Az egyháztörténetben újra és újra felmerült a kérdés, hogy Jézus művészi ábrázolása vajon nem ütközik-e a második parancsolatba, amely tiltja a bálványszobrok készítését és imádását. A parancsolat szerint Istent nem ábrázolhatjuk úgy, hogy lealacsonyítjuk a teremtés mintázatára. Vajon a tiltás érvényes a Jézus-ábrázolásokra is? Ez a kérdés mostanában nem annyira a barokk katolikus templomokban látható vérző szívű Krisztus-szobrok miatt merül fel, inkább a különböző Jézus-filmek kapcsán, most épp a The Chosen sorozat Jézus-ábrázolása miatt. A dilemma az, hogy ha Jézus Isten, akkor Jézus ábrázolása ugye Isten ábrázolása, tehát Jézus ábrázolása beleütközik a második parancsolatba, vagyis ennek alapján a The Chosen Jézusa is súlyos vétség Isten ellen. De vajon helyes-e ez a gondolatmenet?
Mindenekelőtt azt javaslom, vegyük komolyan a kérdést, mert a Szentírásban a bálványimádás az egyik legsúlyosabb vétek, amit elkövethetünk Isten ellen. Ott van például az aranyborjú, ami miatt Isten haragja sújtotta Izráelt, és csak Mózes buzgó közbenjárása mentette meg őket. A próféták is rendre éles szavakkal emlékeztették Izráelt a bálványimádás bűnének következményeire. A művészet önmagában nem menti fel a művészt ezirányú felelőssége alól, hiszen az aranyborjú elkészítése is művészi munka volt, de egyben bálványimádás is. Én még azon is elgondolkodnék, hogy vajon Michelangelo nem szegte-e meg ezt a parancsot, és vajon mi nem a művészi kifejezés magas értéke miatt húnyunk-e szemet fölötte, amikor a Sixtus-kápolna mennyezetét bámuljuk. Isten nem akarja, hogy őt teremtmények mintájára ábrázoljuk és így imádjuk. Ugyanilyen komolyan tegyük fel a kérdést: vajon Jézus nem válik-e bálvánnyá, amikor megfestjük, szobrot készítünk róla, vagy éppen megfilmesítjük?
Elárulom, én azokkal értek egyet, akik szerint nem szükséges, hogy Jézus művészi ábrázolása bálványimádás legyen. Hogy Jézusból bálványt csinálunk-e, az elsősorban nem az ábrázolás tényén múlik. Jézusból tudunk akkor is bálványt csinálni, ha nem rajzoljuk le az arcát és nem visszük vászonra az evangéliumok egyetlen jelenetét sem. Olyankor csinálunk bálványt Jézusból, amikor egyik tulajdonságát kijátsszuk valamely másik tulajdonságával szemben, és megteremtünk a magunk képére vagy a magunk vágyai szerint egy saját, külön bejáratú Jézust, akiből hiányzik isteni természetének valamely vonása. Például a haragja. Vagy a mindentudása. Vagy a szeretete, a szuverenitása, az igazságszeretete. Vagy történetesen az Atyának való engedelmessége. Így született annak idején az ebioniták hamis Jézusa, az ariánusok isteni természettől megfosztott Jézusa, a liberális teológusok moráltanító Jézusa, a népi vallásosság Jézuskája, a progresszívek szivárványos Jézusa. Más Jézus, más evangélium. A tulajdonságok között nem említettem Jézus testben való növekedését, fáradékonyságát, vagy helyhez kötöttségét, mert ezek az emberségének a vonásai. De a témánk szempontjából most éppen ezek igazából a fontosabbak.
Jézusból ugyanis úgy is csinálhatunk bálványt, ha csupán istenségében szemléljük, mint hajdan a doketisták, és elfelejtkezünk emberségéről. Jézussal kapcsolatban azonban pont az az egyik legfontosabb tény, hogy teljesen ember volt. Isten is, természetesen, de ember is. Hitünk szerint Jézusban az Ige lett testté, az Isten lett emberré. És mivel a Fiú ember lett, emberként ábrázolható is. Isten mint Isten nem olyan, mint a teremtményei, emberként viszont épp olyan, mint a teremtményei. Sőt, mint saját képmása, hiszen az embert a maga hasonlatosságára teremtette. Ha tagadjuk Jézus emberként való ábrázolhatóságát, félő, hogy akaratlanul magának az inkarnációnak a tényét kérdőjelezzük meg: olyan Jézust imádunk, aki nem született Szűz Máriától és nem szenvedett Poncius Pilátus alatt. Istent soha senki sem látta, Jézust viszont ezrek és ezrek látták, hallották, tapintották. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek is az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,1-3)
Amikor keresztények Jézust ábrázolják, nem Istent ábrázolják valamely teremtmény hasonlatosságaként (például borjúként), hanem az embert ábrázolják, amelynek hasonlatosságára öltött Isten testet, hogy láthassuk, hallhassuk, tapinthassuk őt. Jézus ténylegesen ember volt, emberi testtel, hajjal, szemmel, füllel, kézzel, lábbal, szakállal. Jézus ábrázolhatósága az inkarnációból fakad, azt ünnepli, hogy az Ige testté lett, és ami nem volt látható, az benne láthatóvá vált.
