Ez a bejegyzés két idézetből áll J. I. Packertől. Packer – a huszadik század meghatározó anglikán evangéliumi teológusa – rámutat arra a különös (vagy talán nem is annyira különös) jelenségre, hogy hitvallástól és meggyőződéstől függetlenül „kálvinista” tapasztalatunk van a megtérésről. Packer Az evangélizáció és Isten szuverenitása (KIA, 2001) c. könyvében a rá jellemző árnyaltsággal és lelkipásztori érzékenységgel beszél az evangélizáció feladatáról és Isten szerepéről az üdvözítésben. Az idézetek, melyeket választottam, a megtéréssel kapcsolatos „kálvinista” tapasztalatainkről szólnak. Packer szerint „pusztán az a tény, hogy egy keresztyén imádkozik, azt bizonyítja, hogy meg van győződve Isten uralmáról.” (14) Ezt részletesebben is kifejti, közelebbről megvizsgálva a keresztény emberek imádságait. Különösen két jelenséget a megtéréssel kapcsolatban.
1. Hálát adunk saját megtérésünkért
„Annak a konkrét igazságnak a bizonyításával sem fogok időt tölteni” – írja Packer –, „hogy Isten szuverén az üdvözítés terén. Ugyanis már ebben is hiszel. Két tény mutatja ezt. Először is, hálát adsz Istennek a megtérésedért. Vajon miért teszed ezt? Mert szíved mélyén tudod, hogy ez teljes mértékben Istennek köszönhető. Nem te üdvözítetted magadat; ő mentett meg téged. Maga a hálaadásod annak elismerése, hogy megtérésed nem a saját műved, hanem az övé. Nem a véletlen művének tulajdonítod, hogy annakidején a keresztyénség hatása alá kerültél. Nem a véletlen művének tekinted, hogy keresztyén gyülekezetbe jártál, hallottad a keresztyén evangéliumot, voltak keresztyén barátaid, sőt talán keresztyén családban nőttél fel, a kezedbe akadt a Biblia, felismerted, hogy szükséged van Krisztusra, és rábíztad magad mint Megváltódra. A bűnbánatodat és a hitedet sem saját bölcsességednek, okosságodnak, józan ítélőképességednek vagy éles elmédnek tulajdonítod. Amikor Krisztust kerested, talán sokat küszködtél és fáradoztál, olvastál és töprengtél, de az erőfeszítéseid nem tették a saját műveddé a megtérésedet. Amikor Krisztus mellett döntöttél, a hited megnyilvánulása a saját tetted volt abban az értelemben, hogy te vitted véghez, de ez nem jelenti azt, hogy te üdvözítetted magadat. Valójában sosem jut eszedbe feltételezni, hogy te üdvözítetted magadat.
Amint visszatekintesz, magadat hibáztatod korábbi vakságodért, közönyösségedért, önfejűségedért és az evangélium üzenete elől való kitérésedért, de nem veregeted meg a válladat, amiért a kitartó Krisztus végül is uralma alá vont. Álmodban sem gondolnál arra, hogy megtérésed érdemét megoszd Isten és önmagad között. Egy pillanatig sem feltételezted soha, hogy megtérésedben te játszottad a döntő szerepet, nem pedig Isten. Sosem mondtad Istennek, hogy bár hálás vagy a kegyelem tőle kapott eszközeiért és lehetőségeiért, tudod, hogy nem neki, hanem magadnak kell megköszönnöd azt a tényt, hogy elfogadtad a hívását. A szíved lázadozik a puszta gondolattól is, hogy így beszélj Istennel. Sőt, nem kevésbé őszintén köszönöd meg neki a hit és a bűnbánat ajándékát, mint az ajándékul adott Krisztust, akiben bízhatsz, s akihez fordulhatsz. A szíved mindig is így vezetett téged, mióta keresztyénné lettél. Istennek adod az összes dicsőséget mindazért, amivel a megtérésed járt, s tudod, hogy istenkáromlás lenne, ha nem lennél hajlandó megköszönni neki, hogy hitre juttatott. Mivel tehát így gondolkodsz a megtérésedről, és hálát adsz érte, elismered az isteni kegyelem szuverenitását. S a világon minden keresztyén ugyanezt teszi.” (14-15)
2. Imádkozunk mások megtéréséért
