Keresztény egyházak, gyülekezetek és szervezetek önazonosságuk meghatározásában két – egymással összefüggő – identitáscsapdába kerülhetnek. Azért csapdák ezek, mert a szervezetek és közösségek, amelyeknek az identitása e kettő valamelyikében torzul, éppen a torzulás miatt nem képesek felismerni, hogy probléma van.
1. Az egyik csapda az, amikor Isten igéje helyett saját magukat teszik vonatkoztatási ponttá önmaguk számára.
Ez talán elvontnak hangzik, de hadd mondjak rá néhány példát. Amikor egy egyház a Szentírásra úgy tekint, hogy az saját tágabb hagyományának a része, nem pedig normája, a felekezet önmaga számára válik referenciává. Hasonló a helyzet, amikor egy egyház önmagát teszi a Szentírás és a hagyomány tévedhetetlen értelmezőjévé. Ilyenkor a felekezet lényegében korrigálhatatlanná válik, mert minden belső korrekciója önmagából fog következni, nem Isten igéjének a standardjából.
Ugyanez történik, amikor egy keresztény szervezet saját vezetőjét tekinti referenciapontnak. A megfellebbezhetetlen vezetőt Isten igéje nem tudja megmérni, ezáltal végső soron a közösség sem Isten igéjéhez igazodik, hanem saját vezetőjéhez. Ez akkor is igaz lehet, ha a vezető folyamatosan a Bibliára hivatkozva támasztja alá a tekintélyét. A probléma szinte biztosan fennáll, ha a vezetőt nem lehet bírálni, vagy ha az igemagyarázatát nem veti alá mások kontrolljának.
Nagyon hasonló probléma, amikor egy keresztény egyház, szervezet vagy gyülekezet úgy egyensúlyoz a belső irányzatai között, hogy mindig a szélső vélemények között elhelyezkedő irányt követi. Bölcsnek tűnhet az ilyen egyensúlyozás, és sokszor valóban ez szolgálja a békés együttélést, nem nehéz azonban belátni, hogy ilyenkor a közösség számára a közösség pillanatnyi és esetleges összetétele jelöli ki az igazságot, nem Isten igéje.
A fenti probléma sokszor a nyelvhasználatban is tetten érhető. Amikor a szervezet vagy közösség válik önmaga számára referenciaponttá, egyre gyakrabban kerül szóba a közösség vagy szervezet neve úgy, mint ami annak belső értékét megméri. A lényeg az oda tartozás, vagyis hogy a közösség mi vagyunk. A kint vagy bent levést a közösséghez vagy szervezethez való lojalitás határozza meg, a közösséget azonban csak önmaga. Az ilyen közösség vagy szervezet általában összezár a kritikával szemben.
Amikor egy keresztény szervezet önmagát tekinti vonatkoztatási pontnak, a közösség változásait nem valamely külső mércéhez való igazodás okozza, inkább a szervezet belső nehézkedése, illetve a külső hatásokkal való sodródás. A szervezet emiatt úgy kerülhet távol mind eredeti önértelmezésétől, mind Isten igéjétől, hogy a távolodást belülről nem is észlelik.
2. A másik identitáscsapda az, amikor egy keresztény szervezet, egyház vagy gyülekezet az identitását egy másik egyháztól, gyülekezettől vagy szervezettől való különbözőségében határozza meg.
Az ellenazonosításból eredő antiidentitás ugyanazt a problémát hordozza magában, mint az előző, hiszen viszonyítási pontként azt a közösséget vagy szervezetet használja, amelytől megkülönbözteti magát. Ne tévesszen meg bennünket az, ha az antiidentitást Isten igéjével támasztják alá. A megkülönböztetésben természetesen szerepet játszhat Isten igéje, de nem az a legfőbb energiája, hanem a reakció. Ezt az identitást akkor is a (másik) szervezethez való viszony határozza meg, ha ennek igazolásaként a Bibliára hivatkoznak. Gyakran igaz, hogy amilyen súlyos volt az eredeti szervezet identitásproblémája, olyan súlyos lesz a reakció identitásproblémája is.