De nem arról van mégis szó, hogy a Jézus-ábrázolások mindig csonkábbak az evangélium Jézus-ábrázolásainál, ezért akaratlanul is torzítják a valódi Jézust? Hiszen Jézusnak szükségképpen más arcot rajzol egy film, mint amilyen valójában volt neki, más tónust ad a hangjának, mint amit a kortársai hallottak, más gesztusok veszik körül a szavait, sokkal konkrétabb és korlátozottabb lesz, mint ahogy a képzelet számára az ige hallása által megjelenik. És a The Chosen esetében még az is ott van, hogy a forgatókönyvíró kiegészítette a történetet fiktív jelenetekkel, amelyek nincsenek az evangéliumokban. Nem valós veszély az, hogy a filmsorozat Jézusa átveszi az evangéliumok Jézusa helyét, és az emberek az előbbihez kezdenek vonzódni az utóbbi helyett? De, ez mindenképpen egy valós veszély. Ez a veszély azonban jelen van az igehirdetésekben is, amelyek hidat építenek a történeti Jézushoz és lehetnek rendkívül egyoldalúak, vagy akár az ébredési énekekben, a pietista és karizmatikus énekekben is, amelyek nagy erővel formálják a képzeletet. „Szelíd szemed Úr Jézus…”; „Jézus, te vagy minden álmom…”; „Jézus, tündöklő csillag…”; „Ó forrongó, gazdag árja….”; „Jézus, te égi szép…”; „Ó mi hű barátunk Jézus…”; „Jesu meine Freude…”; stb. Milyen Jézus-kép rajzolódik ki ezekből? És a hozzájuk kapcsolódó zenei stílusból, hangszínből, hangulati elemekből?
Fordítsuk meg egy pillanatra a dolgot. Egy-egy Krisztust magasztaló énekkel szemben a Jézus-filmeknek megvan az az előnyük, hogy visszahozzák a hit Krisztusát a földre és emberségében mutatják meg őt, úgy, ahogy megjelent köztünk. Segítenek, hogy közelebb kerüljünk az első tanítványok élményvilágához és hasonló meglepetést élhessünk át, mint ők, amikor az ember Jézusban ismerték fel az Isten Fiát. E tekintetben olyanok, mint egy-egy bibliai kommentár vagy újszövetségi háttérirodalom. A Jézus-filmek közelebb hozhatják számunkra az első századi zsidó kultúrát, a kor szokásait, és igen, azt is, hogy milyen lehetett az ember Krisztus Jézus. Természetesen megvan ebben az esetben is annak a kockázata, hogy nem tudunk elrugaszkodni a színész által megformált karaktertől, és egybeolvad a valóság a fikcióval. Ez minden művészeti ábrázolás esetében így van, a filmeknél is. Megértem, ha valaki nem akarja a Jézusról alkotott képét ennek a kockázatnak kitenni. Csak ebben az esetben is formálni fogja a Jézusról való elképzelését ezer és ezer forrásból származó kép, elképzelés. Egy újabb Jézus-ábrázolás nagy valószínűséggel inkább csak kiegészíti és tovább alakítja ezeket, nem képes teljesen átvenni a helyüket. Az igazi védelem a torzulással szemben az, ha folyton visszatérünk az evangéliumokhoz és az apostoli bizonyságtételhez.
Mégis, nem az a baj, hogy bármilyen jószándékú is a Jézus-ábrázolás, végül bálvány lesz belőle? Ott van például a rézkígyó esete: idővel Nehustánként tisztelték a zsidók, Ezékiás királynak kellett azt emiatt teljesen elpusztítania. De, ez természetesen a Jézus-ábrázolásokkal is megtörténhet. Csak ne felejtsük el, hogy a rézkígyó elkészítését maga Isten rendelte el, tehát önmagában nem jelentett bálványimádást, éppen ellenkezőleg, a megmenekülés eszköze volt a zsidók számára! A rézkígyó eredeti célja az volt, hogy Krisztusra mutasson (vö. Jn 3,14). Ahogy minden bizonnyal a The Chosen sorozatnak is ez a célja. Félremehet? Sajnos igen. Megtörténhet, hogy idővel Jonathan Roumie olyan nyomot hagy a filmnézők lelkében, hogy elszakadva az eredeti céltól maga válik egyfajta Jézus-pótlékká, vagyis bálvánnyá? Igen. Ha ez bekövetkezik, akkor lesz vele teendőnk, akár a saját lelkünkben, akár más szinteken is. Ha például azt tapasztaljuk, hogy nehézzé vált számunkra az evangéliumok Jézusával való találkozás, ha feszültséget érzünk a The Chosen (vagy bármelyik másik Jézus-film) Jézusa és az evangéliumok Jézusa között, akkor lehet, hogy el kell távolodnunk a vizuális ábrázolástól és egy ideig (vagy végleg) csak a bibliai szöveghez szabad kapcsolódnunk. Kaphat a filmsorozat is olyan gellert, hogy nem csupán szubjektív megélésünk lesz az, hogy egy másik Jézus keletkezett, hanem objektíve is erről lesz szó. Ez nagyon szomorú fordulat lenne egy páratlanul ígéretes projektben. Tudom, van, aki ezt már most is így gondolja. Én nem. Szerintem a filmsorozat minden kreatív megoldása eddig megmaradt azon a kereten belül, amely tiszteli az apostoli hagyományt, sőt, ügyesen megvilágítja azt. Remélem, így is marad. Tökéletességet nem várok a sorozattól, hiszen az nem a Biblia, hűséget igen.
A művészi kreativitás a kezdet kezdetétől jelen volt a keresztény ábrázolásokban. Ez része annak, hogy az első tanítványok szemükkel látták, fülükkel hallották, kezükkel tapintották az élet igéjét. Része annak, ahogy Ézsaiás – aki nem volt jelen, csak a Lélek által – előre elképzelte és megrajzolta a Szolga külsejét és testi viszontagságait. Jézusnak az evangéliumok alapján való utólagos elképzelése sem a második parancsolat megszegése, hiszen arra irányul, ami térben és időben láthatóvá vált. Az ember Jézus Krisztus ábrázolása az emberré lett Isten ábrázolása. Emberségének teljes súlyával való komolyan vétele. Ez helyes törekvés, csak mindvégig tartsuk annak, ami: művészi elképzelésnek. És ha megragadott bennünket a kép, mindig térjünk vissza az evangéliumok szövegéhez, amely az összes ábrázolás végső normája!
