Ha van stílus, amit nagyon nem szeretek, az a barokk. A barokk számomra a felesleges burjánzás, a levegőtlenség, a túlmagyarázás, a letisztultság hiánya, a nyomasztó, fullasztó zsúfoltság, meg egy csomó ezekhez kapcsolódó kellemetlen asszociáció. A barokk templomokból menekülök, legmegengedőbb pillanataimban sem tudom szépnek látni őket. Biztos van embertársam, akinek a barokk a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb, legfelemelőbb stílus, és ugye de gustibus non est disputandum, de engem vallásos kisugárzása ellenére taszít ez a mozgalmas, erőszakos kifejezésmód, mely rámenősségével egykor Európa történelmét is más – szerintem rossz – irányba fordította. A barokk cukros, cikornyás, pátoszos, eszetlenül túlcicomázott, izgága formavilág, pedig szerintünk az az igazán szép, ami egy sellő szerénységével magába fordulva egyszerű, nem az, ami egy királyi baldachinos ágy mintájára grandiózus és ékes, mert ami bonyolult és túldíszített, az nem lehet oly kristálytiszta és ártatlan, mint a magasztosan lépkedő Hajnalcsillag a nyári égen, melynek csupán kétszer fényeskedik halványsárga sugara az egyszerű földi halandókra, először akkor, amikor a szentek imához készülnek, majd akkor, amikor a kisded anyja ölében – mint a kis Jézus a Madonna óvó karjaiban – édes álomra hajtja fejét. Nehéz, megterhelt, fájdalomtól átdöfött szívvel fordulok el a barokk zuhatagos folyóként kanyargó, fürgén kígyózó, ragyogóan kacifántos, szövevényes és nyakatekert, monumentálisan dekoratív káprázatától, mely a hit egyszerűségétől csábítana pompás lakomát ígérő délibábokhoz. Akkor ezt most nem is ragozom tovább. Mindenki érti?
Mégis (!), van két dolog az életben, amivel kapcsolatban egyáltalán nem zavar a barokk. És akkor most már normálisan. Az egyik a zene, a másik kicsit ciki, de elmondom: a karácsonyi hóbelevanc. Kezdem az utóbbival. Aki volt mostanában Bécsben, tudja, hogy advent heteiben „Mátyás bús hada” jár vissza a büszke császárvárosba, hogy magyar turistáknak öltözve újra és újra elfoglalja azt. December elején nagyobbik fiammal én is ott kószáltam a bécsi vásárban. Ilyenkor az osztrákok bezárkóznak otthonaikba, az utcákon szinte csak magyar szó hallatszik, különösen a „b…meg”, a „f…mba” és a „k… jó”. A sógorok egy dolgot tehetnek (tesznek is): bosszúból eladják nekünk barokk portékáikat. Mi meg valamiért szeretjük a giccses, pufók angyalkákat, szakállas törpikéket, szirupos szívecskéket és fehér habarcsos fenyőágakat, falevélen ülő, pöttyös madárkákat és a megannyi aranyfestékkel pingált, szalagos gömböcskéket. Minden más kontextusban mérhetetlenül ízléstelennek tartanám ezeket, de karácsonykor valamiért nem. Sőt, bár nem vásároltam most sem ilyesmit, kifejezetten jól illeszkednek egy hangulathoz, amit budai polgári és falusi sváb felmenőim egyaránt magukkal hoztak és a szocializmus szürke és nyomasztó évtizedeiben féltve őriztek.
Van ebben a hangulatban egy kis nosztalgia a monarchia és a „boldog békeidők” után, de ennél többről is szól. Ez a hangulat – talán más is emlékszik rá – valóságos polgári lázadás volt a szocialista modernizmus geometriai formái, a betondzsungelek sivársága és a tudományos materializmus egydimenziós világa ellen. Miközben házgyárakban betonkockákként porciózták a lakásokat, a csillogó golyócskák és díszes rénszarvasok egy másik, szabadabb korra emlékeztettek, ahol az élet még gömbölyödött és a valóság nem a mennyezetnél ért véget. Miközben az iskolában azt tanultuk, hogy a végső valóság az anyag, a karácsonyfán himbálózó angyalkák azt hirdették, hogy a világ tele van spiritualitással és misztikummal, és hogy akármit mond Gagarin, van valami ott „fent” is. Gyerekkoromban a karácsonyi barokk megnyitotta a plafont, és lenézett rám a Csoda, kitágult a tér és varázslatos erővel hatott rám egy Másik világ. A bécsi barokk hóbelevanc ma is ezt a hangulatot hozza vissza. Iszonyú giccses, de ott, abban a kontextusban szeretem.