Azokban a keresztény szervezetekben, amelyek reakcióként születtek, ugyanúgy megfigyelhetők az eredeti szervezet problémái, mint abban a szervezetben, amelytől elszakadtak. Ha például az eredeti szervezetben autoriter vezetés volt, az új szervezet irtózik mindenfajta hierarchiától és tekintélytől; ha az eredeti szervezet az öntevékenység szervezetlenségébe fulladt bele, az új szervezet kézi vezérlésű lesz; ha az eredeti szervezet dogmatikusan ragaszkodott az igazsághoz, az új a nyitottságot és a kreativitást fogja mindenek feletti értéknek kezelni. A gyökérproblémák azonban nem változtak: az új szervezetet ugyanúgy a tekintélyhez vagy a bizonyossághoz való helytelen viszony határozza meg, mint a régit. Az új szervezet a másik szervezethez – és annak betegségéhez – képest létezik.
Az egészséges keresztény szervezetek és közösségek egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem önmagukhoz igazodnak, nem is más keresztény szervezetekhez vagy közösségekhez, hanem Isten igéjéhez. Ebből fakad alázatuk, hiszen Isten szava fényében jól látják saját hiányosságaikat. Az Isten igéjéhez való viszonyukból származik belső tartásuk is, mert küldetésüket Istentől veszik el, így az alapvetően proaktív és pozitív, nem reaktív és negatív. Az egészséges keresztény szervezetek és közösségek ugyanakkor nincsenek tudatában sem alázatuknak, sem belső tartásuknak, mert a figyelmüket Isten szavára irányítják, nem önmagukra vagy más közösségekre.
„Az egészséges keresztény szervezetek és közösségek egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem önmagukhoz igazodnak, nem is más keresztény szervezetekhez vagy közösségekhez, hanem Isten igéjéhez.”
Csakhogy (szinte) minden keresztény közösség úgy gondolja, hogy ő Isten igéjéhez igazodik 🙂 Itt jön be a hagyomány szerepe, amit nem lehet megkerülni, sem a ‘nagy’, sem a ‘kis’egyházaknál – mivel az ige értelmezése, mint tudjuk, egyáltalán nem olyan egyszerű és egyértelmű, mindig kell valamihez igazítani az értelmezést (te pl. az evangelikalizmus ‘tételeihez’.)
A hagyomány fontosságát én sem tagadom, csak ahogy Jézus tanította (Mk 7,13), Isten igéjét szeretném fontosabbnak tartani. Melyek egyébként szerinted az evangelikalizmus tételei?
Karishoz hasonlóan én is a konklúzióból idézek, csak egy
picit hosszabban.
„Az egészséges keresztény szervezetek és közösségek egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem önmagukhoz igazodnak, nem is más keresztény szervezetekhez vagy közösségekhez, hanem Isten igéjéhez. Ebből fakad alázatuk, hiszen Isten szava fényében jól látják saját hiányosságaikat. Az Isten igéjéhez való viszonyukból származik belső tartásuk is, mert küldetésüket Istentől veszik el, ………………………………………”
Úgy gondolom, e földi létben fontos szerepük van a ke –
resztény szervezetek és közösségeknek, ám nagyszerű,
hogy Isten egyénileg formálja övéit ott, ahova őket he –
lyezte, ahova küldetésük szól. Ha pedig szempontként
ez az elsődleges, akkor meg is őrzi őket az „identitás –
csapdáktól”.
Ebben a személyes kapcsolatban hatékony az alábbi Ige:
„Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentuma, mely –
nek pecsétje ez: Ismeri az Úr az övéit, és: Álljon el a hamis –
ságtól mindenki, aki Krisztus nevét vallja.” (2 Tim. 2:19)
Mivel az Úr ismeri az övéit, és övéi ismerik Őt, bölcsességet
és erőt kapnak követni e föntebbi tanácsot. A felismert
hamisságtól elállnak, mert számukra az alábbi tanács is
nagyon fontos:
„Csakhogy amire eljutottunk, abban egy szabály szerint
járjunk, ugyanazon értelemben legyünk.” (Filippi 3:16)
ugyanis:
„…… mindegyikünk maga ad számot magáról az Istennek.”
(Róma 14:12)
Ez egy nagyon elgondolkodtató téma.
Ahogy az ember az egyház történetét olvassa, és megismerkedik a századok hitvitáival, szakadásaival, a gyülekezetek problémáival, az ellentétes tanításokkal, komolyan elgondolkodik rajta, vajon voltak-e, lesznek-e, valaha is, hosszútávon egészségesen működő gyülekezetek.