Nekem ez eszembe se jutott, de érdekes felvetés. Ha mar karizmatikus énekekről volt szó, engem jobban érdekelne, hogy egyes dicsőítő bandák, vagy előadók mennyire befolyásolják a Jézusról alkotott képet. Én inkább ebben látom a bálványimádás veszélyét, amikor egy dicsőitő zenekar kővetőtáborának figyelme az előadóra terelődik, és nem az előadón keresztül Krisztusra irányul a figyelem. Borzasztó sok ilyet találunk az interneteten, ahol a „én” személye és hirneve fontosabb attól, hogy a bibliai üzenetet szeliden és mértékletesen fogalmazzák meg. Jó példa erre Tibes, a „keresztény rapper”, aki az evilagi kényszeres megfeleléssel próbálja elérni az embereket. A klippekben vonaglik, mutogat és trendi cuccokal próbálja felhivni magára a figyelmet. Kiről szól ez ha nem az előadóról? Képtelen vagyok elhinni, hogy a Szentlélek erre indit valakit, hogy Isten szépségét és igazságát, mutogatva köpködje el a világnak. Nem tudom, hogy született e már hasonló cikk erről a problémáról, de jo lenne olvasni erről is…
MIndig úgy gondoltam, hogy az ábrázolás tilalma az Atyára vonatkozik, hiszen mivel Isten Krisztusban emberré lett (kiábrázolta magát), emberként mi is ábrázolhatjuk, a Szentlélek pedig úgyanígy galamb vagy lángok képében (ahogy az igében is megjelenik) ábrázolható. A szakállas bácsis Teremtő-ábrázolásoktól viszont akkor is viszolygok, ha azok magas művészi szinten állnak (pl. Blake, Michelangelo).
Számtalan olyan történetet hallottam leginkább aluliskolázott cigány testvéreimtől, hogy először filmen találkoztak Jézus Krisztussal, hiszen a vizualitásnak köszönhetően sokkal könnyebben be tudták fogadni az általa közvetített – vagy közvetíteni kívánt – üzenetet. Ennek köszönhetően vettek kezükbe először Bibliát, hogy teljességében megismerjék őt és róla történő kinyilatkoztatásokat. Megtérések sokasága kísérte ezt.
Dávidnak válaszolva Tibesről: volt alkalmam személyesen is beszélgetni vele. Úgy hiszem, hogy nem a világhoz kíván alkalmazkodni, hanem napijaink egyik, ha nem a legnépszerűbb zenei stílusában alkotva akarja átadni az evangéliumot. A külcsín csak arra jó, hogy azok is felfigyeljenek rá, akiket a hagyományosabb keresztyén zenei világ hidegen hagy.
Azzal viszont egyetértek, hogy sok esetben fennállhat a bálványimádás veszélye az öncélú zenénél. Imádkozzunk azért, hogy valóban a Szentlélek munkálkodjon mindenkiben, akik tehetségüket az Úr szolgálatába állítják.
Nem is azt emeltem ki, hogy nem lehet jóember, vagy igaz ember. Biztosan így van. Nem találkoztam vele. De krisztusinak nem mondanám, mert a Szentlélek erre nem indítja az embert. Ugyan Isten a szívek vizsgálója, de Jézus mankót adott hozzá, és azt mondta, hogy gyümölcseiről mi magunk miről ismerjük meg őket. A Szentlélek gyümölcsei a szelidseg, mértékletesség, alázat, jámborság. Sajnos ezek nem jönnek át a klipben, hanem inkabb egy felületes lelkület köszön vissza a képernyőn. És igazából mindig jo adunak bizonyul az ilyen dolgok elfogadásához, hogy a fiatalokat valahogyan el kell érni. Ha a fiatalok csak metált hallgatnának, az éles, karcos pörgős ritmusra dobálnák rá a bibliai szövegeket (?) Isten szépséget teremt, nézzünk körül a természetben. Minden általa teremtett dolog simogatja az ember lelkét és nem idegen számára, ezért aki a Szentlelket befogadja az szintén a jósággal és a szelidséggel teremt. Jézus a keskeny útra bátoritott bennünket, és arra, hogy a kapu szűk. De a széles útról is beszélt, amelyen sokan járnak és amely úton sok minden egyéb még „belefér”. Isten országa nem evilágból való, ezért annak üzenete se hangos, hanem szelíd, bármennyire is szeretnénk megfelelni a világi szellemnek. A világot kell igyekeznünk kiengesztelni Istennel és nem Istent a világgal.
Dávid: Isten országának üzenete nem hangos? Akkor mégis miért kiabál ennek az országnak a majdani Királya, minek ‘zengedezteti’ a hangját? Hogy hallja a ‘lármás utcafő’, a világ hangja által elnyomott utca népe. És mi célból teszi? ‘Térjetek az én dorgálásomhoz…!’ (Péld 1:20-22)
Tibesnél alázatosabb, ‘jámborabb’, szelídebb szívű emberrel nem sokkal találkoztam. Amikor megtért, tisztán emlékszem hogy pár interakciónkból mindig az maradt meg, hogy “mérhetetlenül hálás Istennek a megmeneküléséért”, és mindezt a legönzetlenebb, legalázatosabb módon mondta.
Ami pedig a gyümölcsöket illeti: elfelejtettél egyet említeni. Gyümölcs az is, ha a tevékenységeddel Jézushoz vezetsz sokakat, hogy a ‘hangos kiabálással’ visszatérítse az embereket a Bölcsesség, a Király dorgálásához. Már pedig Tibes éppen ezt teszi, eredményesen, és ezért nem magának, hanem az Úrnak adja a dicsőséget.
(Mindezt mondom úgy, hogy nem vagyok odáig a rapkultúráért, nem hallgatom Tibest.)
