megválaszolni, az utóbbira kell határozott választ adnunk.
Az utolsó bekezdéshez. Szerintem nem igaz, hogy (egyáltalán) nem tudjuk megválaszolni a saját szempontunkból, hogy megbízhatunk-e Istenben.
Inkább addig nem tudjuk megválaszolni, amíg (legalább kicsiben) el nem kezdünk megbízni benne… Ahogy elkezdünk megbízni benne, idővel egyre több visszaigazolást kapunk, tapasztalaot szerzünk arról, hogy megbízhatunk-e benne… (ahogy ez emberekkel is így van)
Ádám, nem hagyod figyelmen Isten végtelen szeretetét, amelybe NEM FÉR BELE az emberiség sorsát l’art pour l’art részletként kezelő tervezés? E végtelen szeretet nem emberi kitaláció, hanem Isten saját nyilatkozata az irántunk való hozzáállásáról. Nem az ember kényszeríti rá Istenre az elképzelését, hanem Isten önként korlátozza saját magát erre a humanista felelősségre.
Azaz biztosan tudhatjuk, hogy hosszú távban gondolkodva Isten nagyobb humanista nálunk. Nem vakon bízunk benne, hanem hisszük, hogy az Ő humanizmusa átgondoltabb, és jobban működik a miénknél, ezért hagyatkozunk önként rá. Ez elég közel áll az általad írtakhoz, mégis mintha lenne némi eltérés.
Kedves László,
nehezen tudom értelmnezni Isten humanizmusát a kommentedben. Elég sokféleképpen lehet érteni.
Ha van is a Biblia Istenének humanizmusa, az arról szól, hogy Jézus Krisztusban, a Szentlélek által újjáteremt… és bármi egyéb ennek az isteni szeretetnek a megcsúfolása.
Kedves Ádám!
Most jött szembe velem ez a rövid írásod a Facebookon és kapcsolódik ahhoz a kérdéskörhöz, ami foglalkoztat mostanában. Mit gondolsz keresztény szemszögből azzal kapcsolatban, hogy a filozófiában is egyre erősebben kezd előtérbe kerülni az a koncepció, hogy az ember és a kultúra pozíciója nem a létezők felett, egy izolált szférában található, hanem a létezőkkel azonos szinten levő ágens, tehát a természeti és kulturális dolgok hálózatszerűen egyaránt formálják a „mi” világunkat és nem kizárólagosan egyik vagy a másik, mint ahogyan a modernizmus programja sejteti. Bruno Latour Sohasem voltunk modernek (1991) című munkájában mutat rá arra, hogy a modernisták sikere abban rejlik/rejlett, hogy a természetet, a kultúrát és Istent, valamint ezeknek transzcendens vagy immanens természetét élesen elkülönülő ellentétpárokká formálták és nem vettek tudomást ezeknek az összefonódásáról, valamint egy legyőzhetetlen, de rugalmatlan érvrendszert hoztak létre ebből. De mivel jól beláthatóan mégis inkább hálózatok mentén szerveződött a történelem, Latour elveti azt, hogy valaha is modernek lettünk volna, szimplán a hibás és dogmaszerű premisszáink által nem vehettük ezt észre. Latour egyaránt bírálja a modernizmus ember és világképét, valamint a posztmodernizmusét is, melyet inkább a modernizmus érméjének a másik oldalának tart, de semmiképpen sem a meghaladásának. Ebből a nézőpontból feleslegessé válna a modernizmus/humanizmus/posztmodernizmus vs. kereszténység örökké fennálló és megoldhatatlan ismeretelméleti vitája, pláne úgy, ha a kereszténység sem ismeri fel a modern diskurzus kialakulásához adott hatásait és benne elfoglalt későbbi szerepét. Az előbb felvázolt poszthumanista filozófia hasonló paradigmaváltást szorgalmaz, mint amit Isten szorgalmaz az emberiségnek, nyilván materialista és nem spirituális alapokon. Mit gondolsz erről, milyen vitája lenne a keresztényégnek a poszthumanizmussal azon túl, hogy nem az evangélium mentén szervezi a paradigmaváltást?
Illetve azon túl, hogy a poszthumanizmus elutasítja a történelem és az „emberiség” teleologikusságát, tehát önmagát nem egy haladó emberiség felvilágosult filozófiájaként képzeli el, ezáltal nem is él totalizáló retorikával, ha így tenne, visszaesne a modernizmus vermébe.
