Zeffirelli után nem gondoltam, hogy a filmvilágban Jézus történetéről lehet még újat mondani. Az olasz rendező Názáreti Jézusa egyrészt magasra teszi a lécet minden későbbi alkotás számára, másrészt el is foglalja a teret, hiszen mit lehetne még hozzátenni egy négy és félórás produkció gigantikus tablójához? Ráadásul – ahogy a Ben-Hur újrarendezése, valamint Mel Gibson szenvedéstörténetét leszámítva szinte az összes azóta készült Jézus-film példája mutatja – egy alaposan elmesélt történetre akkor sem biztos, hogy másodszor is kíváncsiak az emberek, ha jobb technikával, modernebb igények szerint viszik vászonra. Félő, hogy inkább fordított a hatás. (A szándékosan evangélizációs céllal készült Campus Crusade Jézus-filmet most nem számítom ide, mert az simán csak elbeszéli Lukács evangéliumát, és akik szeretjük, éppen ezért szeretjük, nem másért.)
Úgyhogy minden alkalommal összerándul a gyomrom, amikor azt hallom, hogy valakinek kedve támadt elkészíteni egy új Jézus-filmet. Ezek a produkciók jó eséllyel csak tovább aszalnak egy témát, amiből már eddig is minden nedvet kiszívtak, és ami marad, az az ismerős félsivatagos környezet, az olajfák, a hosszú ruhák, a perzselő napsütés, az agyagkorsók, egy értelmezhetetlen Keresztelő János, néhány díszes főpap, jellegzetes páncélzatú római katonák, és egy hosszú hajú, szakállas, kedves főszereplő, akit a történet egy meghatározott pontján keresztre feszítenek. Elfogyott a vizuális kíváncsiságom, inkább olvasom magukat az evangéliumokat, mert azok viszont a hit számára kimeríthetetlenek.
Nos, ezen a láthatatlan betonfalon sikerült áttörnie egy új filmsorozatnak, aminek az a címe, hogy The Chosen (A kiválasztott). Ennek sem adtam meg magam könnyen, már annak se, hogy egyáltalán belenézzek. Csak azért szántam rá magam, mert egy filmkérdésben igényes barátom lelkesedett a szériáért. És bár már az első rész nagyot ütött bennem, lassan, epizódonként engedtem le a páncéljaimat. Ezt a cikket viszont most azért írom, mert az első évad végére értem, sőt, láttam a második évad első részét is, és férfiasan bevallom, nem volt eddig olyan epizód, ami ne hatott volna meg. Ezt most úgy kell érteni, hogy könnyekig. Ez velem filmeknél ritkán történik.
Pedig közben is voltak fenntartásaim, és néha hajszálnyi választott el attól, hogy ezeken fel is bukjak. A díszletek például csak egyetlen, alig észrevehető lépéssel távolodtak el az első századi Izráeltől, és pont ennyivel léptek közelebb a mi kultúránkhoz, annyira viszont eléggé, hogy egy hozzám hasonló teológusnak feltűnjön a trükk. Ezzel az inkulturációs gesztussal lesz Kapernaum központjában olyan csapszék, ami inkább egy amerikai bárhoz hasonlít, és így lesz az első epizódban a magdalai Mária alkoholizmus felé araszoló, a huszonegyedik századi szinglik reményvesztettségét sugárzó, szétcsúszott nő, akit férfiak szólíthatnak le a pultnál. Így lesz Simon Péter és Eden házassága már-már egalitárius kapcsolat, ahol a feleség elküldheti otthonról a férjet, és talán az előbb már említett Mária is ezért kap hangsúlyosabb szerepet az első tanítványok vándorló szűk körében, talán hogy az ne lássék exkluzív férfiklubnak, amire a mi kultúránk különösen érzékeny. Ezek ellenére, illetve még az sem kizárt, hogy részben ezek miatt nyert meg magának ez a sorozat.