A másik a zene. És természetesen Bach. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok sem zenész, sem zeneértő, de még csak igazán igényes zenehallgató sem. A szavakkal jobb kapcsolatban vagyok, mint a hangjegyekkel, és ez valószínűleg már így is marad. Valamennyit fejlődtem azóta, hogy kamaszként a zsebpénzemet a Modern Talking albumaira költöttem, de a mai napig tudok egészen igénytelen zenéket is hallgatni. Bachról viszont még én is érzem, hogy különleges. Ebben valószínűleg szerepet játszik, amit gimnáziumi énektanárom mondott egy énekórán. Egyik osztálytársam megkérdezte, hogy Mészáros tanár úr szerint ki a legnagyobb zeneszerző. Lala – mindenki így hívta az idős tanárt – egy pillanatig gondolkodott, majd kipirult arccal válaszolta: „A legjobbak Mozart, Beethoven, Händel és Haydn. Nehéz köztük dönteni, hiszen mind kiváló zeneszerzők voltak. De messze fölöttük ott tornyosul egyetlen ember: Johann Sebastian Bach.” Soha nem felejtem el ezt a mondatot.
Évekkel később egy adventi napon a karosszékemben ültem, hogy szövegkönyvvel a kezemben megszakítás nélkül végighallgassam a karácsonyi oratóriumot. Az albumot a sógornőmtől kaptam, és valami miatt különleges volt a felvétel, de már nem emlékszem, miért. Egész délelőtt a lejátszó mellett ültem és miközben hallgattam és újrahallgattam, hagytam, hogy hasson rám az oratórium csodálatos, páratlan, evangéliumi világa. Együtt imádkoztam Máriával, ünnepeltem az angyalokkal és a pásztorokkal, féltem Heródes haragjától, átjárt a világosság és a szabadulás öröme. Bach zenéje aznap katedrálist épített a lelkemben, melyben önkéntelenül is imádkozni kezdtem. A katedrális azóta is áll, és azóta is imádkozom benne. Ez talán az egyetlen pont, ahol szebbnek látom a barokk nyitottságát a reneszánsz statikus kiegyensúlyozottságánál és saját korom egyszerű, de sokszor tartalmatlan formáinál.
Tudom, sok ember karácsonyi hangulatához egyáltalán nem illik a barokk polgári világa. Van, akinek ez a hangulat bosszantóan hazug, ezért ugyanúgy gyűlöli, ahogy én a barokk más megnyilvánulásait. Megértem. A saját történetem nyilván a saját történetem. Talán mégsem illetlenség, ha ezeknek az embereknek ma azt tanácsolom: hallgassátok végig Bach karácsonyi oratóriumát! Nem baj, ha nem értetek a komolyzenéhez, én sem értek hozzá, elég, ha figyeltek és megnyitjátok a lelketeket. A barokk angyalkákat nyugodtan dobjátok ki, azok megfelelő emlékek nélkül csak üres ócskaságok. Néha emlékekkel is azok. De Bach az evangéliumot hirdeti. A felcsendülő örömhír pedig olyan világosság, mely éppen azoknak mutat utat, akik a halál földjén és árnyékában laknak (Mt 4,16). Ez nem pátosz és nem felesleges dekoráció. Ez valóság. A kereszténység lényege. Egyszerűségében pompás örömüzenet. Ma már az egész oratórium a youtube-ról is könnyen letölthető, tényleg érdemes végighallgatni. Ha csak ez lenne a barokk, azt hiszem, mindennél jobban szeretném.