„Más módon is elismered, hogy Isten szuverén az üdvözítésben. Imádkozni szoktál mások megtéréséért. Milyen szavakkal jársz közben értük? Csak annyit kérsz Istentől, hogy juttassa el őket egy pontra, ahol tőle függetlenül üdvözítik magukat? Nem hiszem. Szerintem félreérthetetlenül azért imádkozol, hogy Isten egész egyszerűen és határozottan üdvözítse őket: megnyissa szemüket és értelmüket, megpuhítsa kemény szívüket, megújítsa természetüket, és arra indítsa akaratukat, hogy befogadják a Megváltót. Arra kéred Istent, hogy munkálja ki bennük mindazt, ami a megtérésükhöz szükséges. Álmodban sem jutna eszedbe imádságodban azt mondani, hogy nem kéred Istentől, hogy ténylegesen hitre juttassa őket, mert tudod, hogy ilyesmit ő nem tehet. Szó sincs róla! Amikor meg nem tért emberekért imádkozol, azzal a feltevéssel teszed ezt, hogy Istennek hatalmában áll hitre juttatni őket. Éppen ezért esedezel hozzá, s kérésed arra a bizonyosságra épül, hogy ő képes megtenni, amit kérsz. S ő valóban képes rá: ez a meggyőződés, amely közbenjárásodat élteti, Isten igazsága, melyet a Szentlélek írt a szívedbe. Az imádságban tehát (és a keresztyén ember az imádság során a legjózanabb és a legbölcsebb) tudod, hogy hogy nem más fordítja Istenhez az embereket, mint az ő kegyelmes tette, amellyel magához vonja őket, s imádságaid tartalmát ez a tudás határozza meg. Tehát úgy a közbenjárásoddal, mint a megtérésedért való hálaadásoddal elismered és megvallod Isten kegyelmének szuverenitását. S minden keresztyén mindenütt ezt teszi.” (16-17)
Igazgyöngyök … A gondolat gyöngyei, melyet az ember ha megtalál …
Hálából majd leírja hogy történt „kálvinista” megtérése vissza, a Katolikus Egyházhoz.
Sziasztok!
Nagyon izgalmas, amikor a teológia lelki síkra emelkedik 🙂 Amit Packer ír, az vitathatatlan. Az Úrnak valóban van hatalma teljesen megváltoztatni életeket. És az imádság a jövőre irányuló bizalom. Saját üdvösségünkben való alázatos bizakodás. Ezekre eddig így nem gondoltam, de teljesen jogos.
Nem érzem távol magam (katolikusként) J. I. Packer gondolataitól.
Idézek két, az én életemben meghatározó jelentőségű imádságrészletet a református származású, ökumenikus elkötelezettségű, valójában inkább katolikus Roger Schütz-től:
„Krisztus,
téged keresve ráébredünk arra,
hogy te már akkor is szerettél minket,
amikor még nem ismertünk téged.”
„Krisztus,
Te bennem voltál,
Te mindig jelen voltál,
amikor még nem is kerestelek.”
Isten megelőző cselekvését, előre kiválasztó szeretetét mi katolikusok nem nevezzük predestinációnak. De ettől függetlenül hisszük mi is.
És azzal is teljesen egyetértek, hogy a kiválasztottság tényét (ahogy Isten szeretetének tényét) utólag, mintegy az események fényében ismerjük föl, értjük meg.
Azon gondolkodtam el, hogy praktikus szempontból nem teljesen mindegy-e, hogy valamit csak utólag tudunk meg, vagy utólag történik is meg!? (Persze lényegét tekintve egyáltalán nem mindegy.) Ha a kálvinisták azt mondják, hogy a kiválasztás a világ teremtése előtt megtörtént, de mindenki csak utólag ismeri föl, akkor a missziós gyakorlatnak náluk is univerzálisnak kell lenne. Mivel a prédikátor nem tudja, ki fog üdvözülni az előtte állók közül, úgy kell beszélnie, mintha rajta múlna, hogy mindenki, vagy csak egyesek. Szerintem ez az emberi erőfeszítés, felelősségérzet még akkor is működik, amikor azért imádkozunk, hogy valakinek Isten formálja át teljesen az életét. Isten teszi, de mi is erőt feszítünk. Ez azért van, mert az ember csak utólag tudja meg, tehát a gyakorlat szempontjából mindegy, mikor volt/lesz (a kiválasztás).
