Most egy olyan bekezdés következik, ami elsőre nem biztos, hogy érthető lesz, de ha kibontom, némelyeknek akár az életét is teljesen megváltoztathatja. A halálos betegség (Göncöl Kiadó, 1993) című könyvében Søren Kierkegaard ezt írja az Énről: „Az Én [Selv, Selbst] olyan viszony, amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul; az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végesség és a végtelenség, a mulandó és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise, röviden szintézis. A szintézis két dolog viszonya.” (19) Elmondom, miért fontos ez a néhány bonyolult mondat.
Kierkegaard szerint az Én nem valami statikus, homogén esszencia, hanem ellentétes pólusok közötti mozgás, és a köztük kialakult szintézis. Az Én tehát létrejön, ha létrejön, és ha nem jön létre, akkor az ember halálos beteg. A dán filozófus három ellentétpárt nevez meg, amelyek között az Én szintézise létrejöhet. Az első a véges és a végtelen, a második a mulandó és az örök (ami majdnem ugyanaz, és később nem is kezeli külön), a harmadik a szabad és a szükségszerű. Énről akkor beszélhetünk, ha az ezek közötti viszonyból létrejön a szintézis. Az Én halálos beteg, ha a végesben, mulandóban és szükségszerűben ragad le, és akkor is halálos beteg, ha a lehetőséget a végtelenben keresi, de nincs tisztában önmaga szükségszerű korlátaival és adottságaival.
Az ateista egzisztencialisták Kierkegaard vállára állva hangsúlyozták, hogy az Én a döntéseink révén jön létre, és ha mindent egybevetünk, csak az van, hogy megteremtjük-e önmagunkat vagy sem. A self-made man és a nem-bináris embertársunk ebből a szempontból egyaránt azt a születő egyéniséget jelenítik meg, aki a lehetőségek szabadsága felé mozdul, Kierkegaard szerint nagy eséllyel mégsem valódi Én, mert nem hoz létre viszonyt önmaga végességével és teremtett szükségszerűségeivel. Az önmagát így megteremtő ember hivatkozhat persze arra, hogy számára éppen ez a mozgás a szükségszerűség, de ha ez igaz volna, nem kellene szüntelen a világgal vagy saját sejtjeivel harcolnia. Az egzisztencializmusnak ez a formája valójában éppen annak a viszonynak az elutasítása, amelyről Kierkegaard beszél, amely egyrészt a lehetőség és a szükségszerűség, másrészt a végtelen és a véges között hoz létre egészséges szintézist.
Az ateista egzisztencialisták számára csak egyféle formája van a kétségbeesésnek: az, ha nem váltunk önmagunkká. Kierkegaard keresztényként azonban a kétségbeesés kétféle formájáról beszél. Az egyik valóban arról szól, hogy nem váltunk önmagunkká, a másik azonban arról, hogy nem ismertük el a Másikat, a hatalmat, amely megalkotott bennünket, ezért a viszony a végességünkkel és szükségszerűségünkkel maradt kialakulatlan. Ha a korlátaink a Másik ránk vonatkozó akaratát fejezik ki, akkor a Másik elvetése a teremtett korlátainkkal való viszony elvetését is magával hozza. Hogy a transzneműség egzisztenciális élményénél maradjak: az Énnek nem válik részévé az, hogy mivé teremtetett, az ezzel való viszony helyét teljesen elfoglalja a vágy, hogy mivé akar válni.
A kétségbeesésnek ez a formája az, amikor az ember nem kerül egészséges viszonyba a Másik által számára megalkotott korlátaival. Ez a végtelenség kétségbeesése, amelynek lényege a végesség hiánya, vagy a lehetőség kétségbeesése, amelynek lényege a szükségszerűség hiánya. Aki ebben az állapotban van, a képzelet által él. A képzelet Kierkegaard szerint elemi része az emberi létezésnek, de ebben az esetben mindenestül magával ragadja az embert és elzárja az útját önmaga elől, vagyis az elől, hogy kapcsolatban legyen saját végességével.
