Ez lesz az utolsó bejegyzésem N. T. Wright Jesus and the Victory of God c. történeti monográfiájáról. Ezúttal teológus kételyeimet fogalmazom meg a könyv egyik fő célkitűzésének elérésével kapcsolatban. A JVG céljának – valamint esetleges sikerének vagy kudarcának – bemutatásához és értékeléséhez magától Wrighttól kölcsönzök egy metaforát. Wright projektje – Wright szerint – olyan, mint a tékozló fiú hazatérése. A „tékozló fiú” a felvilágosodás szkeptikus országában csellengő történelem, az „atyai ház” a hagyományos keresztény teológia, az otthon maradt „idősebb testvér” pedig a felvilágosodás módszertanát gyanakvóan elutasító ortodoxia. Wright arra tesz kísérletet, hogy a „tékozlót” visszavezesse az „atyai házba”, vagyis a történelem és a teológia egymástól elvált útjait újra összekösse. De vajon a Wright által megrajzolt úton valóban hazatérhet-e a „tékozló”, és ha igen, milyen állapotban és milyen attitűddel? Erről szeretnék néhány összefoglaló gondolatot megosztani, lábjegyzetek nélkül.

A tékozló történelem hazatérése

A JVG alapvető gondolata az, hogy „a szigorú történelemtudomány (az első századi Palesztinában történtek nyitott kutatása) és a szigorú teológia (annak nyitott kutatása, hogy az isten és isteni szavak mire utalhatnak) összetartoznak, a Jézusról szóló diskurzusban különösen is” (JVG, 8). Wright szerint a Jézus személyével kapcsolatos egyházi gondolkodásban elvált egymástól a teológia és a történelem. A felvilágosodás előtti évszázadokban a teológiai értelmezés dominálta a Jézus Krisztusról való gondolkodást, a történeti kutatás súlytalanná és jelentéktelenné vált. Philip Melanchton szerint például nincs értelme Jézus életét történeti szempontból kutatni, ha nincs személyes tapasztalatunk arról, hogy mit tett értünk (pro me). Később Martin Kähler és Rudolf Bultmann alapállásában is a melanchtoni szemlélet jelentkezik, mert a „történeti Jézust” mindketten tudatosan (bár más-más okokból) elválasztották a „hit Krisztusától”. Ez Wright szerint az idősebb testvér attitűdje.

A fiatalabb testvér távoli vidékre költözése H. S. Reimarusszal kezdődött. Reimarus (akinek fragmentumait G. E. Lessing jelentette meg 1778-ban) azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa: a kereszténység történeti alapjai hamisak. Wright szerint a reformáció utáni egyház önmagát tette sebezhetővé azzal, hogy a történelmet a teológia mögé utasította. Reimarus ezt a rést találta meg és használta ki a kereszténység lerombolására (a „lerombolás” szó Wright kifejezése). Reimarus után mások is benyomultak a résen, és beköszöntött a Jézus életéről szóló kritikus tanulmányok virágkora. Wright hangsúlyozza, hogy ezeknek az írásoknak nem az volt a céljuk, hogy az egyházat visszafordítsák a történelemhez, hanem az, hogy megmutassák az embereknek a történelmi valóságot, és ennek szabadságában elfordítsák őket az ortodox teológiától. Az atyai ház elhagyása nyilvánvaló.

Wright mégis üdvözli Reimarus lázadását. Reimarus elrántotta a függönyt, hogy rámutasson a kereszténység mezítelenségére. A függönyt nem tudjuk már visszahúzni, úgyhogy rákényszerülünk arra, hogy mélyen és alaposan a kulisszák mögé nézzünk. Ott azonban Wright szerint kincset is találhatunk. Lehet, hogy el kell adnunk ehhez mindenünket – Lessing metafizikáját is a történelmet és az időtlen igazságot elválasztó „csúnya árokkal” –, de a kulisszák mögött megtalálhatjuk a valódi történelmi Jézust. Reimarus történeti megközelítése kezdetleges, tele van hibákkal, ezekből a hibákból azonban valami jó is kisülhet. Talán éppen a történeti Jézus-kutatás egyesítheti újra a történelmet és a teológiát oly módon, hogy a hazatérő tékozlót akár ünneplés is fogadja, nem csak az idősebb testvér gyanakvása!

