Elvben lehetségesnek tartom, hogy a bibliai özönvíz történet műfaja megegyezzen a mezopotámiai eposzok műfajával. Miért ne használhatott volna a bibliai szerző egy ilyen műfajt, ha a valóságról akart beszélni? Azzal sincs eleve problémám, hogy a Bibliában olyan történetek legyenek, amelyeknek semmilyen történeti referencialitása nincs, hanem „csak” morális és egzisztenciális üzenete. Jézus példázatainak a többsége ilyen történet. A magvető nem egy konkrét magvető. A hamis sáfár nem egy konkrét sáfár. A tékozló fiú bárki lehetett. Az irgalmas samaritánus példázata nyilvánvalóan kitalált történet. Akár meg is történhetett valamikor, de nem ez a lényeg, és egészen biztosan nem azért mondta el Jézus, mert ténylegesen megtörtént. Hasonlóképpen, a mesék és a mítoszok a maguk belső világa szerint nagyon mély igazságokat hordozhatnak. Momó nem valóságos személy, de a karaktere több igazságot mond el az emberi kapcsolatok értékéről, mint ezer történelemkönyv. Narcisszosz mítosza a mai ember szívének legmélyebb hazugságait leplezi le.
Egyik kedvenc könyvem Arisztotelész Poétika c. műve, és azon belül is az a rész, amelyben az ókori görög filozófus a költő és a történetíró feladata közti alapvető különbséget fejti ki. Arisztotelész szerint „nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség alapján. A költőt és a történetírót ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (mert Hérodotosz művét versbe lehetne foglalni, és versmértékben ugyanígy történet maradna, mint versmérték nélkül), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.” (Poétika, 18) És éppen mivel a költői az általánosat mondja, nem a konkrétat, alkalmasabb filozófiai, metafizikai igazságok elbeszélésére, mint a történetírás. Minél több metaforikus réteg (költőiség) van egy leírás nyelvezetében, annál szélesebb a szemantikai választék, és annál kevésbé lényeges a konkrét történet. A bibliai özönvíz elvben lehetne akár ilyen történet is, amely az általánosat ragadja meg, nem a konkrétat.
Miért van mégis problémám azzal, hogy a bibliai özönvíz elbeszélésére a „mítosz” szót használjuk? Elmondom a legfőbb okaimat. Először is, ahogy az előző cikkben jeleztem, a bibliai vízözön elbeszélésnek történeti igénye van, és beleilleszkedik egy nagyobb elbeszélésbe, amely a kezdetektől egészen Mózesig beszéli el az emberiség és Isten kapcsolata történetének legfontosabb állomásait. Nem lenne elvi problémám azzal, hogy a Biblia egy mesén keresztül mondja el a világ keletkezését, ha maga a szöveg nem hangsúlyozná, hogy amit elmond, az valóban megtörtént, és nem csak a tanulsága fontos, hanem maga a történet fontos, amely megalapozza a tanulságot. Egyébként az egyik félreértés a mezopotámiai eposzokkal kapcsolatban is az, hogy historizáló mítoszoknak tekintik azokat, miközben – ahogy K. Kitchen egyiptológus figyelmeztet – inkább mitologizáló históriákról van szó. Vagyis a mítoszok alaptörténete a szerzők szerint valóban megtörtént, csak felnagyították, eltúlozták és telerakták istenekkel, hogy nagyobb legyen a propagandisztikus hatásuk. A suméroknak és a babiloniaiaknak kétségük sem volt afelől, hogy a vízözön-történetek valódi történetek, hiszen az eposzok név szerint felsorolnak királyokat az események előtt és után is. Az akkoriak is tudták, hogy valódi eseményekre sokkal jobb propagandát lehet alapozni, mint kitalált történetekre.
