Most egy olyan bekezdés következik, ami elsőre nem biztos, hogy érthető lesz, de ha kibontom, némelyeknek akár az életét is teljesen megváltoztathatja. A halálos betegség (Göncöl Kiadó, 1993) című könyvében Søren Kierkegaard ezt írja az Énről: „Az Én [Selv, Selbst] olyan viszony, amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul; az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végesség és a végtelenség, a mulandó és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise, röviden szintézis. A szintézis két dolog viszonya.” (19) Elmondom, miért fontos ez a néhány bonyolult mondat.

Kierkegaard szerint az Én nem valami statikus, homogén esszencia, hanem ellentétes pólusok közötti mozgás, és a köztük kialakult szintézis. Az Én tehát létrejön, ha létrejön, és ha nem jön létre, akkor az ember halálos beteg. A dán filozófus három ellentétpárt nevez meg, amelyek között az Én szintézise létrejöhet. Az első a véges és a végtelen, a második a mulandó és az örök (ami majdnem ugyanaz, és később nem is kezeli külön), a harmadik a szabad és a szükségszerű. Énről akkor beszélhetünk, ha az ezek közötti viszonyból létrejön a szintézis. Az Én halálos beteg, ha a végesben, mulandóban és szükségszerűben ragad le, és akkor is halálos beteg, ha a lehetőséget a végtelenben keresi, de nincs tisztában önmaga szükségszerű korlátaival és adottságaival.

Az ateista egzisztencialisták Kierkegaard vállára állva hangsúlyozták, hogy az Én a döntéseink révén jön létre, és ha mindent egybevetünk, csak az van, hogy megteremtjük-e önmagunkat vagy sem. A self-made man és a nem-bináris embertársunk ebből a szempontból egyaránt azt a születő egyéniséget jelenítik meg, aki a lehetőségek szabadsága felé mozdul, Kierkegaard szerint nagy eséllyel mégsem valódi Én, mert nem hoz létre viszonyt önmaga végességével és teremtett szükségszerűségeivel. Az önmagát így megteremtő ember hivatkozhat persze arra, hogy számára éppen ez a mozgás a szükségszerűség, de ha ez igaz volna, nem kellene szüntelen a világgal vagy saját sejtjeivel harcolnia. Az egzisztencializmusnak ez a formája valójában éppen annak a viszonynak az elutasítása, amelyről Kierkegaard beszél, amely egyrészt a lehetőség és a szükségszerűség, másrészt a végtelen és a véges között hoz létre egészséges szintézist.

Az ateista egzisztencialisták számára csak egyféle formája van a kétségbeesésnek: az, ha nem váltunk önmagunkká. Kierkegaard keresztényként azonban a kétségbeesés kétféle formájáról beszél. Az egyik valóban arról szól, hogy nem váltunk önmagunkká, a másik azonban arról, hogy nem ismertük el a Másikat, a hatalmat, amely megalkotott bennünket, ezért a viszony a végességünkkel és szükségszerűségünkkel maradt kialakulatlan. Ha a korlátaink a Másik ránk vonatkozó akaratát fejezik ki, akkor a Másik elvetése a teremtett korlátainkkal való viszony elvetését is magával hozza. Hogy a transzneműség egzisztenciális élményénél maradjak: az Énnek nem válik részévé az, hogy mivé teremtetett, az ezzel való viszony helyét teljesen elfoglalja a vágy, hogy mivé akar válni.

A kétségbeesésnek ez a formája az, amikor az ember nem kerül egészséges viszonyba a Másik által számára megalkotott korlátaival. Ez a végtelenség kétségbeesése, amelynek lényege a végesség hiánya, vagy a lehetőség kétségbeesése, amelynek lényege a szükségszerűség hiánya. Aki ebben az állapotban van, a képzelet által él. A képzelet Kierkegaard szerint elemi része az emberi létezésnek, de ebben az esetben mindenestül magával ragadja az embert és elzárja az útját önmaga elől, vagyis az elől, hogy kapcsolatban legyen saját végességével.

A végtelenség kétségbeesése Kierkegaard szerint megtörténhet az érzelmeken, az akaraton vagy a tudáson keresztül. Az érzések tekintetében ez azt jelentheti, hogy az ember folyton ábrándozásban vagy csapongó vágyak között él, anélkül, hogy számot vetne valódi élethelyzetével. Egyszer a szegények iránti szentimentális érzések töltik be, máskor épp az emberiség heroizmusa nyűgözi le, de ezek annyira távoli ügyek, hogy alig érintkeznek az élete közvetlen valóságával. Gondoljunk arra, milyen mély érzelmek fűzik sok olyan ismerősünket a politika megváltoztatásához, akiknek a személyes élete egyébként inkább felelőtlen döntések beláthatatlan sorozata.

Az akarat általi kétségbeesés hasonló ehhez. Nagy elhatározások születnek az emberben, de ezeket az elhatározásokat soha nem viszi véghez. Szeretné feltalálni valami súlyos betegség ellenszerét, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy mondjuk kémiát vagy biológiát tanuljon. Szeretné megoldani a globális szegénység problémáját, de a közvetlen környezetében nem tesz konkrét, valóban elérhető lépéseket a szegénység enyhítésére. Az elhatározások elválnak a lehetőségeitől, és ilyen módon nem jön létre a viszony, amelyből az Én megszülethetne. Hasonlóképpen, a tudás is lehet eszköze a végtelenség kétségbeesésének. Az ember az egész életét eltöltheti csillagok, madarak vagy pénzérmék megfigyelésével úgy, hogy a végén a saját életében is csak megfigyelő marad.