De vajon hazatérhet-e a „tékozló” történelem a szkepticizmus és a schweitzeri apokaliptikus értelmezés távoli vidékeiről? Születhet-e Jézusról tisztán történeti vizsgálódás eredményeképpen olyan portré, amely legitim módon támasztja alá azt az imádatot, amit a kereszténység hagyományosan neki adott? Wright szerint a Jézus-kutatások harmadik hulláma (a Third Quest) fényében komoly esély van erre. A visszatérés a Schweitzerstrasse következetes eszkatológiáján át vezet, de a keresés nem zárul le az apokaliptikus vízió schweitzeri értelmezésénél (vagyis hogy Jézus a tér-idő univerzum közeli végének vizionálásával kudarcot vallott), hanem megérkezhet az atyai házba. Wright könyve az ehhez vezető irányt próbálja megmutatni.

Wright számára Jézus mindenekelőtt próféta. A próféta világnézetét Wright a The New Testament and the People of God c. kötetből már ismert sémában próbálja megragadni. A cselekedetek és szavak jelentik a kiindulópontot. Ezek szokásszerű ismétlődéséből áll össze a próféta praxisa. A szavak és cselekedetek sokszor történetekben is visszaköszönnek, sőt, szimbólumokba sűrűsödnek, majd mély világnézeti kérdéseket generálnak. A próféta világnézetének megfestése érthetővé teszi azt is, hogy milyen alapvető hitek és szándékok vezették, és milyen egyéb hitek és célok következtek ezekből. A praxis, sztori, szimbólum és kérdések együtt teszik láthatóvá Jézus világnézetét.

Jézus szavai, tettei és történetei mindenekelőtt az Isten országáról szóltak. Wright értelmezésében az Isten országa a száműzetésből való hazatérés, a gonosz legyőzése és JHVH Sionra való visszatérésének összefoglaló metaforája. E három motívum kulcsfontosságú Wright tézise számára. A történetek az ország meghirdetéséről (6. fejezet), a meghívásról, a befogadásról, a kihívásról és a szolgálatba való beállásról (7. fejezet), valamint az ítéletről és az igazolásról (8. fejezet) szólnak. Az Isten országának pozitív üzenete az, hogy eljött a száműzetésből való valódi visszatérés ideje. Ezzel együtt azonban közeledik az Izráel feletti ítélet is. Wright érvelésének fontos része, hogy szerinte a Márk 13-ban szereplő apokaliptikus prófétai üzenet nem a „tér-idő univerzum” végére vonatkozik, ahogy szerinte hagyományosan értelmezték, hanem Jeruzsálem pusztulására. Wright értelmezésében a prófécia Kr. u. 70-ben teljesedett be, maradéktalanul.

A történeti Jézus világnézeti feltérképezéséhez szükséges kérdések még közelebb visznek nem csak Jézus gondolkodásának megértéséhez, de ahhoz is, hogy mik lehettek a próféta céljai, szándékai és legfontosabb hitei, melyek szavait és szimbolikus cselekedeteit meghatározták. Wright öt világnézeti kérdést jár körül: kik vagyunk? hol vagyunk? mi a baj? mi a megoldás? és végül: mennyi az idő? A válaszok röviden: mi vagyunk Izráel; száműzetésben vagyunk; nem Róma, hanem „a sátán” az ellenségünk; várjuk a száműzetésből való hazatérést, a gonosz legyőzését és JHVH visszatérését a Sionra; és az idő eljött. Jézussal. Wright könyvének utolsó nagy egysége ez utóbbi fényében járja körül Jézus alapvető céljait, vagyis azt, ami a zsidó világnézeti kereten belül mégiscsak sajátosan különbözővé tette őt más prófétáktól.

Jézus prófétai szolgálatának legfontosabb célja – Wright értelmezésében – összefoglalható abban, hogy az Isten országáról szóló prófétai üzenetének három fő elemét (a száműzetésből való visszatérést, a gonosz legyőzését és JHVH Sionra való visszatérését) saját személyére alkalmazta. Benne jött el az Isten országa, benne történt meg a fogságból való tényleges visszatérés, benne látogatta meg JHVH Izráelt. Wright Jézus szimbolikus cselekedetein és kissé rejtélyes példázatain keresztül mutatja be, hogy Jézus – a kritikai hagyomány két évszázados kételyeire rácáfolva – igenis rendelkezett messiási öntudattal, vagyis önmagát Messiásnak tartotta, összhangban azzal a titulussal, amit a korai egyház aggatott rá. Jézus tényleg azt gondolta, hogy benne jött el az Isten országa, benne győzetik le a Sátán, és benne öltött testet JHVH a Sionon. Ez összhangban van a zsidó eszkatológia várakozásaival, ugyanakkor radikálisan át is értelmezi azokat.