Mert Mária Magdolna megtérését soha nem láttam még vásznon ilyen megrázó feldolgozásban. Jézus belépője elsöprő erejű, mégis végtelenül emberközeli, a Mária felé áradó kegyelem pedig olyan természetesen természetfeletti, mint az epifánia pillanata egy Flannery O’Connor novellában. Nikodémus összetörésekor szinte én is átöleltem és megcsókoltam volna Izráel öreg tanítójának kopasz fejét. Simon Péter megtérését Zeffirelli is drámai elevenséggel ábrázolja, de extravertált, vagány, kockázatot vállaló, heves jelleme ebben a sorozatban átélhetőbb, emberibb, teltebb, valódibb, miközben egyáltalán nem gesztikulálja úgy túl magát, mint az AD sorozat Pétere a Netflixen, akivel egyáltalán nem lehet azonosulni. A dramaturgia és a színészi játék itt kitartóan színvonalas és következetes, mindkettőből hiányoznak az evangéliumi filmekre jellemző bakugrások és túlmagyarázások. A kánai menyegző történetmesélése egyszerűen zseniális. A samáriai asszony öröme sírni valóan megrendítő és hiteles. Az egész samáriai evangélizáció fergetegesen van elgondolva. A kényszeres vonásokkal felruházott, matekban briliáns Máté izgalmas újdonság, és akkor sem hiba őt magasan funkcionáló autistaként ábrázolni, ha pont nem ilyen volt Jézus tanítványa, aki vámszedőként adta el a tehetségét a rómaiaknak.
A sorozat ereje sokszor a részletekben van. Tele van például olyan apró gesztusokkal, amelyek nem csupán kiszínezik az evangéliumi történeteket néhány elképzelt, extrabiblikus jelenettel, hanem úgy fűszerezik meg a jellemeket, hogy azok esszenciája váljon láthatóvá. Jézus gyönyörűen használja a humor finom formáit, amikor a tanítványait terelgeti, de a rendező soha nem viszi ezt túlzásba, csak annyit adagol belőle, amennyi só az ételbe is kell. Nikodémus belső küzdelmeit csendes drámává változtatja előttünk az, ahogy egyik tanítványa, S’muel inkvizítori buzgósággal valósítja meg az elveket, amelyekben a mestere már elbizonytalanodott, vagy amikor Nikodémus felesége, aki mindenkinél jobban ismeri őt, sejti, hogy férje már nem ugyanaz az ember, aki neki a megbecsülés útját kikövezte. Péter anyósának meggyógyítása is sokkal logikusabban illeszkedik a történetvezetéshez azáltal, hogy betekintést nyerhetünk Simonék otthonába, ahol egyszer a szőlőt tapossák, máskor a nagy amplitúdókkal élő halász az adósságok törlesztését próbálja ügyeskedéssel megoldani. A samáriai jelenet elképzelt mozzanatai – a Pentateuchosz felolvasásától a rabló meglátogatásáig – szinte a mi ajtónk küszöbéig hozzák el a történet lényegét.
Az apró gesztusok ereje azonban Jézus esetében a legfontosabb, aki nyilvánvalóan a legkényesebb karakter minden Jézus-filmben, ezért nagyon könnyű a szerepét elrontani. A legnagyobb kísértés – és egyben irritáló torzítás – az, amikor Jézusból olyan karaktert csinálnak, akit a kultúra éppen látni akar. Zeffirelli még azt a Jézust rajzolta elénk, akire igaz az ézsaiási epikus jelző: „fájdalmak férfia”, viszont az alakból közben hiányzik az a hétköznapi melegség, amitől a mai ember kapcsolódni akarna hozzá, inkább tükröz egy korábbi katolikus szubkultúrát, amely a misztikum elvont formáit értékeli. Jézus földönkívülivé tételében azonban Pasolini ijesztően szoborszerű Krisztusa jelentette a végállomást, ahonnan már a Názáreti Jézus is elmozdulás volt. Számos Jézus-ábrázolás a másik irányba próbálta ezt tovább korrigálni: így születtek a hippi Jézusok, a vagány Jézusok, a laza Jézusok, hogy a patetikus, légies, komoly Jézust ellensúlyozzák. Egy-egy alkotásban a Megváltó még a járásában is egy amerikai „millenial”-re kezdett hasonlítani, aki a belső szorongásait kompenzálja túl kényszeredett fesztelenséggel.