„Ez a parancsolat a reformáció idején új tartalmat kapott. A keleti keresztények képimádata és a nyugati kereszténység szentkultusza miatt Isten dicsősége és lénye elhalványult. A reformációban aztán újra megszólalt a Szentírás alapján álló igazi tanítás: ne akarjuk látni azt, akiben csak hinni lehet! ,,Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11,6) Amulettek, szobrocskák, különböző elképzelések és kiábrázolások formájában nem tudjuk az igazi Istent megtalálni. A hit és a gyermeki bizalom útját válasszuk inkább, mert így ismerjük meg őt! Noha hinni mindig nehezebb, mint látni, mégse alkalmazzunk pótszereket, mert, hitben járunk, nem látásban’ (2Kor 5,7). Akkor fogjuk látni egyszer őt magát is, ha most merünk, tudunk, akarunk igazán hinni benne. Mindannyian őszintén örülünk annak, hogy kezdenek leomlani a felekezeti korlátok, és akik Jézus Krisztusban igazán hisznek, sokszor észre sem veszik, milyen felekezethez tartoznak, mert őbenne egyek. Éppen ezért, az előítéletek lebontása végett is, szabad legyen itt megjegyeznem, hogy a reformáció egyházai is tisztelik Máriát, de nem vallásos tisztelettel. Az evangéliumokból megismerhető engedelmessége, alázata példamutató mindnyájunk számára. De nem imádjuk őt. Azokat az átlagon felüli keresztény személyiségeket, akik az egyháztörténelem során kitűntek az Úr iránti szeretetükkel, mi is tiszteljük. És mint a Zsidókhoz írt levél biztat bennünket, követni akarjuk hitüket (Zsid 13,7). De nem imádkozunk hozzájuk. Imádni csak az Urat imádjuk, mert Jézus erre tanított minket: ,,Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10)
Sokszor azzal vádolják a reformációt, hogy az a második parancsolat kapcsán művészetellenes hangulatot kelt. Aki azonban ismeri a reformátorok tevékenységét, akár Kálvin írásait és genfi működését, az tudja, hogyan virágoztak fel a művészetek, és bontakozott ki a tudomány éppen az ő tanítása, munkája nyomán. Nem általában a szobrok, képek és a művészet ellen prédikáltak, hanem ezek kultusza ellen. A mi református templomunk azért ilyen egyszerű azért vagyunk ilyen csupasz fehér falak között, mert próbáljuk a hangsúlyt oda tenni, ahol annak lennie kell. Hogy lehetőleg semmi ne vonja el a figyelmünket arról, ami a legfontosabb: Isten igéjéről. Abban szólít meg, azáltal formál minket, és az ő igéje annyira érthető, hogy abból bárki megismerheti őt.” Cseri Kálmán: Tízparancsolat
„Hiszem, ha látom.” vallja az ember
A mai technológiai korban videókat lehet valós időben manipulálni, valósághűnek tűnő hologramokat az égre vetíteni. Ezért veszély leselkedik arra, aki elsősorban a vizualitásra hagyatkozik, és nem a „hallásra”. Az ilyen ember könnyen a hamis Krisztusok csapdájába kerül, az Úr visszajövetelét pedig könnyen félreértheti, mert vizuálisan másképp képzelte el a jelet, (lehet, hogy pont a jellegzetes Jézus ábrázolásoknak miatt), mint amilyen valójában lesz.
Zoli: „a reformáció egyházai is tisztelik Máriát, de nem vallásos tisztelettel. ”
Tévedések miatt: se a keleti, se a nyugati ortodoxok (akiket katolikusoknak mondunk) nem tisztelik „vallásos tisztelettel” Máriát, hanem a helyén! Tudjuk ugyanis, hogy ő volt az, aki a világra szülte Azt, Aki a világ üdvözítője. Azt is tudjuk, hogy bár Jézus kijelentette, hogy még nincs itt az órája, de anyja kérését mégis figyelembe vette és tette meg első csodáját! „Jézus anyja így szólt hozzá: »Nincs boruk!« 4Jézus azt felelte neki: »Mi közünk ehhez, asszony? Még nem jött el az én órám!« 5Anyja ekkor ezt mondta a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit mond!«”
Tehát csak azt a tiszteletet adjuk meg neki, amit már földi életében Jézustól megkapott!
Sok álláspont fogalmazódik meg, de továbbra sem szabadna figyelmen kívül hagyni az ábrázolás emberi tevékenység által készített formájának a tiltását! Ez minden esetben tiltott dolog volt:
„2Móz 20:4 Ne csinálj/készíts magadnak faragott képet, és semmi hasonlót (képek, rajzok, szobortárgyak, színház, filmek, videok, hologrammok stb.) azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.”
Tehát a tiltás már maga az ember által alkotott kézi megformálást is tiltja, bármely külső forma irányába, akár mennyei, akár földi alakban. Ha az ember ezt mégis megteszi, megtette a következő lépést afelé, hogy akár a Teremtő helyett képessé lesz azt jobban tiszteli, imádni, mint magát a Teremtőt. Az emberiség ezen a ponton számtalanszor megbukott és most is bukott állapotban van ebből kifolyólag. Egy kis kaput nyitni a emberi művészet és a Teremtő közé egyenlő a bálványimádás bűnével. Míg az ember jelképeket készít kezével, azzal együtt rombolja a Szent Szellem munkáját az emberi szívben és értelemben. Nem véletlen, hogy a számtalan emberi alkotás torz Isten- és Krisztusképet hozott létre az ember szellemében és lelki világában. Felismerni az Örökkévalót és a názáreti Jézus Krisztus valós személyét a Szellem által lehetséges, aki Őt dicsőíti. Ha pedig a Szellem vezeti az embert, akkor nem szorul az ember olyan alkotások felé, amelyek csak „gyalázzák” az Ő dicsőségét és megváltói művét:
2Kor 5:14-18 Hiszen a Krisztus szeretete tart együtt bennünket – mivel úgy ítéljük meg, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmagukért éljenek, hanem azért, aki értük meghalt és feltámadt. Úgyhogy mostantól fogva senkire sem tekintünk testi szempontok alapján – ha ismertük is testi értelemben Krisztust, többé már nem így ismerjük. Így tehát ha valaki Krisztusban van, új teremtmény az: a régi elmúlt, és íme, új jött létre! Ez pedig mind Istentől van, aki kibékített bennünket önmagával Krisztuson keresztül, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát: minthogy Isten kibékítette a világot önmagával Krisztusban, nem számítva fel nekik a vétkeiket, és a mi szánkba adta a békéltető beszédet.