Wright szerint Jézus tudatába az utolsó vacsora szimbolikus cselekedete által tudunk betekinteni. Wright értelmezésében az utolsó vacsora páskavacsora volt, amit Jézus a tanítványaival külön időpontban ünnepelt, talán éppen azért, hogy felhívja a figyelmet: benne a régi szimbólum új értelmet nyert! A páska a zsidók számára az Egyiptomból való kivonulás ünnepe. Jézus ezzel a szimbólummal jelezte: azonosul Izráel sorsával és benne valósul meg az új kivonulás, Isten népének szabadulása az ellenség hatalmából. Ez a szabadulás a száműzetésből való valódi visszatérés, a tékozló fiú megérkezése az atyai házba. Már csak egy mozzanat maradt hátra: az Izráel feletti ítélet, mely Wright szerint Kr. u. 70-ben be is következett. Az Emberfia eljött, hogy megkezdődjön az új kor.

Valóban hazatért?

Vajon mennyire tekinthető sikeresnek Wright vállalkozása, hogy a történelmet, a felvilágosodás „tékozló” gyermekét visszavezesse a teológia atyai közelébe, abba a házba, ahonnan az idősebb testvér legfeljebb csak lélekben távozott el néha? Wrightnak néhány dolgot kétségkívül sikerült elérni a történeti Jézusról szóló szakmai vitában. A JVG után nehéz lesz például bárkinek magyarázatot adni arra, ha Jézust zsidó kontextusa nélkül próbálja értelmezni. Azt is nehéz lesz igazolni, ha valaki a zsidó kontextust az eszkatológiai szemlélet figyelmen kívül hagyásával alkalmazza Jézusra. A JVG érvrendszere fényében kifejezetten zavarba ejtő lesz, ha egy kutató Jézus messiási öntudatának feltételezését történelmietlennek nevezi, és az is, ha Jézus prófétai szolgálatát nem kapcsolja össze valahogyan az Isten országára és Izráel helyreállítására (a száműzetésből való hazatérésre) vonatkozó reményekkel.

Vannak azonban megválaszolatlan kérdések is Wright tézisével kapcsolatban. A következőkben a saját kétségeimet fogalmazom meg, a tékozló fiú példázatában rejlő heurisztikus lehetőségeket kihasználva (és kockáztatva, hogy nem csak még egy bőrt húzok le a metaforáról, de csontig lerágom róla a húst is). A kétségeimet olyan olvasóként fogalmazom meg, aki egyrészt üdvözlöm Wright történeti projektjét, másrészt hívő emberként hétről hétre részt veszek Jézus imádásában. Mivel Wright könyve felvállaltan a hagyományos teológiához akarja visszavezetni a történelmet, jelen esetben azt gondolom, a véleményalkotásban mindkét nézőpontnak van legitimitása. A kérdésem tehát az, hogy Wright könyvével hazatért-e a „tékozló”, a válaszomat pedig hat rövid pontban tudom összefoglalni.

1. A fiú hazatért, de mintha továbbra is tékozolná apai örökségét. A „kisebbik fiú” (a történelem) a felvilágosodás anti-szupernaturalista módszertana miatt ment el otthonról, Wright mégis arra tesz kísérletet, hogy a felvilágosodás lázadó gyermekét az „idősebb testvér” ellenérzései közepette vezesse haza. Bár Wright nem képvisel következetes módszertani naturalizmust (nem zárja ki például Jézus feltámadásának lehetőségét), gondosan ügyel arra, hogy következtetései a troeltschi módszertannal dolgozó kollégái számára is emészthetőek legyenek. Ez azonban a hazatérés szándékának őszinteségét is kétségessé teszi. Amikor például Wright Jézus „hatalmas tetteiről” ír, szinte az az érzése az olvasónak, hogy Wright minél hamarabb túl akar lépni ezen a kínos témán (a 662 oldalas törzsszövegből mindössze 11 foglalkozik a csodákkal, ami az evangéliumok arányaihoz képest minimum meglepő). Ráadásul Wright a „varázslat” (magic) kategóriát elégségesnek tartja Jézus tetteinek besorolásához. Ez nem csak azért problémás, mert inkább Jézus ellenfeleinek szóhasználatát idézi, mintsem az evangéliumokét, hanem azért is, mert Wright hangsúlyozza: Jézus cselekedetei beilleszthetők sok más korabeli ember mágikus tevékenységének sorába. Ez azonban Jézustól egyediségét és szolgálatának természetfeletti jellegét veszi el, mely éppen a visszatérés legfontosabb jele volna.