Kedves Ádám! Én sem kedvelem a barokkot, az építészetben kifejezetten taszít. Azt hiszem, az a legnagyobb baj vele, hogy bár kimondva Istenre akar mutatni, végső soron az ember gigantomániájának megfogalmazódása. Már szinte nekiálltam írni, hogy „De Bach!-ő egészen más!”- és megörültem, hogy te is így folytattad. Vannak zenész barátaim, hívő emberek, és számukra is ő az óriás. Én csak kicsit vagyok zeneértő, de hasonlóan hozzád bennem is épül a katedrális, ha az ő zenéjét hallgatom. .(Ez a mondatod szép szókatedrális építőköve is lett egyben:-))És mivel megadatott, hogy énekelhetek is, külön csoda, ha Bach-mű előadásának részese lehetek. Igen, Bach más. Bizonyára azért, mert ő ismerte is, és szerette azt az Istent, akiről írt. A zenéje az áldozatot önként vállaló, hatalmas, megrendítő ugyanakkor hozzánk mélységes szeretettel hajló Istent mutatja fel. S míg maga mindvégig alázatos maradt, Isten felmagasztalta, a zenéjét hatalmas bizonyságtétellé tette.
Áldott, az Úr jelenlétében megélt karácsonyt kívánok mindenkinek!
Kedves Ádám, Kedvesek
tapasztaltam, hogy egész nemzedékek így éreztek: építészet/szobrok NEM zene IGEN … hiszen gondoljunk csak Händelre.
Ádám, kifakadásod igen barokkos volt 😀 viszont ízlelgettem a kifejezéseket – illik ezt? – de jót is találtam benne: izgága … vajon nem ebből származik a ficamos ízlés hogy mutassunk TÚL a láthatón? Túl egyszerű és nehéz, talán hazug is volt a mindennapi élet, hogy így képzelték el „a szépet” és a mennyeit?
Hazug biztosan az angyalokat illetően – ez teljesen abszurd – de erről most nem. Inkább az oratóriumra térek, amit említettél. A felvételek között nagy különbségek vannak – amelyek elérhetőek szabadon – kedvencem a Harnoncourt vezényelte előadás, amit most láttam hogy két hónapja egyben töltöttek fel: http://www.youtube.com/watch?v=98UjjwzJBFE
a kisfiúk szopránja hihetetlen … a többitől izgatottsága (?) különbözteti meg?
Az egyszerű formák azért – ennyit hozzátennék – nemcsak a szocialista „realizmusban” volt tettenérhetőek, hanem a század első felében már a bauhausban: kidobták a vaskos nehéz függönyöket a lakásokból, kinyitották, szélesre tárták az ablakokat (nem is értették utóbb, összekeverték az újjal ezért például bútor emlék nemigen maradt) ennek új hulláma a jelen, a minimal art:
ebben vagyunk ha alkotunk benne, ha nem. Innen nézve, elképesztően „hazug” a barokk, de talán nem is idézőjelben. Talán.
A Karácsonyt kívánom, hogy abban a szépségben éljük ami ott ragyog a jászolban, a szalmán!
Kedves Ádám!
Azt hiszem, ennél jobban nem tudnám megfogalmazni, sem a barokkos túlzásokkal kapcsolatos ellenérzéseimet amit karácsonykor a szecesszióval egyetemben nem csak hogy megbocsátok, de valósággal űzöm. Bach pedig… ilyenkor ő az, aki bármilyen távol vagyok Istentől a karácsonyi forgatagban és készülődésben, megálljt parancsol, leültet a kanapéra egy forró teával, egészen a szívem mélyéig elér és visszavezet. Csak hogy jól emlékezzem, miről is szól ez az egész.
Áldott Ünnepet!
A barokkal szembeni ellenérzésinket talán sokkal inkább inspirálja a két világháború közti neobarokk giccs, mint Caravaggio, Van Dyck vagy Rembrandt, (vagy akár Milton költészete).
Karácsonykor talán megengedőbbek vagyunk a giccsel, mer tmegengedőbbek vagyunk úgy amblok.
Bachról viszont nincs vita, az egyetlen, akiről – reméljük – sose lesz.
Kedves Éva!
Szeretnék egy kis kiegészítéssel szolgálni a Harnoncourt vezényelte felvételhez, és elnézést kérek a többiektől, hogy egy elkanyarodok a barokk témától. Harnoncourt újjászületett hívő ember. Az egyik zenész barátom mesélte, hogy kollégája játszott egy olyan darabban, ahol Harnoncourt volt a karmester. A fellépés előtti próbán olyan szépen játszott a zenekar, hogy egyetlen hiba sem volt a darabban. Akkor azt mondta nekik Harnoncourt, hogy letérdelve játsszák el a darabot még egyszer Isten dicsőségére. Olyan spirituálisan és gyönyörűségesen elevenítették meg az Istent dicsérő zeneművet, hogy a zenészek sírtak az élménytől.
