A szociológiában és a közvéleménykutatók között ismert jelenség az ún. „társadalmi kívánatosság” (social desirability) faktor, vagyis az a jelenség, hogy a véleményünket könnyen igazítjuk ahhoz, amiről úgy gondoljuk, hogy társadalmilag kívánatos, hogy ezáltal elkerüljük a megbélyegzést, a megszégyenítést, az elutasítást. Ez a kísértés nemcsak az egyszerű, hétköznapi emberekre leselkedik, hanem azokra is (sőt, talán rájuk még inkább), akik tudatosan építik a társadalmi presztízsüket. Keresztény tudósoknak, művészeknek és teológusoknak, akik Jézust akarják követni, különösen is oda kell figyelniük a „társadalmi kívánatosság” kísértésére, mert évszázadok óta nagy erővel formálják a hívők közösségét, a bukásuk ezért mindig sokak bukását eredményezi.

A tudományos világban minden ellenkező híreszteléssel szemben nem csak a tények számítanak. Számítanak a kutatási források, az azokhoz rendelt tematikai elvárások, a kollégák ítélete, a ranglétrán való fölfelé haladás kimondott és ki nem mondott feltételrendszere, és – bár ezt illik tagadni – a tudományos közösség aktuális ideológiai elfogultsága is. Hogy konkrét példákat is mondjak: a kezdő tudós számára ma a gyors elkárhozás útja, ha a biológiában a tervezettség jeleit akarja kutatni, vagy ha esetleg a reintegratív terápiák eredményességéről publikál. Sokkal kifizetődőbb beállni a sorba, megfelelni a világnézeti elvárásoknak, vagy egyszerűen más tudományos projektet választani, ahol egyáltalán nem kell ilyen elvárásokkal szembenézni. Rövid távon a konfliktus elkerülése lehet bölcsesség, hosszú távon azonban nagy ára van.

Hasonló a helyzet a művészet világában. Az ízlés nem abszolút kategória, a művészt pontosan úgy formálják a divatok és a korszellem, ahogy az átlagembert, ezért beszélünk művészeti korszakokról és trendekről is. A művészek kreativitását befolyásolja a társadalmi kívánatosság faktor, és paradox módon most leginkább azt a művészt, aki ki akar lépni minden tekintély alól, hogy kizárólag önmaga kifejezésére törekedjen. A korszellem ugyanis pontosan ezt várja el tőle. A huszadik század egyik legkiválóbb angol irodalomkritikusa nem kapott Oxfordban* professzori státuszt, mert a kora értelmiségétől idegen ízlése saját szavaival „dinoszaurusszá tette” modern kollégái körében. C. S. Lewisra gondolok. Annak a kornak az elitje már Samuel Beckett és William Faulkner tétova hangjára volt kíváncsi, nem a középkor bizonyosságára. A mi időnk hiedelmeinek letapogatása persze fontos az üzenetünk érvényességéhez. C. S. Lewist azért nem tudták teljesen figyelmen kívül se hagyni, mert ő sem hagyta teljesen figyelmen kívül a kora kérdéseit. De más érteni a világot, és más kiszolgálni annak szellemét.

A teológiában is jelen van ez a tényező. Olyan közösségi elvárások befolyásolják a teológusok munkáját, amelyek csak lazán kötődnek a tényekhez, sokkal inkább a tények szűréséről és értelmezéséről szólnak. A középkorban az érvelések az egyház dogmatikai és hatalompolitikai karóira futottak fel, később a deizmus, a racionalizmus és az empirizmus hatott a kutatókra, majd az elvárásokat a globalizáció és a posztmodern témái vették át, manapság pedig a különböző progresszív trendek és érzékenységek. A teológusokat is olyan közeg veszi körül, amely komoly hatást gyakorol a kutatási eredményekre. A teológusok számára is vannak népszerűséget hozó témák, és olyan területek, ahol a teológus hitelessége a tudományos közösségben zátonyra futhat. A társadalmi kívánatosság tényezője ugyanúgy torzítja a kutatásokat a teológiában, mint bárhol máshol.

Nos, ha Jézus követői vagyunk, ki kell iktatnunk az életünkből ezt a faktort. Úgy is mondhatnám, hogy egyszerűen nem lehet Jézus követője, aki a véleményét mindig a társadalmilag elfogadott álláspontokhoz igazítja. Társadalmi elfogadottság alatt elsősorban azok véleményére gondolok, akik fontosak számunkra, akiknek tetszeni akarunk, akiknek az ítéletétől félünk. Nem arra buzdítok, hogy váljunk ijesztően idegenekké kortársaink világától, mint az az ember, aki selyemharisnyában, díszes kézelővel ellátott zekében és parókával a fején sétál be a TESCO-ba. Vegyük komolyan korunk kérdéseit! De Jézus követésével valamilyen szinten együtt jár a megszégyenítettség és megbélyegzettség bevállalása – akár a tudomány, a művészet és a teológia területén is.

Ha embereknek akarunk tetszeni, nem lehetünk Krisztus szolgái. Ez az igazi kihívás. A hiúk elbuknak. A gyávák nem örökölhetik az Isten országát. Hiúkra és gyávákra mi sem építhetjük a gondolkodásunkat, a hitünket és az életünket. Nicolás Gómez Dávila jól látta: „Aki azzal dicsekszik, hogy ’halad a korral’, pusztán csak annyit állít, hogy a legtöbb mai ostobával ért egyet.”

*[Később Cambridge-ben viszont igen.]