Ámen
Kedves Balázs!
Számomra ebben a témában Polányi posztkritikai realizmusa jelentett egyfajta támaszt (különösen a Personal Knowledge és a The Tacit Dimension c. munkái). Az a szemlélet szerintem sem tartható, amely szerint az ember és a kultúra pozíciója a létezők felett, egy izolált szférában található. De a posztmodern szemlélet sem tartható, amely mindent egyetlen szövevénybe fog össze, amelyből nincs kiút, nincs rálátás az objektív valóságra. Polányi szerint meghatároz bennünket egy sok összetevőből álló hallgatólagos dimenzió, amely egyfajta interpretációs keretként része a valósággal való találkozásunknak, ugyanakkor van találkozásunk a valósággal, és ez a másik révén validálható. Ebből következik a saját nézőpontunkkal szembeni kritikai alapállás, de következik a bizalom is, hogy a valósággal tudunk találkozni, a tapasztalatunk valódi, és a tapasztalatunk lehet közös tapasztalat, ha a másik is találkozik ugyanazzal. Nem vagyunk tehát teljesen beszorulva a tapasztalati hálónk hagyományaiba, de részt veszünk azokban és azok hatása jelentős. Keresztényként ehhez azt tenném még hozzá – és ez talán még fontosabb -, hogy hiszek a kinyilatkoztatásban. Az isteni kinyilatkoztatás teljesen új lehetőségeket nyit az episztemológia világában.
Remélem, jól értettem a felvetésedet és ahhoz kapcsolódtam, de nyugodtan írd meg, ha szerinted nem.
Kedves Ádám,
Érintetted a felvetésem ismeretelméleti, észlelési vonatkozását, de utólag visszaolvasva inkább a kulturális folyamatok értelmezésének egy lehetséges kortárs filozófiájára igyekeztem felhívni a figyelmedet, ugyanis a Tűzfalban ti is erre tesztek kísérletet, de egy egészen más perspektívából. Talán fontos megemlíteni, hogy én alapvetően egy évtizedes keresztény hitét elvesztő, de a vallást mély tisztelettel csodáló, vizsgáló és szükségszerűnek tartó fiatal ateistaként hallgatom a podcastet, ezért nem igazán értek egyet a premisszáitokkal vagy a következtetéseitekkel, de mindig élvezettel vitázik veletek a belső hangom. Visszatérve a lényegre, sokrésznyi Tűzfal hallgatás és Bruno Latour, illetve a poszthumanizmus, posztantropocentrizmus filozófiájának megismerése után ismertem fel, hogy alapvetően a ti legnagyobb vita ellenfeletek az emberközpontú modernitás és az embert atomjaira robbantó posztmodernitás (ami ugye Latour szerint nem haladta meg a modernizmust), de a kereszténység ugyanúgy kivette a részét ezeknek a kialakulásában (ember a teremtés koronája, az egész univerzum a mi létezésünkért (is) keletkezett és a mi létezésünket tartja fenn, természet feletti hatalom, lineáris történelemszemlélet, fejlődéseszmény, kizárólagosságra törekvés, kultúrák homogenizálása…stb), ezért nem is tudtok igazán kívül helyezkedni a diskurzuson csak áthelyezitek a problémák megoldását egy ideális szférába – hitetek szerint, nagyon helyesen. A kereszténység vs. természettudomány, társadalomtudomány, naturalizmus, materializmus, marxizmus, kapitalizmus, woke…stb. viták mind-mind a modern diskurzuson belül zajlanak és a vitát a természet, a kultúra és Isten (természet és kultúra felett álló Abszolútum) valamint ezeknek transzcendens vagy immanens eredetének és természetének éles elválasztása generálja. Ezek között a szférák között soha nem lehet egyensúly és egyetértés, ha nem ismerjük fel, hogy mindegyikük egyenrangú cselekvője a valóság kollektivitásának. A valóságban tapasztalt folyamatok változását nem határozhatja meg kizárólag sem Isten (ugyanis létezése és eszméje nem független a természeti illetve kulturális folyamatoktól lsd. dopaminkereszténység), sem az abszolút szabad ember (ugyanis társadalomba rendeződése nem független a transzcendens hatalomba és rendbe vetett hit eszméjétől és a biológiai meghatározottságoktól), de az embert figyelmen kívül hagyó természet sem (ugyanis ennek felfedezése és értelmezése nem független a kulturális kontextustól, a technikai