A végtelenség kétségbeesése Kierkegaard szerint megtörténhet az érzelmeken, az akaraton vagy a tudáson keresztül. Az érzések tekintetében ez azt jelentheti, hogy az ember folyton ábrándozásban vagy csapongó vágyak között él, anélkül, hogy számot vetne valódi élethelyzetével. Egyszer a szegények iránti szentimentális érzések töltik be, máskor épp az emberiség heroizmusa nyűgözi le, de ezek annyira távoli ügyek, hogy alig érintkeznek az élete közvetlen valóságával. Gondoljunk arra, milyen mély érzelmek fűzik sok olyan ismerősünket a politika megváltoztatásához, akiknek a személyes élete egyébként inkább felelőtlen döntések beláthatatlan sorozata.
Az akarat általi kétségbeesés hasonló ehhez. Nagy elhatározások születnek az emberben, de ezeket az elhatározásokat soha nem viszi véghez. Szeretné feltalálni valami súlyos betegség ellenszerét, de arra már nem veszi a fáradságot, hogy mondjuk kémiát vagy biológiát tanuljon. Szeretné megoldani a globális szegénység problémáját, de a közvetlen környezetében nem tesz konkrét, valóban elérhető lépéseket a szegénység enyhítésére. Az elhatározások elválnak a lehetőségeitől, és ilyen módon nem jön létre a viszony, amelyből az Én megszülethetne. Hasonlóképpen, a tudás is lehet eszköze a végtelenség kétségbeesésének. Az ember az egész életét eltöltheti csillagok, madarak vagy pénzérmék megfigyelésével úgy, hogy a végén a saját életében is csak megfigyelő marad.
A lehetőségek kétségbeesése, amely a kétségbeesésnek ugyanazon az oldalán helyezkedik el, mint a végtelenség kétségbeesése, a szükségszerűség hiánya. Ennek Kierkegaard szerint két fajtája van. Az egyik a vágyak által uralt változat, amikor valaki azért nem kapcsolódik a saját korlátaival, mert az a vágy uralja, hogy meghaladja a korlátait. Vagyis nem tudja elfogadni a Másik által számára teremtett szükségszerűségeket. Ennek a példája a mondabeli lovag, aki megpillant egy madarat, elindul utána, de elkapni nem tudja, és olyan messzire téved, hogy a hazautat sem találja többé. Az ilyen ember folyton a lehetőségekre néz, és ezért kimarad a saját életéből. A másik a mélabús-fantasztikus változat, amikor az ember azért esik kétségbe, mert szorong a lehetőségektől. „Az individuum melankolikus szeretettel üldözi a szorongás lehetőségét, amely végül saját magától is elüldözi, úgyhogy elpusztul ebben a szorongásban, vagy abban, ami miatt szorongott.” (46) A lényeg: az ember nem önmaga, mert nincs egészséges kapcsolatban szükségszerű korlátaival.
Van azonban egy másik módja is annak, hogy az ember ne legyen önmaga: a végesség vagy a szükségszerűség kétségbeesése, amelyből épphogy a végtelenség és a lehetőség hiányzik. A kétségbeesésnek ez a formája az, amelyre az ateista egzisztencialisták is rámutatnak, amikor a nyárspolgáron az eredetiség vagy autenticitás hiányát kérik számon, vagyis azt, hogy nem dönt önmagáról. Ilyenkor az ember úgy veszíti el magát, hogy teljesen beleragad abba, amit mások határoznak róla. Az ilyen ember megfelel az elvárásoknak, és észre sem veszi, hogy valamiről lemaradt, ahogy a környezete sem észleli ezt, annyira hozzáidomul ahhoz, ami adott: „simára van csiszolva, mint a parti kavicsok, és közkézen forog, mint a forgalomban lévő pénzérmék” (41). „Ha a lehetőségben való eltévelyedést a gyermek első gügyögő szavaihoz hasonlítjuk, akkor a lehetőség hiánya a némasághoz hasonlít.” (46)
Bár a kettő összefügg, a végesség kétségbeesését Kierkegaard konformizmusnak, a szükségszerűség kétségbeesését fatalizmusnak nevezi. Mindkettő bénító, illetve egy bénult állapot jellemzője. Aki ebben a kétségbeesésben él, úgy gondolja, nincs lehetősége másra, ezért nem is választ mást. Azért nem jön létre az Én, mert nincs viszony a szükségszerűség és a lehetőség között, nem nyílik meg az út a még nem létező irányába, az ember be van zárva saját végességébe. Az ilyen ember sokszor egyáltalán nincs tudatában önmaga fogságának, a lehetőséget épp ő mutogatja a szükségszerűség ketrecében. Úrnak képzeli magát, holott rabszolga. Mivel soha nem döntött igazán önmagáról, nincs viszony az Énben, ezért az Én még nem is valódi Én.