Ez nem azt jelenti, hogy a sumér és babiloni történetek igazságértéke azonos a bibliai történet igazságértékével. A mezopotámiai történetek nyilvánvalóan eltúlozzák, kiszínezik, valószerűtlenül felnagyítják az igazi történetet (akármi is volt az igazi történet). A Gilgames-eposzban Istár az apja kertészével próbál kikezdeni, aki ellenáll neki, ezért az istennő vakonddá változtatja. Az Atrahaszísz-eposzban az istenek az emberek szaporodását akarják gátolni, de az emberek túljárnak végül az eszükön. A bibliai elbeszélésre ehhez képest a visszafogottság jellemző, és az, hogy a többi hasonló történethez képest mennyire letisztult (vagy talán csak tiszta). Mintha ugyanazt a történetet mondanák el, mégis, a bibliai elbeszélésből éppen azok az elemek hiányoznak, amelyek a többi elbeszélést annyira valószerűtlenné teszik. Mintha a bibliai történetet „demitologizálták” volna, vagy éppen a mitologizálás előtti formájában maradt volna fenn. Feltűnő, hogy a mezopotámiai és a bibliai elbeszélések pont nem a mitikus elemek, hanem a „proto-történeti” elemek mentén érintkeznek.
Sőt, jogosan vetődik fel az a kérdés, hogy a modern kritikai állásponttal szemben nem éppen a bibliai történet előzte-e meg a többi mezopotámiai történetet. A mezopotámiai eposzok nagyon régiek (a Kr. e. 3. évezred elejére teszik az eredetüket), de a bibliai és a mezopotámiai elbeszéléseknek lehetett akár közös történeti magja is. Hogy hatottak-e egymásra, azt nem lehet kimutatni. Ha a magas egyiptomi műveltséggel rendelkező Mózesnek köze volt a Genezis megfogalmazásához, olyan hagyományt is lejegyezhetett, amely korábbi a mitologizált mezopotámiai históriáknál. Mózeshez eljuthattak az Ábrahámon és utódain keresztül a héber szóbeli hagyományban fennmaradt ősi történetek is. Egyáltalán nem szükségszerű azt feltételezni, hogy a Genezis egy Kr. e. 6. századi vagy még későbbi szerző vagy redaktor műve. Az előbb említett K. Kitchen például hosszasan sorolja azokat a részleteket (földrajzi, kulturális hivatkozások, szövetségkötési struktúrák stb.), amelyek alapján a Pentateuchosz a Kr. e. 2. évezred világába illeszkedik, és az Egyiptomban nevelkedett Mózes a legvalószínűbb szerzője (ami természetesen nem zárja ki a későbbi nyelvváltozások követését, nyelvi csiszolást és szerkesztést).
Ami azonban számomra a mítosz szó használatában a legproblémásabb, az maga a „mítosz” szó. Arisztotelész μῦθος alatt egyszerűen egy történet cselekményét értette, teljesen semleges jelentéssel. A szó köznapi jelentése azonban nem ez. Amikor azt halljuk, hogy egy történet mítosz, szinte automatikusan azt értjük alatta, hogy „nem történt meg”. Ebben az értelemben használta Péter (2Pt 1,16) és Pál (1Tim 1,4; 2Tim 4,4; Tit 1,14) is a mítosz (μῦθος) szót, amikor szembeállították azt az evangélium igaz történetével. A hívőket arra figyelmeztették, hogy forduljanak el a zsidó mítoszoktól, mert az evangélium nem kitalált mese, hanem igaz történet. Ez a figyelmeztetés nyilvánvalóan nem az Ószövetség történeteire vonatkozott, hiszen azokkal kapcsolatban éppen azt hangsúlyozták, hogy a mi tanulságunkra írattak meg. Péter mindkét kanonikus levele hivatkozik Noé történetére. Az apostolok tehát az özönvíz történetét nem sorolták a mítosz kategóriába. Nem azért, mert nem tudták, mi az a mítosz, hanem pont azért, mert tudták. Számukra ez a történet nem az arisztotelészi értelemben vett „általánost” mondja el, hanem éppen a konkrétságában van érvényes üzenete évezredekkel később is. Nem költemény, hanem történet.
