Jézus igencsak zavarba hozta a farizeusokat, amikor a 110. zsoltárra utalva megkérdezte tőlük: „Miképpen lehet Dávid fia a Messiás, ha Dávid urának nevezi őt?” (Mt 22,45) Mindhárom szinoptikus evangéliumban megtaláljuk ezt a kérdést, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a keresztény hit kulcsát kapjuk a kezünkbe, ha Jézus feladványára válaszolni tudunk. Jézus hagyta, hogy a farizeusok töprengjenek a válaszon, ők azonban „nem tudtak felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva” (Mt 22,46). A rejtvény megfejtése ugyanis alapjaiban rendítette volna meg, ahogy a Semát értelmezték, és ami még fontosabb: a Jézushoz való viszonyukat is gyökeresen megváltoztatta volna. Erre nem voltak nyitottak.
Jézus szerint Dávid a Szentlélek által értette meg, hogy ki a Messiás. Nátán prófétán keresztül maga Isten jelentette ki korábban Dávidnak, hogy utódja fog Jeruzsálem trónján ülni örökké. Dávidot lenyűgözte ez az ígéret. Válaszimádságában (2Sám 7,18-29) kiváltságosnak nevezi magát, és hétszer is Adonáj JHVH (אֲדֹנָי יְהוִה) néven szólítja meg Istent, ami az Örökkévaló bevett megnevezése volt a zsidók közt. Hét alkalommal is elismétli, hogy JHVH az ő Ura. A zsidók a JHVH nevet tiszteletből és félelemből szintén Adonájként olvasták, a Septuaginta így is adja vissza, mindkét szót küriosznak (κύριέ μου κύριε) fordítja (a küriosz szó jelentése: Úr). Ez azonban új, izgalmas jelentőséget kap, amikor Dávid a 110. zsoltárban a Messiás személyéről elmélkedik, és a Szentlélek által megjövendöli, hogy ki az, aki tőle fog származni. A zsoltár így kezdődik:נְאֻם יְהוָה לַאדֹנִי . „JHVH mondása Adóninak.” („Azt mondja az ÚR az én Uramnak.” „Azt mondja Küriosz az én Kürioszomnak.”)
Sokan, sokféleképpen értelmezték már ezeket a szavakat, érdemes azonban megfontolni a nyilvánvaló lehetőséget, hogy Dávid zsoltárában kettéválik az, ami a korábbi imádságában összetartozott: a JHVH és az Adonáj nevek. Akármilyen hihetetlen, JHVH megszólítja Adonájt. Az Adóni megszólítás elvileg utalhat ugyan földi királyra is (a zsoltár egyik legelterjedtebb modern magyarázata szerint Dávid itt „királyának” nevezi az utódját), a szövegkörnyezetből azonban kiderül, hogy lényegesen többről van szó. Dávid fiát Isten a jobbjára emeli, saját trónjára, arra a méltóságra, amivel csak ő rendelkezik. Ilyen méltóság földi király esetében hallatlan lett volna, nem is találunk rá példát. A Dávid által megnevezett Adonáj nem csak Jeruzsálemben uralkodik, hanem JHVH trónján, nem csak Dávid fiaként, hanem JHVH Fiaként és társuralkodójaként, hogy azt tegye, amire kizárólag JHVH képes: összezúzza Isten összes ellenségét és ítéletet tartson a népek felett!
