Az elmúlt években menthetetlenül belegabalyodtunk a keresztény értékrend körüli társadalmi vitákba. Sokan úgy gondolják, hogy keresztény értékrend valójában nem is létezik, hiszen az evangélium nem értékrend, hanem kegyelem és szabadítás, és a szóhasználat – különösen politikusok szájából – inkább csak zavart kelt, sőt, elhomályosítja mind a keresztény hit igazságát, mind a politikusok nemtelen hatalmi motivációit, amelyekhez a kereszténységet egyszerűen csak takaróul használják. Ezt a gyanút az olyan történetek, amilyen Borkai Zsoltté vagy Szájer Józsefé, szinte kikezdhetetlenné teszik, és talán nem is az ő történetük a legrosszabb.
Bár az őszinteség fontos kérdés, és engem is felkavarnak a nyilvánosság elé ömlő gyomorforgató bukások és gátlástalanságok, én most mégsem arról szeretnék írni, hogy a keresztény értékrendre való hivatkozás cinikus hatalmi eszköz-e (vagy hogy csak az-e). Erről ki-ki alakítsa ki a maga józan véleményét, lehetőleg kerülve a sommás ítéleteket és a rágalmazás bűnét, ami szintén a cinizmus egy formája. A szomorú igazság az, hogy csontvázak az egyházban is vannak, és általában onnan is kizuhannak. De én most nem a hitelességről fogok írni, hanem magát a keresztény értékrend kérdését szeretném teológiai keretbe helyezni. Ehhez szükséges, hogy hátrébb lépjünk egyet, még ha a konkrétumoktól való eltávolodás legtöbbünknek érthetően nehéz is, néha szinte lehetetlen.
Először is szögezzük le, hogy a keresztény értékrendnek nevezett valami valóban nem azonos a keresztény evangéliummal. Az evangélium Jézus Krisztus örömhíre, amely mindenek előtt a bűnbocsánatról és az örök életről, meg az Istennel való megbékélésről szól. Két dolognak azonban nem kell ellentétben állniuk egymással attól, hogy nem azonosak. Az árnyék sem azonos a fával, de nem is áll konfliktusban vele. A hold sem ellentéte az apálynak, a konyha sem ellentéte a főzésnek, noha a köztük lévő különbség a kapcsolat ellenére is nyilvánvaló. A keresztény értékrend – ha helyesen értjük és a helyén kezeljük – nem idegen az evangéliumtól. Ezt viszont csak akkor tudjuk így látni, ha a teológiánkban van helye a teremtés rendjének, vagyis ha hisszük, hogy a keresztény hitnek van mondanivalója a teremtésről (más szóval a természetről) is, amelyben a keresztény és a világ együtt léteznek. Ha a teremtés kérdését egy az egyben beolvasztjuk a megváltásba (ahogy több teológiai és lelkiségi irányzat is teszi), akkor a keresztény értékrend értelmezhetetlen fogalom, sőt, a megváltás ellensége lesz, az arra való hivatkozást pedig ördögien ravasz csapdának fogjuk látni, báránybőrnek, amely mögött farkas leselkedik ránk. A keresztény értékrendnek csak akkor van pozitív jelentése, ha a teremtett rendnek is van szerepe a teológiánkban.
Ebben a kérdésben jelentős különbségek alakultak ki hagyományosan a katolikus, a református, az evangélikus és az anabaptista irányzatok között, a modern teológiai gondolkodásban pedig olyan teológusok között, mint Barth, Brunner, Dooyeweerd, Yoder, Hauerwas vagy N. T. Wright, de ennek részleteibe most nem tudok belemenni anélkül, hogy rögtön ne is vesszek el bennük. Én azok közé tartozom, akik a teremtés rendjét fontos bibliai tanításnak tartják, amely nélkül a megváltás sem értelmezhető. Krisztus valóban új kort hozott el számunkra, de a Krisztus általi megváltás abba a teremtett rendbe érkezett, amely a bűn miatt megváltásra szorul. Isten nem mondott le a teremtéséről, még bukott állapotában sem, sőt, éppen azt váltja meg Jézus Krisztus által, ami elbukott. A szivárvány íve még mindig ott van az égen felettünk: Noé óta Isten hűségét jelzi bukott teremtése iránt. Várjuk az Isten országát, de továbbra is az ő teremtett világában élünk. A teremtés bukottsága is csak akkor jelent valamit, ha volt honnan lebukni. A bűn nem eltörölte a teremtés rendjét, hanem megrontotta azt, és a megváltás sem eltörli, hanem helyreállítja és magasabb szintre emeli.
Itt kanyarodnék vissza a keresztény értékrend kérdésére. A keresztény értékrend szóösszetétel sokféle asszociációt ránt be, jót, rosszat, pöffeszkedőt, de a keresztény értékrendnek a társadalomban – jól értelmezve, és nem összekeverve valamiféle nosztalgikus, a múltba vágyó konzervativizmussal – leginkább a teremtés rendjéhez (ordo creationis) van köze. Ahhoz, amit a Biblia az Isten által teremtett és megromlott világ legalapvetőbb struktúrájának tart. Olyan tanításokra gondolok, mint az, hogy Isten az embert (és csak az embert!) a maga képére teremtette, férfivá és nővé; vagy hogy a házasság életre szóló szövetség egy férfi és egy nő között, és ez a gyermekvállalás alapja; vagy hogy felelősek vagyunk embertársainkért, ezért például nem forgathatjuk ki a szegényeket a jogaikból és nem hagyhatjuk őket éhen halni; vagy hogy a munka jó, de pihenésre is szükség van; vagy hogy az ember nem csak test; vagy hogy a gyilkosság főbenjáró vétek, az állat azonban az ember eledele lehet; vagy hogy a gyermekek tiszteljék a szüleiket, a férfiak áldozatosan szeressék feleségüket, ők pedig tiszteljék férjüket; vagy hogy az ember feladata, hogy meghódítsa és uralma alá hajtsa a földet, de közben vigyázzon is rá.
Ezeket valamilyen formában az Újszövetség is mind megerősíti, gyakran a teremtésre vagy a természetre hivatkozva (pl. Mt 19,4; Róm 1,26-32; 2,14-15; 13,1-7; 1Kor 11,14; 1Tim 4,3; Jak 3,8; 1Pt 2,13-14; Jel 11,18). Egyik sem azonos az evangéliummal, de szerves részei a Bibliára alapozó keresztény teológiának. A bibliai hit nemcsak a megváltásról szól, hanem a teremtés rendjéről is. És most jön a lényeg: ezt a teremtett rendet elsősorban olyankor szokták keresztény értékrendnek nevezni, amikor más világlátásokkal kerül konfliktusba. A keresztény értékrend jelentősége leginkább akkor válik érzékelhetővé, ha a keresztény hitből fakadó teremtési rendet egybevetjük más, versengő világnézetekkel. A valóság milyenségéről, az emberi természetről, az emberek közötti együttélésről ugyanis sokféle (időnként radikálisan eltérő) elképzelés létezik, és mindegyik hatással van a társadalmak működésére. A kereszténységből is származnak olyan gondolatok, amelyek alapvetően befolyásolják az emberek együttélését: ez a keresztény értékrend, vagy amit általában annak neveznek. A kereszténység által vallott teremtési rend, amely a világ számára is érvényes.