Van tehát az az ember, aki nem válik önmagává, mert folyton a végtelenben rejlő lehetőségekre figyel (ahogy a Példabeszédek könyve mondja: „az értelmes ember előtt ott van a bölcsesség, de az ostoba szeme a föld végén kalandozik”), és van az az ember, aki azért nem válik önmagává, mert egyáltalán nem számol a végtelennel és a lehetőségekkel,. Kierkegaard szerint mindkét esetben az Istenben való hit a kivezető út. Aki ugyanis hisz, egyszerre számol a végességgel és a végtelennel, a szükségszerűvel és a lehetőséggel. Aki hisz, elfogadja, hogy a Másik (Isten) döntött róla (pl. férfi vagy nő lett), ezért szükségszerű végesség korlátozza. De aki hisz, el is tud rugaszkodni a végtelenbe, anélkül, hogy megtagadná a korlátait, noha alatta 70 ezer öl mélység tátong. Aki hisz, elfogadja az Isten által számára megnyitott teret és belakja azt. Meghódítja a földet, a lehetőségek neki adott Kánaánját, és nem a föld végén kalandozik a szeme, hanem csak a neki ígért földcsík végén. Azzá az egyénné válik, akit név szerint ismer Alkotója, noha porból vétetett.
Szemben tehát azzal, amit az ateista egzisztencialisták hirdettek, Kierkegaard szerint az Istenbe vetett hit képes meggyógyítani a halálos betegség mindkét formáját, azt is, amit a végesség, és azt is, amit a végtelenség hiánya okoz. A kivezető utat azonban csak az keresi, aki már tudatában van saját kétségbeesésének. A gyógyírt megelőzi a diagnózis és annak elfogadása. Ezért írtam a fentieket én is, hátha lesz valaki, aki magára ismer, és elindul valamelyik irányban az áldott Orvos felé.
Talán, úgy árnyalnám a képet, hogy minden esetben az Isten gyógyít meg.
Van olyan ember, akit a hit jelenléte mellett gyógyít meg az Isten és van aki nem is tud róla, esetleg köp is rá(ateista).
A törött kart az orvos összeilleszti, de az összeforrasztást már nem tudja végrehajtani (ami elképesztően bonyolult logikai rendszer).
A gyógyítást az végzi, aki a minden- mindenben,- azaz az Isten gyógyítja meg az ateistát is.
Hallatlan nagy ismerete van az Istennek, minden sejtünkről, úgy mint ahogy a 2Péter 3. 8 mondja (itt két információ van):
„az Úrnál egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap”
Az Isten a másodpercet is hallatlanul részletes felbontásban látja és műveli bennünk. Nincs életünk önmagunkban.
Gyors eseményeket is precíz magabiztossággal „kezel”.
Szimultán kezeli az Argentínában alvó gyermek álmát és a Balatonon labdázó gyereket. Minden sejtjüket ismeri.
Nincs életünk önmagunkban. Ebből logikusan következik a teljes predesztináció, a végletekig fokozott determináltság.
Ebből, pedig logikusan következik, hogy az „ÉN”- tudat, egy teremtett és másodpercről- másodpercre fenntartott(Isten általi) történés.
Az Isten működtetí az „ÉN”- tudatot.
Nem vagyunk a magunké. Minden történésnek ura van.
Aki ebben kételkedik, az látens tagadja az Evangélium gyógyulásait is.
Magyarul, akit végletes „ÉN”tudattal működtet az Isten az az ÉNen kívül nem fog mást látni, azaz arra lett determinálva, hogy ÉN tudattal szemlélje a világot, a saját szabad akaratának illúziójára determinált.