A mítosz szó rehabilitálására jelentős irodalomkritikai erőfeszítések voltak a huszadik században. Ezek középpontjában az a felismerés állt, hogy a mítosz fő műfaji jellegzetessége nem az, hogy a történet nem történt meg (vagyis kvázi mese), hanem az, hogy az arisztotelészi értelemben vett általánost mondja el. A gond ezekkel a törekvésekkel azonban épp a mítosz műfaji meghatározása lett. G. S. Kirk The Myth (magyarul: A mítosz) c. könyvében összegzi azokat a szerteágazó problémákat, amelyek a mítosz meghatározásával jelentkeztek, kezdve J. G. Frazer klasszikusnak számító The Golden Bough (magyarul: Az aranyág) c. művével, számos görög mitológiával foglalkozó munkán át, egészen C. Lévi-Straussig és Northrop Fry-ig. Kirk reménytelenül kuszának láttatja azt, ahogy a témával foglalkozó tudósok próbálják megfogalmazni, hogy mitől is mítosz egy mítosz. Az egyik visszatérő definíció szerint mítosz az, amelyben istenekről és/vagy félistenekről van szó. Fry szerint a mítosz „olyan történet, amelyben néhány főszerepet istenek játszanak”. Kirk végül azt javasolja, hogy válasszuk külön az ókori mezopotámiai mítoszokat és a görög mítoszokat, és külön határozzuk meg azok jellegzetességeit. Utóbbiak fő jellemzőjének azt nevezi, hogy ezekben „a természet-istenek város-istenekké alakulnak” (A mítosz, 285). Mondanom sem kell, hogy ez a definíció mennyire nem illik Noé történetére.
Összefoglalva: bár elvben nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a Biblia fiktív (meg nem történt) történeteken keresztül kommunikáljon általános tanulságokat, az özönvíz bibliai elbeszélését nem ilyennek látom. Az özönvíz története történeti igénnyel lép fel, mentes a mezopotámiai eposzok mitologizáló tendenciáitól, és éppen azokon a pontokon érintkezik a többi történettel, amelyek az elbeszélés történeti vázát érintik (eső, áradás, bárka, túlélők, bárka megfeneklése, madarak kiküldése szárazföld kémlelésére). Az újszövetségi apostolok nem tekintették a bibliai elbeszélést mítosznak, a mítosz modern irodalomkritikai definíciói pedig több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, ráadásul a bibliai elbeszélésre ezek a definíciók továbbra sem illenek. Mindezek együtt engem arra késztetnek, hogy kerüljem a mítosz szót, amikor a bibliai özönvíz történetére utalok. A mítoszok (bármit is értünk a szó alatt) lehetnek érdekes és hasznos olvasmányok, a bibliai özönvíz megnevezésére azonban nem szerencsés a kifejezés.
„………………… A bibliai elbeszélésre ehhez képest a visszafogottság jellemző, és az, hogy a többi hasonló történethez képest mennyire letisztult (vagy talán csak tiszta). ………………………………………….”
Elolvasva a témához kapcsolódó posztokat és kom –
menteket, az alábbi ige ragyogott fel szívemben:
„Nagyon tiszta a te beszéded, szolgád szereti azt.”
(Zsoltár 119:140)
„… a mítoszok alaptörténete a szerzők szerint valóban megtörtént, csak felnagyították, eltúlozták és telerakták istenekkel, hogy nagyobb legyen a propagandisztikus hatásuk. (…) Az akkoriak is tudták, hogy valódi eseményekre sokkal jobb propagandát lehet alapozni, mint kitalált történetekre.”
Számomra a fejtegetésedből nem derült ki, hogy ebbe a sorba szerinted miért nem tartozik bele a Noé-történet? Ugyanúgy ráillenek a fentiek, mint a többire. Azt mondod: „történeti IGÉNYnyel lép fel”. Miért, a többi nem?
Egy elbeszélés valóságtartalma nem műfaji kérdés. Az Iliászban úgy nyüzsögnek az olümposzi istenek, mint az anyahangya, térdig gázol a szerző a csodás elemekben, látomásokban, stb. – aztán egy Heinrich Schliemann nevű pasas (vállalva, hogy hülyének nézik) addig kutatta a térképeket, régi leírásokat, túrta a földet, amíg megtalálta az esemény pontos helyét, Trója romjait, azaz: a sztori igazságmagvát.
Talán az özönvíz történetiségéhez is az lenne elsődlegesen szükséges, hogy a geológia művelői határozott, egyértelmű jelét találják a globális kataklizmának, vagy pedig a különböző területeken pusztító, szokatlanul nagyméretű árvizeknek. Aztán ezeket legalább hozzávetőlegesen elhelyezzék időben. A puszta műfaji és szövegelemzésből sem a történetiség, sem a mítosz-ság nem állapítható meg, és főleg nem emelhető ki egy a sok közül azzal, hogy: na, ez történeti, a többi meg mítosz. Még az írások hozzávetőleges keletkezési idejéből sem, mivel ezek nyilvánvalóan mind a népi emlékezetben, a szájhagyományban fennmaradt sztorikat foglalták egy adott korszakban írásba, és hogy ez hol mikor történt, az magára az eseményre nézvést semmiféle támpontot nem ad.