Figyeljük meg, hogy a rend szó itt nemcsak tiltó, hanem felszabadító, helyreállító, stabilizáló, gyógyító jelentéssel is bír, abban a viszonylagos értelemben, ahogy a láb begipszelése lehetővé teszi a járást, vagy ahogy a KRESZ-szabályok lehetővé teszik a közlekedést. Tom Holland ateista brit történész 2019-ben vastag monográfiában dolgozta fel, milyen elképesztő pozitív változást jelentett a kereszténység megjelenése a Római birodalomban, hogyan hozott biztonságot az addig rendkívül kiszolgáltatott nőknek, vagy hogyan vetett véget mai szemmel felfoghatatlanul brutális szokásoknak, amilyenek például a gladiátorviadalok voltak. Holland a felvilágosodás által a kereszténységről rajzolt rendkívül kedvezőtlen képet és saját korábbi álláspontját felülvizsgálva, a tények által meggyőzve jutott erre a következtetésre. Új álláspontja szerint a nyugati világban a legfontosabb, meghatározó alapértékek a kereszténységnek voltak köszönhetők. Ha ezzel nyilván nem is mindenki ért egyet (az én mondanivalóm sem ettől a megállapítástól függ), abban Hollandnak biztosan igaza van, hogy a kereszténységből származó ember- és társadalomkép egybevethető más világnézetek ember- és társadalomképével, és a különbség látványos és mérhető.
A keresztény értékrend ma leginkább az iszlám társadalomképével, az evolucionista materializmus és az egzisztencializmus emberképével, a posztmodern relativizmus igazságfelfogásával, a progresszív marxizmus(ok) jövőképével és megoldási mechanizmusaival, valamint a panteizmus valóságfelfogásával állítható szembe. Amikor keresztény értékrendről beszélünk, olyan emberképről és társadalomfelfogásról beszélünk, amelynek alapjai gyökeresen eltérnek az előbb felsorolt világképekéitől. (És nem, A szolgálólány meséjének társadalma sem a kereszténység ideálja, szinte semmi nem idegenebb tőle, viszont tökéletesen idegen tőle például az, hogy gyermekeket megcsonkíthassanak, hogy ebbe a szülő se szólhasson bele, ha a gyermeke ellenkező nemű akar lenni, és idegen tőle a saría törvénykezési gyakorlatának brutalitása is. Sőt, ahogy számos keresztény és nem keresztény gondolkodó rámutatott: lényegileg idegen tőle a mór háborúkat követő spanyol inkvizíció is.) Semleges értékrend soha nem létezett (a „világnézeti semlegesség” a humanista szekularizmusban gyökerező idea), a kérdés ezért mindig az, hogy egy társadalom berendezkedését és az emberek egymással való kapcsolatát alapvetően melyik világnézetből származó értékek befolyásolják. A különbségek történetileg és földrajzilag is hatalmasak. A versengő világlátások egyike a kereszténység.
Mivel a keresztény hitet igaznak tartom, azt is igaznak tartom, amit a Biblia az ember természetéről, a teremtés mibenlétéről, a családról, a hatalomról, az emberek együttéléséről mond. Hiszem, hogy az Isten igazsága bölcs és társadalmilag is hasznos, általános kegyelme mutatkozik meg benne azok felé is, akik nem hisznek. Amikor a keresztény (bibliai) világképből kiindulva gondolkodunk a teremtésről, a családról, a társadalomról, a felebaráti szeretetet gyakoroljuk olyanok felé is, akik nem osztják a világlátásunkat. Az így értelmezett keresztény értékrend nem kötelez senkit az evangéliumban való hitre, egyszerűen csak a teremtés rendjére mutat rá. Miért jó ez azoknak, akik nem hisznek a kereszténység igazságában? Azért, mert a hitrendszerüktől függetlenül ők is Isten világában élnek, annak korlátaival, lehetőségeivel és felelősségével, és az Isten által a teremtésben felállított korlátokat pont úgy nem hagyhatják ők sem figyelmen kívül, ahogy a magas feszültségű áramot vagy a gravitációt. Az egészségről alkotott helyes kép a megoldáshoz vezető út kijelöléséhez is elengedhetetlen, hiszen ha nem tudjuk, mihez képest romlott el valami, a problémát sem tudjuk beazonosítani, nemhogy a megoldást. Isten beírta a törvényét a természetbe és a lelkiismeretbe, a keresztény értékrend ezt teszi a jó és rossz kezdőpontjává a társadalmi együttélésben is. És ez jó.
De vajon helyes-e a keresztény szót az értékrend szó mellé tenni, nem elég-e egyszerűen a természetre vagy a teremtett rendre való hivatkozás? Nem rángatja ez vissza az üdvösség útját egy meghaladott, szinte ószövetségi keretbe, mintha a Lélek szabadságát újból valamiféle teonomista, kívülről befelé, nem pedig belülről kifelé ható szabálykörnyezetbe akarnánk illeszteni? Vajon a keresztény szó ilyen használata nem keveri össze a teremtést az új teremtéssel, a világot a tanítványokkal, a tanítványságot pedig a törvény iránti tisztelettel, vagy – ami még ennél is rosszabb – valamiféle megkeresztelt pogánysággal, amelynek semmi köze a krisztuskövetéshez?
Jogos a felvetés és valós a veszély. Ugyanakkor tény, hogy a teremtés rendjére való hivatkozás, amelyről most beszélek, a kereszténységből származik, és történetileg is a kereszténységhez kapcsolódik, ezért egyáltalán nem indokolatlan keresztény értékrendként utalni rá, sőt, talán az őszinteség is ezt kívánja meg. Ha meg tudjuk őrizni a tanítványság és a kereszténység kulturális hatása közötti lényegi különbséget, akkor a keresztény szó ebben az összefüggésben sem félrevezető, sőt, inkább valódi és alapvető összefüggésekre mutat rá. Arra utal, hogy a keresztények aszerint hatnak a világra, amit az Isten által teremtett rend áldásairól gondolnak. Ez helyes és bölcs, mert az Isten igazságából és szeretetéből, valamint a tanítvány felelősségéből fakad. Csak ne felejtsük el, hogy a törvényt és a kegyelmet hajlamosak vagyunk egymásba omlasztani, ezért ebben a világkorszakban a tanítványok Lélek általi élete és a bukott világ teremtett keretei közötti különbség megőrzése szintén kiemelt feladatunk marad. Időnként az egyház legfontosabb prófétai szerepe éppen ennek a különbségnek a megvilágosítása, ahogy ezt Kierkegaard írásaiban, az anabaptista mozgalomban, vagy akár Assisi Szent Ferenc személyes példájában látjuk. A prófétai kiállás legnagyobb kihívása – és egyben talán próbája is –, hogy képes-e a tanítványok különállását úgy felmutatni, hogy saját fénye láthatóvá tétele érdekében ne a világban lévő sötétséget akarja növelni. A nap fényének nincsen erre a kontrasztképzésre szüksége.
Fontos kérdés az is, hogy milyen mértékben és hogyan lehet vagy szabad egyáltalán érvényesíteni az így értelmezett keresztény értékrendet olyan emberek társadalmában, akik nem osztják a keresztények világlátását. A kereszténység transzformációs lehetőségeit semmiképpen nem szabad túlbecsülnünk. Új eget és új földet várunk, ez a mostani el fog múlni. Igaz, hogy a kereszténység egy fajtájának a középkori Európában rendkívül ambiciózus igényei voltak a mostani világ kereszténnyé tételében is (bár a keresztény szó használata már akkor sem volt mentes a hamis zöngéktől, és az akkori ember legalább annyira ellen is állt a keresztény hit elvárásainak, mint amennyire beleegyezett azokba), de Jézus szerint a tanítványai a jelen világkorszakban inkább csak olyanok, mint a só és a világosság, amely a romlás és a sötétség közepén hat. Valamennyi hatása azonban a sónak és a világosságnak is kétségkívül van. Konzervál, megízesít és világosságot gyújt. Ahol gladiátorok megtérnek, ott a gladiátor-viadalok is kétségessé válnak. Ahol az emberek arra a belátásra jutnak, hogy a nők férjük halála utáni megégetése helytelen, természetes, hogy a társadalomban is arra törekszenek, hogy ennek érvényt szerezzenek. Ahol rabszolga-kereskedők megtérnek, ott az is várható, hogy előbb-utóbb az emberkereskedelem elleni társadalmi küzdelem is elindul. Magától értetődő, hogy a keresztények a társadalomra is akarnak hatni, a tágabb kultúra és a jogalkotás szintjén is.