A 3. vers az illető személyt harmathoz hasonlítja, amely a „hajnal méhéből” jött elő, a 4. vers pedig Melkisédekre emlékeztető örökkévaló papnak nevezi őt. Dávid Ura felette áll az időleges ároni papságnak, sőt – ahogy a Zsidókhoz írt levél később hangsúlyozza – Ábrahámnak is, aki tizedet adott annak idején Melkisédeknek, aki cserébe megáldotta őt. A megígért Messiást Dávid már akkor Urának nevezi, amikor még meg sem született. Az 5. versben – meglepő csavarként – Dávid aztán Istent nevezi Adonájnak (akire ez a titulus minden zsidó fejében illett), Istent, aki a melkisédeki pap „Adonáj” jobbján van (!) és megsegíti őt ellenségei feletti harcában. A zavar nem is lehetne nagyobb. Az örökkévaló pap „Adonáj” jobbján van tehát Adonáj, és erővel ruházza fel őt, hogy végrehajthassa JHVH ítéletét ellenségei felett. Adonáj JHVH jobbján, majd Adonáj, aki JHVH, Adonáj jobbján. Nehezen érthető ez a Semá keretein belül, hacsak a Semá judaista értelmezése nem hibádzik valahol. Az egész zsoltár tele van sejtetéssel és titkokkal, amelyek szétfeszítik a farizeusok világképét.
A Jézus korabeli zsidók Dávid zsoltárát messiási zsoltárként olvasták, de nem tudtak mit kezdeni annak látszólagos ellentmondásaival. Ha Adonáj Echád (az Úr egy), akkor hogyan mondhatja JHVH Adonájnak, hogy üljön a jobb keze felől? Az Örökkévaló hogy nevezheti Dávid fiát örökkévalónak? És hogy nevezheti Dávid saját fiának az örökkévaló Adonájt? Jézus ez utóbbira hívja fel a farizeusok figyelmét. Ha meg tudják fejteni a rejtvényt, feltárul előttük nemcsak Isten örökkévaló terve, hanem örökkévaló természete is. Megérthetik – ahogy Péter, János és a többi apostol megértették –, hogy Isten a Szó által teremtette a világot, és a Szó kezdetben Istennél volt, és Isten volt a Szó. Megérthetik, hogy JHVH és a Szava egy, és mégis kapcsolat van köztük. Megérthetik, hogy a Szó lett emberré, és a Szó az Isten Fia. Megérthetik, hogy a Szó Adonáj, Adonáj pedig Dávid fia. Dávid fia pedig az Úr Jézus Krisztus, aki örökkévaló papként és királyként legyőzi a világban lévő gonoszt.
Péterben a Dávidban lévő Lélek volt, amikor Cézárea Filippiben megvallotta Jézusnak: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia!” A 110. zsoltár titkát nekünk is a Szentlélek tudja felfedni. Test és vér ezt nem érti (vö. Mt 16,17).
Ha jól tudom, az echad egységszerű egyet (is) jelent, például amikor a kémek szőlőfürtöt hoznak az ígéret földjéről, az is echad, így a Szentháromság is meg tud jelenni itt, ahogy a Shema-ban is Echad van az egy Úr-nál. Írom ezt úgy, hogy nem ismerem a bibliai hébert 🙂 , de számomra megbízható emberektől hallotam.
Igen, a Semá csak azt zárja ki, hogy több Isten (isten) legyen, azt nem, hogy az egy Isten több személyből álljon. A 2Móz 36,13-ban például ezt olvassuk: „Készítettek ötven aranykapcsot, és ezekkel a kapcsokkal rögzítették egymáshoz a sátorlapokat. Így lett a hajlék egésszé (echád).” Ezzel nem azt mondom, hogy Isten is részekből áll, hanem csak azt, hogy a Szentháromságon belüli pluralitás nem áll ellentétben a monoteizmussal.