Ami miatt persze egyáltalán nem mindegy: nem mindegy, hogy a következő mondatokat magára tudja-e vonatkoztatni valaki. Mert annál szívet melengetőbb kevés van, mint amikor valaki felismeri, hogy olyan mondatok rá vonatkoznak, hogy:
„A tiéd vagyok kezdettől fogva, anyám méhétől fogva te vagy az én Istenem.” (Zsolt 22,11)
„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” (Jer 1,5)
És persze nem mindegy, hogy ki üdvözít. Egyértelműen Isten üdvözt minket, és nem mi magunkat.
Üdv:
Viktor
Ui.
Kíváncsi vagyok, Éva rejtélyes kommentje mit is akar mondani..
Hogy Isten „választott edénye” hogyan éli meg, kezeli választottságát, a legszemléletesebb példa Pál, részletesen megismerhetjük leveleiből. A végefelé azért némi büszkeséget is megenged magának 🙂
2 Tim 4,7-8
„Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam:
Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését.”
Őszintén bevallom, engem Packer érvelése elég rosszul érint. Nem akarom azt mondani, hogy manipulatívnak érzem, biztos őszinte hitből fakad, de a végeredmény kissé mégis elszomorít.
A magam részéről azok közé tartozom, akik a kiválasztás kérdésében nem tudják elfogadni a logikailag tisztán átlátható megoldásokat. Sem azt, hogy mivel Isten mindenható, minden rajta múlik, minden egyes ember üdvössége vagy kárhozata is, sem padig azt, hogy mivel Isten saját szuverén akaratából szabad akaratot adott az embernek, az üdvösség innnentől az emberen múlik. Érdekes módon, a harmadik elvileg felmerülhető logikus megfogalmazással még sosem találkoztam – hiába logikus, erről látszik legjobban, hogy emberi kombinációról van szó. (Ez lenne az, hogy Isten kiválaszt bizonyos embereket az üdvösségre, a többit meg az elvetésre, de akiket kiválasztott, azoknak aztán szabadon el kell fogadni, és ha nem, mégis elkárhoznak.)
Amit a magam részéről jelenleg el tudok fogadni, az valami olyasmi, hogy van szabad akarat, és ezen alapszik a felelősség és az ítélet, de valahogy a szabad akarat mögött mégis a kiválasztás titka van. De ettől a szabad akarat nem kevésbé szabad. Vagy, az a megfogalmazás, hogy elkárhozni mindenki a saját szabad választása alapján kárhozik el, vagyis minden szempontból lenne más lehetősége, üdvözülni viszont teljes mértékben kegyelemből üdvözül (még akkor is, ha ennek része az Isten kegyelmére adott SZABAD válasz és Isten munkatársává teszi őt az üdvösség munkájában.) De ezeket sem érzem tökéletes megfogalmazásnak. Az biztos, hogy van bennük egyfajta fából vaskarika jelleg, de őszintén megvallom, számomra EBBEN a kérdésben éppen a fából vaskarika felvállalása a helyesség kritériuma.
Most térnék rá Packer állításaira. Hadd írjam le, hogy én hogyan élem meg ezt a két dolgot (biztos vagyok benne, hogy sokak nevében beszélek).
1. Hálát adok saját megtérésemért. És hajlamos vagyok úgy gondolni rá, hogy én nem csak előzetesen, de közben se tettem érte semmit. Elég sokat vonakodtam és ellenkeztem. De úgy hiszem, Isten már elkezdte kiformálni bennem azt, hogy szabadon kövessem őt és szabadon, egyre szabadabban mondjak igent neki. És úgy hiszem, ennek a szabadságnak gyökerében ott kellett lennie az első igennél is éspedig azért és csak azért, mert Istenhez ez méltó. És a szabadság ott volt a hitetlenül elkövetett bűneimnél is, minden neurózisom, hajlamom, „mentségem” ellenére. (Van, akinél nincs. Az egyéves nem követ el bűnt, ha megnyom egy piros gombot és ezzel megöl többezer embert. – Ez önvizsgálat kérdése, ha nincs szabadság, nincs bűn.) Eszembe nem jut megveregetni a saját vállamat azért, mert szabadakarati döntést hoztam Isten mellett. Először is azért, mert a szabad akarat az ő ajándéka, és erre adta. Büszke vagyok, hogy a fogaimat rágásra használom? És ha a szomszédom kitördeli a fogait és nyakláncot fűz belőlük, büszkévé válok? Másodszor pedig azért, mert sajnos jó pár szabad döntést hoztam ellene és törvényei ellen a megtérésem előtt és után, és felfoghatatlan kegyelem, hogy ezek miatt nem kell az örök tűzre mennem.