Izraelnek a Hor hegyének lábánál, Hormánál kellett fogadalmat tennie, hogy odaszentelt legyen az Úrnak, hogy az ígéret földjét birtokolni tudja, de a győzelemben még az ellenségeit is az Úrnak szentelte (chérem). Az Úr a kereskedőket, kananuesokat a bálványaikkal együtt pusztította el az odaszenteltek által, de az elégedetlenkedést, lázadást a kígyók marása által büntette. A rézkígyó is csak Krisztus előképeként jelent meg a pusztában, hogy az akkori kor és majd az utókor számára valódi szabadulást hozzon, mikor a Kígyó a történelem színpadán újra megjelenik. A rúd csak egy jelkép, ami a jövőre mutató, mit is kell majd cselekedni, mikor az emberiség újra a Kígyó veszélyének a közelébe kerül, de nem maga a tárgy tisztelete hozza létre a szabadulást, hanem a cselekmény (leborulva, hittel felnézés a Szabadítóra). Így volt ez a Golgota keresztjénél is, mikor az emberek a mellüket verve tértek meg, tértek haza bűneiket megvallva (Ján 3/14-15. Luk 23/48). Ezékiás (jelentése: az Úr megerősít) is Krisztus előképe, aki valójában a hamis, tárgyi dolgokat végleg összetöri, szétmorzsolja, mindazt, amit az emberek istennek, isteni erőnek hittek, de nem voltak azok. Fel kellene végre ismernünk mi szent (kódes, tahór, hagiosz) és mi profán, tisztátalan (támé, akathartosz). Az Úr közel!
Az ítélet pedig nem változik:
Jel 9:18-21 Ettől a háromtól pusztult el az emberek egyharmada: a tűztől, a füsttől és a kéntől, amely ezeknek a szájából jön ki; Mert az ő hatalmuk az ő szájukban van, és az ő farkukban; mert az ő farkaik a kígyókhoz hasonlók, amelyeknek fejeik vannak; és azokkal ártanak. A többi emberek pedig, akik meg nem ölettek e csapásokkal, nem tértek meg az ő kezeik csinálmányaitól, hogy ne imádnák a gonosz lelkeket, és az arany és ezüst és érc és kő és fa bálványokat, amelyek nem láthatnak, sem hallhatnak, sem járhatnak; és nem tértek meg gyilkosságaikból, sem boszorkányságaikból, sem paráznaságukból, sem lopásaikból.
Maran atha, Marana tha!
„Tibesnél alázatosabb, ‘jámborabb’, szelídebb szívű emberrel nem sokkal találkoztam.” Akkor így értelek, pedig Istennek legyen hála én sokkal találkoztam. De a szomszédom is borzasztoan hálas volt és szelíd, amikor elkotortam a havat az udvaráról. Ez megvan a világiakban is, nem annyira különleges dolog. Noha lehet kihagytam egy gyümölcsöt, nem probléma, a legtöbbet sikerült felsorolni, azokat leirtam. Mert sokan mondják majd, hogy Uram Uram, bizony bizony nem ismerlek benneteket (…) Természetesen ez nem csupán az én véleményem, jopar embernek elküldtem a dalokat, még egy pásztornak is és hasonló véleménnyel voltak róla. Igazából csak szomorú. Úgy gondolom egy érzékeny lélek képes arra, hogy ezeket a fals hangokat kihallja. Lehet több időre van szüksége valakinek, hogy ezt észrevegye, nincs ezzel semmi gond.
Kedves Batvan,
amit írsz, azért meglepő már elsőre is, mert gyakorlatilag átok alá helyezted teljes egészében az ábrázolóművészetet mint emberi tevékenységet. Ha igazad van, akkor ítélet alatt van nem csupán a filmművészet, de a szobrászat, a festészet, a grafikusművészet, lényegében mindenfajta mimézis. Talán még az irodalom is. Ez önmagában is meghökkentő és radikális álláspont, azt hiszem, még egyetlen kereszténnyel sem találkoztam, aki ezt képvisete volna, beleértve a régi ikonoklasztákat is.
Annak fényében pedig különösen is radikális az álláspontod, hogy maga a Hóreben megjelent ÚR rendelte el, hogy a zsidók készítsenek kerubokat a legszentebb helyre, és számos egyéb művészi munkával együtt ezek megalkotására be is töltötte Szentlélekkel Becalélt és Oholiábot. Becalélról konkrétan ezt olvassuk:
„Betöltötte őt isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, kövek vésésére és berakására, fafaragásra és mindenféle tervezőmunka elvégzésére. Azzal a képességgel is felruházta, hogy tanítson a Dán törzséből való Oholíábbal, Ahíszámák fiával együtt. Nagy hozzáértéssel ajándékozta meg őket, hogy el tudjanak készíteni mindenféle fa- és fémmunkát, művészi szövést és hímzést kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és lenfonálból meg a takácsmunkát: hogy elvégezzenek mindenféle munkát, és elkészítsék hozzájuk a terveket.” (2Móz 35,31-35)
Egyetértek Ádámmal. A tízparancsolat héber szövege egyértelművé teszi, hogy nem általában a képzőművészet tilos (ha a Károli szövegét vennénk alapul a tízparancsolat tekintetében, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy minden faragás tilos, mert pl. egy asztal farágásakor az eredmény hasonlít egy másik földi asztalra…), hanem kifejezetten természetfeletti lény alakjának a készítése tilos bálványimádás céljából. Amit Károli „faragott kép”-nek fordít (héberül peszel, פסל) egy technikai kifejezés, a teljes ószövetségben kizárólag a negatív értelemben, bálványszobor jelentéssel fordul elő és semmilyen módon nem összekeverhető mással a szó jelentése.