Vannak társadalmi viták, amelyekben ezért a keresztények is részt vesznek. Mi legyen például az anyaméhen belüli gyermekekkel? Hogyan szabályozza az állam a házasságot? Válthatnak-e nemet a gyermekek és ki lehet-e zárni a szülőket egy ilyen döntésből? Kompromisszumokat érvényesítsünk? Szavazással döntsük el, hogy mi legyen? Bízzuk a döntést szakértőkre? De hogy lehet kompromisszum abban a kérdésben, hogy az abortusz a nők méltóságának a jele vagy meg nem született gyermekek meggyilkolása? Csak a méhen belüli nem kívánt gyermekek felét lehessen mondjuk megölni? Hogy lehet kompromisszum abban, hogy a házasság az azonos neműek számára is jog, vagy definíció szerint férfi és nő szövetsége? És kik a szakértők és milyen világnézeti alapon álljon a szakvéleményük? Ezek nem egyszerű kérdések, ahogy az sem, hogy kinek milyen mértékben lehet legitim célja a társadalom formálása. A kereszténységen belül is vita van minimalista és maximalista víziók között, valamint abban, hogy a keresztények csak a kultúrára hassanak-e, vagy a hatalom gyakorlása is elfogadható eszköz-e. Azt viszont látni kell, hogy a keresztény értékrend olyan vízió a bukott emberi létezés számára, amely a teremtés rendjéből származik, ezért jó, még ha csak töredékes, viszonylagos jó is, és ebben a világkorszakban mindig csak közelíteni tudunk hozzá. Én most elsősorban erről beszélek.
Az evangélium hirdetése és a megváltás természetesen ezen fölül van. Az evangélium nem értékrend, hanem kegyelem és szabadítás nekünk, embereknek, akik az élet számos területén rendetlenül élünk. Az evangélium nem elítél, hanem felemel, nem törvényt ad, hanem bűnbocsánatot. Az evangélium az ige kardja. Hitet ébreszt és Krisztus iránti szeretetet. A világ újjáteremtésében való reménységet ad. Belső békességet a halállal szemben is. De az evangélium nem teszi a teremtés rendjét feleslegessé, hanem éppen megerősíti azt, sőt, a rend és az egészség víziója nélkül nem is értelmezhető, hiszen normaszegés sincs norma nélkül, bűn sincs törvény nélkül, és megváltás sincs ott, ahol nincs bűn. A keresztény értékrendre való hivatkozás ezért önmagában nem ellentétes az evangéliummal (lásd Jézus, vagy Péter és Pál számos utalását erre a rendre), és pont azért, mert a kettő nem azonos, a keresztény értékrendre való törekvésnek sem szükséges feltétele, hogy aki hivatkozik rá, maga is keresztény legyen.
Ez igaz azokra a politikusokra is, akik esetleg képmutatásból és haszonlesésből beszélnek a keresztény értékrendről, vagy egyszerűen csak azért, mert látják a társadalmi hasznát. Churchill például nem volt hívő keresztény, de egyértelmű volt számára, hogy a nemzetiszocializmus világképével elsősorban a keresztény világkép áll szemben, és utóbbi a társadalmak számára az élhetőbb. Bonhoeffer nem keresztényekkel is szövetkezett Hitler ellen, mert hitte, hogy a náci ideológia „a Krisztus által meghatározott Nyugat” ellensége, tehát kulturális szinten is antikrisztusi (pl. Etika, 107). Bonhoeffer sem keverte ezt össze az evangéliummal, és maga is tele volt kérdésekkel a keresztények társadalmi felelősségvállalását illetően, de támogatta azokat, akik akár nem keresztényekként is a krisztusiért küzdöttek az antikrisztusival szemben. A lelkiismereti szabadság védelmét is sokan a keresztény értékrendben látják. A posztkeresztény progresszívek világszerte növekvő intoleranciája döbbent rá ma sok klasszikus liberálist, hogy a szabadság lehetősége a keresztény világképből származott, és ha a keresztény világnézeti alapok eltűnnek, a szabadság is elvész.
A keresztény értékek akkor is értékek, sőt, támogatandó társadalmi értékek, ha azok, akik képviselik azokat, nem hitelesek, esetleg nem is hisznek az értékek transzcendens alapjaiban. Jobb az a társadalom, ahol ezekben az értékekben hitetlenül is hisznek, mint az a társadalom, ahol ezekkel szembefordulnak. Julien Benda francia filozófus szavaival: jobb az a társadalom, ahol bár a rosszat cselekszik, de a jót méltányolják, mint az, ahol a rosszat kezdik méltányolni is. Egyáltalán nem azt állítom, hogy a hitelesség lényegtelen. Csak azt, hogy a keresztény értékrend létjogosultsága nem a politikusok hitelességéből származik, hanem a teremtésből. Sőt, a Teremtőből. Ez utóbbi tény időnként hevesebb ellenkezést is vált ki a szívből, mint a képmutatás vagy a keresztény értékekre való cinikus hivatkozás. Amit Roger Scruton a szépség kapcsán ír, az igaz a teremtés más aspektusai elleni lázadásra is: „A megszentségtelenítés egyfajta védekezés a szent ellen, kísérlet arra, hogy lerombolják a szent minőségeit. A szent dolgok jelenlétében életünk megítéltetik, és annak érdekében, hogy elmeneküljünk ez elől az ítélet elől, megpróbáljuk elpusztítani azt a dolgot, ami úgy tűnik fel, vádol bennünket.” (A szépről, 187) Keresztényekként nem lehet célunk, hogy a vádat szüntessük meg, viszont Krisztusnál keresünk örök védelmet.
„Keresztényekként …….Krisztusnál keresünk örök védelmet.”
Ezen konklúzió mielőbbi gyakorlati alkalmazása megőriz, hogy hiábavaló köröket fussunk.
Köszi, Ádám, a cikket, segített letisztázni dolgokat. Bennem egy nagy kérdés motoszkál, főleg ezzel a gondolattal kapcsolatban: „Julien Benda francia filozófus szavaival: jobb az a társadalom, ahol bár a rosszat cselekszik, de a jót méltányolják, mint az, ahol a rosszat kezdik méltányolni is.”
Nem veszélyes, ha a népesség egy jelentős része ezt az elvet nyíltan magáénak vallja? Nem azt üzeni ezzel a hatalomnak, hogy bármit tehet, amíg azt mondja, amit hallani szeretnének?
Bálint,
nem épp ellenkezőleg, az az igazán veszélyes, amikor a jó méltányolása is elvész? Erről szól Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. regénye, illetve a 20. század totalitárius rendszerei (nemzetiszocialista és nemzetközi szocialista), amelyek túlléptek a kereszténység által képviselt jó és rossz megkülönböztetésen.
Kedves Ádám!
Tetszik a gondolatmeneted. A fent említett személyek közül leginkább Bonhoefferrel tudok azonosulni, mert én is tele vagyok kérdésekkel. 🙂 („Bonhoeffer sem keverte ezt össze az evangéliummal, és maga is tele volt kérdésekkel a keresztények társadalmi felelősségvállalását illetően…”)
Ha megengeded, megosztanék veled néhány ilyen kérdést, és ha van rá válaszod, akkor azt szívesen fogadom.