infrastruktúrától, illetve a természettudomány kialakulásában elengedhetetlen szerepe volt a kereszténységnek)…stb, hanem ezek egymás változásaira reagálva mozgatják az események alakulását, mint a szelet a nyomáskülönbség. Tehát részemről ez talán egy kritika akart lenni, hogy kulturális folyamatok értelmezésére tesztek kísérletet, de mivel a három elkülönített szférából ti a kultúra és természet felett álló és uralkodó Isten perspektívájából vizsgáljátok az eseményeket, csak azok számára tudtok magyarázó erővel bírni, akik szintén ebből a szférából közelítenek. Ezzel szemben Latour filozófiájában újra egyesülnek ezek a mesterségesen szétválasztott területek és új horizontokat képes nyitni úgy, hogy egyik terület létjogosultságát és cselekvőképességét sem veti tűzre, ezáltal a hatalom totalitása is megoszlik ezek között, ideális esetben egyik feljebbvalósága sem legitimálja a másik kettő elpusztítását, kizsákmányolását, de még a kontrollálását sem, illetve ellentmondásossá sem tud válni azzal, hogy a saját igaza érdekében ugrál a szférák között (ami szerintem a kereszténység érvei esetében sajnos elő szokott fordulni). Amikor írtam az első kommentemet, érdekesnek találtam, hogy az Istenközpontú fordulat is hasonló változásokat szorgalmazna mint a poszthumanizmus, legalábbis ami az ember pozícióját illeti a többi létező között, de teljesen más megközelítésből. Kíváncsi lennék, hogy erről hogyan beszélgetnétek a podcastben, szerintem hasonló élmény lenne, mint Byung-Chul Han írásai, ugyanis ő is más úton haladva képes számotokra világértelmező perspektívát nyújtani.
Balázs
Kedves Balázs,
köszönöm a tartalmas hozzászólásodat és megtisztelő, hogy figyelemmel kíséred a podcastünket. Talán csak két dologban vitatnám azt, amit írsz.
Az egyik Isten létezésének ontológiája. Te ezt írod: „A valóságban tapasztalt folyamatok változását nem határozhatja meg kizárólag sem Isten (ugyanis létezése és eszméje nem független a természeti illetve kulturális folyamatoktól lsd. dopaminkereszténység), sem az abszolút szabad ember (ugyanis társadalomba rendeződése nem független a transzcendens hatalomba és rendbe vetett hit eszméjétől és a biológiai meghatározottságoktól), de az embert figyelmen kívül hagyó természet sem (ugyanis ennek felfedezése és értelmezése nem független a kulturális kontextustól, a technikai infrastruktúrától, illetve a természettudomány kialakulásában elengedhetetlen szerepe volt a kereszténységnek)…stb, hanem ezek egymás változásaira reagálva mozgatják az események alakulását, mint a szelet a nyomáskülönbség.” Én a kulturális és egyéb meghatározottságokat episztemológiai, nem pedig ontológiai problémának látom Isten létezése szempontjából. A te létezésed nem az én rólam való korlátozott ismereteimtől függ, csak az én te-képemet határozza meg. Isten esetében is úgy gondolom, erről van szó. Az episztemológiánk nincs befolyással az ontológiájára, hanem csak arra, amit arról tudunk.
A másik ellenvetésem épp ehhez kapcsolódik. Laci és az én kiindulópontom nem modern, posztmodern vagy premodern, hanem keresztény kiindulópont, amelynek lényegi eleme, hogy Isten kinyilatkoztatta magát. Mi ebből a perspektívából igyekszünk ránézni mind a modernitásra, mind a posztmodernre (egyetértek: alapvetően a modernitás premisszáira épít), mind a poszthumanizmusra vagy bármely más jelenségre.
Köszönöm a kommentjeidet és azt, hogy nyílt kártyákkal játszol!
Kedves Ádám,
Érthető az álláspontod és világnézetileg következetes is, ezt tisztelettel elfogadom. Számomra nem elhelyezhető, illetve problematikus egy magán – és örökkévaló létező, mely független lenne a megismerésünktől. Ez olyan különbség, mely nehezen áthidalható, de megelégszem azzal, ha a hídfő két végpontján hallótávolságon belül maradunk egymáshoz, hogy a beszélgetés lehetősége fennmaradjon 🙂 Hallgatom tovább a podcastet a további beszélgetés reményében.