Eddigi bejegyzéseimben gyakran hivatkoztam a kálvinizmusra mint teológiai rendszerre, de jogos feltenni a kérdést, hogy vajon lehet-e egységes kálvinizmusról beszélni, nem inkább kálvinizmusok vannak-e, különböző hangsúlyokkal, hagyományokkal és nyelvezettel. Ha Sípos Ete Álmos kálvinista, akkor vajon kálvinista-e Cseri Kálmán, Lovas András vagy Fűtő Róbert? És Mark Driscoll? Kálvinista John Piper? Hát Karl Barth és Emil Brunner? A kálvinista szükségképpen református is egyben? És a református szükségképpen kálvinista? Lehet kálvinista az, aki hitvalló keresztséget vall és a megtérőket víz alá meríti? Lehet valaki karizmatikus gyakorlattal kálvinista? Meghatározza a kálvinizmus az istentiszteleti rendet és az énekek stílusát? Összhangba hozható a pietizmussal? És a neoortodoxiával?
A kálvinista identitás tulajdonképpen már a kálvinizmus bölcsőjénél is vitatható. Csak a Kálvin személyéhez kötődő reformációt és a genfi modell követőit tekintsük kálvinistáknak, vagy a svájci reformáció más ágait és modelljeit is? Kálvinista volt Heinrich Bullinger? És Guillaume Farel? Pierre Viret? Kálvinista volt Dévai Bíró Mátyás, Méliusz Péter és a Zürichre figyelő magyar reformáció? Kálvinisták voltak azok a francia hugenották, akik ellenezték a genfi típusú konzisztóriumok felállítását? Kálvinista volt a skót John Knox, John Welsh és Robert Bruce?
1. Kálvinizmusok
Értelmetlen lenne tagadni, hogy a kálvinizmus sokféle változatban volt jelen az egyház történetében. A kálvini reformáció terjedése és fejlődése újabb és újabb utakat nyitott és újabb és újabb hagyományokat teremtett. Vegyük például az angol puritánok szerteágazó mozgalmát. A puritánok a belső életre figyeltek, egyfajta pietizmus jellemezte őket, de jelentős különbségek voltak a mozgalmon belül. Kálvinistának tartották magukat azok is, akik az anglikán egyházat próbálták a genfi mintára átformálni, és azok a puritánok is, akik – mint John Owen – kongregacionalista egyházkormányzásban hittek. A kálvinista lelkiségi irodalom gyöngyszemét – a Zarándok útját – pedig egy baptista üstfoltozó, a szintén puritán John Bunyan álmodta meg. És akkor még csak az angol puritánok kálvinizmusát érintettük, pedig a kálvinizmus számos más családja is létezik.
A holland kálvinizmus olyan teológusokat adott a világnak, mint Herman Bavinck, Louis Berkhof, G. C. Berkouwer, Abraham Kuyper és Herman Dooyeweerd. Ez a teológiai hagyomány az ember romlottságát ugyanolyan radikálisnak látta, mint a puritánok, de a kultúra átformálásának programját a puritán pietizmushoz képest sokkal pozitívabban ítélte meg. A skót presbiteriánusok kálvinizmusa megint egészen más. Ha Samuel Rutherford, Iain Murray vagy Sinclair Ferguson írásait olvasom, az Istennel való kapcsolat melegsége és az Isten utáni sóvárgás keserédes érzése tölt be, melynek hangulatát azonnal meg tudom különböztetni a holland kálvinizmus optimizmusától és „földiességétől”.
Amerikában a kálvinizmus további formái jöttek létre. Az új-angliai kongregacionalisták (pl. Solomon Stoddard, Cotton Mather, Jonathan Edwards) kálvinizmusa egyszerre optimista és pietista, de nem az egyetlen kálvinista hagyomány az Újvilágban sem. A déli presbiteriánusok (pl. Robert L. Dabney, Benjamin M. Palmer, James H. Thornwell) és a régi princetoniak (pl. Archibald Alexander, Charles Hodge, Benjamin B. Warfield, Gresham Machen) más-más színt vittek az Egyesült Államok kálvinista hagyományába. A L’Abri Fellowship alapítójában, Francis Schaefferben pedig mintha mindezek ötvöződtek volna a holland hagyománnyal, hogy egy sajátosan transzformatív társadalomfelfogás megtestesítőjévé váljon.