Jézus feladványa ezek szerint abba az irányba tereli a töprengőt, amely ma is aktuális, talán még inkább, mint valaha: a materializmus és az idealizmus, mint világkép, életérzet jelenlétére az egyén útján, amelyet ezért végigkísér az anyag és szellem, a matéria és idea állandó küzdelme az elsőségért. Hatalmas és gyönyörű a János-evangélium bevezetése, ahol egyértelmű választ látunk: Kezdetben volt az Ige… s ez az Ige Isten volt, majd pedig testet öltött. Ami kezdetben volt, tehát első volt, az a Logosz, a végtelen és örök Létezés teljes és kifogyhatatlan, várakozó és változó tárháza: a Lehet. Azonos önmaga én-tudatával, a Vagyok-kal, aki ugyanakkor uralja is. Majd a Vagyok így szól a várakozó Lehet-hez: Legyen! Ez a Teremtés kezdete. A Lét igéjének, a létigének három alakja ez: lehet, vagyok, legyen. S csak ekkor, ennek nyomán, a Vagyok akaratából jelenik meg a Lehet-ből az anyagi létezés kerete és formái. Persze, tudom, ez a kép eléggé merész és talán zavaros is, de … nekem mégis így vált érthetővé, elfogadhatóvá a Genezis…
„…… Persze, tudom, ez a kép eléggé merész és talán zavaros is, …..”
Számomra nem az. Köszönöm Ádámnak, a poszt írójának,
és neked Élethosszig Kereső a megosztott gondolatokat.
Véletlenül bukkantam erre a blogra, és mohón olvasgatom Ádám írásait, amelyek mind fontos, a lényegről szóló kérdéseket vetnek föl. Visky Ferenc, egykori erdélyi református lelkész Méz a sziklából c. könyvében van egy mondat: „Az a keresztyénség, amely erkölcsöt hirdet és nem a váltságot, elárulta Urát, de elárulta a világot is.” Súlyos, kemény szavak, de igaznak érzem. Sok éve hallgatom a polgári (leginkább kispolgári) erkölcs életmód-tanításait a szószékről, ahonnan segítséget várnék Isten megismeréséhez; hallgatom az emberi közreműködéssel készült könyv, a Biblia azonosítását magával Istennel – és kénytelen vagyok egyedül keresgélni, könyvekből, internetes fórumokról megpróbálni megszerezni a páli „épülni egymás hite által” élményét. Richard Rohr két mondata is nagyon megragadott: a hit nem az, hogy válaszaink vannak, hanem hogy hajlandók vagyunk válaszok nélkül élni. És a másik: Az egyház évszázadok óta válaszolja meg azokat a kérdéseket, amelyeket az emberek föl sem tesznek. Itt a sokakat feszítő kérdések felvetésével találkoztam, és ez igazi, telitüdős örömmel tölt el!
Nagyon fontos lenne látni – keresztényeknek is – azt, hogy a zsidó hagyomány nem kizárólag a rabbinikus zsidóságot takarja, hanem ennél sokkal mélyebbre nyúlik, a mélységeket pedig a zsidó misztika (kabbala) uralja, mely mindig is a zsidóság legális, elfogadott része volt, olyannyira, hogy az ókori időkben a legnagyobb és legismertebb rabbik szinte kivétel nélkül foglalkoztak vele. Nem meglepő módon azok is, akik a rabbinikus zsidóság írott alapjait lefektették, a Misna, a Talmud, a Halacha összeállításában a legfontosabb szerepet játszották. Johánán ben Zákkáj, aki a templom lerombolása után Javnéban a zsidóságot összefogta és életre keltette, ugyancsak a kabbala mestere volt, nélküle a mai zsidóság nem is létezhetne egyáltalán semmilyen formában. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a rabbinikus zsidóságot is a kabbalai felfogás alapszövete élteti és támasztja meg.
Keresztényeknek, akik az Ószövetséget hűen akarják értelmezni, úgy vélem, a zsidóság eme rétegével is illene megismerkedniük, már csak azért is, mert a legmélyebb írásértelmezések ugyancsak a kabbalai magyarázatokhoz köthetők.