Volt bennem félelem, hogy itt is ez fog történni, de ennek a sorozatnak a Jézusa nem ilyen. Nem is olyan, mint Zeffirellié. Ez a Jézus-karakter epizódról epizódra győzte le a tartózkodásomat és ellenvetéseimet, mert a széria olyan Messiást mutat be nekünk, aki ember. Nagyon jó ember, szinte kényelmetlenül jó ember, de egy pillanatig nem kevesebb, mint ember. A szeretete mennyei, de egyáltalán nem elrugaszkodott. Meglepő, de nem idegen. A másik örömétől is könnyekre tud fakadni, de keresi az egyedüllétet is. A humora visszafogott, de nem visszatartott. A mosolya is természetes, és persze van neki, és hát miért is ne lenne? A jelenléte súlyos, de nem tolakodó. A barátsága megtisztelő, de felemelő. A csodái nem erőlködően teátrálisak, de életek radikálisan megváltoznak általuk. A sorozat Jézusa derűsen szelíd, és szelíden fenséges, de akár a szerény szót is használhatnám, ha nem lenne ez a szó a világ Megváltója esetében kissé furcsa. Lehet, hogy nem pont ilyen volt a történelmi Jézus. De a lényeg szerintem az, hogy lehetett ilyen.
Ezt a karaktert látva nem az az érzés fog el, hogy ha az evangéliumok Jézusa ilyen volt, akkor ő biztosan nem volt ember, hanem az, hogy ha az evangéliumok Jézusa ilyen volt, akkor ez az ember zavarba ejtően olyan, mintha Isten volna. Nem az zavar meg, hogy egy embert kellene látnom benne, holott ő feltűnően nem olyan, mint egy ember, hanem az, hogy Istent kellene látnom benne, holott teljesen olyan, mint egy ember. Egy különösen jó ember. Ez viszont mindent, de mindent összezavar, mert közben számtalan okom van arra, hogy valóban Istent lássam benne. És már ott is vagyok, ahol a tanítványok voltak a Jézussal való kapcsolatukban. Mert Jézus egyébként tényleg egy valódi ember volt, akiről ők szép lassan felismerték, hogy maga a Mindenható Isten, aki által a világ teremtetett. Ez a felismerés úgy született meg, ahogy egy ember megfoganása és világra jövetele: lépésről lépésre, organikusan, fájdalmasan, és kellett hozzá egy kis idő is.
Minden jó kezdetben benne van a rossz folytatás potenciálja. Lehet, hogy ez a produkció sem fogja tudni végig tartani a szintet. De most az a helyzet, hogy alig várom a következő epizódokat. Ez a Jézus-ábrázolás kiválóan aknázza ki a sorozatok előnyét a jellemek megalapozására, a karakterfejlődés kibontására, és egy-egy drámai konfliktus mélyebb feltárására. Látható, hogy alapos kutatómunka áll a forgatókönyv és a rendezés mögött, hozzáértő képzelet szövi az eseményeket és formálja a szellemes és mély párbeszédeket, és a színészek is egyenletesen hozzák a színvonalat. Hiába ismerős a történet minden szereplője, hiába foglalkozom évtizedek óta intenzíven az evangéliumokkal, ezekben az epizódokban rá tudok csodálkozni a történetekre. Ennyire jól ismert téma esetében ez egyáltalán nem kis szó.
Ezt az újat még nem láttam,köszi az ajánlást, meg fogom nézni. A régiekről lenne pár megjegyzésem, a Zeffirelli Jézus alakja nekem nem volt hiteles, egy meg nem értett, meg nem érthető zseni filozófusnak tűnik/Robert Powell kitűnő színész ettől függetlenül, sok karakter benne nagyon jól eltaláltak- / nem pedig egy erőteljes, kétkezi munkát végző, életörömmel teli, határozott Jézus,aki azzal a határozottsággal válaszolja a főtanács színe előtt , hogy mérget vehetnek rá, hogy ő a Messiás/M1 26, 64/
Ezelőtt pár évvel a A.D. The Bible Continues/NBC/ féle feldolgozást láttam, az is szerintem többnyire jó, ott Pál karakterét szerintem jól eltalálták.
Egy ideje szemeztem vele, Tim Mackie podcastjában emelegették, de annyi ilyen rossz film van (The Bible Series pl, az kimondottan felhúzott), hogy azóta is féltem az ilyesmitől csekély szabadidőm. De meggyőztél, hogy adjak egy esélyt.