2. Imádkozom mások megtéréséért. Ennek kapcsán azon érdemes elgondolkodni, hogy a kérőimának mindig szokott lenni egyfajta kiegészítése, az a bizonyos mindazonáltal – ami a kálvinista modell szerint ebben az esetben valahogy úgy néz ki: kérlek, válaszd ki őt, mindazonáltal persze lehet hogy nem választottad ki. Persze bármit kérünk, gyógyulást, sikeres vizsgát, mindig tudjuk, hogy Isten már előre tudja a kérést és azt is, hogy megadja-e vagy nem. tehát a fenti imaváltozatot nem abszurdnak szántam, nagyon is elfogadható egy bizonyos szempontból. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az „Atyám, bocsáss meg nekik” imájához Jézus nem fűzött kiegészítést, nem tette hozzá, hogy „ha akarsz”, mégpedig nem biztos, hogy azért nem, mert nem volt hozzá ereje. És szerintem ha lehet is, kelleni semmiféleképpen nem kell a mások ÜDVÖSSÉGÉÉRT való közbenjáráshoz ezt hozzátenni. És mégis, valami megállás, valami tiszteletteljes, istenfélő önkorlátozás itt is lehet – és ez nem állhat összefüggésben azzal, hogy Isten szabad akaratot ADOTT annak, akiért imádkozom? Őszintén bevallom, számomra összefügg. Illetve: összefügg a szabad akarat TITKÁVAL és a kiválasztás TITKÁVAL is. Tehát bizony-bizony én úgy szoktam mások megtéréséért imádkozni, hogy az elsősorban azt jelenti: dolgozz benne, szólítsd meg, NE HAGYD ŐT, „szorongasd lázadód, ki zárt odvában él”(Hopkins, mondjuk ő saját magáért imádkozott így:)), adj neki erőt, hogy szabadon dönthessen melletted… egyik se azt jelenti, hogy kényszerítsd.
Referenciákat persze Packer is és az általam leírt megközelítés hívei is fel tudunk mutatni. Általában mindnyájan arra szoktunk hivatkozni, hogy egyik vagy másik igehelyet a többi fényében és a teljes Biblia fényében kell érteni. Kérdés, hogy melyik igehelyet akarjuk inkább a másik igehely fényébe vonni…:)
Feltétlenül elismerem, hogy amikor erről a kérdéskörről a Bibila teoretikusan értekezik, akkor elsősorban az isteni szuverenitást hangsúlyozza és a „pelágiánus” szemléletnek, röviden: az önmegváltás gondolatának akarja elejét venni. Ugyanakkor, ha például Jánostól szedünk ki mondatokat, akkor ne felejtsük el, hogy Jánostól bőven idézhetnénk hosszú szakaszokat (az evangéliumból és a Jelenésekből, de a levelekből is) ahol úgy tűnhetNE, mintha ő az elkárhozottakat egyenesen az ördög teremtményének, megtérésre eleve képtelen, „alulról jött embernek” (a neo-gnosztikus, egyébként általam nagyon tisztelt Hamvas Béla kifejezése) tartaNÁ. (Most nem hozok példát, könnyű találni nem egyet.)
Ugyanakkor ott van sok, nem elméleti fejtegetés, amelyeket lehet ugyan teológiailag semlegesíteni, de szerintem nem helyes: pl. Lukács 13, 34: „én hányszor akartam… de ti nem akartátok” , és a 19, 41- beli sírás és „bárcsak…”
Talán számomra az Énekek éneke (mint egész) a legdöntőbb erre nézve, illetve maga a lényegi hasonlat: a feleségemmel Istentől vagyunk egymásnak rendelve, mégis szabadon fogadtuk el egymást.
De persze (Packer érveléséből ez következik – ezért zavar) lehet, hogy az a baj, hogy nem vagyok hívő. A hívők szerinte nem így gondolkodnak (és imádkoznak).