A kálvinizmus erős tábort alakított ki az anglikán egyházon belül is. A tizennyolcadik századi nagy ébredésben George Whitefield teológiáját a kálvinizmus különböztette meg John Wesley arminiánus és perfekcionista teológiájától, bár mindkettő az újjászületés szükségességét állította a középpontba. De még az anglikán kálvinizmus sem volt soha teljesen egységes. J. C. Ryle anglikán püspök pásztori szemléletű kálvinizmusa leginkább a baptista Spurgeon lelkületéhez hasonlítható, J. I. Packer kálvinizmusa a puritánok örökségét evangéliumi „katolicizmussal” kezeli, John Stott evangéliumi kálvinizmusa pedig a Charles Simeon és John Newton által megélt visszafogottabb változatot képviseli, melyben az evangélizáció és a szociális misszió ügye kissé háttérbe szorítja a kálvinista tanok karcosabb éleit.
És ha már az előbb szóba hoztam Spurgeont és a kálvinista baptistákat, ezt a hagyományt is érdemes végigkövetni Bunyantól Spurgeonön át John Piperig és Don Carsonig, akik véleményem szerint a kálvinizmus egyik legegészségesebb formáját mutatják be. Nem azért, mert baptisták, hanem a lelkület miatt, amit képviselnek. Bunyan és Spurgeon pásztori nyitottsága generációk számára tette vonzóvá a kegyelem doktrínáit (Doctrines of Grace), John Piper és Don Carson pedig teológus-lelkipásztorokként a mai evangéliumi világban ébresztenek vágyakozást a bibliai kálvinizmus mélyebb megismerése iránt. Az utóbbi két teológus lelkülete egyébként nagyon közel áll az amerikai presbiteriánus hagyománynak ahhoz a friss evangéliumi vonalához is, mely Tim Keller, Bryan Chapell és Jerram Barrs személyében ölt testet.
Nem lenne teljes a kép, ha nem tennék említést a kálvinizmus velszi ágáról, mely a skót reformációval együtt mindig a kálvinizmus egyik legkarizmatikusabb ágának számított. Története során olyan igehirdetők fémjelezték, mint Howell Harris, Daniel Rowland, William Williams, vagy a huszadik század egyik legkiemelkedőbb prédikátora: Martyn Lloyd-Jones. A kálvinizmus és a Szentlélek erőteljes munkája között ma is sokan keresik a kapcsolatot: Wayne Grudem, C. J. Mahaney és Sam Storms például számomra rendkívül rokonszenves módon teszik ezt, és az Acts 29 gyülekezetplántáló mozgalomban (Mark Driscoll, Darrin Patrick) is felfedezhetők ennek bizonyos jegyei.
Magam is érzem, hogy nem kimerítő a felsorolás, főleg ami a magyar vonatkozásokat illeti. Említésnél többet érdemelne a magyar kálvinista hagyomány sokféle árnyalata: különösen Apáczai Csere János, Köleséri Sámuel és Lórántffy Zsuzsanna puritanizmusa, Sebestyén Jenő ortodoxiája, a Betánia C.E. Szövetség református pietizmusa, valamint a Biblia Szövetség által képviselt – olykor pietista, olykor konfesszionalista, olykor evangéliumi, olykor pedig hangsúlyosan antikarizmatikus – lelkiség. Talán még a kálvinizmus oldalhajtására, a barthi neoorthodoxiára is lehetne néhány szót vesztegetni, hiszen meghatározó befolyással volt a princetoni és a skót teológusokra ugyanúgy, mint a magyar református egyház lelkiségére, beleértve Ravasz László vagy Szűcs Ferenc dogmatikáját.
