Pontokba szedtem a konklúzióimat, melyeket a darwinizmus mellett és ellen szóló argumentumok vizsgálata után szűrtem le a magam számára. A cikksorozat jellege és terjedelme miatt nem fogok részletesen érvelni a következtetéseim mellett, inkább csak felsorolom őket. Emlékeztetőül: elsősorban az a kérdés izgatott (teológusként), hogy tegyek-e kísérletet a darwinizmus és a bibliai teológiáról alkotott képem összeegyeztetésére, vagy egy ilyen szintézis elhamarkodott és felesleges – esetleg eleve elhibázott – lenne. (Hogy lehetséges és jó projekt-e egyáltalán a tudomány és a Genezis összeegyeztetése, arról itt írtam.) Eddig „fényképeket” mutogattam, most kicsit összeszedettebben elmondom, mire jutottam. Biztos vagyok abban, hogy a következtetéseim némelyeket fel fognak zaklatni, másoknak csalódást fognak okozni, és lesz olyan is, aki egy-egy ponttal egyet fog érteni, míg másokkal nem. Ez már csak így megy: minden kimondott vélemény megosztó. Még az is lehet, hogy egyszer én magam sem fogok egyetérteni néhány pontommal. Nem biztos, hogy mindenben helyesek a következtetéseim. Mégis azt remélem, hogy lesznek olyanok is, akiknek segít az, amit leírok, és nem a homályt, hanem a tisztánlátást fogja növelni a fejükben és a szívükben. Ezeket a pontokat most nem vitaindítónak szánom, inkább a magam számára egy vita lezárásának. Egy időre mindenképpen. Íme a konklúzióim:
1. Külön kérdésként kell kezelni azt, hogy 1) milyen régi a világegyetem és az élet a Földön, 2) hogy milyen sorrendben jelentek meg az élőlények, 3) hogy van-e leszármazási kapcsolat az élet különböző formái között, és ha igen, 4) mi a leszármazás mechanizmusa. Az első kérdésre elsöprőnek látom mind a geológia, mind a csillagászat, mind a paleontológia bizonyítékait: a világegyetem és a földi élet nagyon régi, évmilliárdokban mérhető a kora. A második kérdésre a paleontológia (és talán a Genezis) hivatott válaszolni. A fosszíliák elég jól tanúskodnak az állatfajok megjelenésének sorrendjéről, noha ez még természetesen változhat. Bár kérdés, hogy a Genezis akar-e kronológiai sorrendet felállítani, több ponton meglepően nagy az átfedés a paleontológiai bizonyítékok és az 1 Mózes 1-ben olvasható sorrend között (pl. először jönnek a vízi állatok, utána a szárazföldi állatok, és csak a sor végén az ember). Különös ez az egyezés, ha arra gondolunk, hogy a Genezis jóval az ősi világ tudományos megismerése előtt íródott. Bár alapvetően az „irodalmi keret” értelmezést részesítem előnyben, melyben sem a világegyetem kora, sem a linearitás nem fontos, nem vetem el a lehetőséget, hogy a kronológiai egyezés talán mégsem teljesen véletlen. A Genezis eredetmagyarázatának néhány meghökkentő igazolódását (pl. az univerzumnak volt kezdete, kezdetben volt a világosság, az univerzum az emberi élet számára finomhangolt) Arno Penzias Nobel-díjas fizikus is szóvá tette. Lehet, hogy a Genezis az élőlények megjelenésének sorrendjében is iránymutató? Lehet, de számunkra most nem ez a vita tárgya. A valódi és igazán heves vitát a tudományos közösségen belül a harmadik és negyedik kérdés megválaszolása jelenti. Egy dolog ugyanis az élőlények megjelenésének sorrendje, más annak bizonyítása, hogy ezek az élőlények egymásból alakultak ki. A darwinizmus körüli vita erről szól, nem az első két kérdésről. Ne felejtsük el, hogy a darwinizmus első komoly kritikusai nem a fiatal Földben hívő kreacionisták, hanem ismert paleontológusok voltak!
2. Különbséget kell tenni evolúció, evolúcióelméletek, darwinizmus, neo-darwinizmus és a közös leszármazás hipotézise között, különben teljesen összegabalyodnak az érvek és ellenérvek. Hihet valaki az egyikben úgy, hogy nem hisz a másikban vagy a harmadikban. Hihet valaki evolúcióban (vagyis abban, hogy az élővilág összetétele folyamatosan módosul) úgy, hogy nem hisz a közös leszármazásban, csak a fajok korlátozott változásaiban. A módosulásokat Darwin előtt sem tagadták, csak az állandóságra nagyobb hangsúlyt fektettek. Hihet valaki valamiféle evolúcióelméletben is anélkül, hogy elfogadná a darwinizmus (módosulások és természetes szelekció) vagy a neo-darwinizmus (véletlen mutáció és természetes szelekció) mechanizmusait elégséges vagy valódi magyarázatként. Nem egy ismert paleontológus és evolúcióbiológus jutott arra a következtetésre, hogy volt valami makroevolúciós folyamat, de a neo-darwinizmus gradualizmusa nem a megfelelő elmélet annak igazolására. És attól, hogy valaki megkérdőjelezi a darwinista vagy neo-darwinista mechanizmusokat, még hihet abban, hogy az élővilág egyetlen közös őstől származott. Michael J. Behe az egyik példa erre. Sőt, mint ahogy azt a teista evolucionistáknál látjuk, hihet valaki valamiféle isteni szingularitásban a folyamat kezdetén (vagy akár egyes kritikus állomásainál) anélkül, hogy kétségbe vonná a közös leszármazás hipotézisét és a neo-darwinista mechanizmusokat. Ha ezeket a fogalmakat nem különítjük el egymástól, menthetetlenül összekuszálódik a témáról folytatott diskurzus. Enélkül sem egyszerű.
