Napról napra több volt testén a folt,
 bár igen hiú és kevély hadvezér,
 az arám sereg parancsnoka volt.
Győzelmeit hős dalokba szedték,
 pirultak a lányok a háta mögött,
 Damaszkusz hárfái ünnepelték.
Még Izráel is miatta nyögött,
 mert Jáhve Arámot támogatta meg,
 nem akikkel szövetséget kötött.
Az atyák voltak engedetlenek,
 de a lányaikat vitték fogságba,
 így lett Naámán feleségének
izráeli szolgálóleánya,
 abból a városból, ahol a vezér
 seregéből csapatok portyáztak.
A kislány vette észre a kelést
 a főparancsnok fedetlen homlokán,
 vastag orrán és erős jobbkezén.
Azonnal tudta (hiszen látott már
 ilyen nyomorúságot otthonában),
 hogy az lepra, más szóval poklosság.
„Uram, bocsásson meg szolgájának,
 csak azért szólok, mert tudok egy embert,
 aki gyógyít ilyet Samáriában.”
Naámán a helyzetét felmérve,
 s mint aki az igazság büszke őre,
 a lányt alaposan kikérdezte.
Tetszett a hadvezérnek az ötlet,
 hogy attól követeljen segítséget,
 aki féli őt és retteg tőle.
De ingyen nem kér a hiú ember,
 a gyógyulását is megvásárolja,
 vezér nem mutatkozhat gyengének.
A kegyelmet kalmárszellem fojtja,
 ha ezüsttel, arannyal megyünk érte,
 aki fizet, annak nem lesz soha
oka, hogy meghajoljon a térde
 bárki előtt, aki őt segítette,
 mert mit kapott: fizetett már érte.
(Naámán ezt utóbb megértette,
 mikor testével a Jordánba merült,
 de most még becsületét féltette.)
„Ezt a prófétát - bármibe kerül -
 megveszem! Írok a zsidó királynak,
 de úgy, hogy megtudja, ki van felül!
Keresse ő azt, kiről szólt a lányka,
 a prófétát, a gyógyító látnokot,
 én megadom, bármennyi az ára.”
(Jaj nektek, csaló farizeusok,
 bélpoklosság eszi a szíveteket,
 beteggé tesz képmutatásotok!
Jaj nektek, hétköznapi emberek,
 vitézek és kislányok, vállalkozók,
 apák, anyák, szinglik és melegek!
Lehetsz önmagad, „autentikosz”,
 vagy lehetsz valaki más, aki nem vagy,
 képmutató a neved, ha poklos
a lelked és hatalmas gerenda
 van a szemedben, ha nem veszed észre,
 hogy a gond a szívedben a lepra.
„I do it my way, szívem földjébe 
 – mondod – csakis én fúrhatok mély kutat,
 tán nincs is gyógyulásra szükségem”.)

Szolga szólította a szír urat,
 aki hatalmas karavánnal járta
 a Samáriába vivő utat.
„Azt üzeni Izráel királya,
 hogy Elizeus prófétát keresed,
 ő az, ki a kúrákat csinálja.”
Mikor a szír vezér megérkezett,
 mégsem hajlongó kuruzsló fogadta,
 hanem csak egy jéghideg üzenet:
„Menj el és fürödj meg a Jordánban,
 akkor megtisztul tested a leprától!”
 És már a hátát látta a szolgának.
„Mit mondott?! Megtisztul a Jordántól?!
 Az Abána és a Parpár vizében
 sem mossa le az ember magáról
ezt a gennyes, makacs betegséget!
 Mélyre kúsznak gyökerei, nincs folyó,
 amely poklos indákat kitéphet!
Álljon elém a zsidó kuruzsló,
 hívja segítségül Istene nevét,
 de ez a módszer így nem lehet jó!”
Naámán hitte, hogy a pénz beszél,
 és aki kuruzsláshoz ért, az gyógyít,
 ha meglátja, mit hozott a szekér.
„A Jordánban megfürödni bornírt
 ötlet, és egy vezérnek megalázó!
 Ez a próféta mindent megfordít!
A folyója koszos, barna gázló,
 nem méltó egy arám vezér testéhez,
 ilyen vízbe önmagam nem mártom!”
„Urunk! – így a szolgák a vezérhez –
 Ha ennyire egyszerű a gyógymódja,
 még eredmény nélkül is megérte!”
Büszke férfi volt, de nem ostoba,
 az okos tanácsokat megfogadta,
 ezt elvetni sem volt elég oka.
A ruháját hirtelen ledobta,
 meztelen állt, rangjelzései nélkül,
 és belegázolt a szűk Jordánba.
Az önérzet sok éven át épül,
 de egyetlen ütés a mélybe rántja,
 mikor a ház talapzata sérül.
A meztelen vezére Arámnak
 olyan volt, mint egy tengeri szörnyeteg,
 foltos, sebhelyes, pikkelyes háttal,
és most önmagát látta ilyennek,
 ahogy először merült a habokba,
 mint egy leviátán a tengerbe.
Mikor testét másodszor mártotta
 a vizes iszapba, a zöld pikkelyek
 befelé fordulva mind lángoltak,
égették testét, lelkét, istenek
 démoni arca vésődött húsába,
 de ő újra merült és nevetett,
majd még ötször merült a Jordánba,
 és mikor hetedszer halt meg magának,
 alig volt teste, keze és lába,
hisz aki lett, új volt Naámánnak,
 és új volt a szolgáknak, akik vele
 jöttek, tanúiul a csodának.
Rimmón templomába mikor bement,
 Elizeus Istenét imádta ott,
 nem önmagát vagy más isteneket.
A régi, büszke hadvezér már halott.

(Szabados Ádám)