2. Kálvinizmus
A sokféle hagyomány arra figyelmeztet, hogy a kálvinizmusnak különböző változatai léteztek és léteznek ma is. Miért használjuk akkor a kálvinizmus szót egyes számban? Nem lenne logikusabb kálvinizmusokról beszélni? Szerintem nem. Van ugyanis valami közös mindegyik hagyományban, ami minden esetben jogossá teszi a kálvinista címke használatát. Ez a valami az a szoteriológiai meggyőződés, hogy a megváltásunk végső soron egyedül Isten kiválasztó kegyelmének köszönhető.
Ha a dordrechti kánonokat Kálvin idejében írták volna, akkor akár a kálvinizmus öt pontját is tekinthetnénk a kálvinizmus lényegének. Meggyőzőnek találom Paul Helm érvelését, hogy Kálvin teológiája összhangban van a dordrechti tételekkel, ennek ellenére talán érdemesebb a kálvinizmus lényegét az öt pontnál is valamivel tágabban meghatározni, hogy az öt pontot egyáltalán nem hangsúlyozó kálvinisták is beleférjenek a definícióba. Mi lehetne a tágabb definíció?
Egyszer úgy fogalmazta meg valaki a kálvinizmus lényegét, hogy a kálvinizmus mindig Istent látja a kezdeményező félnek és az embert a reagáló félnek. Ez a definíció nem rossz, de kicsit túl tág, hiszen a kezdeményezésben és a reagálásban benne van a kudarc és a visszautasítás lehetősége is, a kálvinizmusban viszont nincsen benne egyik sem. A kálvinizmus hiszi, hogy Isten kiválasztó kegyelme legyőzhetetlen kegyelem, és Isten szuverenitása mindenre kiterjedő hatalom.
Spurgeontől hallottam eddig a kálvinizmus legjobb definícióját. A definíció rövid, de benne van a lényeg: Isten megment bűnösöket. Ez a három szó szerintem pontosan foglalja össze a sokféle kálvinista hagyományt összekötő közös meggyőződést. Elsőre talán túl általánosnak tűnik, de a definícióban mindhárom szónak súlya van. 1. Isten bűnösöket ment meg. Nem félig bűnösöket, hanem olyan bűnösöket, akik nem tudják önmagukat megmenteni, akik hinni sem tudnak, mert halottak a vétkeikben. 2. Isten megment bűnösöket. Nem csak félig menti meg őket, nem is csak kilencven százalékig, hanem teljesen. 3. Isten menti meg a bűnösöket, tehát nem közös erőfeszítésről van szó. A megváltás a kálvinizmus szerint monergisztikus: nem kevesebbről, mint egy halott feltámasztásáról szól.
Aki vallja ezt a három szóból álló igazságot, és komolyan is veszi mindegyik szó jelentését, az véleményem szerint jogosan nevezi magát kálvinistának. A többi már házon belüli vita.
Kálvinizmus,-vagy KálvinizmusOK… ez,-így- meg sem fogalmazódott bennem,bár korábban is tudtam,hogy még Magyarországon sem csak a református hittestvérek között vannak kálvinisták. Nagyon alapos tanulmány,köszönöm Ádám!
Én személyen baptista kálvinistának tartom magam, a volt lelkészem, lelki atyám Sipos Ete Álmos pedig kálvinista Református.
Ami ősszeköt minket egy igeversben lehet leírni.
„az Úré a szabadítás” Jónás 2:11b
Pali
Pali, ez az igevers itt tökéletes, köszönöm.