3. Erős bizonyítékok vannak arra, hogy az élővilág folyamatosan változik. A fajok is változnak. Talán még új fajok is létre tudnak jönni, bár hogy ez a jelenben tényleg történik-e, az vitatott, hiszen maga a faj fogalma is az, és nem egyértelmű, mi tekinthető valóban új fajnak, mi egy meglévő faj változatának. Indokolt az óvatos fogalmazás, mert éppen az evolúció reklámarcainak számító galápagosi Darwin-pintyek és az angliai nyírfaaraszoló molylepkék például „smink nélkül” egyáltalán nem azoknak bizonyultak, amiknek egy időben látszottak (a pintyek változásáról kiderült, hogy ciklikus és határok között mozog, a moly fekete változata pedig nem valószínű, hogy adaptív evolúció következménye volt, úgy biztosan nem, ahogy a tankönyvekben szerepelt). Modern fajhatárokat feszegető (és talán át is lépő) változások azonban ettől függetlenül is úgy tűnik, megfigyelhetők. Érdemes észben tartani, hogy a modern taxonómiák faj-fogalma nem feltétlenül azonos a bibliai מין szó által jelölt valósággal (vö. 1Móz 1,24-25), és a bibliai szöveg sehol nem mondja, hogy sokféle מין keretén belül ne jöhetne létre rengeteg variáció, melyek elterjedése és további változása aztán biogeográfiailag is nyomon követhető lenne. Kétségkívül létezik szelekciós hatásmechanizmus is, mely az alkalmasabb egyedeknek kedvez. Valamiféle evolúciós folyamat zajlik az élővilágban. Ezeket a megfigyelhető folyamatokat mikroevolúciónak nevezi a szakirodalom. Az evolúciós változásoknak azonban úgy tűnik, vannak határai, melyeket éppen az évtizedek óta tartó tudományos megfigyelések (pl. a maláriát okozó paraziták, a HIV-vírus és az E-coli baktérium evolúciós folyamatainak vizsgálata, melyekből a legtöbbet tudjuk az evolúcióról, és amelyek nem puszta feltevések, mint amilyenekkel az evolúciós irodalomban általában találkozunk) támasztanak alá – most már kísérleti úton. Behe The Edge of Evolution c. könyve és néhány friss kutatási eredmény ezeket a határokat egészen jól beazonosítja (Behe a legmegengedőbb határt a faj és a rend közé teszi: a változás a fajhatárt még talán átlépheti, a rendét már egész biztosan nem). Az evolúció mechanizmusa olyan, mint egy héliumos léggömb. Viszonylag magasra tud szállni, de a Föld légkörét nem képes elhagyni. Aki lentről nézi, a lehetőségeit csodálja. Aki fentről nézi, inkább a korlátait látja.
4. A darwinizmus plauzibilitási struktúrája (a közösségi nyomás, mely az elméletben való hitet támogatja) iszonyatosan erős a tudományos közösségen belül, különösen a biológusok között. Theodosius Dobzhansky mondása jól kifejezi azt a szerepet, amit az elmúlt évszázadban az evolúcióelmélet a jelenségek értelmezésében betöltött: „A biológiában semminek nincs értelme, ha nem az evolúció fényében nézzük.” Bárki, aki a közös leszármazást vagy a természetes szelekció szerepét ma megkérdőjelezi, az értelmező paradigmát piszkálja, amely ha meginog, rengeteg egyebet is maga alá temet. Az evolúcióelmélet olyan lett, mint a newtoni fizika, a szocialista történelemszemléletet meghatározó dialektikus materializmus, a bibliakutatást a közelmúltig uraló történeti-kritikai módszer, vagy a kétezer éven át magától értetődőnek vett euklideszi geometria. De hasonlíthatjuk akár az egykor szebb napokat látott geocentrikus világképhez is. Szándékosan sorolok olyan paradigmákat, melyek elvesztették valamikor erős plauzibilitásukat, hogy jelezzem: egy paradigma erős plauzibilitása és egy paradigma igazsága nem ugyanaz. Attól, hogy egy paradigma bizonyos jelenségeket megmagyaráz, még nem biztos, hogy nem kell lecserélnünk egy jobb magyarázatra. A lényeg azonban a paradigma ereje. Immár több nemzedék kizárólag a darwinista paradigmán belül értelmezte és magyarázta a biológiai jelenségeket, ezért óriási áldozatokkal és bizonytalansággal járna azt elengedni. A paradigmához való igazodás elvárása pedig erős konformitást vált ki a tudós társadalom tagjaiból, mely akadálya a paradigma felülvizsgálatának még akkor is, amikor egyébként bizonyítékok tömegei kérdőjelezik azt meg.
5. A probléma azonban mélyebb. Ernst Mayr „The Philosophical Foundations of Darwinism” c. rövid esszéjében megmutatta, hogy az evolúcióelmélet elterjedésének kezdetben nem csak az állta útját, hogy hiányoztak az elméletből a fizikából ismert törvényekhez hasonló törvények, hanem olyan filozófiai alapfeltevések is, mint az esszencializmus, a finalizmus és a determinizmus. Az ismert német-amerikai evolúcióbiológus meglátása azért nagyon fontos, mert Mayr azon kevés darwinista közé tartozik, aki elismeri: az empirikus adatokat nem önmagukban, hanem filozófiai előfeltevéseink szemüvegén át értelmezzük. Egyértelmű számomra, hogy ma szintén filozófiai alapvetések állják útját a darwini eredetelmélet megkérdőjelezésének. Ezek között első helyen áll a naturalizmus. Ezt Michael Ruse darwinista tudományfilozófus – az ID korábbi ellenlábasa – is készséggel elismeri. Ahogy azt is, hogy a naturalista előfeltevések nem magából a tudományból származnak, hanem azt a tudományosan bizonyíthatatlan metafizikai meggyőződést tükrözik, mely az elmúlt egy-két évszázadban háttérbe szorította a teista előfeltevéseket a nyugati közgondolkodásban. És hogy miért képezi ez gátját a paradigma felülvizsgálatának? Egyrészt azért, mert történeti tudományoknál kevésbé okjektív a bizonyítékok mérlegelése, mint mondjuk egy fizikai kísérletnél (inkább olyan, mint egy törvényszéki tárgyalás, ahol a bizonyítás közvetett), és naturalista szemüveggel egész egyszerűen más érvek látszanak meggyőzőnek, mint ha az emberen nincs ez a szemüveg. Másrészt – és ez még fontosabb – a módszertani naturalizmus iránti elköteleződés eleve kizárja a lehetőséget, hogy a Teremtő tervét vagy speciális cselekedeteit tetten érjük, hiszen filozófiai szükségszerűséggé válik, hogy minden egyes ponton további irányítatlan anyagi folyamatokat kell feltételezni. Akkor is, ha azok valószínűsége a nullához konvergál, vagy ha elképesztő spekulációk tudnak csak alternatív magyarázattal szolgálni (mint pl. a kooptáció a biológiai mikrogépek összeszerelésénél). A naturalizmus zárt kutatási rendszert eredményez, melyben csak naturalista megoldásokat lehet figyelembe venni, azokat viszont mindig eleve feltételezni is kell, ezért a paradigma valójában nem falszifikálható, úgy pörög saját tengelye körül, mint egy ringlispíl. Meglep, hogy ezt néha keresztények sem látják át.