Attól persze, hogy ő, totális ÉN tudattal látja a világot, attól még a tárgyi valóság nem fog megváltozni, azaz, hogy az Isten az isten minden- mindenben és mindenkor, ez az ember tudatától függetlenül létező valóság. Mindig is így volt és így is lesz.
Lázár feltámasztásánál, kerek- perec el van mesélve, hogy Krisztus letette az isteni hatalmát, amikor ide jött, a csodákat az Ő kérésére a minden- mindenben jelen lévő Atya végezte.
Ha az ujjamra ráverek a kalpáccsal, akkor nagyon elevenné válik az „ÉN” tudatom, ha finomat eszek, az nekem ízlik.
A hitem, az a valóságról alkotott képem, ami azonban, azonnal, empirikusan nem látszik, mégis tudom, hogy így van, így lesz. (még ez is kapott, ez sem az enyém)
Az Isten, ebben a képalkotásban(hit) gyönyörködik. Ezért van igy teremtve a kinyilatkoztatás is és nem másként.
A mindenható Isten megtehetné, hogy megdönthetetlen kinyilatkoztatást tegyen önmagáról, de nem ezt tette. A Bibliát úgy kalibrálta, hogy hihető is legyen, meg nem is, zsidónak botrány, népeknek balgaság jelleggel jelenjen meg, így teret adva a hitnek.
Magyarul, ha ráverek kalapáccsal az ujjamra, pontosan tudom(a hitet is kaptam, nem az enyém), hogy ez a világ teremtése előtt pontosan ismert volt az Isten előtt, azaz pontosan tudott volt a világ teremtése előtt, hogy mikor fogok kalapáccsal az ujjamra verni. Az ebben való hit, a dicsőités magas foka.
Milyen hatalmas intelligencia kell ahoz, hogy a teremtéstől, az Utolsó – napig minden történésről mindent tudott, tud. Ami ebben a lényeges, hogy ez ténylegesen így is van,- gondolhat róla akárki, akármit,- ez nem változik meg, mint valóság.
Úgyhogy, jól teszi, ha mindenki ebbe az irányba rendezi az „ÉN”képét, persze ez így nem igaz, mert ezt is az Isten rendezi.
Az, hogy hány nagy név vitatkozik a szabad akarat- determináltság körben, az nem változtat a determináltság tényén.
Attól, hogy ők ezen vitáznak, a tárgyi valóság nem fog megváltozni, a vitájuk is determinált.
A determinált- hit- tudat értékesebb a szabad akarat- hit- tudatnál.
Bár, ez nem téma:
Ezen a ponton válik érdekessé a mesterséges intelligencia „probléma” , az összes elektron áramlás a világ teremtése előtt ismert volt, a hardver fejlődés is determinált.
Kedves Csaba Beviz,
írod: „Nincs életünk önmagunkban. Ebből logikusan következik a teljes predesztináció, a végletekig fokozott determináltság.”
Ebből szerintem logikusan ez nem következik. Ebből mindössze az következik, hogy a létezésünket Isten szándéka tartja fenn. A determináltság viszont logikusan kizárja a felelősséget, és értelmetlenné teszi az ítéletet. Továbbá értelmetlenné és értéktelenné teszi a szeretetet is.
Nem olvastam Byung-Chul Han” A kiégés társadalma” írását csak a róla való beszélgetést hallgattam meg.
Ő azt mondja, hogy a nyugati embert azt teszi depresszióssá, hogy eltörölte a külső normákat és szükségszerüségeket. Ez a gondolata vajon kapcsolódik Kierkegaard „lehetőségek kétségbeesése” gondolatához?
A tema kapcsán először a Préd 4,6 és 11,10 jutott eszembe, de tegnap épp az 1Kir 12 ről beszélgettünk és felfigyeltem, hogy Roboám és Jeroboám királyok helyzete milyen jól példázza a lehetőség kétségbeesését. (Ezúton is köszönöm az inspirációt a beszélgetéshez!)