A parancsolat 5Mózes-beli változata tovább egyértelműsíti, hogy a peszel ún. tmuna (תמונה) hasonlatosságára nem készülhet. A tmuna egzakt jelentéstartalommal bír, valamennyi előfordulása egy természetfeletti lény testére (formájára, külső megjelenésére, vizuális manifesztációjára) vonatkozik. Elifáz látta egy szellem formáját (Jób 4). Mózes látta az Úr (יהוה, Jahve) formáját (szemben más prófétákkal ill. Mirjámmal és Áronnal, 4Móz 12), a zsoltáros – Dávid – látta az Úr formáját (Zsolt 17 vége, megj: Mózes és Dávid szerintem mind a pre-egzisztens Krisztus szellemi testét látták, de hasonló élményben lehetett része Józsuénak, Ábrahámnak ill. másoknak akik az Úr Angyalát látták az ószövetségben).
Izrael fiai, akik felmentek a Sínaira nem látták Isten formáját (tmuna, 5Móz 4,12-15), ezért Isten felhívja a figyelmüket, hogy már csak ezért sem tudnának másolatot készíteni (azon túl, hogy tilos) és figyelmezteti őket, hogy a látásnak ezt a hiányát nem szabad helyettesíteniük ún. szemel (סמל – ez egy ritka szó, vélhetően olyan szoborra vonatkozik, amely egyfajta rituálisan felszentelt bálványképe egy pogány istenségnek, vagyis az ókori gondolkodás szerint egyben a spirituális lény látható manifesztációja – tmuna – is) formájára (tmuna) hasonlító dologgal sem, amely többnyire ember vagy állat formájú (azok másolata/replikája – tavnit, תבנית) (5Mózes 4, 16-18). Tehát az 5Móz 12-18 fejti ki külön részletesen, hogy emberek, állatok formájának másolása miért és milyen kontextusban nem helyénvaló – de itt is a végső cél a peszel készítése.
Megjegyzem, a katolikus szobrok/kegytárgyak megértésem szerint mind teljesen egyértelműen áthágják az összes vonatkozó ó- és újszövetségi tilalmat, ráadásul a hívek meghajolnak előttük és szolgálják azokat. Az ökumenizmusról ennyit szerettem volna írni. 😉
Máriát a katolikusok is tisztelik! Imádni csak az Istent, imádjuk és feltétlen Urunknak ismerjük el! Jézus ( Isten ember)mivel a megtestesült” ige ” azaz a megtestesült Isten , így őt is imádhatjuk…nem véletlenül szentség imádásnak hívjuk, azt amikor az Isten házába a templomban Jézus előtt terdelunk, mert akkor tulajdonképpen Isten előtt terdelunk le!
Szia Klisti,
ezek a kategóriák (tisztelet, imádás stb.) másodlagosak. Ha egy szobor előtt vallási okok miatt meghajolnak, letérdelnek, leborulnak és/vagy rituális jellegű szolgálatot végeznek a szobor által szimbolizált (megj: a fentebb említett szemel סמל szemel bibliai héber szó elég jól leírható a modern „szimbólum” kifejezéssel – modern héberben pont ezt is jelenti -, a bálványszobroknak – pl. Mária ábrázolásoknak is – értelemszerűen megvan a maga szimbolikája, amely egyértelművé teszi mindenki számára, hogy a szobor mire mutat) lény tiszteletéből indíttatva, akkor az egyértelműen megszegi a tízparancsolatot és a szobor célját is egyértelműsíti ill. kontextusba helyezi. A tízparancsolatban szereplő héber szó (2Mózes 20,5) nem csak imádást jelent, hanem bármilyen testtartással kifejezett tisztelet-megnyilvánulásra vonatkozik. A szó a héber Bibliában előfordul nem imádás kontextusban is, vagyis amikor emberek egymásnak adnak tiszteletet. A héber szöveg tehát nem (vagy nem csak) a szándékra, hanem a mozdulatra helyezi a hangsúlyt, a tisztelet kifejezése pedig ugyanúgy tilos a szobor előtt. A szobor előtti tett/magatartás (pl. mozdulat) tükrözi a szándékot (de a bálványimádás elutasítása is mindig valamilyen magatartásban, amely az adott szobor valamilyen formában történő meggyalázásában nyilvánult meg, ha a körülmények ezt lehetővé tették – erre persze senkit nem buzdítok, mert nem az ószövetségi Izraelben élünk -, de minimum a tisztelet kifejezésének dacos és látványos elutasítását igényeli).
Azt, hogy Máriát akár bálványszobor előtt, akár azon kívül hogyan tiszteljük (pl. mondunk-e hozzá imát, fohászt) egy másik kérdés, ebben bizonyára szintén nem értünk egyet (meggyőződésem, hogy a katolikusok Máriája nem azonos a bibliai Máriaval, hanem egy azzal szellemiségében és lényegét tekintve is teljesen inkompatibilis, másik – csaló – lényhez történik közeledés, akinek a tulajdonságai nem belevetíthetők az egyébként valóban tisztelt bibliai Máriába és akinek nincs is köze az igaz Istenhez sajnos).