6. A darwinizmus erős plauzibilitási struktúrájának van egy másik filozófiai gyökere is: az esszencializmus háttérbe szorulása az egzisztencializmussal és a nominalizmussal szemben. Ez valamivel nehezebben beazonosítható ok, mint a naturalizmus, de ez sem elhanyagolható. Mayr szerint a darwinizmus elfogadtatásának egyik kezdeti akadálya az esszencializmus volt, vagyis az a meggyőződés, hogy a dolgoknak van olyan belső lényegük, mely eleve hozzájuk tartozó, megváltoztathatatlan adottság. A dolgoknak nem csak mi adunk nevet (nominalizmus), mellyel önkényesen meghatározzuk mibenlétüket, hanem önmagukban is sajátos lényegük van, mely megkülönbözteti őket más dolgoktól. A neutronok lényegükben neutronok, nem protonok, a hidrogének lényegükben hidrogének, nem pedig szénatomok. A búzamagok vagy rozsmagok fajtái között vannak ugyan különbségek, de lényegükben egyikük sem árpa- vagy rizsmag. Az emberi intelligencia beavatkozhat a természetbe (pl. nemesítés, háziasítás, hibridizáció, génmanipuláció), de a természetben a lovak lényegük szerint lovak, a kutyák kutyák, az emberek emberek, nem csak mi hívjuk őket azoknak. Ennek a gondolkodásnak mély gyökerei vannak az antikvitásban és a zsidó-keresztény gondolkodásban, és megjelenik Linné rendszertanában is, amit a mai napig használunk. A nyugati közvélekedés azonban szakított az esszencializmussal, részben az emberi intelligencia lehetőségei látva, részben a hegeli és az egzisztencialista filozófia, részben pedig magának a darwini eredetelméletnek a hatására. A domináns modern nyugati felfogás szerint minden változásban van, és a változásnak nincsenek eredendő korlátai, de ha vannak is, azok nem esszenciálisak, a változásnak kizárólag a fizika általános törvényei szabnak gátat. Az ember sem eredendően és véglegesen ember, hanem egy emberszabású majomból alakul éppen valamivé. Nincs fix, inherens identitás, talán még a nemek sem adottak, a nemtelen szakállas nő ugyanúgy a fluiditás példája, mint a sokadszorra mutálódó HIV-vírus. Ebben a szellemi környezetben a darwinizmus plauzibilis, inkább az esszencializmus tűnik meghaladottnak. Az esszencializmus elutasítása azonban nem tudományos, hanem filozófiai alapállás, mely egyes biológiai rendszerek esetében mintha mégiscsak kemény, mozdíthatatlan falakba ütközne, különösen amikor intelligencia nem avatkozik a folyamatokba. De még úgy is (lásd pl. az „evo-devo” teljes kudarcát új, reprodukáló fajok létrehozásában). Metafizikai szemüvegként viszont továbbra is nagy hatással van az evolucionista mintakeresésre.
7. Saját szűkebb szakmám (exegetikai teológia) területén jól ismerem, milyen az, amikor egy bizonyos paradigmát feltételezve tudósok több nemzedéke öl iszonyatos energiákat puzzle-darabok sziszifuszi összeillesztgetésébe. Sok hasonlóságot látok a történeti-kritikai módszer filozófiai előfeltevései és az azokból fakadó módszertani döntések és a neo-darwinista hipotézis között. Mindkettő ezer és ezer tényből kiindulva igyekszik összerakni a nagy képet, mindkettő elképesztő mennyiségű időt és energiát ölt már ebbe, és mindkettő jól beazonosítható, bár művelőik számára nem feltétlenül nyilvánvaló preszuppozíciók mentén teszi ezt. A tények és a tények filozófiai előfeltevések (pl. naturalizmus) szerinti elrendezése azonban két különböző dolog. Rudolf Bultmann és Adolf Schlatter a huszadik század első felének két nagy óriása volt, mindketten kiemelkedő kvalitású német exegétákként váltak ismertté, akikről kortársaik nagy respektussal beszéltek. Mindketten tisztelték a tényeket, rengeteg időt töltöttek azok feltárásával, viszont a tények értelmezését filozófiai előfeltevéseik határozták meg, így a következtetéseik mérhetetlen távolságra kerültek egymástól. Akkoriban a kanti filozófiára épülő naturalista előfeltevések (és az ezekből táplálkozó történeti-kritikai módszer) uralták a német exegetikai hagyományt, ezért Bultmann iskolája alakította a kutatások irányát, nem Schlatteré. Schlatter újból és újból a tényekre irányította Bultmann figyelmét (Beobachtung! megfigyelés!), de akkoriban Bultmann volt kényelmesebb tudományos pozícióban. Ma Bultmann idejét múlt, Schlatter körül viszont valóságos reneszánsz zajlik. Nem nehéz valami hasonlót észrevennem a neo-darwinisták és az ID képviselői közötti vitákban. Nem tényekről van csak szó, hanem azok értelmezéséről is. Úgy is mondhatnám, hogy láttam már karón varjút, nem nehéz megértenem, miért tűnik lehetetlennek a paradigma elengedése azok számára, akik egész életükben a paradigma alapján rendezgették az összegyűjtött adatokat, ezért eminens módon érdekeltek az értelmező keret fenntartásában.