Éva, köszönjük a linket! Közben sógornőmtől megtudtam, hogy az általam hallgatott felvételben az interpretáció és az énekes volt a különleges, és nem a romantika korabeli nagyzenekarral, hanem Bach-korabeli létszámú együttessel adták elő. Lehet, hogy ez is számít? 🙂
Ádám, Hajaj, de még mennyire hogy számít!
Én mondjuk a hagyományos, nagyzenekari feldolgozások mellett „tértem meg” Bach zenéjéhez és azon keresztül – immár nem idézőjelesen – az evangélium lényegéhez a Máté Passió személyes felfedezésekor. Azt hiszem soha előtte (vagy utána..) nem voltam annyira lelkileg nyitott Isten jelenlétére és mindent átformáló szeretetére életem során, mint abban a közel egy-másfél éves időszakban, amikor szinte kizáróleg ezt az egyet, a „nagy” passiót hallgattam újra meg újra, majdhogynem naponta (igaz, számtalan különböző előadás keretében, mert összevásároltam vagy 15 különböző felvételt csak ebből az egy műből). Otthon és a munkahelyemen is, mert az Úrnak hála, kezdő fejlesztőként programozni lehet(ett) zenehallgatás mellett, fejhallgatóban is.
Éppen ezért a mai napig szívesen hallgatom régi, ihletett előadók tolmácsolásában Bach műveit, gondolok itt elsősorban Karl Richterre.
Példaként csak egy tételt linkelnék be ide tőle, ami a kimondottan adventi témájú Herz und Mund und Tat und Leben (BWV 147) c. kantáta jól ismert, számtalanszor fel- és átdolgozott „Jesu Bleibet meine Freude” tétele:
http://www.youtube.com/watch?v=gp31jV8_Q40
Ugyanakkor időközben megszerettem a „modernebb”, historizáló zenei előadásmódot is és ma már gyakrabban hallgatom ilyen felfogásban Bach műveit. Ezek a felvételek más miatt jók, mint az előbbiek: áttetszőbbek, légiesebbek, sokkal kevésbé patetikusak. Hogy ne mondjam: kevésbé barokkosak 🙂 Alighanem igaza lehet Illésnek: sok olyan dolgot kapcsolunk a barokkhoz, ami nem feltétlenül megalapozott.
Cserébe az autentikus előadásmódot képviselő felvételek időnként – szerintem – kevésbé tűnnek ihletettnek, mert mintha a zenei „ínyenckedés” a tartalom elé akarna tolakodni. De ez persze nagyon szubjektív benyomás és talán csak amiatt alakult ki bennem, mert a 30-40 évvel ezelőtti felvételekből mostanra már csak a legjobbakat vesszük elő, histórikus felvétel meg az elmúlt időszakban rengeteg készült. A zenei forradalom elindítója éppen a fentebb említett Harnoncourt volt a 60-as és 70-es évek fordulóján, de a mozgalom mostanra Nyugat-Európában szinte kiszorítatta a „hagyományos” – azaz romantikus – előadásmódot, legalábbis ami a lemezfelvételeket illeti.
Az összehasonlítás kedvéért ugyanebből a karácsonyi témájú kantátából itt egy teljes felvétel a historizáló mozgalom másik nagy öregjétől, Ton Koopmantól (aki nem mellesleg jövő áprilisban Budapestre látogat, hogy előadja a Máté Passiót!)
http://www.youtube.com/watch?v=XLElL_JJxuA
A karácsonyi oratóriumból az én jelenlegi személyes kedvencem is fent van a youtube-on:
http://www.youtube.com/watch?v=bFnW_CrPUlA
Ezzel az előadással indította Gardiner 2000-ben az ő „Cantata Pilgrimage” sorozatát, amikor is egy év alatt különböző európai templomokban előadták a Bachtól fennmaradt összes (kb. 200!) egyházi kantátát. Örömteli (bár számomra egyáltalán nem meglepő) volt hallani magától Gardinertől az egyik DVD lemezen, hogy zenekarának és kórusának nem egy tagját lelkileg milyen mélyen érintette ez a fáradságos turné és bizony akarva-akaratlanul is mérlegre került addigi életük értelme és célja. Bizony ez a zene ma is élő, életeket formáló erejű tanúságtétel Isten ügye mellett, mert amiről beszél, az evangélium, az is örök érvényű.