De megértem, hogy ezeket a sorokat bicskanyitogató olvasnia egy katolikus hívőnek – ezeket csak azért írtam le, hogy tisztázzam, én hogyan értem a tízparancsolatot és ezeket a kérdéseket, nem pedig vallásháborút akarok indítani. Szóval mindenki azt gondolhat, amit akar, türelemmel toleráljuk egymás vallásgyakorlatát, Izrael Istene pedig segítsen mindannyiunknak, hogy megértsük az igazságot, bármilyen tévedéseink is vannak. 🙂
Steve
Ez a kérdés számomra akkor vált igazán érdekessé, amikor protestánsként rájöttem, hogy a Torinói lepel (és az oviedói arckendő) valódi, egyszerűen muszáj, hogy azok legyenek. Ugyanakkor ez nem ok arra, hogy emiatt visszatérjek a római egyházba, manapság már olyan nagy nevek is, mint Gery Habermas, vagy Barrie Schwortz világosan kiállnak a lepel valódisága mellett. Mi van akkor, ha az Úr önkéntelenül is készített egy lenyomatot a feltámadásáról? Mivel ez a zsidók számára a halottal való érintkezés miatt szóba sem kerülhetett, ezért csak áttételes, kiérthető nyomok vannak erről a Szentírásban, de minél többet gondolkodok a témán (és már évek óta), annál világosabb, hogy egy ilyen lepel és kendő nem kerülhetett eltávolításra, kidobásra, hanem sokkal inkább a megőrzésre érdemes és hasznos kategóriába kellett, hogy kerüljön. Ez még akkor is igaz, ha később ebből az elvből visszaélések is származtak. Nem kell ahhoz leborulni a lepel előtt, hogy Krisztusra mutatva betölthesse a funkcióját, a keresztény hit megerősítését. Ezt az elvet egyébként más esetekben is alkalmazni lehetne.
Steve, az ókori történelem vallási kultúrái a jelen korban igen megváltoztak, sajnos nem biztos, hogy 21. századi nyelvre is képesek vagyunk kiolvasni, lefordítani a tízparancsolat üzeneteit. Ott, ahol az „istenség” bármely képét illusztrálni szeretné az ember alkotásával már Önmaga alkotott meg és hozott létre egy másik, új „Teremtőt” a valódi helyett. Ábrahám Istenéhez nincs szükség semmilyen emberi alkotásra, csak egy nyitott szívre, mely képes Őt meghallani a mennyei szava által. Oly képzőművészeti alkotások, amelyek egyfajta „isteni” kisugárzást akarnak kifejezni mind az eredetitől távol esnek. Az Ősatyák is az eredeti „rejtett Krisztussal” találkoztak, Melkisedek-ben jelent meg Ábrahámnak, Izsáknak Gerárban és Bersebában, Jákobnak Mahanaimban „mennyei ember” formájában, aki később hordozta e földi, ádámi ember ábrázatot is. A mostani ábrázata pedig semmihez sem fogható, sem alkotással vissza se adható. A fentről jövő hiteles szó, a mennyei szavak, melyek jellemzik bőségesen elegendőek ahhoz, hogy Őt a bensőnkben is látni tudjuk. Korszakunk minden alkotása eljutott oda, hogy az Úr ítéletét várja. Tárgyi alkotásainkkal újabb „istenségeket” hoztunk létre, mely sajnos a kultúránk és művészetünk termékei is lettek. A híradás- és számítástechnikai eszközeink, a közlekedési eszközeink, a gépesített rendszereink, a mesterséges intelligenciáink, a humanoid robotizált alkotásaink, hiper- és szuperszónikus fegyverzeteink, űrhajóink, műholdjaink újabb és újabb „istenségek”, amelyeket csodál az ember és csodaként tekint rá. És mi azt gondoljuk, hogy mi „nem vagyunk” ezeknek részesei, mi nem hordozunk semmilyen idegen „istenségeket” az Úr tisztelete mellett. Pedig lehet, hogy úgy rejtegetjük ezeket a vágyainkban, mint Rákhel apja, Lábán szobrait a szoknyája alatt a teve nyergében, s közben az „emberi természetünkre” hivatkozunk, hogy fel ne táruljon a valóság. Talán úgy kellene kiüresíteni magunkból ezt a világot, ahogy Jákob tette, mikor magára maradt Jabbók pataknak partján, megszabadulva mindentől, mit addig kapott és nyert az Úrtól, hogy valóságosan találkozhassunk a Krisztussal és teljesen megragadva „birkózzunk” meg Vele a „porfelhőben” el nem engedve Őt, birtokunkban tartva, míg meg nem áldd minket Örökre! Mert úgy szeretnénk Őt látni, ahogy Jákob látta a Krisztust:
„1Móz 32:30 Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.”
Vágyjunk erre az Úr napján!
Szia Batvan,
igen, köszönöm, ezek jogos meglátások. A Biblia használja a bálványimádást átvitt értelemben természetesen – bármi lehet így bálvánnyá, viszonyulástól függően. A Chosen filmsorozat (amely egy hús-vér férfi főszereplő segítségével megpróbálja felidézni Jézus földi életét, amikor Jézus hús-vér emberként járt köztünk) ebből a szempontból – szerintem – nem valószínű, hogy különleges veszélyt jelent a mai nyugati ember számára, de természetesen lehet olyan kontextus, ahol mégis jelenthet veszélyt (ahogy a híradások szerint Mel Gibson féle film színészét is bizonyos helyeken összekeverték Jézussal – számunkra innen talán nehezen érthető módon). Mégis érdemes megpróbálni megérteni a tízparancsolat eredeti kontextusát, mert az segíthet feltárni, hogy a film szükségszerű módon sérti Isten parancsát (vagyis a film keresztényellenes és szentségtörés), vagy csak egy másodlagos veszélyről van szó (amelyet minden más is hordoz, hiszen szinte mindennel vissza lehet élni). Emellett érdemes lehet azt is átgondolni, hogy az, hogy szituáció/viszonyfüggő módon bármi válhat bálvánnyá, fordítva nem jelenti azt, hogy egy kultusz során, nyilvánvalóan bálványszoborként használt tárgy szakszerű duplagondollal átteologizálható nem bálvánnyá, vagy az imádás ártalmatlan tiszteletté (ahogy a bálványáldozat sem tudható át mássá Pál szerint, mert végső soron nem fikciókról van szó, a démonok valóságos lények).