Írod, hogy a keresztény értékrendnek a teremtési rendhez van köze, és amikor keresztény értékrendről beszélünk, akkor erre a teremtési rendre kell gondolnunk. (Csak remélni tudom, hogy az erősen korlátos felfogóképességem még éppen elegendő volt az írásod értelmezéshez. Ha félreértettem valamit, akkor az nyilvánvalóan én saram.)
Kérdésemim.
Nem tűnik úgy, hogy ezzel a kereszténység kisajátítja a teremtési rendet? Azért kérdezem, mert a Teremtés könyve és így a teremtés rendje, nem csak a keresztények számára tekintély. Nem volna helyesebb (vagy pontosabb?), ha a teremtési rendet elfogadó összes vallást, világnézetet befoglalnánk ebbe az értékrendbe? Gondolom, Izraelben nem keresztény értékrendnek nevezik azt az értékrendet, ami a teremtési rendre épül, de talán még néhány muszlim országban sem. Mit gondolsz?
Második felvetésem az utolsó bekezdéssel kapcsolatos. Az állításaiddal nincs is problémám, de a következtetés, amit itt lehet olvasni („Julien Benda francia filozófus szavaival: jobb az a társadalom, ahol bár a rosszat cselekszik, de a jót méltányolják, mint az, ahol a rosszat kezdik méltányolni is.”) számomra kihívást jelent. Ugyanis sorrendbe tesz két rossz, helytelen viselkedést, és az egyiket kevésbe rossznak minősíti. Viszont olyan benyomásom van, hogy Jézus pont az ellenkező sorrendet képviseli. Mire gondolok? Ha összehasonlítom a rómaiak és a farizeusok világképét, és gyakorlatát, én úgy látom, hogy a rómaiak nyilvánvalóan a rosszat méltányolták (pl.többistenhit, embereket imádtak istenként, stb), a farizeusok ilyeket nem tettek, ők inkább képviselték a teremtési rendet. Csak éppen képmutató módon. Mégis, Jézus a farizeusok képmutatásával foglalkozott inkább, mint a rómaiak sokistenhitével, vagy a császárkultuszukkal. (Lásd a Mt.23 fejezetét „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok”) A farizeusok kovászától kellett tartózkodniuk a tanítványoknak (Lk.12,1), nem a rómaiak kovászától, pedig a farizeusok jobban képviselték a teremtési rendet. Megfigyelésem szerint Jézus még a liberálisnak tekinthető szadduceusokról is sokkal kevesebbet beszélt, mint a képmutató farizeusokról.
Ezért nekem úgy tűnik, hogy Jézus jobban óv minket (tanítványait) a teremtési rendet leginkább valló, de képmutató farizeusoktól, mint a teremtési rendre többnyire fittyet hányó rómaiaktól, szadduceusoktól, prostituáltaktól, stb.
Nem gondolom, hogy a rómaiak bűnei kisebbek lennének, mint a farizeusoké, sőt, de ennek ellenére — meglátásom szerint — Jézus nagyobb problémának látta a báránybőrbe bújt farkasokat, mint a farkasként támadó farkasokat (Mt.7,15).
Valaki egyszer azt mondta, hogy a képmutatás mindig eggyel több bűnt jelent azokhoz képest, mint akik képmutatás nélkül követik el ugyanazt a bűnt. Pontosan a képmutatás bűnével több. A képmutatás hitelteleníti az igazságot. A hazugság „csak” szemben áll az igazsággal.
Mit gondolsz ezekről?
Szia András!
Nekem is van sok kérdésem. A te két kérdésedre viszont asszem éppen válaszaim is.:)
A teremtési rend kapcsán kérdezed, hogy ha ezt keresztény értékrendnek nevezzük, nem tűnik-e úgy, hogy kisajátítjuk a teremtési rendet. Ezt részben én is kérdezem a cikkben, amikor a keresztény szó helyességére kérdezek rá a teremtési rend kapcsán. Szerintem azért helyes a szó itt, mert bár ugyanabban a teremtésben élünk, egyáltalán nem ugyanazt gondoljuk róla. A hinduk számára a teremtés inkább emanáció, és egyfajta maya, illúzió. A muszlimok sem pont azt értik alatta, amit mi. Az ateisták pedig egyáltalán nem is hisznek a teremtésben, sem abban, hogy annak lenne normatív rendje. Az egzisztencialisták még a lét létezést megelőző lényegében sem hisznek. Szóval amikor keresztény értékrendről beszélünk, a teremtés keresztény értelmezésére is utalunk, vagyis a Biblia teremtésről szóló tanítására.
A másik kérdésed a farizeusságra vonatkozik, illetve arra, hogy vajon az nem rosszabb-e, mint az isteni norma tagadása, a pogányok pogánysága. Szerintem a kérdésedben összecsúszik két dolog: az egyén és a társadalom helyzete. Egyénileg valószínűleg rosszabb annak az ítélete, aki ismeri az igazságot, de nem aszerint él, sőt, másokat is távol tart tőle. Ilyenek voltak a farizeusok, akiket Jézus kárhoztatott. Az ő helyzetük Isten előtt rosszabb volt, mint a római katonáké, akik megfeszítették Jézust, és talán még Pilátus helyzeténél is. A zsidó társadalom azonban egyértelműen jobb helyzetben volt, mint a pogány társadalmak, és ezt Jézus is kiemeli, amikor pozitívan beszél a farizeusok tanításáról (Mt 23,3), és Pál is, amikor hangsúlyozza, hogy a zsidók kiváltságos helyzetben voltak azzal, hogy rájuk volt bízva Isten igazsága (Róm 3,1-8). Pál kétszer is kiemeli, hogy azokat sújtja méltán az ítélet, akik a kegyelemre hivatkozva a vétkezésre buzdítanak, és akik a természet rendjével ellentétest nevezik helyesnek (Róm 1,32; 3,8). Az ő társadalmi hatásuk rosszabb, mint a farizeusoké, miközben a farizeusok a viselkedésükkel szintén ártanak, és Isten előtti helyzetük rosszabb, mint a tudatlanoké.
A farizeus lelkület és viselkedés viszont nemcsak azokra lehet igaz, akik az isteni erkölcs alapján helyezik magukat mások fölé, nézik le a normáik szerint bűnösöket, képmutatók, és tartják távol a bűnösöket Jézustól, hanem azokra is, akik egészen más norma alapján viselkednek így. A mai progresszívek szerintem jellemzően a farizeus-típust testesítik meg, csak azért rosszabb a hatásuk a farizeusokénál, mert olyan norma alapján farizeusok, amely ellenkezik az Isten által teremtett valóság rendjével, az isteni parancsokkal. Ők maguk a farizeusok ítéletében fognak részesülni, és a tanításuk is rombol (szemben a farizeusokéval, amit Jézus bizonyos szempontból követésre méltónak mond).
Ádám, köszönöm gyors a választ.
Ha megengedsz még egy rövid pontosítást…
Az első kérdésem kifejezetten azokra a vallások képviselőire vonatkozott, akik tekintélynek tartják a Teremtés könyvét és ez alapján a teremtés rendjét is elfogadják. Lehet, hogy más következtetésre jutnak, de mégis az 1Móz. alapján teszik ezt. Nem véletlenül példálóztam (a jelenkori) Izraellel, ahol a keresztények csak a harmadik számú vallás, de a Teremtés könyvét (1Móz.) tekintélynek tartja a másik kettő is. (Azt hiszem a muszlimok is.) A többi vallás/világnézet esetében nem gondolom, hogy nagyon releváns lenne a teremtési rendről beszélni.