Isten egyes nevei a kabbalában úgy vannak „megkülönböztetve”, mint a Legfőbb, a Rejtettek Legrejtettebbike, azaz Isten legmagasabb valóságának egyes ASPEKTUSAI és megnyilatkozásai. Ahogy az ember FOKOZATOKON, a létra fokain (Jákob lajtorjája!) felfelé haladva közelít Istenhez, akinek egyre tágabb és magasabb arculatait ismeri meg, úgy Isten is fokozatokban nyilvánul meg az ember felé. A fokozatoknak külön neveket adtak, de ettől még ezek egyetlen Isteni Valóságban érnek össze, ezért is lehet ugyanazt az Istent több névvel is illetni, melyek mégis lényegileg egyek. A Legfőbb, Legrejtettebb Istennek neve sincs, ugyanis a teremtés azzal kezdődött, hogy SAJÁT NEVÉT LÉTREHOZTA, hogy a teremtményeknek legyen kihez fordulniuk. Isten önmaga számára nem Isten (nem JHVH és nem is Adonáj), csak a teremtmények számára az (!). Nem véletlen, hogy Mózesnek „Vagyok”-ként mutatkozik be, és nem nevezi meg magát semmilyen néven.
Érdekes az is, hogy a kabbala „rendszerében” nagyon is megfér Jézus, az Isteni Ige, és keresztények jó ha tudják azt is, hogy a kora keresztény és középkori egyházatyák szinte kivétel nélkül ismerték, sőt olykor alkalmazták is a kabbala alapelveit.
Felismerték ugyanis, hogy itt nem hagyományok szembenállásáról van szó, hanem olyan hagyományokról, melyek egymást táplálják és segítik, de legfőképp mindegyik segít abban, hogy az ember a Végtelen Istent megismerje. Ezek pusztán ESZKÖZÖK, melyeket egyébként előbb-utóbb el is kell engedni, ha az ember Istent valóban ismerni szeretné.
A hagyomány (és az ahhoz kapcsolódó írott korpusz) csónak, melybe beszállva az ember átjuthat a folyón, ha azonban már átjutott, kiszáll a csónakból és többé nincs szüksége rá. Sőt mi több, a „csónak nélküli” túlpartot már akkor észben kell tartania, amikor afelé igyekszik, és amikor még a csónakban ül!
Az isteni nevekhez visszatérve, idéznék egy kabbalisztikus szövegből, a Ragyogás Könyvéből:
„Mielőtt a Szent, áldott legyen, képmást és formát alkotott a világban, alak és hasonlatosság nélkül volt, s ha valaki megtapasztalja Őt a teremtés előtti állapotában, nem szabad ábrázolnia semmiféle világbeli formában vagy alakban, még a he vagy a yod betűben sem, s a Szent Névben sem, a világ egyetlen mássalhangzó- vagy magánhangzójelében sem. Erről mondja az Írás: „Mert nem láttatok alakot”, ezek a szavak azt jelentik, hogy nem láttatok semmit, ami bármi formában ábrázolható, semmit, amit bármiféle véges képzet által ábrázolhatnátok. Amikor azonban Ő megteremtette a Szekér képét, amelybe a Fenti Ember alászáll, akkor ebben az alakban JHWH-nak nevezik, hogy megismerjék a tulajdonságai által, és e tulajdonságok mindegyike szerint nevezzék őt: Él, Elokim, Saddai, Cebaot, Ehje, hogy minden tulajdonsága szerint megismerjék őt, melyek által a világ kormányoztatik, szeretetben s ítélő szigorban, az emberfiak tette szerint.”
És talán az is fontos lenne, hogy Jézusnak ahhoz a „formájához” is közeledni tudjunk és azt is igyekezzük megismerni, mely a teremtetlen isteni valóságban áll, és amely ugyancsak túl van az emberi, történelmi léptéken. A nem az írott szóban és nem földi alakban megjelenő, egyetemes, univerzális IGÉT, mely éppen egyetemessége okán lehet Isten Igéje. Jézus transzcendens kicsodasága az immanens kicsodasága mellett ugyancsak a megismerés irányát kellene képezze, ehhez azonban az embernek magának is jobban tisztában kellene lennie saját lehetőségeivel.
A magát örökké bűnösnek és ilyenformán rútnak tételező ember hogyan is ismerhetné meg a gyönyörűséges, hozzá képest transzcendens Istent? Csakis úgy, ha fenntartja azt, hogy bűnössége is rútsága saját magának sem lényegi természete, lényegi természete ugyanis a Szépség, melyben ő valóban Isten képmása lehet.