Roboám azt képzelte el magáról, hogy ő még apjánál Salamonnál is keményebb és bölcsebb uralkodó, pedig valójában egy gyenge kezű, az aktuális lehetőségeit és önmagát illetően teljesen fogalmatlan* valaki volt. (*nem sértő értelemben)
Jeroboám pedig, noha benne Salamon-, a nép-, és maga Isten is potenciált látott az uralkodásra (ld. 1Kir 11,28-31), mégis szorongott az uralkodás lehetőségétől. Nem tudott hinni sem Isten igéretében, sem elhívásában. Ebből adódóan (félelmében) „kétségbeesett” módon cselekedett. (1Kir 12) A messzireható következményeket ismerjük.
Egy másik dolog is eszembe jutott. (kicsit a Markus T-al folyt beszélgetéshez is kapcsolódva)
Szerintem Ábrahám soha nem lépett volna túl az esztétika és az erkölcs korlátján, ha Isten szavába vetett hite által (hogy „Izsákról neveztetik a te magod” 1Móz 21:12) nem talál kapaszkodót engedelmes viselkedésére. Ugyanígy, vajon mi más korlátozta volna Ábrahám fanatizmusát, ha Isten szava nem korlátozza őt. („Ábrahám! Ábrahám! …Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre.”1Móz 22:11)
Tehát az önmagunkkal való békességet, a lehetséges identitásaink lehetőségei között csak Isten szava, az Ő igéje által találhatjuk meg biztosan.
Viszont a végességhez és végtelenséghez való viszonyunkat nem csak az betegíti meg, hogy Istentelenül nem ismerjük fel sem a magunk korlátait, sem a magunk lehetőégeit, hanem az is beteggé tehet minket, ha Egyházként idealizáljuk (torzítjuk) saját helyzetünket, valóságunkat.
Szerintem az Egyház valóságát is csak Isten kijelentése által találhatjuk meg. Az Egyház tökéletességét nem a szellemi vonatkozás láthatatlan és végtelen szférájában kellene keresni, hanem az Isten által kijelentett látható és véges, egyházszervezeti (szuverén gyülekezeti) keretek között.
Úgy vélem a „láthatatlan” egyház elszellemiesített ideája, katasztrófális állapotokat idézett elő a látható egyház szintjén.
Engem ez annyira is zavart, hogy jóideje belemerültem az egyházszervezet szükségességének és az igei felépülés jelentőségének bizonyításába.
Ha szabad javasolnom ilyet Ádám, szívesen olvasnék (hallgatnék) az egyház témája kapcsán is gondolatokat tőled, amit előre is köszönök.
Kedves Bándi Csaba, nem válaszképpen az Ádám helyett, az egyház problémái vonatkozásában Krisztus adott támpontokat a Jelenések 1. részében, ahol a gyülekezettípusok gyengeségeit és konkrét (szellemi) problémáit taglalja, semmiképpen sem leegyszerűsítve azokat.
Kedves Anikó!
Szerintem a Jel 2 és 3 részére gondolsz.
Az egyház szellemi vonatkozású problémáiról, egyháztörténelmi fejlődésérő sok és nagyszerű tanítás érhető el. így viszonylag sok, a Jel. 2,1-3,21 részeiből kiinduló irást is olvastam, (prédikációt is hallottam).
Engem kifejezetten az Egyház szervezeti (intézményi) vonatkozású rendellenességei foglalkoztattak, de nem szellemiségi, hanem strutúrális és formai szempontból. Az ige alapján ennek jelentőségével foglalkoztam sokat. Mindenesetre a javaslatod köszönöm.🙂
Igen arra gondoltam…..(a gyülekezeteknek szóló részre).
BCS Engem kifejezetten az Egyház szervezeti (intézményi) vonatkozású rendellenességei foglalkoztattak, de nem szellemiségi, hanem strutúrális és formai szempontból.
Kíváncsi lennék, mire jutottál….
Hú… Ezt így dióhéjban nem tudom kifejteni és nem is lenne tisztességes erre túlságosan felhasználni Ádám oldalát. Igazából egy könyvet írtam a témában a forma és tartalom, test és szellem viszonyából kiindulva egészen az egyházszervezet igei modeljének kifejtéséig, de nem lektorálta senki. Mivel a test és szellem összefüggésében elég meredek felvetéseim is vannak, így nem ajánlottam, vagy osztottam meg interneten és igazából sehol. Őszintén szólva gondoltam rá, hogy Ádámot megkérem, hogy olvassa el, vagyis nézze át, mert szerintem nagyon érdekes téma, de nem mertem még.