A másik szempontodat is értem. A társadalmi megközelítés és a személyes megközelítés különbségét.
Azt hiszem, én az egyéntől közelítettem a társadalom felé, te pedig a társadalom felől közelítettel az egyéni megítélés felé. Megvallom, bennem nagy küzdelem van ezzel kapcsolatban, mert értem és megértem ezt a szempontodat, de bennem valahogy nem jut nyugvópontra.
Az apostoli tanítás túlnyomórészt az egyénekhez ill. a gyülekezetekhez szól, és nagyon kevés az, ami a társadalomhoz szól. Arányaiban.
Aztán van egy olyan félelmem (nem is tudom, minek nevezzem?), hogy a régi rendszerünket kezdjük el visszasírni, ahol a teremtési rendet — bizonyos esetekben — jobban képviselték a törvényeink, mint most ebben a mostani keresztény értékrendben. Pl. a prostitúciót törvényileg tiltották (úgy sejtem, ma szabályozott keretek között legálisan végezhető), a munkakerülést is büntették (KMK: közveszélyes munkakerülő), tudtommal homoszexualis élettársi kapcsolatot sem jegyeztek be korábban, ma igen. Úgy rémlik, az abortusz is sokkal-sokkal nehezebb volt a régi rendszerben, mint most.
Persze egy csomó más területen meg nem igazodtak a teremtési rendhez abban a „jó kis” egypártrendszerben. A vezetők meg képmutatók voltak.
Szóval, Julien Benda idézete engem megijeszt, mert elég rugalmasan értelmezhető a jó és a rossz fogalma, még a teremtési rend fényében is. Amint látod, a kérdéseim dominálnak, nem a válaszaim. 🙂
András,
nem akarom elvenni senkitől a jogot, hogy a teremtés rendjére a saját hitvilágán belül utaljon. Bizonyos esetekben ez teljesen rendben van. A muzulmánok esetében viszont azt hiszem, az a helyzet, hogy a teremtésről szóló bibliai beszámolót is a Korán fényében olvassák, és ez komoly torzító hatással bír arra, ahogy a társadalmi berendezkedésről gondolkodnak (noha köztük is vannak értelmezési különbségek). De való igaz: zsidók, keresztények, muszlimok, vagy akár humanisták is hivatkozhatnak a természet rendjére úgy, hogy hasonlóra gondolunk.
A régi rendszerbe (különösen a szocializmusba) nem vágyom vissza, de el kell ismerni, hogy bizonyos kérdésekben távolodtunk azóta attól, amit jónak mondhatunk. És van itt egy definíciós nehézség is. A valóságban számos dolgot nehéz definiálni, de ez nem teszi őket nemlétezővé. Nehéz az értékrend kapcsán is ideálokat meghatározni, de ettől még tudhatjuk, hogy közeledünk-e azokhoz, vagy éppen távolodunk tőlük. Nehezen tudnám például elmondani, hogy hogy is néz ki egy ideális házasság, de azt tudom, hogy az ún. melegházasság nem az, ahogy nem az a férfi macsó viselkedése vagy a nő vezetése sem. A keresztény értékrend definiálásának nehézsége ellenére úgy gondolom, hogy az a társadalom, ahol a férfiak nővé operáltatják magukat, ahol a lányokat prostitúcióra kényszerítik, vagy ahol a méhen belüli gyermeket szabadon megölhetik, Isten akarata ellen való. Keresztényként is azt szeretném, ha ezek nem történnének.
Abban egyetértek veled, hogy a szívben történik a legfontosabb változás, és Jézus is a szívre irányítja a figyelmet. Nem hiszem, hogy a legfontosabb problémákat állami szinten lehetne orvosolni. Ezért az evangéliumot tartom a legnagyobb erőnek az emberi közösségek átformálásához is. De a fenti cikkem nem a módszerekről szólt.
Azt nem értem, miért ijeszt meg a Benda-idézet.
Ádám,
engem kifejezetten érdeklne a teremtett világ és megváltás kapcsolata és a különböző irányzatok áttekintése ebben a kérdésben 🙂 (és az egy az egyben beolvasztás elég vadul hangzik…)
Bálint,
első kérdésedre, ha szabad még annyit válaszolnom, hogy
1. persze, hogy esendőek vagyunk
2. nagyon nem érdemes összemosni a botlásokat a báránybőrbe bújt farkasokkal!
3. az őszinteség alázattal, meg az, hogy ki-ki nem csak a maga hasznát keresi, hanem a másikét is stb. mind mind az úgymond keresztény értékrend része (persze lehet más vallás értékrendjének is része).
4. a gond ott szokott lenni, hogyha az emberi tökéletességet akarjuk hajszolni, tudomást nem véve az első pontról
5. Polányi Mihálynak nagyon igaza van (A következetlenség veszélyei / Túl a nihilizmuson c. írásaiban), hogy az Ádám által már említett múlt századi rezsimek és világégések nem erkölcstelenek voltak, hanem sokkal inkább patologikus erkölcsűek,
6. a 4. pont utópiák hajszolásához, majd a végeredményben disztópiához szokott vezetni,
7. végeredményben a magunkkal való őszinte, alázattal történő szembenézés helyett, amelyet várhatnánk, egy hatalmas látszatépítést kapunk, ami kitermeli a maga báránybőrbe jutott farkasait egyházon kívül és belül, akik még szokatlan módon etetik meg mindenkivel, hogy de hisz ők a bárányok, meg az áldozatok, miközben ez csak a látszat… és legalábbis cseberből vederbe jutottunk,
8. ha ugyan nem rontottunk a helyzeten, mert az újfajta becsapás kapcsán a társadalom jó része annyira sem védett, mint a régi, ismert módszerek kapcsán…
Kedves Ádám!
Nagyon köszönöm és hálás vagyok, hogy szántál időt a válaszokra.
„A keresztény értékrend definiálásának nehézsége ellenére úgy gondolom, hogy az a társadalom, ahol a férfiak nővé operáltatják magukat, ahol a lányokat prostitúcióra kényszerítik, vagy ahol a méhen belüli gyermeket szabadon megölhetik, Isten akarata ellen való. Keresztényként is azt szeretném, ha ezek nem történnének.” Ezzel teljesen egyet értek és ahogy te is, úgy én is tudnám folytatni ezt a felsorolást. Szívem szerint hozzátenném még a válást, a házasság előtti szexuális kapcsolatot, vagy az emberkereskedelmet, a képmutatást, az emberi méltóságot meggyalázó rágalmazást, a hazugságot, stb. Hosszú a sor. Sajnos. 🙁
A Benda-idézet két okból is elbizonytalanít. De ez valószínű csak az én egyéni szoc. problémám. 🙂
1. Nem látom, hogy ez bibliai exegézis eredménye lenne, hogy ezt az apostoli tanítás pl. tartalmazná. Sokkal inkább tűnik filozófiai következtetésnek, bölcsességnek. Ez így számomra túl általános és tetszés szerint értelmezhető és alkalmazható. (Ún. gumi-szabály.)