Isten tekintete mindent és mindenkit Széppé tesz, és ha magunkat képesek vagyunk így látni, akkor ott, ahol Isten és ember „tekintete találkozik”, egymásra néz és gyönyörködik egymásban, ott az ember tökéletes tisztasága és szépsége megvalósul.
Remélem, senkinek nem fagyasztottam a torkára a szót 🙂 – ha mégis, visszaeveznék az „apostoli hagyományhoz” egy annak legközepét célzó, szerintem igen fontos kérdéssel. Az „apostoli hagyomány” ugyanis sokszor hivatkozás tárgya, mint az egyetlen, az Igét valóban ismerő és továbbadó hagyomány.
A kérdésem az lenne, hogy biztos-e az, hogy az Újszövetség írott anyaga teljes mértékben lefedi ezt a hagyományt, és maguk az apostolok is nem ápolhattak-e annak mintegy kiterjesztéseként SZÓBELI hagyományt — ugyanis ha igen, akkor a valódi apostoli hagyomány = írott + szóbeli hagyomány.
Erre maga a Biblia is több támpontot ad nekünk.
Különösen érdekes ebben a vonatkozásban a Zsidókhoz írott levél, mely éppen az ebben a posztban is felbukkanó Melkisédek kapcsán állít igen figyelemreméltó dolgokat:
„10Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak. 11A kiről nekünk sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a hallásra. 12Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. 13Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú: 14Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.”
A Melkisédekről való „sok és nehezen megmagyarázható” beszéd nincs kifejtve az Újszövetség írott hagyományában, de a megfogalmazás alapján tudhatjuk, hogy maguk között forgatták, vagyis szóbeli hagyomány része volt.
Illetve az itt megjelenő „restek vagytok a hallásra” és „tejjel való táplálás” képe más levelekben is feltűnik, a hitben gyermekség és érettség megkülönböztetésével, vagyis az apostoli időkben is szinteket tételeztek a hitben való előrehaladás szerint.
Jézus gyakorlata ugyancsak azt mutatja, hogy nagy hangsúlyt fektetett a szóbeliségre, nem csak abban, hogy ő maga nem írt le semmit (!!!), hanem abban is, hogy a közeli tanítványainak más és magasabb szintjeit fejtette ki tanításainak.
Amikor Nikodémus személyesen felkereste, nem csak azt mutatja, hogy félt a „lebukástól”, de azt is, hogy Jézustól magától, személyesen akart hallani valamit.
Igen fontos feltenni azt a kérdést, hogy az Újszövetség írott anyagát vajon KIKNEK, milyen hitbéli SZINTEN lévő embereknek fogalmazták meg?
Szinte azonnal meg is válaszolhatjuk ezt a kérdést, ugyanis az Evangélium mindenkinek és bárkinek szól, kilépve a zsidó hagyománykörből pogányok és más népek ISMERETLEN TÖMEGÉNEK hirdettetik.
Ha viszont ismeretlen tömegeknek, mindenkinek és bárkinek szól, akkor nyilván úgy kellett megfogalmazniuk, hogy a hit misztériumainak mélységeit közvetlenül ne tárja fel – és nyilvánvalóan ezt ki kellett hogy egészítsék személyes ismeretségen alapuló magyarázatokkal –> azaz a SZÓBELI HAGYOMÁNNYAL.
Ha így van, akkor viszont maga az apostoli hagyomány sem csupán az ÍROTT hagyományt jelenti, és akkor el kell gondolkoznunk azon, ma vajon birtokunkban van-e még a hozzá kapcsolódó SZÓBELI hagyomány tudásanyaga?
Érdekelne ezzel a kérdéssel kapcsolatban minden olyan hozzászóló véleménye, aki maga is fontosnak tartja a kérdést, foglalkozott vele, esetleg talált valamilyen választ, ha más nem, akkor a maga számára.