S ha már szóba került Mária Magdolna: láttad esetleg Garth Davis Mary Magdalene-jét? (Rooney Mara, Jézis pedig Joaquin Phoenix).
Nem láttam Davis filmjét, érdemes megnézni?
Nem találok rá utalást, szerinted korosztályos?
Nekem sok szempontból tetszett – nem mondom, hogy minden idők filmje, és nem is Jézus-film, hanem Mária Magdolna-film. Jézus egy kicsit mellékszereplő is, Rooney Mara nagyon jó benne, Phoenixet szeretem, de nem ez élete szerepe (az a Joker). Hangsúlyosan női perspektíva, de nem olyan agresszívan, mint a mai hollywoodi paradigma (brit film). Bajom nincs vele, de hiáényérzetem van : szerintem kicsit elpszichologizálja az evangéliumot, aminek nyilván van pszichológiai vetülete, de hát nem csak az. Ha nem láttad, nem mondom, hogy feltétlen nézd meg, ha láttad volna, kíváncsi lettem volna, mennyi és mekkora bajod van vele 🙂
Rita: állítólag vannak részek, amikben vannak ne, gyerekbarát jelenetek (nyilván…), ott kiírják az elején.
THE CHOSEN contains some violence, regular depictions of alcohol use and occasional light sexual references. Some episodes of THE CHOSEN warrant caution for younger children.
https://www.movieguide.org/tv/the-chosen
Rita,
crowdfunded sorozat, itt a honlap:
https://watch.angelstudios.com/thechosen
Nem hiszem, hogy korhatáros lenne, a youtube-on nézhető. Itt a Wikipedia bejegyzés a sorozatról:
https://en.m.wikipedia.org/wiki/The_Chosen_(TV_series)
Köszönöm (mindkettőtöknek).
De jó, hogy neked is tetszett, Ádám! 🙂 Mi is néztük az első évadot a férjemmel, és most a másodiknak az első epizódját is. Szerintem is zseniális alkotás, és remélem, hogy tartani tudja a színvonalat. Mindamellett, ami szépet és jót elmondtál róla, nekem személy szerint az tetszik a legjobban a Chosen-ben, hogy olyan, mint amikor szellőztetnek egy áporodott szobában, vagy amikor a behind the scenes-jeleneteket nézem egy film forgatásáról. Mindent egy új, teljesen új nézőpontból mond el, friss és üde az egész. Rá lehet csodálkozni, mintha ha látnám először. Az irgalmas samaritánus története, de az egyik rabló szemszögéből elmesélve… Kinek jut ilyen az eszébe? 🙂
Vagy amikor a jó pásztor példázatát nem saját maga mondja el, hanem a hallgatóságából kiválaszt egy pásztort, és attól kérdez evidenciákat a foglalkozásával kapcsolatban, és a pásztor válaszaiból alakul ki a példázat. Mennyivel másabb így, mint pusztán a színész szájába adni az evangélium mondatait? Jólesik az unalomig ismerős, az utolsó betűig hússzor átprédikált történeteket úgy látni, mintha most olvasnám először. Mintha ott lehetnék, tényleg ott lehetnék. (Ha lehetséges lenne az időutazás, oda mennék, hogy élőben lássam Jézust beszélni.)
Meg az olyan finom humor, mint a szent padló… 🙂 Vagy amikor azt javasolják neki Samáriában, hogy maradjon ott és nyisson üzletet. 😀
Az is tetszik, ahogyan Jézus jelenét és az Ő korának múltját (és néha jövőjét) koherens egésszé gyúrja a sorozat. Például amikor megjelenik Jákób kútja, amikor még csak ássák, és a kánaáni szomszéd azon élcelődik, hogy micsoda isten az olyan, akinek neve sincs és nem lehet látni. Majd egy vágással és ezer évvel később ez az Isten – Jézus – letelepszik ugyanennél a kútnál, látható formában, testben. Vagy amikor látjuk a sabbatot ünnepelni a vandorlás korában, majd Jézus idejében. Vagy a második évad első részében az 1Móz eleje mondatról mondatra párhuzamba állítva azzal ahogyan János írni kezdi az evangéliumát, elmondva éppen Az által, aki Maga is ott volt a teremtésnél… Nagyon, nagyon átgondolt, mély, és ugyanakkor hihetetlenül újszerű.