2. Alapot ad a pogány kultúrák és rendszerek rekonstruciójára, amennyiben azok a pogány értékrendek jobban tükrözik a teremtési rendet, mint a mai gyakorlati „keresztény értékrend”. De, ezt te sem kívánod. Nem vágysz vissza a szocializmusba 🙂 (mellesleg én sem), pedig a teremtési rendet több területen is jobban alkalmazták, mint ma. De pl. a pogány fáraó is jobban alkalmazta a teremtési rendet, mint Ábrahám, amikor Ábrahám beadta Sárát a fáraó háremébe. 🙂
Úgy látom, hogy a Benda-idézet két rossz közül a kevésbé rosszat próbálja definiálni, azáltal, hogy egymáshoz hasonlítja a kettőt. De nem segít eldönteni, hogy két rossz közül melyik a rosszabb. Ezért, személy szerint én szívesebben hasonlítom mindkettőt az abszolút normához, és nem egymáshoz. Miért? Tegyük fel, hogy van két rossz. Az egyik hozzám, a másik hozzád köthető. Ha ezt a két rossz dolgot egymáshoz hasonlítom, sajnos hajlamos vagyok a hozzád köthetőt rosszabbnak tekinteni, mint az enyémet. Ha viszont mindketten a Normához mérjük magunkat, akkor egyik rossz sem tud nyerni, csak az abszolút értelemben vett jó. 🙂 Hát igen, ez az elmélet. A gyakorlat meg az, hogy az élet sokszor rákényszerít minket, hogy két rossz közül válasszunk. Nekem ilyenkor jobban segítenek Jézus figyelmeztetései (pl. Lk.18,9-14, Mt.7,1-5, Lk.9,51-56), mint a Benda-idézet.
Bocs. Hosszú lett. 🙂
Érdekes, amit Benda mondatáról írsz, mert nekem inkább egy általános megfigyelésnek tűnik, aminek a lényege ez: rossz az, amikor valaki a Norma ellen vét, még rosszabb, ha magát a Normát is tagadja. Ez a gondolat (a te szavaiddal) épp a Normához mér, és azt erősíti meg abszolút jóként. Persze, filozófiai, nem bibliai szavakkal, de ez szerintem nem baj, hiszen még Pál is kölcsönvett motívumokat világi bölcselőktől, amikor azzal tudta illusztrálni a mondanivalóját. Remélem, nem értem félre az ellenvetéseidet.
A blog működtetőjének ismeretgazdagsága, valamint saját ismereti hiányosságaim miatt előfordul, a poszt üzenetében több mindent nem értek. Viszont ebben segítségemre vannak az írás alatt megjelenő kommentek. Ez történi most is. Ezért megköszönők minden kommentet (régebbieket is), amik segítenek a megértésben.
Kedves Ádám!
Azt hiszem, nem értesz félre, ami az érveink közös metszetét illeti. A többiben vagyok bizonytalan. Úgy láttam, hogy remek írásod a Benda-idézetre futott ki, mint következtetésre. Én pedig az idézet következtetésének általános érvényét nem véltem felfedezni a Bibliában, e azt sem tagadom, hogy lehet rá példát találni.
A legutóbbi megjegyzésed sokat segített nekem, hogy jobban megfogalmazzam a hiányérzetemet. (Az ellenvetés szót erősnek érzem.) Tehát, számomra a Benda-idézet inkább egybites, azaz csak két opciót felvető összehasonlítás. Igazad van, utal a Normára, de a teljes kép leírásához minimum két bit szükséges, vagy még több. 🙂 Itt egy leegyszerűsített változat:
1. Rosszat méltányol, rosszat cselekszik. (rómaiak, sok pogány)
2. Jót méltányol, rosszat cselekszik. (farizeusok, képmutatók)
3. Jót méltányol, jót cselekszik. (Jézus)
4. Rosszat méltányol, jót cselekszik. Ez értelmezhető úgy is, hogy nem tudatosan, de a jót méltányolja, ezért cselekszi a jót (pl. sok erkölcsös római)
Amennyiben jól értelmeztem az idézetet, akkor az az első két pont között állított fel prioritást, a többiről pedig nem beszél. (Ha akarom, logikailag a negyedik is beletartozhat az idézetbe, de ez nem egyértelmű.)
A hiányérzetem abból fakad, hogy a jó cselekvése nem is szerepel az idézetben, mintha az nem is lenne opció. Csak olyan opciókat említ meg, hasonlít össze, amelyekben csak a rossz cselekvése van említve. Szvsz ezzel egy olyan üzenetet küld azoknak, akik a rosszat akarják cselekedni, hogy a többi rossz cselekvőt azzal nyőzheted le, ha látszólag méltányolod a jót. Cselekedni nem szükséges, elég csak társadalmi szinten megkövetelni azt másoktól. (Szerintem erről a 2-es opcióról rengeteget beszélt Jézus, itt egy egész fejezetben: Mt.23. Ez így kezdődik: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik.”)
Summa summarum, nekem az idézetből két dolog hiányzik. A hármadik opció lehetősége, ill., hogy máshová teszi a hangsúlyt, mint amit én Jézus, ill. az apostolok tanításaiból látok. Persze lehet, hogy tévedek.
Azt hiszem, midössze ennyi a hiányérzetem. Feldolgozom. 😀
András,
Benda leíró módon jellemezte a nyugati kultúrát („az emberiség kétezer évig cselekedni ugyan a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta”), hogy rámutasson arra a változásra, amit saját generációnkban érzékelünk. Én csupán azért utaltam rá, mert ezzel történetesen egyetértek. De nem ennyit állítok csak a cikkben, ahogy feltételezem, Benda sem csak ezt a két opciót látta maga előtt. De bölcsészek sokszor nem zárnak le gondolatmeneteket, hanem rámutatnak egy-egy jelenségre, vagy annak egy aspektusára, hogy megtermékenyítsék mások gondolatait azzal, amit látnak. Sőt, szerintem sokszor Jézus is pontosan ezt teszi.
Kedves Ádám!
🙂
Mi a meglátásod a következő gondolatról?
Mivel a nyugati kultúrára ez Benda leíró jellemzése: „az emberiség kétezer évig cselekedni ugyan a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta”, Isten egyszerűen ítéletet tart ezen a kultúrán. Benne a nyugati egyházzal. Az előttünk álló veszedelem tehát valójában Isten ítélete, amit most az „aktuális asszírok”, mint Isten eszközei hajtanak végre.
Ádám,
Köszönöm a válaszodat. Azért is hálás vagyok ezért a cikkért, mert a lehető legmeggyőzőbben és leghiggadtabban fogalmazol meg egy viszonylag elterjedt álláspontot, így én is meg tudom mérni, hogy jogosak-e az ellenvetéseim.
Ezt írod: „nem épp ellenkezőleg, az az igazán veszélyes, amikor a jó méltányolása is elvész?” – majd a totalitárius rendszerek példáját hozod. Belátom, az általam felvázolt veszély (ti. hogy a nép „biankó csekket” ír alá, amíg a hatalom keresztény elveket vall) inkább a középkori nyugati berendezkedéssel fenyeget, mint a 20. századi totalitárius rendszerekével.
De a gondolatmenetem inkább a következő: egy demokráciában a nép szavaz bizalmat a hatalomnak, és ez teszi azt elszámoltathatóvá is. Ha a nép úgy gondolkodik, hogy a keresztény elveket valló minden esetben preferálandó a keresztény elveket nem vallóval szemben, akkor nem adja túl „olcsón” ezt a bizalmat? Nem élhet ezzel vissza egy képmutató hatalom?
Őszintén szólva szerintem a demokrácia párszáz éves története fényében nem reális azt mondani, hogy az alternatíva – legalábbis rövidtávon – szükségszerűen a totalitarizmus.
András,
szerintem is erről van szó. A Róma 1 szépen leírja ezt a folyamatot a társadalmakban. Az emberek nem imádják Istent, hanem felcserélik őt a teremtményeire, Isten kiszolgáltatja az embereket a vágyaiknak, végül maguk is azzal értenek egyet, aki a gonoszt cselekszi.