László, maradjunk inkább a cikk témájánál.
Ádám, a magam részéről úgy gondolom, a teológia művelése felelősséggel jár, ez egyfajta tanítói posztnak is tekinthető, a tanítóknak (többet tudóknak) pedig egyik kötelessége az, hogy a náluk kevesebbet tudókat felvilágosítsák, kérdéseikre válaszoljanak. Ez sokkal inkább a feladatuk, mint publikációk, disszertációk,könyvek kiadása. A kortárs teológusok vajon érzik ezt a felelősséget? Költői kérdés…
Boldog új évet! 🙂
A blog gazdájaként és moderátoraként az az egyik kérésem a kommentelőktől, hogy maradjanak mindig a cikk témájánál. Tőled is csak ezt kérem. Ha úgy tetszik, ez itt a házirend. Boldog új évet neked is!:)
Ádám,
Rendben, akkor kérlek ajánlj valakit az ismeretségi körödből, akihez személyesen is fordulhatok a kérdéseimmel, akiben van hajlandóság olyan kérdésekkel is foglalkozni, amiket ritkán teszünk fel. Ha valaki szilárdan áll a hitében, semmilyen kérdés nem zavarja és nem akar előle kitérni. És esetleg látja azt is, amit mindannyian érzékelünk, mégpedig hogy zavaros időket élünk, és ezekben az időkben semmi másra nincs jobban szükségünk, mint VILÁGOSSÁGRA, a kinyilatkoztatás mélyebb megértésére. Ehhez pedig újra végig kell járni a régi ösvényeket.
A nyugati világban a kereszténység kellene hogy szolgáltassa már évszázadok óta a világosságot, miután azonban egyre nagyobb a sötétség, valami probléma van.
A kinyilatkoztatásban nem lehet hiba, csak abban, ahogyan interpretáljuk. Nem lehet annál fontosabb feladatunk jelenleg, mint hogy átgondoljuk újra és újra, helyesen értelmezzük-e a kinyilatkoztatást.
Szóval megköszönném, ha tudnál ajánlani valakit.
Kedves László,
nekem az volt a benyomásom, hogy bár formálisan kérdést tettél fel, valójában véleményt fogalmaztál meg (megválaszolva saját kérdéseidet), olyan témában, ami nem kapcsolódik a cikkhez. Ha az apostoli hagyományról akarsz beszélgetni, keress olyan posztot, ahol ez a téma, és ott vesd fel újra a gondolatodat. Előtte viszont kérlek, olvasd el a moderálási elveimet is.
Ádám,
válaszoltam a „Mitől apostoli egy egyház?” c. posztban.
Én is ott válaszoltam.
Az utolsó bekezdés gondolatát eddig is ismertem, de meghökkentő volt olvasni most a cikk végén. Ahogy leírod, mennyire világos és mennyire érthető a Messiás istensége ebből a zsoltárból is, mégis olyan sokan nem értik… még akik teológiailag (értelmükkel) el is fogadják… De vagyunk akik értjük mert a Lélek kijelentette nekünk, aki ihlette Dávidot is. Ez kegyelem. Köszönjünk Istenünk!
Hűha….a közepe kicsit bonyolult de….nagyon fontos téma
1János 3. 16. 29: „Mondának néki az ő tanítványai: Íme, most nyíltan beszélsz és semmi példázatot nem mondasz. 30Most tudjuk, hogy te mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen…”
Így is lehetett volna, és úgy is, ahogy sajnos a bolond és vak farizeusok többségükben: ”egyenlővé tette magát Istennel….”ÚrIsten, te Jó Ég” Elnézést, csak megnéztem az Isten Fia c. filmet és…. Kedves Ádám, erről te írtál valamit valamikor? (poston kívüli kérdés)
….örök tanulságul nekünk, hogy „próbáljuk távol tartani magunkat ettől a kovásztól”.
B.Ú.É.K