Marci, nekem személy szerint nem a „logikailag tisztán átlátható megoldások” elfogadhatók, hanem az olyan érvelések, melyek a Bibliára támaszkodnak (vö. Logikai rendszer vagy az igazság morzsái?). Meggyőződésem, hogy a Biblia becsületes, szorgalmas, nyitott tanulmányozása által sokkal messzebb juthatunk, mint amit a hozzászólásodból remélni mernék. De van egy pont, ahol meg kell állnunk. A biblikus kálvinizmus az ige iránti hűsége (és a filozófiai spekulációkkal szembeni averziója) miatt szerintem eltalálja ezt a pontot.
Az elmúlt két és fél évben rengeteg cikkben és kommentben jártam körül a kiválasztással kapcsolatos igei érveket. Ezek szerintem többet nyomnak a latban a szabad akaratról szóló filozófiai spekulációknál. A hozzászólásodban főleg spekulatív érveket látok. Lukács evangéliumából utalsz ugyan két igeversre, de számomra egyik sem okoz problémát (miközben teljes szívvel vallom Isten kiválasztó, szuverén kegyelmét). Ha érdekel miért, ez a bejegyzés nagyjából elmondja.
Hát, sajnálom, ha elvont filozófiai spekulációnak tűnt, ahogyan a személyes hittapasztalatomat körülírtam. Másfelől, a személyes tapasztalatomon túl, a szabad akarat szerintem nem spekuláció és elsősorban nem különálló igeversek támasztják alá, hanem a Biblia egésze, a bibliai etika, illetve az örök ítélet, a véges, időbeli tetteinkért Isten előtti örök, végtelen felelősség gondolata, ami a bibliai hit sajátja (és gyanítom, minden más vallás és filozófia számára botrány és bolondság). Az emberek azért ítéltethetnek meg aszerint, hogy jót vagy gonoszat tettek e testben, mert van szabad akaratuk. Továbbá a szabad akarat a személy mint olyan alaptulajdonsága. Az állat azért nem személy, mert nincs neki. A mai tudomány, különösen az agykutatás eredményei ezt néha cáfolni látszanak, kálvinista szemszögből ez talán jó hír. Kálvinista szemszögből látszólag nem is baj, hogy az agyunk minden döntése nem is sülhetne el máshogy: kapcsolgatnak a neuronok, mi azt hisszük, hogy döntünk, pedig csak a kisülések törvényszerű végigfutása zajlik. Isten akarata szerint. Vagy valami mégis hibádzik itt?
Számomra sem okoznak problémát a predestinációs igeversek, ugyanis természetesen hiszek a predestinációban. (Bár most nem nagyon akartam felekezetesdibe átmenni, csak megjegyzem: a római katolikus egyház a legmagasabb hitjelzésű dogmaként tanítja, elutasítása elvileg összeférhetetlen a katolikus hittel. A magam részéről eléggé elfogadhatónak érzem a katolikus lexikon „előre rendelés” szócikkét, be akartam linkelni, de valami miatt nem sikerült.) A magam részéről a szabad akarat tagadását érzem erőltetettnek, de elismerem, hogy sok jeles egyházi tanító került közel ehhez, így Ágoston és Aquinói Tamás is.
Elolvastam mindkét linket, illetve az egyiket már korábban olvastam. Annyit tudok hozzáfűzni: nem is értem, hogy tagadhatja valaki a hit és a megtérés ajándék voltát. Nem ismerem ezt a sokat emlegetett Arminiust, de ez alapján nem érzek túl sok bizalmat a tanítása iránt…
Az is világos, hogy a konkrétan vett keresztény hitben nem mindenki részesül. Viszont a Krisztusról sose hallott ember csakis a szabadon elkövetett bűnei miatt kárhozhat el. Hogy az üdvözülés milyen útja-módja lehetséges a hitre képtelen, keresztségben sem részesült, eredendő bűn alá rekesztett de személyes bűnt el nem követett ember számára, arról a Biblia nem beszél. AMi nem azt jeleti, hogy tilos róla beszélni. Egyáltalán nem!! Sőt, nagyon is szabad feltételezni a Biblia ítéletfogalma alapján, hogy pusztán csak az eredendő bűn miatt, ha abból nem lesz személyes bűn (mint a kisgyermekek és súlyos értelmi fogyatékosoknál), akkor Isten minden esetben elvégzi, hogy Krisztus vére árán ezek az emberek örököljék az Országot. Pedig NEM RÉSZESÜLTEK a hit és megtérés, az elhívás és kiválasztás ajándékában.