8. Amennyire erős a darwinista paradigma plauzibilitási struktúrája, annyira gyengének látom a darwinizmus kredibilitását. A módosulások általi közös leszármazás mellett felsorakoztatott bizonyítékok meglepően satnyák, spekulatívak, és ami még fontosabb: egyik bizonyíték sem perdöntő! Tudom, sokan vitatkoznának ezzel a véleményemmel, de a bizonyítékok vizsgálata után én erre a következtetésre jutottam. Látom a tényekben felfedezni vélt és rengeteg kiadványban magabiztosan és tetszetősen megrajzolt mintákat (pl. törzsfák, biogeográfiai térképek), de azt is, hogy azokban mennyi az előfeltevés, szükségtelen következtetés, emberi kreativitás, no meg probléma és ellentmondás. Nem találkoztam olyan érvvel, ami perdöntő lett volna, temérdek spekulációval viszont igen. Egy hosszú interjúban, amit végignéztem, az idős J. Maynard Smith elismeri, hogy az evolúciós átmenetek valószínűsége igen-igen csekély, de hát az a helyzet – érvel Maynard Smith –, hogy ezek csak egyszer történtek meg, ezért a valószínűtlenségen nincs mit csodálkozni! A kérdező (Robert Wright, az Isten evolúciója c. könyv szerzője) érzi, hogy azért ez probléma lehet, úgyhogy egy ideig rugózik még a témán, hátha nem jól értette az öregurat. Igaza is van. Ha a folyamat ennyire valószínűtlen, miért tekintjük mégis vera causának? – kérdezem én, aki nem veszem magától értetődőnek az evolucionista paradigmát. A logika mintha a következő lenne: 1) az élővilág közös őstől, véletlen mutáció és természetes szelekció által evolválódott, 2) a véletlen mutáció és a természetes szelekció mint az átmenetek magyarázata rendkívül valószínűtlen, 3) de mivel az élővilág közös őstől, véletlen mutáció és természetes szelekció által evolválódott, mégiscsak megtörtént. Ez a logika arra a táblácskára emlékeztet, amit egy falusi házban láttam: 1) a férjnek mindig igaza van, 2) ha a férjnek nincsen igaza, akkor az 1) pont lép érvénybe. Az érvelés körkörös és soha nem falszifikálható.
9. A helyzetet azonban még ennél is rosszabbnak látom. Futuyma és mások diadaljelentései ellenére a tudomány valójában ma sem tudja, hogy pontosan milyen folyamat zajlott le az élővilágban az elmúlt évmilliárdok alatt. Vannak őskövületek és egyéb biológiai jelenségek, melyekből kirajzolódnak minták. Meg van egy rendkívül spekulatív elmélet, melyet hosszú ideje magyarázó keretnek használnak a biológiában, ezért a plauzibilitási struktúrája iszonyatosan erős. Viszont ez a keret látványosan és egyre inkább elégtelennek bizonyul egy növekvő számú jelenség-együttes megmagyarázására. A régi problémák (pl. az átmenetek szinte általános hiánya a fosszíliákban, az állatok hirtelen és a darwinizmussal összeegyeztethetetlen mintájú megjelenése a kambriumi időszakban) sem tűntek el. Mivel az elmélet számos területen viszont lefedte a jelenségeket, és mivel a biológiában régóta rendezőelvként szolgál, nagyon nehéz elhagyni másik elmélet kedvéért, különösen úgy, hogy a közös leszármazás hipotézisén kívül jelenleg nincs másik naturalista paradigma. És éppen ez a lényeg. Nincs naturalista alternatíva. A naturalista alternatíva hiánya azonban nem bizonyítéka a darwinista evolúcióelméletnek, bármilyen ijesztő is a lehetőség, hogy naturalista magyarázat nélkül maradunk. Nem naturalista alternatíva (ID) viszont létezik, és ha a világnak volt Teremtője, aki szavával hozott létre biológiai valóságokat, logikus, hogy éppen ennek a nyomaira bukkanjunk a jelenségek világában. A fosszilis leletek mintájából ordítóan hiányzó folytonosság is úgy tűnik, jobban összhangban van ezzel a lehetőséggel. Ennek a megragadásához viszont a természetfelettire való minimális nyitottságra is szükség van (vö. Zsid 11,3), ami a tudomány korábbi időszakaiban nem jelentett még problémát, ma viszont olyan kultúra vesz bennünket körül, mely ezt a lehetőséget minden erővel igyekszik lezárni.
10. A neo-darwinista mechanizmusokkal kapcsolatos matematikai problémákat súlyosaknak látom (nem véletlen, hogy matematikusok – pl. Neumann János, Kurt Gödel, Fred Hoyle, Gian-Carlo Rota, Marcel-Paul Schützenberger, William Dembski, John Lennox, David Berlinski, vagy az evolúció matematikai valószínűségével foglalkozó Wistar konferencia résztvevői – mindig az átlagnál jóval szkeptikusabbak voltak Darwin elméletével szemben), a neo-darwinizmus részben ettől is függő biológiai valószínűségét (ami egy szinttel még nehezebb) pedig éppen ezért rendkívül csekélynek gondolom. A kételyeimet erősíti, hogy számos ismert evolúcióbiológus (pl. az Altenberg 16 csoport), biológus, genetikus, paleontológus, tudományfilozófus is megkérdőjelezi a neo-darwinizmus gradualizmusát és a mechanizmusai magyarázó erejét. A disszent hangja napról napra erősödik. Leo Kadanoff, a Chicagói Egyetem elméleti fizikusa és matematikusa Dembski nemrég az egyetemen tartott előadása után azt mondta: a labda jelenleg azok térfelén pattog, akik hisznek az evolúcióban. Van mit újragondolni. Az evolúció alátámasztására született alternatív elméletek (pl. „punctuated equilibrium”, „evo-devo”) ugyanebből a kételyből származnak (vö.: S. J. Gould: „a neo-darwinizmus gyakorlatilag halott”). Csakhogy az alternatív evolúcióelméletek hasonlóan problematikusak. A „punctuated equilibrium” például magyarázatot ad a fosszíliák és a darwini hipotézis közötti közismert (paleontológusok által legalábbis kezdettől hangoztatott) feszültségek egy részére, azonban nem áll elő új – a véletlen mutációtól és természetes szelekciótól eltérő – mechanizmusokkal, melyek a matematikai problémákat előidézik, vagyis valójában nem ad alternatívát. Az „evo-devo” gondjaira pedig neo-darwinisták és ID tudósok egyaránt rámutatnak. A dGRN-ekbe való beavatkozás az általunk megfigyelhető kísérletekben a fejlődés leállásához vezetnek. Annak feltételezése, hogy ez a múltban pozitív eredménnyel járt, mert hát tudjuk, hogy volt evolúció, körkörös érvelés. Az „evo-devo” sem húzta ki az evolúcióelméletet a csávából. Sok problematikus, egymást is cáfoló magyarázatból viszont nem áll össze egy kielégítő magyarázat. Ahogy a bonmot-iról ismert Torgyán doktor mondta egyszer (egészen mással kapcsolatban): „Attól, hogy sok légy együtt repül, még nem lesz belőlük sas.”
(Folyt. köv.)