A lehetőségek kétségbeesése, amely a kétségbeesésnek ugyanazon az oldalán helyezkedik el, mint a végtelenség kétségbeesése, a szükségszerűség hiánya. Ennek Kierkegaard szerint két fajtája van. Az egyik a vágyak által uralt változat, amikor valaki azért nem kapcsolódik a saját korlátaival, mert az a vágy uralja, hogy meghaladja a korlátait. Vagyis nem tudja elfogadni a Másik által számára teremtett szükségszerűségeket. Ennek a példája a mondabeli lovag, aki megpillant egy madarat, elindul utána, de elkapni nem tudja, és olyan messzire téved, hogy a hazautat sem találja többé. Az ilyen ember folyton a lehetőségekre néz, és ezért kimarad a saját életéből. A másik a mélabús-fantasztikus változat, amikor az ember azért esik kétségbe, mert szorong a lehetőségektől. „Az individuum melankolikus szeretettel üldözi a szorongás lehetőségét, amely végül saját magától is elüldözi, úgyhogy elpusztul ebben a szorongásban, vagy abban, ami miatt szorongott.” (46) A lényeg: az ember nem önmaga, mert nincs egészséges kapcsolatban szükségszerű korlátaival.

Van azonban egy másik módja is annak, hogy az ember ne legyen önmaga: a végesség vagy a szükségszerűség kétségbeesése, amelyből épphogy a végtelenség és a lehetőség hiányzik. A kétségbeesésnek ez a formája az, amelyre az ateista egzisztencialisták is rámutatnak, amikor a nyárspolgáron az eredetiség vagy autenticitás hiányát kérik számon, vagyis azt, hogy nem dönt önmagáról. Ilyenkor az ember úgy veszíti el magát, hogy teljesen beleragad abba, amit mások határoznak róla. Az ilyen ember megfelel az elvárásoknak, és észre sem veszi, hogy valamiről lemaradt, ahogy a környezete sem észleli ezt, annyira hozzáidomul ahhoz, ami adott: „simára van csiszolva, mint a parti kavicsok, és közkézen forog, mint a forgalomban lévő pénzérmék” (41). „Ha a lehetőségben való eltévelyedést a gyermek első gügyögő szavaihoz hasonlítjuk, akkor a lehetőség hiánya a némasághoz hasonlít.” (46)

Bár a kettő összefügg, a végesség kétségbeesését Kierkegaard konformizmusnak, a szükségszerűség kétségbeesését fatalizmusnak nevezi. Mindkettő bénító, illetve egy bénult állapot jellemzője. Aki ebben a kétségbeesésben él, úgy gondolja, nincs lehetősége másra, ezért nem is választ mást. Azért nem jön létre az Én, mert nincs viszony a szükségszerűség és a lehetőség között, nem nyílik meg az út a még nem létező irányába, az ember be van zárva saját végességébe. Az ilyen ember sokszor egyáltalán nincs tudatában önmaga fogságának, a lehetőséget épp ő mutogatja a szükségszerűség ketrecében. Úrnak képzeli magát, holott rabszolga. Mivel soha nem döntött igazán önmagáról, nincs viszony az Énben, ezért az Én még nem is valódi Én.

Van tehát az az ember, aki nem válik önmagává, mert folyton a végtelenben rejlő lehetőségekre figyel (ahogy a Példabeszédek könyve mondja: „az értelmes ember előtt ott van a bölcsesség, de az ostoba szeme a föld végén kalandozik”), és van az az ember, aki azért nem válik önmagává, mert egyáltalán nem számol a végtelennel és a lehetőségekkel,. Kierkegaard szerint mindkét esetben az Istenben való hit a kivezető út. Aki ugyanis hisz, egyszerre számol a végességgel és a végtelennel, a szükségszerűvel és a lehetőséggel. Aki hisz, elfogadja, hogy a Másik (Isten) döntött róla (pl. férfi vagy nő lett), ezért szükségszerű végesség korlátozza. De aki hisz, el is tud rugaszkodni a végtelenbe, anélkül, hogy megtagadná a korlátait, noha alatta 70 ezer öl mélység tátong. Aki hisz, elfogadja az Isten által számára megnyitott teret és belakja azt. Meghódítja a földet, a lehetőségek neki adott Kánaánját, és nem a föld végén kalandozik a szeme, hanem csak a neki ígért földcsík végén. Azzá az egyénné válik, akit név szerint ismer Alkotója, noha porból vétetett.

Szemben tehát azzal, amit az ateista egzisztencialisták hirdettek, Kierkegaard szerint az Istenbe vetett hit képes meggyógyítani a halálos betegség mindkét formáját, azt is, amit a végesség, és azt is, amit a végtelenség hiánya okoz. A kivezető utat azonban csak az keresi, aki már tudatában van saját kétségbeesésének. A gyógyírt megelőzi a diagnózis és annak elfogadása. Ezért írtam a fentieket én is, hátha lesz valaki, aki magára ismer, és elindul valamelyik irányban az áldott Orvos felé.