Örülök hogy nem vagyok egyedül a teológiai látással. Sajnos,a testvéreim a (baptista) gyülekezetemben inkább arminiánusok/liberálisabbak. (Ki lehet esni az üdvösségből,a megtérés az ember helyes döntése az Isten hívására…)
Teljesen egyetértek Kálvinnal
Isten senkit sem vet el, nem küld el, de senki nem megy Hozzá, ha Ő nem vonja
Magától az ember annyira romlott, hogy nem keresi Istent
Csak azok fogják keresni, akit Ő eleve elrendelt megmentésre
Amikor lesz az „elszámolás” mégsem fog senki zúgolódni, mert hirdettetik a tiszta evangélium, de nem kell(minden más igen)
Szerintem egyértelmű
A kegyelemből viszont nem lehet kiesni, mert akkor nem volna kegyelem, nekünk nincsenek jócselekedeteink
Aki kiesik az álmegtért(nem elhívott)
A jó hír az, ahogyan Kálvin mondja
az Üdvösségem nem tőlem függ
Köszönöm Uram
Ez olyan mintha valaki a hitelemet kifizette, én berohanok a bankba, már csak megköszönhetem, és hálás lehetek, esetleg(sőt) másoknak segítek(pénzzel is)hiszen már a hitelemet nem kell fizessem
Túl tág szerintem ez a meghatározás, ez a három szó. Ilyen kijelentéssel és gondolati tartalommal püsnkösdista irodalmakban is találkozunk, elvétve metodista és egyéb irodalmakban, prédikációkban is. Összeségében persze más a súlypontozás, de előkerül.
A helyes definíció valami olyasmi meghatározás lenne, hogy kálvinista az, aki mindent vall és mond, amit Kálvin is mondott. Egyszerűen így logikus. Nyílván ahol megengedő Kálvin, vagy nyitott kérdéseket hagy, ott lehet dönteni, egyénileg is tájékozódni.
Azonban aki eltér abban, amiben Kálvinnak radikálisan egyértelmű véleménye volt, pl. gyerekkeresztség kérdése, azt nem nevezném semmi esetre sem kálvinistának. Azaz nincs olyan, hogy kálvinista baptista. Maximum a kálvinizmus egy-egy pontját osztó baptista. Ilyen értelemben egy Barth, aki a gyerekkeresztség kérdését felül akarja vizsgálni, és nem is ért vele egyet, nem tudom mennyire nevezhető kálvinistának. De ez még hagyján, mert nála egyéb teológiai témákban is jelentős eltérés tapasztalható, vagy jelentős módosulás. Legfeljebb csak szőrmentén hajaz a kálvini álláspontra.
Továbbá kérdéses számomra, hogy ilyen értelemben lehet-e egyáltalán kálvinizmusról beszélni. Hiszen ha megnézzük ma a ref. egyházat, vagy magukat kálvinistáknak nevezőket, szinte mindenki, valamiben rendre eltér az eredeti kálvini állásponttól. Mi van azokkal, akik a pokolraszállásról mást vallanak, mint Kálvin? Azok már nem kálvinisták? A szó legszűkebb értelmében szerintem nem azok.
Egyébként manapság azok címkézik magukat általában kálvinistáknak, akik az isteni szuverenitást, de leginkább az eleve elrendelést, a kettős predestinációt vallják, de hogy ezek után mi kerül bele a teológiai tombolazsákba, azt csak a Jóisten tudja. Bár én ismerek olyan reformátusokat, akik az eleve elrendelést problematikusnak tartják.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem református az, aki az Institutio-t nem fogadja el az utolsó betűig, hanem azt, hogy a kálvinista jelző, meghatározás egyszerűen nem megfelelő. Vagy alkalmazzuk logikusan, de semmiképp se kálvinistázzunk le fűt-fát.
A református mindenképp jobb, vagy református egyházak, vagy református jellegű egyházak. Ha kategorizálunk, pl. egy gyülekezet, vagy egyház esetében, akkor kiindulópont nem lehet szerintem Kálvin, mert túl képlékeny, mit fogadnak el tőle, és mit nem. Ha vissza akarunk menni a kályhához, akkor a dorti zsinathoz kell visszamenni. Hiszen kell egy teológiai minimum, és a TULIP abszolut alkalmas erre. Aki a TULIP-ot elfogadja, az református, aki nem, az nem az. Azt hiszem ez elég nagy szabadságot is ad, de legalább a címkézésnek is ad egy elégséges alapot.