Ádám,
Nagyon érdekes a konklúziód, és sok kutatómunka van mögötte. Nekem a te konklúziód konklúziója következik, számomra kicsit primitívebb formában, úgy, hogy én is megértsem :-), ez pedig a következő:
Alapjában véve a keresztény (és zsidó) hit az nem más, mint egy Teremtő Istenben való HIT, a Biblia alapján pontos képet nem kapunk a teremtésről, mert nem is állt szándékában, csak közelítőlegeset, ami elég az üdvösségünkhöz. Mivel mi eleve hiszünk Istenben, minden tudományos eredményt ennek fényében vizsgálunk. Mindig is hinni fogunk benne, hogy Isten teremtette a világot, legfeljebb a hogyan, a miként válik pontosabban ismertté a tudomány által, mégsem fogjuk soha elvetni azt a gondolatot, hogy Isten mindenek végső teremtője és fenntartója.
Ámde a másik oldalon van egy alapvető HIT abban, hogy nem Isten teremtette a világot, azaz egy kételkedés, avagy éppenséggel tagadás. Ez pedig mindig is feltételezni fogja ezt az alaptételt (ld. 1. pont, a főnöknek mindig igaza van, amennyiben mégsem lenne…) és bármennyi bizonyíték is fog szólni amellett, hogy mégis van Teremtő, mindig fog keresni egy újabb okot, ami ez ellen szól, csak hogy be tudja bizonyítani, hátha mégsem…
A hittel rendelkező tudós az alapján, hogy eleve hisz Istenben, meglátja a bizonyítékot is. A hitetlen pedig, azáltal, hogy eleve elutasítja a létét, nem lesz hajlandó elfogadni semmilyen bizonyítékot sem erre.
Az pedig, hogy van-e olyan tudós, aki semleges: vajon lehetséges ez? Valaki vagy hisz Istenben, vagy nem. Ennélfogva lehetetlen, hogy valaki világnézetileg semleges módon vizsgálja a kutatási eredményeket. A hit pedig, ha tetszik, ha nem, befolyásolja a kutatási módszereket, az általunk észlelt eredményeket, az ebből levont következtetést is. És nem csak a keresztény hit befolyásolja, hanem a tagadás, azaz a nem hit, avagy másban való hit is kőkeményen befolyásolja, hogy milyen eredménnyel zárulnak kutatásaink. Hogy halandóak vagyunk-e hipotéziseinket elvetni, felülvizsgálni, vagy sem.
A magam szintjén ezt értettem meg belőle, ezt jelentette számomra nagyon leegyszerűsítve, amikor plauzibilitási struktúrákról meg paradigmákról beszéltél. Aztán, ha nem, akkor majd legfeljebb kijavítasz 🙂
Péter,
gondolom, nem kerülte el a figyelmedet, hogy a konklúzióim felsorolásának még csak a felénél járok. Az eddigi konklúzióim általad adott összefoglalója annyiban helyes, hogy a naturalista metafizikai előfeltevések szerintem befolyásolják a tudományos munkát és azt, hogy mely magyarázatokat tartunk plauzibilisnek, és melyeket nem. Polányi szerint nincs is tudomány fiduciáris (hit alapú) előfeltevések nélkül. Már maga az is hit, hogy azt gondoljuk, az agyunkban keletkező képek, illetve a racionális formák, melyekbe azokat illesztjük, koherensek a fejünkön kívül létező valósággal. Ha belegondolunk, ez egyáltalán nem magától értetődő! Einstein, Davies és mindazok, akik ezen az egyezésen már mélyebben gondolkodtak, szóvá teszik ezt a fiduciáris keretet, mely újból és újból igazolást nyer.
Azt azonban hozzátenném mindehhez, hogy a tudomány empirikus alapokon is áll, ezért a hit ugyan befolyásolja a kutatásainkat (mert érdeklődést kelt bizonyos kutatási irányokkal kapcsolatban, intuitív segítséget jelent hipotézisek keletkezésénél, befolyásolja, hogy milyen okokat veszünk figyelembe), de az adatokat, tényeket, bizonyítékokat, jelenségeket a tudomány soha nem negligálhatja, a hit által befolyásolt hipotéziseket teszteli, falszifikálja, verifikálja, validálja. Abduktív módszerrel dolgozó történeti tudományoknál nagyobb szerepe van a metafizikai előfeltevéseknek, mint mondjuk az induktív módszerrel dolgozó fizikának és kémiának, vagy a deduktív módszerrel dolgozó matematikának, de a történeti tudományok sem kerülhetik meg a tényeket, adatokat, bizonyítékokat.
@Nagy Péter,
„Ez pedig mindig is feltételezni fogja ezt az alaptételt (ld. 1. pont, a főnöknek mindig igaza van, amennyiben mégsem lenne…) ”
Ez nem tudományos érvelés, akármibe és akármilyen ügyesen csomagolják.
Ezen a ponton átlépve a tudós nem tudósként szólal meg, legyen teremtéshívő vagy materialista.
A középkori hatalom is elkövette a fentieket, manapság a két szélsőséges társaság, a neodarwinisták és az ultrakreacionisták követik el ezt. Az a két csapat között reménytelennek látok bármiféle párbeszédet.
Ugyanakkor tudományos párbeszéd lehetséges istenhívő és ateista/materialista tudósok között, akik a tudonmányos vitában kölcsönösen hajlandóak félretenni ezt a bizonyos első pontot.
Az ID mintha erre a párbeszédre tenne kísérletet, a neodarwinisták meg mintha megpróbálnának hiteltelenítési kísérlettel kitérni. Nekem úgy tűnik, ez a kitérés nem fog hosszútávon működni.
Kár, hogy az 1-2 pont tisztázása sok vitában nem történik meg. Pedig ezzel kellene kezdeni.
Különösen köszönöm a filozófiai kitekintést az 5. pontban, elgondolkodtatott. Az élővilág létrejöttén kívül is érdekes történet az esszencializmus vs. egzisztencializmus, meg ami azóta a filozófiában kapcsolódóan fejlődött. Megérne külön posztot vagy sorozatot 🙂
Egyébként tényleg megérne, lehet, hogy egyszer nekifogok. Amúgy köszönöm a visszajelzést!
Kedves Ádám!