Ha pedig a teológia az Istenről gondolkodás tudománya, akkor szerintem jó lenne, ha azt mondaná el nekem, nekünk, pórnépnek, hogy mit tudhatunk meg ebből Istenről; mit üzen nekünk Ő ezzel a történettel rólunk, önmagáról és a viszonyunkról; miért tartotta fontosnak, hogy ez a történet eljusson a ma emberéhez is; és főképpen: mi oka volt erre a rettenetes pusztításra, ha végül mégis a már meglévőkkel indította újra a folyamatot?!
Az a baj ezzel a „mitoszosdival” hogy:
1: Elkerüli a lényeget: vajon mi igaz és mi nem igaz a leírásban? sőt, lényegében sunyi módon azt mondja hogy nem számít mi igaz és mi nem igaz benne.
2: bármire ráhúzható, szó szerint, akár Jézusra is. Csak arra már nincs bátorságuk ráhúzni…
Egyszer beszélgettem élőben az index fórum egy „nagy” pál-tagadó hamistanítójával. Rájuk az jellemző, hogy valójában Jézust tagadják, de ezt nem merik egyenesen, ezért Pált akarják kikezdeni. A beszélgetés alatt kiderült, hogy ez az ember is lényegében csak valamiféle humanista elvek alapján dobálja ki Jézus tanításait, de élőben legalább elismerte ezt.
Neki is mondtam, hogy úgy lenne becsületes, ha írnátok egy új Bibliát, amiben az van amit ti igaznak tartatok. Persze ehhez már nincs bátorságuk/gerincük.
Jól mondod Endi.
Ádám,
Mindig vegyes érzéseket keltenek bennem írásaid. Időnként zseniálisak, most is nagyon tetszik, és egyet is értek azzal, amit Arisztotelész Poétikájáról írsz. Viszont máskor fundamentalistaként igyekszel bizonygatni, hogy a Bibliában nincsenek ellentmondások, tévedések, a Biblia igaz.
Úgy érzem, épp ez utóbbi miatt akadt keresztbe a torkodon a vízözön (meg a nephilim történet is).
Én úgy érzem, az Arisztotelész-értelmezés tökéletesen ráillik a Teremtés könyve első 11 fejezetében levő őstörténeti elbeszélésekre.
Ami a mítosz szót illeti, természetesen nagyon sokféle értelmezése van. Ennek azonban épp az az oka, hogy azok a történetek, amelyeket jobb szó híján mítoszoknak nevezünk, maguk is különbözőek. Ennek ellenére azért érezhető, mi bennük a közös, miben különböznek pl. azoktól a történetektől, amelyeket legendáknak nevezünk. És igen, aki képes elfogulatlanul olvasni a Bibliát, látja, hogy az őstörténet (teremtés, bűnbeesés, Káin és Ábel, az istenfiak, vízözön, Bábel-tornya) műfajilag különbözik Ábrahám, Izsák, Jákob, József történetétől, amelyek szintén különböznek a történeti könyvek történeti elbeszéléseitől (Sámuel, Királyok, Krónikák).
Egyébként nem csak maga a mítosz szó nem eléggé körülhatárolt amiatt, hogy egymástól különböző jelenségeket nevezünk meg velük. Ilyen maga a vallás szó is, épp azért, mert az egyes vallások jelentősen különböznek egymástól. Még az istenhit sem feltétlenül szükséges a valláshoz, ha például a buddhizmust nézzük. Ez akkor most azt is jelenti, hogy nem is létezik vallás? Nyilvánvalóan nem.
Abban látom korlátozott özönvíz hipotézised legnagyobb gyengéjét, hogy ha az nem volt globális, akkor mi értelme volt egyáltalán? Ezt írtad: „Az összeszedett állatok a teremtett élővilágot jelképezték, amelyet Isten elpusztított, de meg is tartott, ítélet alá vont, de át is mentett. Noé bárkája a teremtés megújításának jelképe, annak a szimbóluma az utókor számára, hogy Isten az emberi gonoszság ellenére szövetséget kötött a teremtésével.”