Szóval Anikó a Ján 5:31-re is tekintettel, így nem szeretnék okoskodni.
Kedves Ádám! Lehetséges tőled egyfajta lektorálást kérni? Persze csak azon a szinten, amit ez a dolgozat megérdemel majd. Ha erre van elvi lehetőség, akkor kérlek küldj egy privát email címet és bővebben is kifejtem, hogy így ismeretlenül mégis miért hozzád fordulok.
Értem, köszi a választ….hajrá
Kedves Anikó!
A „hajrá” nem hangzik valami biztatón, főként két nap után nem.🙂 Lehet te tudsz valamit.
Ami az Egyház szervezeti felépülését illeti alapvetően csak két megoldást vizsgáltam meg. Az egyik, a Jel. 21,16-on alapul, mely szerint az egyház szerkezeti vázlata egy kocka, vagy piramis. Ezen idomok elemei: a négyzetes alap (alapkövek), szegletoszlopok (szegletkövek), és a szeglet feje (zárókő), amik fontos jelképek a Bibliában. Az alap a kiküldött szolgálati ajándékokat (apostolok), a szegletoszlopok a vezetőket (vének), a zárókő Krisztus jelképezi, aki a helyi gyülekezetek (oldallapok) és az egész egyház (téridomok) fejét is jelképezi. A vázlatból többek közt kitűnik, hogy a gyülekezetek szegletoszlopainak feje Krisztus és nincs más tekintély a szuverén gyülekezetek fölött. Minden egyéb elem (pápa, egyházelnök, egyházkerület stb.) beékelődése az alapelemek közé csak zavart okoz.
A másik kép, amit megvizsgáltam, hogy az Egyház szervezetileg olyan mint egy familiáris kapcsolati renszer. Termeszetesen ezen mintaként használt jelképrendszer relevanciáját is igével igyekeztem alátámasztani. Úgyvélem az egyházon belüli kapcsolatok Istentől erednek (amint a családi kapcsolatok is) és minden szakadás rendezetlenséget szül. Úgy látom az anya-gyeremek viszony megfeleltethető a gyülekezet és tagjai alá fölé rendeltségi viszonyának, a nőttestvérek viszonya a testvérgyülekezetek mellérendeltségi viszonyának, a fitestvérek a hívők mellérendeltségi viszonyának, az apa szerep elsősorban Istenhez való viszonyunknak ill. az apostol atyákhoz és gyermekeikhez való viszonynak. Amennyiben önkényesen hagyjuk el a magunk gyülekezetét, az olyan mintha édesanyánkat cserélnénk le másik anyára. Ha nem ragaszkodunk az Isten által szerkesztett és származáson (pl. újjászületés helye) alapuló helyünkhöz az egyházon belül az olyan, mintha a családunkat, azaz gyökereinket tagadnánk meg. A helyi gyülekezetek családjaiból épül fel az egyház mint família. A gyülekezettől szélesebb felekezeti struktúra csak zavart okoz.
A Mk. 12,3-ban írt – számomra panorámaszerű – képen is elidőztem, de az ott haszált (kerítés, sajtó, őrtorony, küldött) jelképekből inkább a struktúraképzési alapelvekre tudtam következtetéseket levonni.
Elég sokat foglalkoztam az egyház formája és erőteljessége közötti összefüggéssel, illetve az egyházszervezet jelentőségének bizonyításával. Figyelmemet nem csak az egyház felépülése, hanem a Szent Szellem és Szent Test közötti harmónia létrehozásának a mikéntje is lekötötte. Úgy látom, hogy a Szent Szellemmel való betöltekezés ó és újszövetségi formája közötti különbség szorosan összefügg az Egyház, mint Krisztus teste létrejöttével. Azt gondolom ez a dolgozat legérdekesebb része.