A TULIP megfogalmazói infralapszáriánsok voltak, Kálvin inkább szupralaszáriánus. Akkor a Dordrechti zsinat kálvinista volt, vagy sem? Szerintem a református szó még problémásabb. Reformátusok például azok a reformátusok, akiknek a Biblia pusztán egy kulturális szempontból izgalmas dokumentum, a hit pedig tradíció? Mi a helyzet azokkal a reformátusokkal, akiknek a reformátusság elsősorban a nemzeti identitás hordozója? Miért lenne több közük egymáshoz a világ alapvetően eltérő világnézetű reformátusainak, mint az azonos szoteriológiával rendelkező református, anglikán és baptista kereszténynek?
Kedves Zsotza!
Az üdvösségből való kiesés kérdésével egyetértek veled, de értetlenül állok az előtt, aki helytelennek, liberálisnak, vagy a Biblia tanításával ellentmondónak látja, amikor valaki azt állítja, hogy az ember megtérésében része van az ember döntésének is.
Vagy lehet, hogy egyesek szerint maga Jézus is bibliátlan gondolkodású liberális volt?
Tudom, illetve szívesen megelőlegezem, hogy te nem így gondolod, de ha akarnám, az alábbi bibliai események ismeretében értelmezhetem így is.
Ugyanis ezekben úgy tűnik, hogy Jézus a megoldás fontos részének nevezte a bajban lévő, vagy a hozzá forduló hitét, és kérését.
Mát. 15,24-
Ő (Jézus) pedig felelvén, monda: Nem küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.
Az asszony pedig odaérvén, leborult előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem!
Ő pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni.
Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uruknak asztaláról aláhullnak.
Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Oh asszony, nagy a te hited! Legyen neked a te akaratod szerint. És meggyógyult az ő leánya attól a pillanattól fogva.
Mát. 8,2
És ímé, eljövén egy bélpoklos, leborult előtte, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. És kinyújtván kezét, megillette őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága.
Mát. 8,5-
Mikor pedig bement Jézus Kapernaumba, egy százados ment hozzá, kérvén Őt, …
És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám.
Jézus pedig, amikor ezt hallotta, elcsodálkozott, és mondta az Őt követőknek: Bizony mondom nektek, még Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet.
És monda Jézus a századosnak: Eredj el, és legyen neked a te hited szerint. És meggyógyult annak szolgája abban az órában.
Hozhatnánk még sok példát az újszövetségből, vagy akár az ószövetségből is, de nem teszem.
Az igaz, hogy Isten terve, vagy elrendelése volt az üdvösség, és annak útja is, de én úgy hiszem, hogy ebbe a tervébe az Ő szuverén akaratából beépítette az ember akarati döntését, felelősségét is.
Sok ellenpéldát is hozhatunk persze a Bibliából, amikor emberi kérés nélkül, kizárólag Isten, vagy Jézus cselekedett. De ha a fenti példák Jézus szájából igazak, akkor érdemes átértékelni az emberi döntések súlyát, fontosságát.
Az objektív oldalát Jézus elvégezte, a kiengesztelést, ami az alapja az üdvösségünknek.
De biblikusnak tűnik, hogy Isten számára elengedhetetlenül fontos a szubjektív feltétel is, ami az ember része.
A kérdés jobb megértéséhez álljon még itt egy emberi döntés.
Ez a fiú bizony nem tudta, hogy mivel fog járni az ő döntése.
Ő megelégedett volna egy béresi pozícióval. De az Atya másként végzett.
Lk 15,18 Fölkelek, és elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom néki: Atyám, vétkezem az ég (Isten) ellen és teellened; többé már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak hívjanak; tégy engemet olyanná, mint béreseid közül egy.