Érdemes a kantátákból is minél többel ismerkedni. Habár lehet mondani, hogy ezek „csak” Bach dolgos hétköznapjainak zenei tárgyú emlékei, de valahogy éppen ezekben a „hétköznapibb” műveiben megnyilvánuló szorgalom és alázat árulkodik talán a leginkább arról, miért is válhatott Bach azzá, akivé lett (és akinek az Úr is nyilván elgondolta őt, hiszen páratlan tehetsége az Ő különleges kegyelmi ajándéka volt). Szerintem éppen ezért az sem véletlen, hogy monumentálisabb, utolérhetlen művei – így a Passiók, a H-moll mise vagy épp a Karácsonyi Oratórium – rendre építenek azokra az ötletekre, megoldásokra (nem egy esetben kompletten átvett részekre), amelyeket az évközi liturgiában használatos kantátákhoz gondolt ki és alkotott meg aprólékos munkával. Úgy értem: nem véletlen, hogy éppen egy olyan ember – lett légyen bár Istenadta tehetség – tudott ennyire mélyen és lélekhez szólóan „beszélni” a mennyei táplálékról és az el nem múló kincsekről, aki maga is kipróbált, szorgalmas és álhatatos „versenyző” volt az általa befutott pályán.
Ezt persze talán nem is neked kellene címeznem Ádám, mert talán te és a blogod látogatói is jól ismerik már a kantátákat, de azért pár karácsonyi témájú tétel még elférhet ide:
http://www.youtube.com/watch?v=sKAttv5yRCs
http://www.youtube.com/watch?v=y2GBmjeFAv8
http://www.youtube.com/watch?v=Lz0FmmNrTck
Na jó, az utolsó mondjuk szigorú értelemben nem karácsonyi tematikájú, de nem is lóg ki nagyon és hát a svájci J.S. Bach-Stiftung lendületes és fiatalos koncertelőadásai számomra nagyon meggyőzőek.
Utólag is elnézést kérek a sok linkért, de ha Bachról van szó, akkor egyszerűen nem bírok magammal. Isten az én életemben éppen az ő zenéjét adta olyan szócsőül, amin keresztül a legközvetlenebbül szólni tudott hozzám és – zeneileg teljesen képzetlen emberként, aki ráadásul sem élőszóban, sem írásban nem tudok jól fogalmazni – magam is ezen a szócsövön keresztül tudok azt hiszem a legnyíltabban és kendőzetlenebbül közeledni keresztényekhez és időnként (talán…) közvetíteni az evangéliumot. Például ha nincs Bach és nincs az ő Isten által ihletett zenéje, akkor nagy valószínűséggel a feleségemmel (aki zenetanár) sem mertem volna két szónál többet váltani egykoron…
svgy, ilyenkor a lakásunk amúgy is Bach-kantátákban úszik, de elképesztően szépek a darabok, amiket belinkeltél. Köszönöm a hozzáadott információkat is!
Hadd kezdjem én is ezzel: de gustibus non est disputandum
Érdekes, én nagyjából fordítva vagyok a dologgal. A barokk épületeket, bútorokat, tárgyakat még szépnek is tudom látni; de a karácsonyi giccsparádétól egyenesen rosszul vagyok, nem bírom elviselni.
Viszont Bachot az elmúlt évben én is felfedeztem magamnak (újra). De nem csak neki vannak ám nagyon jó keresztény darabjai (nyilván). Én például Purcell „Rejoice in the Lord always” c. darabját nagyon szeretem.
A nagy BACH mellett érdemes még olyan mesterek karácsonyi műveit is meghallgatni, mint H. Schütz.
Ez pl. a Karácsonyi történet zárókórusa: https://www.youtube.com/watch?v=OtFYiaLLz2g
Egyszerű, de nagyszerű, kompakt, ihletett muzsika ez!