Én Zeffirelli Názáreti Jézusát nézve tértem meg. Robert Powell alakítása akarva-akaratlanul is döntően befolyásolja a bennem kialakult Krisztus-képet. A ló másik oldala, amikor „brit tudósok” lerajzolnak egy barna hajú, barna szemű, durva vonású férfiarcot azzal a megjegyzéssel, hogy Jézus ilyen lehetett valójában, nem pedig szőke, kékszemű, titokzatos és hallgatag. A Chosen Jézusa kiváló ember a javából. Karizmatikus férfi, aki tiszteli az anyját, hatalmas türelemmel és kiváló pedagógiai érzékkel fordul a gyerekek felé, ügyes ács, aki ott segít, ahol tud, jól kiismeri magát a zűrzavaros emberi kapcsolatokban, valamint pontosan tudja, Ki ő és miért jött (de a gyerekeknek ezt már? még? nem árulja el. Érdekes, hogy csak a gyerekek teszik fel ezeket a súlyos kérdéseket.). Sosem tetszett az, ahogyan Zeffirelli bemutatta a csodálatos halfogást, amikor Péter a józan ész ellenére még egyszer kivetette a hálót. Miért? Robert Powell kék szeméért, átható tekintetéért, nagy hallgatásaiért? Szóval itt most tűkön ülve, sasszemmel figyeltem, hogy a Chosen-ban hogyan oldják ezt meg, mennyire hihetően.
Sikerült nekik. 🙂
Remélem, eljutnak a keresztig és a feltámadásig is, ugyanilyen színvonalasan. Már nagyon várom.
Köszi az írást! Nagyon hezitálva léptem oda, hogy megnézzem az első epizódot. A keresztény filmek szálybarágása és üzenetcentrikussága miatt nem szoktam nézni ilyen produkciókat, meg vagyok győződve, hogy a film, mint médium nem való a Biblia üzenetének visszaadására. Alapvetően a Jézus ábrázolásokra is hasonlóan gondoltam Gibson Passiójáig, de teljesen az sem győzött meg. Ami minden ábrázolásból hiányzott az, ami ebben benne van. Jézus embersége, amelyen keresztül a filmen tudunk kapcsolódni Isteni voltjához. Sok a fikció, a kitöltés, mellyel valószínűsíthető választ ad sok az evangéliumokat olvasva magunkban többször feltett kérdésre. Külön apró, de fontos érdekesség, amitt nagyon szeretetk az, hogy és ahogy az ó- és újszövetségi kapcsolatokat ábrázolják.
Sokat mond arról mennyit változtam, hogy ma ezt a sorozatot a hit iránt érdeklődő párokkal együtt, filmklub keretében, a Biblia mélyebb megismerésére is használjuk.
Ajánlhatom:
The Passion of The Christ Movie
Albert N. Martin
https://www.sg-audiotreasures.org/am_passion.htm
Ma érkezett az új – dupla – rész:
https://youtu.be/cyisq4ILK4U
Fiam kb. 1.5 hónappal ezelőtt küldött egy linket, ezzel az üzenettel:
-„Nézzétek meg, nagyon jó sorozat”.
Visszaírtam neki:
– „Nem nézek sorozatokat”
– „De nézzetek bele!”- erősködött.
Visszaküldtem egy fejet rázó macskát.
Jött az újabb üzenet:
– „Anya, légyszi nézztek bele, nagyon jó!”
– „Tudod, hogy nem érdekelnek a sorozatok. Nem nézem meg!” 😆
Rövid szünet, majd újra csipog a messenger:
-„Légyszi, légysziii! Küldöm a kódot.”
Na jó. Apád meg akarja nézni, legyen.
Így hát félig állva, készen arra, hogy indulok majd a dolgomat tenni, elkezdtem nézni.
Aztán leültem…. majd amikor vége lett, nyomtuk a következő epizódot,….. azután még egyet..
Visszaírtam a fiamnak:
-Nagyon jó!
Nekem is tetszik a sorozat, de azért a könyv jobb volt! 🙂
Az elmúlt két év sűrű volt, úgyhogy mi most álltunk neki, adventi programként. Az első évad után szóról szóra igazat adok, a „hozzáértő képzelet” jelzős szerkezet különösen tetszik (elgondolkodtatóan C.S. Lewisos).