Bálint,
ha jól olvasok a sorok között, akkor Téged az aggaszt, hogy a keresztény értékrendre való hivatkozás olyan bizalmat kölcsönöz a jelenlegi kormányzatnak, amely bizalom leple alatt azt tesz, amit akar. Javíts ki, ha rosszul dekódoltalak.:) Ha ez van a kérdésed mögött, akkor a választ passzolnám, mert sok oldalról kellene a válaszomat indítanom, és akármit írok, nagyon félrevinné a fenti posztom szándékát.
Abban egyetértek veled, hogy a demokráciának biztosan nem csak a totalitarizmus az alternatívája. Montesquieu szerint a demokrácia az emberek erkölcsére épül, a monarchia (vagy arisztokrácia) a tiszteletre, a diktatúra pedig a félelemre. És a három modellen belül is van elég nagy tér a változatoknak. Azért hoztam a két 20. századi totalitárius rendszert példának, mert mindkettő tudatosan és deklaráltan (!) túllépett a keresztény erkölcsön, és elképesztő nyomorúság lett a következménye. Nem önmagában a totalitarizmus miatt, hanem azért, mert a keresztény emberkép ment ki a rendszer mögül.
Szerintem ma hasonlóan aggasztó folyamatok játszódnak a posztkeresztény nyugati kultúrákban, csak még a szárnyaikat bontogatják. Ezeket a folyamatokat egyelőre főként a keresztény értékrend maradványai gátolják, mondhatnám úgy is, hogy a só tartja vissza a nagyobb romlást. Szerintem addig jó, amíg csak az a problémánk, hogy akik a keresztény értékrendre hivatkoznak, nem élnek a mércéjük szerint. Akkor van az igazi gond, amikor a mércét is sutba vágják, vagy olyan új mércére cserélik, amilyennel most nyugaton kísérleteznek. Kis sziget vagyunk egy nagy tengerben.
Ádám, köszönöm a válaszodat. Nem akarom rabolni az idődet, de két pontra reflektálnék még.
Nem csupán az aggaszt, „hogy a keresztény értékrendre való hivatkozás… bizalmat kölcsönöz a jelenlegi kormányzatnak.” Hanem az, hogy ha valaki azt képviseli, amit a cikkedben leírtál, azzal gyakorlatilag megígéri a kormányzatnak, hogy bármit tesz, támogatni fogja mindaddig, amíg a teremtési rend mellett hitvallást tesz. Ez szerintem azért veszélyes, mert egy kormányzatnak drasztikusan csökkenti a motivációját a tisztességre (nem csak magánéletben, hanem politikában is), ha jelentős mennyiségű szavazó feltétlen támogatásáról biztosította.
Nagyrészt osztom az aggodalmaidat a nyugati tendenciák kapcsán. De szerintem Magyarország nem egy kis sziget a progresszivizmus tengerén, hanem mezsgye a nyugati progresszív és a keleti autoriter (orosz, török stb.) tenger között. A félelmem, hogy a te érvelésed legitimálja, hogy az utóbbiba alámerüljön.
Bálint,
ha az elmúlt tíz évben olvastad az írásaimat, akkor láthattad, hogy tőlem nem kapott a jelenlegi kormányzat bianco felhatalmazást, hogy bármit tegyen (nem mintha az engedélyemnek lenne jelentősége). Többször olvashattál itt kritikus posztokat, mint támogató posztokat. Ami mellett mindig kiálltam, azok a kereszténységből származó értékek, nem a Fideszből vagy máshonnan származó értékek. De a keresztények támogatása egyébként is nagyon kevés egy magyarországi politikai erőnek ahhoz, hogy hatalmon lehessen. Ha például nem csinál jó gazdaságpolitikát, esélytelen, hogy megnyerje a többség (vagy a kormányzáshoz elégséges mennyiségű ember) szavazatát. A Fidesz szerintem elsősorban azért nyer újra és újra, mert sikeres.
Hogy a jelenlegi magyar kormány közelebb áll-e a keleti autoriter rendszerekhez, mint annak idején Gyurcsány fura regnálása, vagy a Fekete-Győr által vizionált új korszak, arról sokáig beszélgethetnénk; ahogy arról is, hogy vajon a nyugati joguralmak a demokratikusabbak-e, vagy a „mezsgyén” megvalósuló többségi demokráciák, de ez megint messze vezetne a posztomtól, ami nem a magyar kormány megítéléséről szól, hanem arról, hogy beszélhetünk-e bármilyen értelemben keresztény értékrendről.
Abban viszont igazad van, hogy bizonyos témák időnként kitakarnak más témákat, mert valamiért fontosabbá válnak azoknál. Az ellenzéki oldalon ma az Orbán-ellenesség kitakarja például a Jobbik hagyományos antiszemitizmusát (!), ami annak, aki politikailag a 90-es években szocializálódott, amikor mindent az antiszemitizmussal mértek, egészen elképesztő fejlemény. De a politikai ügyek mindig kontextusban jelennek meg, és az én arányérzékemet is tagadhatatlanul befolyásolják azok az ideológiai változások, amelyek nyugaton az elmúlt években mentek végbe. A cikkben pont arra akarok rámutatni, hogy szilárd pontokhoz igazodjunk, ne a kor viszonylagosságához.
A természetjog/ teremtés rendje VS „progresszív” gondolkodás” (?!) ” sajátos fejleménye, hogy Izraelben komolyan fölmerült a Muszlim Testvériségből kinőtt Iszlám Mozgalom pártjának, a Ra’am- nak a bevétele a jobboldali kormánykoalícióba. Ráadásul a két vallásos zsidó párt az Egyesült Tórai Judaizmus és a Tóra Szefárd Őrzői ( Shas) pártolja az ügyet ( Shas, ami egyébként kényszerből vette föl a nevét, és nem csak a szefárdok, de a nem-szefárd vallásos mizrahi zsidók pártja, jemeni, iraki, iráni sőt etióp falassa zsidóké .)
Egyébként nekem tetszene a fejlemény, óriási lépés lenne az Izraelben élő palesztin kisebbség integrációja felé, és nem a progresszív baloldal csinálná.
A közös pont ami összeköti őket a család védelme a teljes újra definiálással szemben. A pártvezető fogorvos, Mansour Abbas ( Manszúr Ábbász ) ott indult el a zsidó jobboldali pártok felé, amikor a genderideológia és melegjogi kérdések miatt összeveszett a többi
izraeli arab párttal, és a zsidó baloldali pártokkal.
Érdekes fejlemények azért. Pedig keresztény speciális értékek ugye nincsenek jelen. A rabbinikus Judaizmus is eltér a kereszténységtől , az iszlám pláne, de vannak erős közös pontok is.
Azért nehéz erről értekezni, mert könnyen beleeshetünk Desartes csapdájába: Gondolkodom, tehát vagyok. Vagyis versenyző ontológia leszek, pusztán azáltal, hogy a megfigyelő kap nagyobb a szerepet a megfigyelés tárgyával szemben. A vallás és a racionalitás szétválasztása kudarcos kísérlet. Láthatólag nem alakult ki közös, szekularizált morál. Én úgy gondolom – tehát nem hiszem, hanem gondolom (!) – hogy a kereszténység normatív, tehát abszolút igazságot tartalmaz. Hogy ne essek Descartes csapdájába, logikailag két következtetés kell tennem.
I. Nincs igazam. Folyamatosan kétségeimnek kell lennie afelől, hogy amit gondolok vagy teszek az igaz-e, és abból kell kiindulnom, hogy nem igaz. Ez fáradságos, de megéri. Ez egy minőségi gondolkodást eredményezhet (ez független a végzettségtől, az intelligenciától is, mindenki a maga szintjén). Ez maga a mi bűnös mivoltunk, és az ellene folyó folyamatos küzdelem, amit csodálatosan ír le Luther a 95 tétel első 4 pontjában, ide is másolom:
Amikor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.
Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.
De nem is vonatkoztathatjuk kizárólag csak a belső bűnbánatra, mert a szív töredelme mit sem ér, ha nem hozza magával külsőleg a bűnös mivoltunk elleni sokoldalú halálos küzdelmet.
Ez a gyötrődő küzdelem tehát mindaddig tart, míg az ember gyűlöli vétkes önmagát (ez az igazi belső bűnbánat), vagyis a mennyek országába való bemenetelig.
Ha megfelelően kritikus vagyok önmagammal szemben, akkor, és csak akkor másokkal szemben is az lehetek. Én megköszönöm a keresztény vagy nem keresztény politikusnak, társadalmi aktivistának és egyéb jótevőimnek, hogy helyettem már gondolkodtak, de nem kérek belőle.
II. Milyen módszerrel közelítsek a kereszténység normatív igazságához? Itt két olyan tényezőt szeretnék kiemelni, ami nekem hiányzik Ádám írásaiból, de ez nem az ő problémája, hanem az enyém.
II/1. Inkulturáció: Azt jelenti, hogy az evangélium beépül egy adott nép, vagy közösség kultúrájába. Tehát véletlenül sem azt jelenti, hogy az adott közösség adja fel a kultúráját, mert megérkezett hozzájuk a misszió. Mert az valóban nagyon jó lenne, ha egy világtól elzárt törzs tagjai, a Los Angeles-i melegklubok és a magyar házi pálinkafőzdék törzsközönsége egyszerre dobná el, ami a kezében van, és megtérne, de ez valahogy nem jön össze tömegesen. Ha ugyanis keresztény vagyok, akkor hiszem, hogy a Szentlélek, nem pedig én – ld. I.pont – fogja kimunkálni bennük az irányváltást.
II/2. Ökumené: Én úgy gondolom, hogy a keresztények közötti szembenállás már nem botrány, hanem annál sokkal rosszabb: nevetséges. Jóval nagyobb energiát kellene fektetni abba, hogy azt keressük, ami közös, nem pedig azt, ami elválaszt.
Én itt egy kis személyes, amolyan módszertani leírást adtam az én keresztény értékrendemhez, amelyhez köszönöm az igényes írást és a hasonlóan igényes hozzászólások adta inspirációt.
Jézus földi pályája során (és hiszem, hogy a Szentlélek által ma is) lépten-nyomon kihívás elé állítja az ún. „keresztény értékeket”: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy…” – sem a család, sem a nő és férfi viszonyában, sem a társadalmi struktúrában stb. nem „a Rend”, „a keresztényi értékrend”, a természeti, ill. kialakult, teremtésinek gondolt/hitt/remélt stb. rend megszilárdításáért jött, sőt, „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával…” (Mt 10,35) – és egy sor további igehelyet lehetne még említeni. Ő az emberi szívben akart rendet teremteni, ott akarta helyreállítani „a keresztény értékeket” – ami aztán persze óhatatlanul kisugárzik az ember környezetére.
Kedves Rita,
ezzel egyetértek, a posztban próbálok is valahogy rámutatni, mert fontos. De most inkább azt a kérdést vetettem fel, hogy létezik-e egyáltalán a rend, amelyhez a szívnek és az életünknek igazodnia kell, vagy amelytől az Isten országa magasabb szempontjai akár el is szakíthatnak. Azt látom, hogy maga Jézus utal erre például a Mt 19-ben.
Értem a felvetésedet és annak látszólag egy marginális/ elméleti/ és társadalmi aprópénzre bajosan váltható részéhez had szóljak hozzá az opponálás szándékával.:
„Ha a teremtés kérdését egy az egyben beolvasztjuk a megváltásba (ahogy több teológiai és lelkiségi irányzat is teszi), akkor a keresztény értékrend értelmezhetetlen fogalom, sőt, a megváltás ellensége lesz, az arra való hivatkozást pedig ördögien ravasz csapdának fogjuk látni, báránybőrnek, amely mögött farkas leselkedik ránk. A keresztény értékrendnek csak akkor van pozitív jelentése, ha a teremtett rendnek is van szerepe a teológiánkban.”
Az olyan szektás gyanakvást én is levegőtlennek gondolom, ami csak a hívő falakon belül érvényes igazságokban hisz és az csak egyház keresztmetszetén át veszi észre a világot. Különösen, ha Egyházképe se történelmi se dogmatikai kiterjedéssel nem rendelkezik, tehát meglehetősen alkalmi és kétdimenziós. Ha azonban a páli Egyházképpel dolgozunk, meg lehet az okunk a gorumék finnyásságára, az-az, hogy megkülönböztessük azt az értékrendet, amit semmi más nem termel ki csak a gyakorlati Krisztuskövetés. Ez úgy szemléli az Egyházat, mint az Új Teremtés előszobáját. Tehát nem tagadja az régi teremtés rendjét, de azt egy a már beteljesülés előtti fázisban elvetélt rendnek tartja, ami nem érte meg a hosszú házaság a közös utód és az abból kinövő társadalom tényét sem. Ez a rend romjaiban is fenséges és bír konzerváló érvénnyel és vonzó eszménynek sem utolsó. Amit viszont a keresztények vallanak több ennél. Nem csak a régi tömlőhöz keres újbort, hanem az újbort új tömlőbe önti. Tehát nem csak annyit mond, hogy a régi teremtés rendje jó, de az ember bukott és rendetlen, hanem, azt is mondja, hogy a krisztusi új ember értékei nem érthetetlenek, de követhetetlenek másnak. A Krisztusi természet nem egy olyan világot szolgál, amilyen az Éden volt, hanem egy olyat, amivé az éden sosem volt csak tartott. Az Éden kezdettől Krisztusra nézve teremtetett, tehát nincsen keresztény értékrend Krisztus nélkül, de nem is áll meg nélküle. Belső megújulás nélkül nem lehet hordani a keresztény értékrend palástját, mert az vagy képmutatáshoz, vagy a Róma 7 -hez vezető küszködéshez vezet. De! Ezek a zsákutcák válhatnak a megtérés előszobájává is. Az újszövetség Igehirdetője mégis az új szívet hirdeti meg és az új szívből csalogatja ki azokat az értékeket, amik nagyon drágák neki.
Tehát van keresztény értékrend, de csak Krisztusban és a Krisztus az egész világ Ura, de csak keresztények vallják annak.
Barni,
ezzel teljesen egyetértek: Amit viszont a keresztények vallanak több ennél. Nem csak a régi tömlőhöz keres újbort, hanem az újbort új tömlőbe önti. Tehát nem csak annyit mond, hogy a régi teremtés rendje jó, de az ember bukott és rendetlen, hanem, azt is mondja, hogy a krisztusi új ember értékei nem érthetetlenek, de követhetetlenek másnak.
Én is pontosan erről az is-ről beszélek. A posztban is hangsúlyozom ezt a kettősséget. Viszont éppen emiatt nem teljesen értem az utolsó mondatodat: Tehát van keresztény értékrend, de csak Krisztusban és a Krisztus az egész világ Ura, de csak keresztények vallják annak. Ez pont az is-ből nem következik. Mi, keresztények, egyszerre élünk az eljövendő világ reménységében, és a jelen teremtés keretei között. Ha Isten hűséges az első teremtéséhez (ott a szivárvány az égen!), akkor mi sem lehetünk hűtlenek iránta. Isten szeretete az első teremtése iránt a mi felelősségünk alapja is.
Szóval az utolsó mondatodig nem éreztem opponálásnak, amit írsz, az utolsó mondatod pedig ebben a formában nem következik az előzőekből (sem a Szentírásból).