Tehát a hitre és megtérésre való kiválasztás még nem maradéktalanul azonos az üdvösségre való kiválasztással. A hit, a megtérés és az üdvösség összefüggése megszakíthatatlan mindenki számára, aki az egész dologról egyáltalán hallott, ezért mi, akik hallottunk róla, általában így kell róla beszélnünk. De mégis tudnunk kell, hogy Isten kegyelme túlterjed ezeken a határokon. Az egyház legkésőbb a negyedik században már vértanúként (a mennyei egyház kitüntetett tagjaként) tisztelte a Heródes által megöletett betlehemi gyerekeket, akiknek még a szüleik sem feltétlenül voltak mind se zsidók, se pedig hívők. Ők egy másfajta, szintén kegyelmi kiválasztásban részesültek: nem volt személyes hitük, nem volt vízkeresztségük, és a halálukkal mégis Krisztusba kereszteltettek… de ez csak egy példa.
Marci!
Hát, sajnálom, ha elvont filozófiai spekulációnak tűnt, ahogyan a személyes hittapasztalatomat körülírtam.
Nem a hittapasztalatodra reagáltam, hanem arra a gondolatmenetedre, mely egy feltételezés (az embernek ilyen és ilyen szabad akarata KELL hogy legyen) alapján kérdőjelezi meg a Biblia kiválasztással kapcsolatos világos tanítását.
A magam részéről a szabad akarat tagadását érzem erőltetettnek, de elismerem, hogy sok jeles egyházi tanító került közel ehhez, így Ágoston és Aquinói Tamás is.
A libertárius szabad akaratot utasították el, a kompatibilis szabad akaratban ők is hittek. Szerintem fontos ez a különbségtétel. Ahogy az is, hogy metafizikai vagy morális értelemben beszélünk-e az akarat szabadságáról.
Tehát a hitre és megtérésre való kiválasztás még nem maradéktalanul azonos az üdvösségre való kiválasztással. A hit, a megtérés és az üdvösség összefüggése megszakíthatatlan mindenki számára, aki az egész dologról egyáltalán hallott, ezért mi, akik hallottunk róla, általában így kell róla beszélnünk. De mégis tudnunk kell, hogy Isten kegyelme túlterjed ezeken a határokon. Az egyház legkésőbb a negyedik században már vértanúként (a mennyei egyház kitüntetett tagjaként) tisztelte a Heródes által megöletett betlehemi gyerekeket, akiknek még a szüleik sem feltétlenül voltak mind se zsidók, se pedig hívők. Ők egy másfajta, szintén kegyelmi kiválasztásban részesültek: nem volt személyes hitük, nem volt vízkeresztségük, és a halálukkal mégis Krisztusba kereszteltettek… de ez csak egy példa.
Ez a téma szerintem titok, mert a Biblia hallgat erről a lehetőségről. A r. katolikus egyház álláspontja számomra már csak azért sem perdöntő, hiszen Róma a történelme során ellentmondó dolgokat tanított arról, hogy kik üdvözülhetnek. VIII. Bonifác Unam Sanctam bullája szerint abszolút szükséges az üdvösséghez, hogy az ember alávesse magát a római főpapnak. Ezt az I. Vatikáni Zsinat is megerősítette. A II. Vatikáni Zsinat szerint viszont még a más (nem keresztény) vallásúak is üdvözülhetnek.
Ezt a kétféle szabad akaratot elmagyarázhatnád, ha itt nem akarsz belefolyni, linkelj be valamit…
Szerintem nem biztos, hogy minden, ami nincs kifejtve a Bibliában, teljesen elrejtett titok. Az, hogy lehet-e üdvözülni hit nélkül annak, akinek semmiféle lehetősége nincs a hitre, nem afféle elméleti kukacoskodás, hanem lényeges kérdés, és a Biblia alapján tárgyalható, az erre vonatkozó nyílt kinyilatkoztatás nélkül is. (Nagyon furcsállom, amikor ilyen kérdések kapcsán egyesek megkérdezik: „Neked ez okoz álmatlan éjszakákat?” Mintha az lenne a normális, hogy az embernek csak a saját üdvössége okoz álmatlan éjszakákat. Igenis, nagyon is okoz, mégpedig sokaknak.)