2. A fiú hazatért, de mintha korábbi kritikus attitűdjét is magával hozta volna. Furcsállom, hogy ha Wright a hagyományos teológia atyai házába akarja visszavezetni a történelmet, miért bírálja folyamatosan a családi hagyományokat. Wright szerint a kritikai módszer teszi lehetővé, hogy Jézusról végre megfelelő képet alakítsunk ki, szemben a „naiv tradicionalizmus” és „pre-kritikai” szemlélet Jézus-képével. Wright tisztában van azzal, hogy újszerű tézise több ponton eltér az egyház kétezer éves hagyományos szemléletétől. Elképzelhető, hogy Wright elsősorban apologetikai céllal állítja be a hagyománnyal való kapcsolatát hidegnek és távolságtartónak (amit az is alátámaszthat, hogy több fontos kérdésben viszont az egyház hagyományos hitével azonos konklúziókra jut), a nyilvánvaló kritikai attitűd azonban mégiscsak megterheli a családdal való kapcsolat rendezését. Mintha a fiú hazatérését nem az atyai ház iránti szeretete, inkább a barátokkal megromlott viszonya indokolná. A lelkület ugyanaz, csak a lázadás most már kétirányú.

3. A fiú hazatért, de mintha a bűnbánó szavak nem hallatszanának. Valószínűleg alaptalan volna a vád, hogy Wright számára a bűn kérdése jelentéktelen, azonban minden olyan ponton, amikor a bűn jelentőségét hangsúlyozhatná, Wright szinte elveszíti a hangját és suttogni kezd. Jézus küldetésében a személyes bűn problémájának megoldása marginálissá válik. A gonosz, melynek legyőzésére jött, nem Róma, hanem… „a sátán”. Még csak nem is „a sátán” és a bűn, hanem egyedül „a sátán”. Amikor Wright arról ír, hogy kik Jézus szerint a „bűnösök”, a hagyományos morális interpretáció helyett szociológiai értelmezésre hajlik, melyben a „bűnösök” azok, akik a nép szemében nem számítottak „valódi zsidóknak”. Wright a Jézus által hirdetett bűnbocsánatot is kollektíven érti: a bűnök bocsánata a száműzetésből való visszatérés, melynek az asztalközösség a legfontosabb szimbóluma. Wright hangsúlyozza, hogy a kollektív értelmezés nem áll szemben az individuális alkalmazással, de a hangsúlyt egyértelműen a szociológiai dimenzióra helyezi.

4. A fiú hazatért, de mintha egy szűk kis szobába zárkózna be. Wright Jézus-rekonstrukciója a schweitzeri következetes zsidó eszkatológiára épül, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez csak előnyére vált ennek a Jézus-képnek. Wright rendkívüli alapossággal tárja fel a Második Templom zsidóságának világképét, és Jézust ebben a képben helyezi el. Az így megrajzolt kép összességében azonban nem mindig meggyőző. Az olvasónak néha inkább az a benyomása, mintha a mindent magyarázó narratíva (középpontjában a száműzetésből való visszatérés motívumával) maga alá temetne konkrét szövegeket (l. 5. pont), sőt, időnként Jézust magát is bezárná abba a keretbe, melyből ő inkább kitörni szeretne (például a Messiás titulus kerülésével). Vajon nem esett-e Wright is abba a hibába, mellyel Vermest és Brandont vádolja, hogy a Jézus-képe túlságosan beleolvad abba a zsidó kontextusba, melyben értelmezni akarja?

5. A fiú hazatért, de mintha már nem értenék teljesen egymást. Az egész könyvben – a tézis újszerűsége mellett – talán Wright exegézisei a leginkább meglepőek. Schweitzer következetes apokaliptikus látásmódját Wright azzal igyekszik cáfolni, hogy Jézus nagy apokaliptikus beszédét (Mk 13) egy az egyben Jeruzsálem pusztulására alkalmazza, szemben a hagyományos értelmezéssel, mely a világ végét és Jézus második eljövetelét is a prófécia témájának tekintette. Wright sajátos „regisztere” azonban a példázatok értelmezésekor különösen szemet szúró. Wright gyakorlatilag az összes Jézus által használt példázatot Izráelre alkalmazza. A szőlőmunkások vagy a két fiú példázatában ez még indokolt, de a földben talált kincs, a magvető, a gazdag és a Lázár vagy éppen a bolond gazdag esetében ez már messze nem egyértelmű. Azt pedig Wrighton kívül valószínűleg nagyon kevesen gondolják, hogy a tékozló fiú példázatának az lenne a nyilvánvaló jelentése, hogy Izráel népe hazatér a fogságból, vagy hogy a tálentumok és minák példázata Jeruzsálem pusztulására utalna.