Attila: „Számtalan olyan történetet hallottam leginkább aluliskolázott cigány testvéreimtől, hogy először filmen találkoztak Jézus Krisztussal”
Egyetértek Attilával. Az a klassz, amikor Ő (az Úr Jézus Krisztus) találkozik veled…és akkor mindegy is, hogy éppen egy film, egy dicséret vagy más keresztény zene közepén vagy a kirakott kereszt előtt állsz vagy épp a bibliai evangéliumokat hallgatod. Ez az Ő (nagy) titka, a Szent Lélek csodálatos munkája….” Muszáj mindig letenni a voksot vmi mellett a többi ellenében?
Én pl. nem tudom eldönteni, hogy „nagyrockos dicsi” nélkül (ide értve a hazai pályát és a Hillsong United-ot is) mit tudtam volna kezdeni az üzenettel? Guns and Roses-on nőttem fel, nekem egy kis templomi kórus meg gitár nem kottyant volna meg, a száraz „igefelolvasás” meg végképp nem 🙂 .
Kedves Ádám, egyetértek a soraiddal és igazán örülök, hogy egy mélyebb vizsgálat kérdéseit felrajzoltad. Én nagyon óvatos vagyok. A sorozatokra meg „csakazértis” képes vagyok nemet mondani, mivel van néhány sorozatfüggő a környezetemben, akinek 20.00-kor biztos néznie kell vmit, mert különben jelentkeznek az elvonási tünetek 🙂 .
Nagyon „megértem, ha valaki nem akarja a Jézusról alkotott képét ennek a kockázatnak kitenni”….semmilyen kockázatnak.
Valós veszély, hogy elmegy a dolog a más irányba. Vizsgálnunk kell, figyelnünk az evangélium szellemében. Őt ábrázolták az elejétől fogva a keresztény művészetben (ikonok, kereszt, evangéliumi történetek a templomok falain) és sok egyszerű ember így tudhatott Róla és az út szélén felállított keresztekről emlékezhetett („ahogy Mózes felemelte az érckígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is……”, miért lenne ez gond?)
A törvényre hivatkozásokról viszont mindig az jut eszembe, hogy ha valakinek furcsa módon ószövetségi azaz törvénykező típusú a gondolkodása, tekinthetjük- e úgy, hogy gondolkodása megújult Jézus Krisztus Szeretetében és Igazságában?
Pál apostol a Galatákhoz írt levelet ennek a témának szenteli elég keményen 🙂 5. fejezet – ismert sztori „a tvny értelmében”:
„A szabadságra Krisztus vezetett minket. Álljatok tehát szilárdan és ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani. 2Én, Pál mondom nektek: ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. 3Ismét kijelentem minden körülmetélkedőnek, hogy KÖTELES AZ EGÉSZ TÖRVÉNYT MEGTARTANI.’
EZ A TÖRVÉNY – egységes egész vagy 6000 apróbb részlettel (nemcsak a tízparancsolat)
„4Ha a törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, s kegyelmét elvesztettétek.”
Minden egyes előírás tekintetében ugyanez a helyzet – sztem. Pál tudta (nála jobban senki), hogy működik a két szint. (Aki az egész törvényt köteles megtartani, annak minden pontos vesszőjével együtt, reménytelen vállalkozásba kezd….főleg most az Új Szövetség idején. Ill. ennél durvább dolgokról is szó van…)
Ha mixeljük a kettőt, akkor Istent hol ilyennek hol meg olyannak látjuk az ultra szigorú – nagyon megengedő skálán (egyébként teljesen kiszámíthatatlan módon) és az „emberek nem lehetnek biztosak abban, hogy jó vagy rossz napja van – e éppen ” (A. Womack)
Nem Krisztust kell e hagynunk, hogy átformáljon minket, abban a tempóban, ahogy Ő akarja? Ostoba, aki ennek az eredményétől fél és be akarja magát biztosítani a tvny-el.
Karácsonykor és nemrég megnéztem az Isten Fia c. filmet (2014). Abszolút evangéliumi keret (nem hiszem, hogy egy vesszővel eltérne a szellemétől), Krisztus alakítása nekem elképesztő, nagyon nagyon vonzó – talán a legjobb, amit eddig láttam. Szép a szó egyszerű, valódi és legnemesebb értelmében. Vannak elvontabb részek, de kerek. Figyeltek arra is, sőt…. hogy az emberin átjöjjön isteni természete, amit fontosnak tartok, mert a túl emberi (testies) ábrázolás miatt gondolják azt, hogy Ő egy humanista – kommunista szociális munkás „Isten”, akinek nincs más „dóga”, minthogy állandóan az emberek „hülyesége” körül forogjon, akik persze nagy ívben tesznek arra, hogy egyébként Ő mint Teremtő az Atyával hogy is találta ki a világ működését és alapelveit.
A műre a pecsétet az Úr Szelleme teszi oda, ha odateszi. Ezt pedig mindenkinek magában kell átrágnia. Végül pedig valóban az Atya és Krisztus és a Szellem dönti el, hogy „mi megy át mégis a tű fokán”.
Nem hiszem, hogy az ÚrIstennek azzal lenne problémája, hogy az evangéliumot szeretnék az emberek megosztani másokkal és ezt mondjuk filmek, zenei projektek pl. rap vagy rock vagy klasszik zene stb formájában teszik/tették. Az viszont érezhető, ha van egyfajta parttalan erőlködés/ötletelés, de nincs az a fergeteges ihlet, támogatás fentről. Így aki Jézus szerepét bevállalja a filmen, annak eléggé fel kell kötnie a gatyáját, hogy hiteles és átütő legyen az „alakítás”, mert ott a Mennyei Igazságnak stimmelnie kell(ene). Ez nem jön át sokszor.
Tudom, nem szorosan topic de megnéztem Fujimura festményeit is a neten és sztem valóban átjön vmi rajta a teremtés, az evangélium szépségéből. A színvilága szuper, nagyon finom…Klassz, hogy egy hívő hitvalló keresztény teszi mindezt.