Nagyon jó az összefoglaló. Itt és most viszont veszem magamnak a bátorságot, hogy (bár laikus módon) felhívjam a figyelmet egy tényezőre, ami a természettudósok egy része rendkívül önző módon használ: ez pedig a paradigma hatása. Esetünkben az evolucionisták kutatásának tárgya nagyobb részt a múlt. Ugyan mi történik akkor, ha egy biológus egy utólag tévesnek bizonyult paradigmában kutat, érvel, fejlődik, jövedelmet és tekintélyt szerez, majd végül egy teljes és hasznos élet után elszólítja az Úr? Semmi. A múltat lehet tovább kutatni az új paradigma alapján, még kétségtelenül hasznosak is lehetnek a régi paradigmában elért eredmények. Mi történik viszont akkor, ha a hamis paradigma alapján akár a tudós, akár az eredményeit felhasználva más próbálja a kereszténység alapjait támadni? Akkor baj van, mert ez a jelenidőben hat emberekre, akik így a Bibliát mesének, Istent skizofrén tudatnak tekintik. Ez komoly feszültség és óriási felelősség. Komoly tudományetikai kérdés.
Milyen érdekes, hogy olyan gyorsan változó paradigmákkal dolgozó tudományok, mint a közgazdaságtan, már rég lemondott arról, hogy a spiritualitást a tudomány fő vonalában tartsa, illetve bármilyen módon ez felhasználható legyen a tudomány eredményeinek interpretációjában. Adam Smith jó 200 éve még Istennel érvelt (láthatatlan kéz), mára megmosolyogjuk. Nem azért, mert Istennel érvelt, hanem azért, mert a tudományba nem tudományos elemet vitt be. Szerintem bármely neves közgazdász kikelne az ellen, ha eredményeit Isten létével vagy nem létével kapcsolatos állásponthoz használnák fel. Egyszerűen nem téma, mert tudják, hogy nem téma. Ez aztán olyan – szintén megmosolyogtató helyzetekhez vezet – mint pl. von Hayek esete, aki a liberalizmus ikonjává vált, de ha felkeresi valaki a bécsi temetőben a sírját, akkor a sírkövön keresztet lát…
Kedves Ádám! Az első pont kivételével le tudnád írni közérthetően a többit úgy, hogy tömören, egyszerű szavakkal is helytállónak, ellentmondásmentesnek tűnjön? Az az érzésem, hogy nem, de nyitott vagyok a cáfolatra.
A szellemi átláthatóság nem csak az olvasónak használ, hanem a szerzőnek is.
Kedves Vértes László,
a kommenteden kissé meglepődtem. Ádám jóval egyszerűbb nyelvezetet használ, igen tömören, ahhoz képest a tudományos körökben hömpölygő vitához képest, amelyekre reflektál. A második pontban ami nem egyszerű nyelvezet, az szakkifejezés, amit Ádám még a pontban meg is magyaráz. A szakkifejezésekre viszont szükség van, mert anélkük a vitában járatos olvasó azt gondolná, hogy Ádám köntörfalazik és a lényeges kérdésekben nem akar állást foglalni…
Szóval, ha nincs cáfolat, az szerintem nem Ádám, hanem a téma hibája.
1. A darwinizmus körüli vita nem a világegyetem koráról és az élőlények megjelenésének sorrendjéről szól, hanem arról, hogy az élet különböző formái egymásból alakultak-e ki.
2. Tisztázni kell, hogy a témakörön belül mikor, mit kritizálunk.
3. Az élővilágban van változás (mikroevolúció), de ez nem bizonyítéka a makroevolúciónak és a közös leszármazásnak, mert az élővilágban látható változásoknak bizonyítottan vannak korlátai.
4. Nagyon erős a darwinista evolúcióelmélet elfogadására irányuló csoportnyomás a tudományos világban.
5. A darwinizmus elfogadottságát támogatja az az előzetes filozófiai döntés, amely alapján eleve nem szabad anyagi okokon kívül mást figyelembe venni, vagyis ha lenne is nem anyagi ok (pl. intelligencia, a Teremtő közvetlen teremtő cselekedete), akkor sem lehetne azt figyelembe venni, továbbra is anyagi okokat kellene keresni.
6. A mai kor könnyebben feltételez a világban változást, mint állandóságot, emiatt a darwinizmus átmenetekről szóló magyarázata sokak szemében valószínűbbnek tűnik, mint az olyan magyarázatok, melyek a változás lehetőségének határairól szólnak.
7. A filozófiai szemüveg szerepét a tények értelmezésében szűkebb szakmámon, az exegetikai teológián belül is látom.
8. Ahhoz képest, amilyen erős a darwinizmust támogató csoportnyomás, a darwinizmus melletti bizonyítékok meglepően gyengék, és egyik sem olyan, ami perdöntő volna.
9. A darwinizmus (tágan értve: módosulások általi közös leszármazás) melletti legerősebb érv valójában az, hogy nincs csak anyagi okokkal számoló alternatívája.
10. A darwinizmust cáfoló matematikai érvek nagyon erősek, többek között ezért születtek alternatív evolúcióelméletek is, melyek azonban nem jelentenek valódi megoldást a darwinizmus problémáira.
Kedves Vértes László!
Az arroganciának meg van a helye és a szerepe akkor, ha legalább olyan olvasottsággal rendelkezünk a témában, mint a szerző. Ha nincs meg ez, akkor marad a szubjektivitás, hogy ” tudtam volna-e jobbat írni, ha annyira utána nézek, mint ő”. Tudja ez olyan, mintha azt mondanám, hogy jobb focista lennék, mint Messi, ha olyan olyan tehetséges lettem volna, mint ő. Nem voltam olyan tehetséges a fociban. Pont. Lehet, hogy ultiban, közgazdaságtanban, matematikában, pálinkafőzésben és disznóvágásban jobb vagyok, mint Szabados Ádám, csak hát ez ő blogja. Hozzáteszem, hogy az életemben nem találkoztam Szabados Ádámmal, és valószínűleg nem is fogok, de az internet „áldás” funkciójából ő az egyik, amit megköszönök a Jóistennek.
Kedves Ádám, dzsaszper és István70!
Ádámnak köszönöm a tömör összegzést, ami a valódi szellemi kaliber bizonyítéka. Elismerésem. A kérdésem nem csak egy kis kaliberű elme provokációja volt, hanem közérdekűnek szánt felvetés, mert ezekkel a tömör pontokkal már sokkal könnyebb vitába szállni, mint a hosszú (és bonyi) változattal. Sokat segít, ha az ember átlátja, hogy mit olvas, és csak azután reagál.