Ki számára jelképezték ezt? Ha ez csak jelkép, az épp a mítosz értelmezést erősíti, a történet épp azt mondja el, hogy Isten elfogadta, hogy az általa megteremtett ember tökéletlen, és belenyugodott ebbe. Miért lett volna szükség arra, hogy legalábbis Mezopotámián belül elpusztítson minden élőlényt. Meg aztán a korlátozott özönvíz esetén is kérdés marad, honnan volt ennyi víz, és miért tartott egy évbe, mire ez a víz levonult.
Továbbá a vízözönt a bibliai őstörténet többi történésének kontextusában kell nézni. Mivel számomra egyértelműen az összes többi történet is mítosz a Teremtés könyve első 11 fejezetében (illetve ha nem tetszik a mítosz szó, akkor nevezzük tanító elbeszélésnek), ezért – én nem dobnám ki Occam borotváját – a vízözönt is annak tekintem.
Ugye, te is épp erre a Teremtés könyve elején húzódó ívre hivatkoztál, csak te ezt úgy értelmezed, hogy valós történelmi magva kell, hogy legyen.
De ezt én nem érzem megalapozottnak. Abban egyetértünk, hogy aki összeállította a Teremtés könyvét, az egyfajta általános történelmi ívet képzelt el. A probléma ezzel csak az, hogy az egyes történetek egymástól eredetileg függetlenek, és ellentmondások is vannak köztük.
Ilyen pl. az a kérdés, hogy ha Káin Ádám első gyermeke, akkor honnan vett magának feleséget, hogyhogy nem csak Ádám szűk családja létezett?
Noé története valamint a teremtés története azt mondja, hogy az első emberek (és talán az állatok is!!) nem ettek húst:
„Íme nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek a gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen.” (Ter 1;29-30)
A vízözön után Isten ezt mondta Noénak:
„Féljen és rettegjen titeket a föld minden állata, az ég minden madara, és minden ami mozog a földön; a tenger minden halát is kezetekbe adtam. Minden, ami mozog és él, eledelül szolgáljon nektek: mint a zöld növényzetet, íme, ezeket is mind odaadtam nektek.” (Ter 9;2-3)
Ugyanakkor azonban Ábel pásztorkodott, valamint Káin utódai között találjuk „Jábelt, ez lett a sátorlakók és a pásztorok atyja.”
A nefilim történetnek talán az a funkciója, hogy a korábban 500-900 évig élő emberek életkorának lecsökkentését ezzel magyarázza.
„Amikor azután az emberek sokasodni kezdtek a földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek. Isten ekkor így szólt: ‘Ne maradjon lelkem örökké az emberben, mivel test: százhúsz esztendő maradjon meg napjaiból’.
Tehát ugyanúgy felesleges azon gondolkodni, hogy kik ezek az „isten fiai”, mint ahogy felesleges azon gondolkodni, hogy milyen csillagászati jelenség volt a betlehemi csillag. A válasz, mindkét részletre az elbeszélés miatt van szükség. Az őstörténet szerint az emberek igen hosszú ideig éltek, de amikor a történeteket elbeszélték, az emberek tudták, hogy senki nem élhet ilyen sokáig, erre szolgál ez a kis epizód, ennek apropóján korlátozza Isten az emberek életkorát az általunk (és általuk) is ismertre.
Amennyiben a Biblia nem állítaná, hogy valamikor az emberek több száz évig éltek, nem lenne szükség az „isten fiak” mítosztöredékére.
brabant89,
mielőtt hosszabban válaszolok, hadd kérdezzelek meg valami másról: Jézus feltámadását és a csodáiról szóló beszámolókat keresztény mítoszoknak tartod?
Kedves Ádám! Nagyon egyetértek, hogy ha egy szó nagyon leterhelődik, alaposan meg kell fontolni a használatát. Bizonyára jogos az aggodalmad a mitosz szóval kapcsolatban.
Egyetértek azzal is, hogy az újszövetségi apostolok nem tekintették mitosznak az özönvíz-történetet – arisztotelészi értelemben sem. Kérdés azonban, hogy tekinthették-e annak, ha – tételezzük fel- mégis az lenne? Birtokában voltak-e annak a tudásnak, ami alapján a történetiség kérdése egyáltalán megkérdőjeleződhetett volna bennük? Szerintem nagyon valószínű, hogy evidencia volt számukra az özönvíz, mégpedig globális értelemben. Mint ahogy egész biztosan meg voltak róla győződve, hogy Józsué könyvében valóban a Nap állt meg a pályáján és nem a Föld a forgásában. (Hogy esetleg egyik sem, arról nem is beszélve!) Számomra ettől hitelesek; ahogy az adott világképi keretek, korlátok között képviselték a hitüket. Úgy gondolom, akkor vagyok jó követőjük, ha én is ugyanezt teszem, nem pedig, hogy ugyanazt állítom.