Ahogy írod Ádám, az egészséges gyülekezetek az Isten igéjéhez igazodnak. De én azt látom, és úgy gondolom, bármennyire is akarnak a vezetők igazodni az igéhez, emberekből állnak a közösségek, és ha az emberek nem akarnak Isten igéjéhez igazodni, akkor előbb utóbb felszínre jönnek az ellenségeskedések, elégedetlenségek, kritizálások, majd később a szakadások.
A leg igeibb gyülekezetekben is, előbb utóbb megnyilvánulnak az egyéni emberek gondolkodása, indulata, személyisége.
Teljesen egyetértek az írásoddal, nem is azt cáfolva írom ezt, inkább csak tovább gondolva a témát.
Lehet-e olyan közösséget létrehozni, ahol évtizedekig egy szívvel lélekkel, egységben menetelnek együtt a testvérek?
Az egyháztörténelem során sok ébredés indult el, új erővel, Isten friss szeretetével, az Igéhez való visszatéréssel, lelkes, őszinte vággyal.
Metodisták, husziták, kálvinisták, pünkösdisták, karizmatikusok…. stb. stb. Mind, mind, újra visszavitték az embereket Isten jelenlétébe, az Új életre.
Azután elmúlnak az évtizedek, és a gyülekezetekben, csalódott, frusztrált, testi emberek üldögélnek, akiknek a hitük és Isten iránti szeretetük, már meg sem közelíti a kezdetet.
Ez most csak egy hangos gondolkodás igazán, és lehet, egyáltalán nem állja meg a helyét.
Valahogy én azt látom, előbb – utóbb minden egyházi szervezet, gyülekezet, elindul a lejtőn. A lendület megáll, és mint egy golyó, kezd lelassulni, majd, szinte észrevétlenül elkezd stagnálni.
Amiket írtál azok valóban valós csapdák.
De ahogy Karis is írta: „Csakhogy (szinte) minden keresztény közösség úgy gondolja, hogy ő Isten igéjéhez igazodik „.
Talán ahhoz, hogy hosszútávon egy gyülekezet egészséges és friss maradjon, az szükségeltetik, hogy a vezető mindvégig egészséges gondolkodású, és érzelmű ember maradjon…. de ez még sajnos kevés a hosszútávú fennmaradáshoz, szerintem…. mert ha a tagok egy része viszálykodó, irigykedő, törtető, versengő, sértődékeny, túlérzékeny stb.,…..
szóval nem tudom, lehet-e olyan közösséget létrehozni, ahol évtizedekig egy szívvel lélekkel, egységben menetelnek együtt a testvérek ….,
nem tudom, nem tudom…
Abban viszont hiszek, hogy egy ember végig menetelheti az egész életét, Isten iránti lelkes szeretetben.
De annak ellenére amit írtam, abban is biztos vagyok, hogy a gyülekezet a test, a fej pedig maga Jézus.
Tavaszieperhez hasonlóan szintén csak gondolkodom:
– két (bibliai értelemben is) keresztény felekezet között a különbségek csak másodlagos (in dubiis) kérdésekben lehetnek;
– szakadások több okból jöhetnek létre pl.: i) az Igétől való elhajlást nem tudják/akarják tolerálni akik „kipróbáltak” (1Kor 11,19); illetve ii) ha másodlagos kérdéseket jelölnek meg az egy gyülekezethez tartozók (okszerűen: a vezetők) az egység alapjaként, ám ebben nem mindenki akarja követni őket;
– Pál és Péter is külön említette a mások hitén (meggyőződésén), illetve a gyülekezeteken való uralkodás jelenségét, mint kerülendő attitűdöt (2Kor 1,24; 1 Péter 5,3). Amennyiben egy vezető azt várja el, hogy a gyülekezete tagjai minden – nem lényeges – kérdésben osszák az álláspontját, a meggyőződését, a „látását”, ott könnyen létrejöhet egy olyan helyzet, amelyben egyébként egészséges lelkű, de az adott kérdésben nem azonos álláspontot elfoglaló hívők ellenállnak ennek a törekvésnek;
– ezt az ellenállást a vezető megélheti akként, hogy a személye, illetve az Isten általa reprezentált munkája került támadás alá;
– ha a vezetőnek ez a szubjektív élményét a közösség visszaigazolja (mert – Ádám megfogalmazásában – a keresztény szervezet önmagát vagy saját vezetőjét tekinti vonatkoztatási pontnak) akkor elő is áll a fent ii) pontban jelölt szakadáshoz vezető alaphelyzet;