Pl. ha ID-s kifejtést tartanék, nem mennék bele Darwin változatainak sokféleségébe. A kérdéseink úgy szólnak, hogy minden mai életforma közös ősre vezethető-e vissza (igen/nem), és az hogyan keletkezett (Isten/természet). Ez összesen négy variációt ad.
1. Van közös ős, Isten teremtette.
2. Van közös ős, magától kelt életre.
3. Nincs közös ős, de ahány van, azt Isten teremtette.
4. Nincs közös ős, de ahány van, az mind magától kelt életre.
Célszerű ezekre a lehetőségekre összpontosítani a figyelmet, vagy feladni a próbálkozást. Személy szerint én az 1. változatot látom érvényesnek.
Nagyon erős érv a darwinizmus mellett a DNS-ünk sok közös szakasza. Ha minden élőlény közös őse a cianobaktérium 1,5 millió bázispárral, és ennek a DNS-nek valamekkora szakasza a sárgarépától a krokodilon át bennünk is megtalálható, akkor az ID-nek annyi. Vagy legalábbis gyanús magyarázkodással kell indítani, miszerint NEM azért közös a DNS-ünk, mert közös ősünk lett volna, hanem… Ez a magyarázkodás nehezen lesz elegáns, még kevésbé plauzibilis.
Ha viszont kiderülne, hogy a DNS-ünkben nincs is annyi közös szakasz, amennyit a közös cianoős indokolna, akkor a darwinizmus mint egy pontra visszavezető modell összeomlott, és legfeljebb azt magyarázhatja, hogy az Isten által teremtett (vagy véletlenül létrejött) eredeti elővilágból hogy alakult ki a ma ismert másik élővilág.
Az továbbra is bónuszkérdés marad, hogy az első cianobaktérium (vagy élővilág) hogyan keletkezett, és erre a kérdésre mindig is a természettudományon kívül marad a válasz. Ennek oka az a paradoxon, hogy egy definíció szerint kizárólag természettudományos modell soha semmilyen formában nem fogad be a természettudományon túli tényezőt, azaz ha lenne ilyen tényező, akkor deklaráltan és szándékosan vak maradna rá. A természettudósok válasza bármilyen transzcendens tényezőre következetesen az lesz, hogy az nem érvényes, meg fogjuk rá találni a kizárólag természettudományos választ. Alkothatunk tetszőleges kombi modellt, az definíció szerint soha nem lesz „tudományos”, azaz csak azokat győzi meg, akik eleve meg vannak győződve. Ezért a vita – a lényeget tekintve – 1000 év múlva is pont itt fog tartani.
Az összes fenti eset elég egyszerű ahhoz, hogy egyszerűen megfogalmazzuk, nem?
Kedves László,
amennyire értelek, Ádám 1. pontjából a 3) kérdést kiemeled, és melléteszed a vallási dimenziót (a materializmus magától/véletlenül válaszát is vallásos válasznak tekintem).
A helyzet ennél bonyolultabb. Még akkor is, ha (az elsősorban fiatal-Föld kreacionisták által vitatott) Föld életkora kérdést félretesszük.
Főleg Ádám 1. pontjának 4) kérdésére: a közös leszármazás mechanizmusára nem válaszolsz. Az, hogy magától az elég kevés. Már a darwinizmus (apró változások gyűlnek és szelektálódnak) és a neo-darwinizmus (véletlen mutációk szelektálódnak) is különböző mechanizmusok.
Az 5. kérdés pedig az, hogy az ismert mechanizmusok magyarázzák-e a mai élővilág sokszínűségét és immár a friss kutatások fényében a genomot.
Nem látom túl egyszerű kérdéskörnek, a mechanizmusok közül alighanem keveset ismerünk, és azok magyarázó ereje se tűnik meggyőzőnek.
Bocs, 5) kérdést akartam írni 5. kérdés helyett…
Kedves dzsaszper!
A mechanizmus magyarázata fontos, és továbbra is vizsgálandó. De mivel biztosak lehetünk benne, hogy lesz rá működőképes magyarázat, tegyük fel, hogy már meg is van. A darwinizmus valamilyen alváltozata lesz.
Ezzel tehermentesíthetjük magunkat, hogy a lényegre tudjunk összpontosítani: Isten teremtette-e a modell kiindulópontját, vagy az spontán keletkezett? Lépjünk ki a keresztény keretből egy pillanatra, és tegyük fel, hogy a modell kiindulópontja spontán keletkezett. Ám ez esetben hogyan keletkeztek a spontán tényezők? Erre ismét két válasz lehetséges: Isten hozta létre a tényezőket, vagy korábbi tényezőkből alakultak ki spontán. Ám a korábbi tényezőket Isten hozta-e létre, vagy még korábbi tényezők? Nagyon hamar eljutunk Arisztotelész „végső mozgató” elvéhez, vagyis ahhoz, hogy a legeslegelső tényezőt vajon ki hozta létre? Erre nincs más érvényes válasz, mint hogy Isten.
Szóval minek szöszölnénk Darwinnal, ha a modellje átmeneti természettudományos kérdés, amely mögött azonban mindig ott marad Arisztotelész régi kérdése? A válasz mindig az, hogy az ismert legeslegelső tényező Isten.
Bocsánat, azt akartam írni, hogy az ismert legeslegelső tényező létrehozója kötelezően Isten. A természettudomány arra jó, hogy eljussunk az ismert legeslegelső tényezőhöz, amelynek a keletkezésére viszont sosem lesz biztos válasz. Ha az első ismert tényezőt „n”-nek nevezzük, akkor az n akárhány szinttel hátrébb tolható az oksági láncban, az n létrehozója minden esetben Isten lesz.
Pl. minden anyag – Isten teremtette az anyagot. Minden energia, annak a megnyilvánulási formája az anyag – Isten teremtette az energiát.
Ha ezt átlátjuk, a lényegre összpontosítva rengeteg munkát spórolhatunk meg.
Kedves László!
A közös DNS szakaszok miért jelentenének közös leszármazást? Ugyanazokból az alapelemekből épül fel minden élőlény, így várható, hogy ezeket azonos kódok fogják jelölni. Vegyünk példának egy autógyárat. A VW konszern számos márkájában találhatóak azonos alkatrészek a költségek csökkentése végett. Ez vajon azt jelenti, hogy az autók egymásból fejlődtek ki? Nem inkább egy anyag- és költségigény tekintetében optimalizált tervezésre utal?!