Szóval az én életem is sokkal egyszerűbb lenne, ha a bibliai szerzők igazságigénye alapján lehetne dönteni ebben a kérdésben, de minden bibliatiszteletemet latba vetve is jogosnak érzem Bálint Gabi felvetését.
Omnium Minister,
az özönvíz kérdésében szerintem sem lehet dönteni pusztán a szöveg igazságigénye alapján. (Pont erről írtam brabant89-nek egy választ a másik cikk alatt.) Az özönvíz történeti igazságáról az igazságigény és az igazságérték kölcsönhatása alapján tudunk véleményt mondani. Az igazságigény megállapítása után arról is próbálunk dönteni, hogy a szöveg igazságértéke milyen nagy. Én elsősorban azért tartom magasnak, mert a Biblia hitem szerint Isten könyve, de pusztán történeti szempontból is szívesen vizsgálom ezt.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az Újszövetség szerzői számára felvetődött egyáltalán az a kérdés, hogy az özönvíz univerzális volt-e vagy globális is. Nyilvánvalóan univerzálisnak gondolták, ahogy én is. Hogy Józsué idejében megállt-e a szöveg szerint a nap, arról ezt gondolom. Kétféle szövegrétegről van szó, az egyik prózai, a másik költői. A prózai szöveg elmondja, hogy hogyan segítette Isten a zsidókat, hogy a csatát gyorsan megnyerjék (jégesőt hullatott ellenségeikre). A költői részlet (amit a szerző Jásár könyvéből emel át) ezt költői képekkel mondja el: a nap nem ment be addig ágyasházába, amíg a csata be nem fejeződött. A két részletet saját műfajának megfelelően kell érteni. Erre az első századi zsidók is képesek voltak.
„Számomra ettől hitelesek; ahogy az adott világképi keretek, korlátok között képviselték a hitüket. Úgy gondolom, akkor vagyok jó követőjük, ha én is ugyanezt teszem, nem pedig, hogy ugyanazt állítom.”
Ezt a kis bekezdést elteszem magamnak. Jól jöhet még, ha vitába keveredek itt-ott némely vakhitűekkel, vagy fantáziabajnokokkal. :))
Ádám,
a cikkben hivatkozol az apostolokra, különösen Péterre, miszerint ők nem tekintették mítosznak az özönvizet (ezzel természetesen egyetértek). Az evangéliumokban írtakat (Jézus családfája, Jézus özönvízre utaló kijelentései) viszont nem említed.
Kiváncsiságból kérdezem, hogy van-e ennek valamilyen oka (pl. nem látod ezeket itt meggyőző érvnek)?
Nem szándékosan hagytam ezeket ki, köszönöm, hogy megemlítetted őket. Igen, fontos utalások ezek is arra, hogy sem Jézus, sem az evangélisták és apostolok nem mitikus elbeszélésként tekintettek Noé történetére.
Szerintem a vízözön bibliai története jelképesen, sűrítve beszél valódi történésekről. Valóban volt özönvíz, és az az egész Földre kiterjedt. Viszont nem egy Noé volt, hanem több is. Minden népnél születtek ilyen küldöttek, akiknek feladata a menthető mentése volt. A Biblia ebbe az egy alakba sűríti össze, ami az összesre jellemző volt. Mentették az embereket és az állatokat is. Nem nagyon hittek nekik, csak mikor már késő volt. Gyakran előfordult velük, hogy valami bódítószerhez folyamodtak – az azon a kultúrkörön élő Noé borhoz. Nem lehetett könnyű szembesülni azzal, hogy minden elpusztul, amit ismertek és szerettek, sőt, mi több, még mindez nagyban bűnös alapokon is állt. Egyes helyeken a követőik, tanítványaik szemet hunytak efelett, sajnos azonban Afrikában az ottani Noé botlásain az ő tanítványai nem. Így megszakadt a tudás átadásának láncolata. Ezért maradt el fejlődésben az afrikai kontinens.
Én nagyjából így tudom feloldani a vízözön történet ellentmondásait.