6. A fiú hazatért, de mintha útközben levágta volna a hizlalt tulkot. Wright következetesen azt az álláspontot képviseli, hogy Jézus második eljövetele a húsvét utáni egyház innovációja. Jézus megígért eljövetelét Wright a Jeruzsálem feletti ítélettel azonosítja, mely Kr. u. 70-ben következett be. Wright szerint Izráel száműzetésének a vége Jézussal eljött, a gonosz legyőzetett, JHVH visszatért a Sionra, és a hitetlen Izráel feletti ítélet is végrehajtatott. A Schweitzerstrassén van kijárat, hiszen még abban a nemzedékben bekövetkeztek ezek, ahogy Jézus mondta. Jézus nem volt hamis próféta, benne megvalósult az Izráel megváltásáról szóló apokaliptikus vízió. Az olvasó azonban a mesében szereplő kisfiúhoz hasonlóan zavartan áll és kénytelen kibökni a megkerülhetetlen tényállást: „De hát a császár meztelen!” A világban körülnézve azt látjuk, hogy Jézus eljövetelével és Jeruzsálem lerombolásával sem Isten népének száműzetése nem ért véget, sem a gonosz végleges legyőzése nem történt meg, sem JHVH nincs a Sionon! A hízott tulok levágása várat még magára.

Wright a történelem hazatérését tehát nem úgy képzeli el, mint mikor a tékozló fiú mindent megbánva és hátrahagyva a küszöb alatt csúszik az apai házba, hogy megtérésével az idősebbik fiú otthonmaradását igazolja. A történelem az apa egyik fia, akinek saját jogán van helye az asztalnál. Melanchton valamilyen értelemben tévedett, és Reimarusnak valamilyen értelemben igaza volt. Reimarus azonban éppen lázadásával kezdte maga alatt fűrészelni a fát. Azt gondolta, hogy a történelem le fogja rombolni a kereszténységet, de kétszáz évvel később éppen az derült ki, hogy a történelem kutatása a kereszténységet újra kapcsolatba hozta gyökereivel és éltető forrásaival. „Melanchton szándéka (teológiai exegézis) elérhető Reimarus útvonalán (Jézus történeti kutatása) is.

Hogy ez valóban így van-e, az szerintem nyitottabb kérdés, mint ahogy Wright láttatni szeretné. Annak a lehetőségét persze ő is felveti, hogy sem a történészek, sem a teológusok nem fognak feltétlenül egyetérteni a következtetéseivel, de hogy a tézisével kapcsolatos kételyek mennyire mélyek, azt talán pont a tudományos körökben született reakciók mutatják. Wright Jézus-portréja éppen annyira újszerű, hogy a tékozló fiút sem a barátai nem kedvelik már, sem az apai házba való visszatérése nem okoz igazi katarzist. A katarzis elmaradásáért Wright talán az idősebb testvért (az ortodoxiát) tenné felelőssé, de én megkockáztatom, hogy az idősebb testvérnek ezúttal nem az apai nagylelkűség jogosságával van gondja, inkább az öcs visszatérésének őszinteségével.

Azonban egyértelmű pozitív hozadéka is van Wright könyvének. A JVG után Jézus messiási öntudatát és szolgálatának eszkatológiai beágyazottságát nem lehet többé történetietlennek nevezni (vö. Wrede), és Jézus apokaliptikus vízióját sem lehet a tér-idő világegyetem közeli végének megjövendölésére redukálni (vö. Schweitzer). A Wright által kitaposott ösvényen érdemes volt elindulni, és ahogy a The Resurrection of the Son of God mutatja, Wright maga sem állt meg ott, ahol a JVG véget ér. A JVG akkor is megkerülhetetlen könyv, ha Wright tézisét mind a Jézust történettudományos módszerekkel kutatók, mind a Jézushoz a hit szemével közelítő teológusok némi idegenkedéssel fogadják.