Nem mellékes az sem, hogy a DNS összehasonlító vizsgálatok jelentős mértékű roncsolással járnak, illetve egyre-másra egymásnak többé kevésbé ellentmondó konklúziókra jutnak a tekintetben, hogy hány %-os az egyezés.
Végül: úgy fogadod el a közös leszármazás hipotézisét, hogy beismered, nincs bizonyítva, azonban a bizonyítás szükségességét félre teszed azzal a felkiáltással, hogy majd úgyis bizonyítja valaki. Ez így azért nem túl tudományos, legfeljebb scifi. Milyen alapon vagy biztos benne, hogy egyfajta evolvált darwinizmus lesz a magyarázat? Éppen arról szóltak az előző bejegyzések, hogy a darwinizmus kudarcot vallott, nincs magyarázó ereje. Abban hiszel, amiben akarsz, de nem kellene a feltételezéseidet tényként kezelni.
Üdv
Péter
@Vértes László,
a közös DNS szakaszok érv (de nem bizonyíték!) lehetnek a közös leszármazás mellett. Meg egy csomó alternatíva, pl. azonos tervező vagy tervezőcsapat mellett is. Épp a neodarwinizmus vs. ID jellegű vitákban irrelevánsak ebből a szempontból a közös szakaszok, mert ki mit lát ugyanazok a tények mögé.
Ádámhoz hasonlóan nem látom szükségét az intergrációnak.
Más:
„De mivel biztosak lehetünk benne, hogy lesz rá működőképes magyarázat, tegyük fel, hogy már meg is van. A darwinizmus valamilyen alváltozata lesz.”.
Miért lehetnénk biztosak, hogy lesz rá műkődöképes magyarázat egyáltalán? És pláne miért lehetnénk biztosak abban, hogy a darwinizmus valamilyen alváltozata lesz az? Én ezt az utóbbi évtizedek tudományos eredményeinek fényében úgy látom, egyre kevésbé lehetünk biztosak ebben. Úgyhogy nem is teszem fel, hogy megvan 🙂
Ahogy én látom, te a God of the Gaps-hez szeretnél menekülni… amikor épp nem vallásos teóriák, hanem a friss tudományos eredmények kezdik ki a darwinizmus összes ismert és elképzelhető alváltozatának magyarázó erejét… Ádámnak szerintem igaza van, inkább lassan a Darwin of the Gaps lesz helytálló…
Tisztelt (Vértes) László, nem először fejtegeted, hogy a természettudomány definíció szerint nem tud mit kezdeni a természetfelettivel. Igaz, hisz a neve is mutatja, felette állóról van szó. Van egy tanulságos történet, amikor a tudomány nem tudott mit kezdeni egy matematikai megoldással. 1899-ben egy neves fizikus azt találta mondani, hogy a fizikában már csak a végső simítások vannak hátra. Aztán 1900-ben Max Planck írt egy cikket amelyben megoldotta a feketetest sugárzás problémáját. Ebben élt egy feltevéssel, hogy a sugárzás kvantumos. Ezzel megszületett a kvantummechanika. Azonban maga a szerző ezt egyszerű matematikai csalásnak gondolta, aminek nincs helye a természettudományban, s talán egy évtizednél is tovább kereste a tényleges megoldást. Történt aztán, hogy egy Albert Einstein nevű ember 1905-ben (Lásd: Einstein csodálatos éve című könyvet.) írt 5 cikket. Egyik a speciális relativitás elméletről szólt, egy másik, s ez érdekes most nekünk, a fényelektromos jelenséget magyarázta, mégpedig Planck feltevését átvéve, abból indult ki, hogy léteznek fotonok, vagyis a fény kvantumokban terjed. Einsteint gyorsan elfogadták, s javasolták a porosz akadémia tagjának. Az ajánlást Max Planck is támogatta, de abban mentegetőzött, hogy tekintsenek el a fiatal tudós ama kisiklása felett, hogy a fényt kvantálni merte, ennyire tartotta Planck a saját ötletét! A malmok azonban ekkoriban gyorsan őröltek Albert Einstein a Nobel-díját éppen ezért a cikkért kapta. Annyira gyorsan, hogy mire a kavntummechanika kikristályosodott a konklúziókat már Einstein sem tudta a magáévá tenni. EPR-paradoxon. (Lásd: Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete című művében.)
Amiért ez itt még érdekesebb az éppen ez az EPR-paradoxon. Ha van egy iker fotonunk, s azt két darab kétréses berendezésbe irányítjuk, akkor elég az egyikben mérni az abba levő fotont, a másik berendezésbe jutó foton is úgy fog viselkedni mintha ott is mérés történne. Emlékeztetőül: Ha csak egy berendezés van, akkor a foton részecskeként viselkedik, ha van mérés, s hullámként, ha nincs. A két berendezés tetszőlegesen távol lehet egymástól. Magyarán ahol nincs mérés, ott elvileg hullámként kellene viselkednie a fotonnak. Ám ha az ikerpárt mérik, akkor érvényesül például az impulzusmegmaradás, így ő is mértként viselkedik. Információ cseréhez fel kell adni a fénysebesség maximális voltát. A történet időben megfordítva is ugyanilyen bizarr, honnan tudja a felfogó ernyő, hogy milyen minta szerint indítsa a fotonokat, főleg ikerpárokat? Sehol nem mondják ki, de a jelenség csak időn kívül érthető meg. Olyan ez mint Isten vízjele. Egy külső szemlélő, aki időtlenül átlátja a világunk történetét, azt állapítaná meg, hogy ez a jelenség – esetleges csodákat leszámítva – kivétel nélküli. Globális tulajdonsága az egésznek. Ahogy globális tulajdonsága az is, hogy Isten szeretet és így tovább. Ilyet se bottom-up, se top-down nem lehet beleépíteni. Ha tetszik ez egy olyan ördöglakat, amit nem lehetett megépíteni, vagy van, vagy nincs. Nos ez az igazi kihívás a természettudomány előtt, de nem csak előtte, de azok előtt is, akik Istenben egy időben tervezőt látnak. Így az ID előtt is. S az időtlenség felől érthető meg az is, hogy ez a terv javíthatatlanul tökéletes. Az időben készült terveken meg mindig lehet javítani. Ezért több Isten egy intelligens tervezőnél.
Hogy ezzel a természettudomány mit kezd az jó kérdés, az ID esetében úgy gondolom kénytelen befogadni, mert az még belül van a kereteken. A cikksorozat erről meggyőzött.