Alig hinném, hogy a katolikus egyház valaha is azt tanította volna, hogy a szó legszélsőségesebb értelmében abszolút szükséges az üdvösséghez a római pápának való engedelmesség vagy bármi ilyesmi, pl. a keresztség. Akkor Ábrahám se üdvözülhetne. És Ábrahámon túl, Bonifác pápa (korában) is szentekként tisztelte(-ték) a betlehemi gyermekvértanúkat. Azt esetleg taníthatták, hogy ennek az engedelmességnek, vagy a keresztségnek a tevőleges elutasítása kizár az üdvösségből. Nyugodtan utána lehet nézni, nyilvánvaló, hogy miközben vannak szövegek a keresztség abszolút szükségességéről, néha minden kiegészítés nélkül, nyilvánvaló, hogy hozzá kellett gondolni, hogy ez először is csak azokra vonatkozik, akiknek hirdették az evangéliumot, és akiknek volt módjuk felvenni a keresztséget. A mai katolicizmus mélyebben számot vetett azzal: vajon tényleg elutasítja a szentségeket, a katolikus egyházat, vagy éppen akár (más szintű kérdés) Krisztust az, aki tökéletesen téves információk alapján teszi ezt? Nem lehet egyértelmű nemmel se felelni, de igennel se.
Azt azonban mindnyájan hisszük, hogy Jézus vérének valahogyan rajta kell lenni azon, aki üdvözül. Lehetséges ez a szoros értelemben vett keresztény hit nélkül? Alighanem igen, Isten számára igen, de az ember ezt így csak egy bizonyos lakattal lezárva hirdetheti, ez a lakat pedig az az állítás, hogy ha ELVETED Krisztust, akkor az üdvösséget veted el.
Javítom-kiegészítem magam, szóval valószínűleg azért a régebbi teológusok jó része azt gondolta, hogy a Krisztusról nem is hallott pogányok alapvetően csak elkárhozhatnak. (Az ószövetségi hívők előretekintve Krisztusban hittek.) Tehát a Krisztus-hitet MAJDNEM abszolút szükségesnek tartották az üdvösséghez. De a keresztény keresztséget nyilván nem, még kevésbé a pápának való engedelmességet. És a hit abszolút szükségességével kapcsolatban jelentenek érdekes kivételt a betlehemi gyermekek, ezért erőltetem annyira ezt a példát. Arra utal, hogy a régiek is tudtak valamit Isten „kevésbé egyenes” útjairól.
Marci!
Elöször is a link: Milyen az a szabad akarat, mely felelőssé tesz?
Természetesen egyetértek veled abban, hogy fel szabad tenni a kérdést, hogy mi van azokkal, akik nem tudnak Krisztusban hinni (csecsemők, mentálisan sérültek, stb.). Ez egy fontos kérdés. Azt nem egészen értem, hogy a fenti bejegyzés üzenetéhez hogyan kapcsolódik, de ha szerinted lényeges a kapcsolat, meggyőzhetsz róla. Az előző reagálásomban csak azt akartam kiemelni, hogy egyrészt szerintem a Biblia nem ad világos és egyértelmű választ erre a kérdésre (noha vannak nekem is gondolataim arról, hogy mi lehet a helyes válasz), másrészt nem tartom megbízható forrásnak a római magisztériumot a kérdés megválaszolásában, hiszen az elmúlt évszázadokban önmagának homlokegyenest ellentmondó dolgokat tanított éppen arról a kérdésről, hogy kik üdvözülhetnek. Korábban a protestánsok (és orthodoxok) Róma szerint (vö. Unam Sanctam, Tridenti Zsinat, I Vatikáni Zsinat) ki voltak zárva az üdvösségből, és úgy is kezelték őket. A II. Vatikáni Zsinat óta a muszlimok (sőt, talán még az ateisták) is üdvözülhetnek. Ezt lehet csűrni-csavarni (Róma az ilyen kimódolt jogharmonizációhoz mesterien ért), de az ellentmondás nyilvánvaló. Csak hasonlítsd össze pl. az ellenreformáció korának jezsuita kegyetlenkedéseit mondjuk ezzel a bejegyzéssel: Egyházon kívül nincs üdvösség.
Ha lehet, azt javaslom, maradjunk a bejegyzés tárgyánál.