[- és akkor még nem beszéltünk arról, hogy ha egy keresztény közösség az egység alapjaként nem másodlagos teológiai, hanem a világ által kijelölt harcmezőkön való (pl. politikai) állásfoglalásokat határoz meg;]
– sokat segít egy ilyen helyzetben, ha van kommunikáció a vezetők és a közösség tagjai között, ez azonban a másodlagos teológiai, illetve külső szempontokat az egység alapjaként meghatározó közösségekben – a jelenség belső logikájából adódóan – gyakran nehézségekbe ütközik;
– sokat segít, ha a vezető nem a személye elleni támadásként él meg egy ilyen – a közösség tagjai által feltett kérdésekben, ellentétes álláspontok megfogalmazásában megnyilvánuló – helyzetet. Ehhez nyilván egy olyan szervezeti kultúrára van szükség, amelyben a párbeszéd, a különvéleményeket megfogalmazók iránti tisztelet természetes része a közösségi életnek;
– sok frusztráció okozója lehet az, hogy egyes, a közösség részéről erőltetett másodlagos kérdések, illetve evilági koordinátarendszerek elfogadtatásával (olykor üdvösségi kérdéseként való tálalásával) kapcsolatban kialakult intuíciók nem kerülnek értelmezésre és kibeszélésre;
– a bibói mondást parafrazeálva: kereszténynek lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, „egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. Aki fél nem lett teljessé a szeretetben, azaz, a félelem az oka a gyűlöletnek, vagy a közönynek, ami meglapul, minden kirekesztésre (az identitását a másokkal szembeni önmeghatározásra) épülő közösségi technika mélyén.
Minket pedig arról kell megismernie a világnak, hogy szeretjük egymást.
Aki fél nem lett teljessé a szeretetben, azaz, a félelem az oka a gyűlöletnek, vagy a közönynek, ami meglapul, minden kirekesztésre … épülő közösségi technika mélyén.
Akkor a félelem lehetne akár a harmadik identitáscsapda, nem?
A félő embernek is Isten Igéjéhez kell viszonyulnia amely tükör számára…
Chaim Potok a kiválasztott c. regényében azt írja hogy a csodálatos közösség évek alatt elkorcsosul. A neve ami pozitív jelentést hordozott , szitokszóvá válik. Vissza lehet-e térni az elkorcsosulás előtti állapotba? Ennek az írásnak a fő mondata szerintem, hogy ” Egy szervezet úgy kerülhet távol mind eredeti önértelmezésétől, mind Isten igéjétől, hogy a távolodást belülről nem is észlelik.” Engem ez a mondat ragadott meg. Tényleg a kulcs alázattal az igén csüngeni, és ehhez bevallani, hogy nem értünk szinte nagyon sok mindent. És nem tudjuk konszenzusra se juttatni. De ez nem azt jelenti hogy nem lehet, csak a szűkös gondolkodásmódunkkal nem tudjuk. Szánalmas próbálkozás sokszor az embereknek hogy logikai sorokba szedik a teológiájukat és ami nem illik bele kidobálják ,pedig csak az ő szánalmas agyuk nem tudja az élet rengeteg összefüggését megérteni
meg nem ismerik be azt hogy nem értik alázattal ,mert nem is lehet
csak Isten tudja .. mennyivel bölcsebb az imaórák liturgiájának szövege , ami közös örökség, ami sokszor kigyűjti az ellentéteket egy imában, és látjuk hogy mindegyik igaz ,csak nekünk ellentét ,de Istennek nem , És mindegyik igaz ,az embernek alázattal kell közeledni az igéhez , nem lehet kidobálni ami nem tetszik mert gyér logikánk nem érti meg .
Hát igen, érdekes ahogy a társdadalmi/politikia/ideológiai viharokban kilakaultak a hagyományok és az Igét hogyan értelmezték..vagy mit értenek/értettek Ige /Írások alatt.Nekem mondjuk a katolikus Szentírás meg Szenthagyomány kb a Tóra és Talmud viszonyrendszerére emlékeztet.
A közös vonatkozási pontok terén az is probléma például , hogy mit értett Jézus és apostolai „Irások” alatt/lásd maszoréta és LXX eltérések/.Luther , Jeromos az Ószöv. kapcsán a maszoréta , későbbi zsidó kánonhoz nyúlt.. viszont akkor a legpontosabb a keleti ortodox Biblia lenne?