Kiváncsi vagyok, hogy ezek fényében hogyan vélekedsz?
Úgy gondolom, hogy a dorti zsinat szedi csokorba a kálvini teológia leghangúlyosabb pontjait… Ezért cölöpök lehetnek, amire építkezni lehet, és ami már irányadó lehet konfessziós címkézéshez. (Az Institutio minden egyes gondolata túl bő ehhez. Ki lehet ragadni belőle a predestinációt, de ettől még nem lesz valaki kálvinista…) Ez lehet egyfajta teológiai minimum, ugyanis minden egyes pontja egyezik Kálvin által vallottakkal. /még ha-ahogy írod-inkább infralapszariánus is volt/ Viszont mégiscsak a protestáns ortodoxia „terméke”, szóval rástemplizni Kálvint, nem lenne szerencsés, akkor sem, ha az ő teológiáját tükrözi. De legyen: mégha azt mondjuk is e pontokat akceptálókra, hogy kálvinisták, akkor előbb le kellene szögezni, hogy nem Kálvin minden egyes tanítását tükröztük le, hanem csak a kvintesszenciáját. Azonban ha ebből valaki egyet is elvesz, akkor milyen alapon neveznénk az illetőt kálvinistának? Ha elég egy belőle, ahhoz hogy valaki kálvinistának titulálja magát, vagy kettő, akkor szerintem túl tág meghatározást kapunk, és még Derek Prince-t is nevezhetjük pseudo kálvinistának.
Amit írsz, azzal egyetértek, a mai reformátusság nagyrészt ilyen elemekből tevődik össze. De csak azért, mert némelyeknek a reformátusságon belül „a Biblia pusztán egy kulturális szempontból izgalmas dokumentum, a hit pedig tradíció”, némelyeknek pedig ” a reformátusság elsősorban a nemzeti identitás hordozója”, attól még a „református” szó és a mögötte lévő tartalom nem ezt jelenti. Egyébként akiket említesz ugyanúgy reflexből lekálvinistázzák magukat, mint ahogy lereformátusozzák. (főleg a második csoportba tartozók):)
Lucianus, egyetértek azzal, hogy a „kálvinizmus” címke problémás, ahogy valószínűleg végső soron minden címke az. De ettől még lehet – és szerintem van is – értelmes jelentése. A „keresztény” vagy az „evangéliumi” szavakkal szintén gond van, de azokat is használom. És nem csak a legszigorúbb, legtisztább értelemben, mert ha erre törekednék, a hagymához hasonlóan mindig újabb és újabb héjakat kellene lehámoznom a szavak által jelölt valóságdarabokról.
Most akkor aki kálvinista, az református is, vagy nem?
A kálvinista fogalom nem feltétlenül jelent reformátust. Vannak kálvinista baptisták, karizmatikus kálvinisták, presbiteriánusok stb., akik kálvinisták, mert hisznek a kegyelmi kiválasztásban, de nem reformátusok.
Nyugaton a kalvinista cimket a „reformed” cimke szokta helyetesiteni. Ez sajnos eleg tag fogalom, amibe belefer a 2 pontos kalvinistatol (kivalasztas + szentek allhatatossaga) kezdve barki. Ez MO-n gondot okoz, mert a reformatus szot altalaban mindenki a Ref. Egyhazzal azonositja, ami valojaban egy episzkopalis nepegyhaz.
A reformatus baptistak kozott mindig ra kell kerdezni, hogy a Londoni Baptista Hitvallas szerint reformatusok-e? Mert azt vettem eszre, hogy sokan kozottuk a ket pontos (lasd fenn) kalvinistak.
Ha lehetne en inkabb „Jezusista” szeretek lenni, de a cimkek sajnos kellenek es hasznosak.
A forro feju kalvinistaknak, szerettel ajanlom a Kalvin sÖrt hÜtve 😉 , amit Genfben a Reformacio Muzeum recepciojan arulnak. Mert szerintem, csak az igazi kalvinista, aki azt issza 🙂