Bándi Csaba „Csak az az Egyház képes Isten szellemét hordozni és kifejezni, ami szent edényként alkalmas hordozni azt a tartalmat, amit Isten az Egyház által kifejezni akar. Ezért a magam részéről fontosnak tartom az egyház intézményi részének igei helyreállítását.” (az egyházatyákról beszélgettünk c. topicban)
Kedves Csaba, nem tudok semmi extrát …. 🙂 A téma sztem is nagyon érdekes, de a kérdést árnyaltabban látom, ez igaz.
Nekem az a véleményem, hogy az emberi szív képes és alkalmas „szent edényként hordozni azt a tartalmat, amit Isten az egyház által kifejezni akar” És Krisztus Egyháza ezekből a szívekből épül fel.
A 2. bekezdésedhez – totál egészséges verzióban, ami …..???
Sztem az intézmény rendszernek (pozíciók, hierarchia) semmilyen elsődlegessége, tuti garanciája nincs – ezt kimondom, ha megköveznének érte, akkor is. Jézus üzeneteit említettem neked a Jelenések valóban 2. részéből. Ott többféle gyülekezettípus komoly szellemi problémáiról van szó, Jézus Mennybe menetele után kb. az első század végén. Az intézményi forma jelentősége ehhez képest minimum másodlagos. Ma – azt mondják – vagy 3000 különféle, magát kereszténynek mondó gyülekezettípus van. Én mindig szorítottam a gyülekezetek megújulásáért, korrekcióért, soha nem voltam ellendrukker, ebben teljesen egyetértünk. Én karizmatikus vonalon tértem meg, az elmúlt 2000 évben (főleg az elmúlt 500 évben) az evangéliumi munka rengeteg – féle szervezeti formán keresztül, ebben a plurális rendszerben haladt. Pl. mini változat – személyek köré szerveződött, mint anno az apostolok esetében, Amerikában a karizmatikus vonalon ez ott van, maxi változat a katolikus egyház, mindenhol jelen van. Európában az intézményesítés mélyebb tradíció. Persze voltak kemény ütközések, összecsapások mindenhol, amiket én a magam részéről szívesen kihagytam volna.
Másrészt ma magukat kereszténynek valló emberek olyan ”más Jézus”képeket propagálnak – akkora arccal, hogy az ajtón nem fér be, hogy egy ilyen közösségbe tartozni – megkockáztatom – az életveszéllyel határos, ott már tényleg csak abban reménykedhetünk, hogy a JóIsten nem hagy el, ha én nem hagyom el Őt.
Mennyire érdekel akkor az intézményi rész? Már engem….
Mindemellett az a véleményem, hogy ne korlátozzuk Istent, Krisztust és a Szent Lelket – ne merjük korlátozni Őt/Őket. (Persze…mindenki azt csinál, amit…) Nem mi mondjuk meg, ki üdvözül, hogy elkárhozik e valaki azért, mert elszívott egy szál cigit vagy nem tudott megjelenni az április 22-i Istentiszteleten. Jézus joga, hogy üdvözítsen. Jézus azt mondta: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Máté 18.19 Aki hisz Benne (az Igaziban) …üdvözül.
És ezt is mondta: (Ján. 16.) „De az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló.” és folytatja: „De mikor eljön az Igazságnak Lelke (Szelleme), elvezérel majd titeket minden Igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti nektek”. János 16:13
Nyílván az ÍRÁS ÉS AZ EMBERI SZÍV GONDOZÓJA Ő.
A betűről: láttam olyan hangulatokat keresztény gyülekezetekben, hogy úgy éreztem, még 2 perc és körbe fogják járkálni vagy ugrálni a Bibliát és az nem az Úrtól lesz. Nem a könyv az Isten, a betű önmagában képes ölni, ezt Pál apostoltól tudjuk. Ezért nem azt mondta Jézus, hogy jobb nektek, ha én elmegyek, mert magam után hagyom majd a könyvet, amit Bibliának fogtok nevezni. Ezt mondta volna, ha ez lenne önmagában az Igazság. A betűt használhatja az ellenség is – vö. Jézus megkísértésével a pusztában, ott már CSAK az Írásról volt szó, nem véletlenül – természetesen akkor, ha valamely oknál fogva a Szent Lélek kiszorul a helyről, zavarják, elnyomják, megtagadják – negligálják Őt – beláthatatlan következményekkel, nevezzük szuperfarizeizmusnak.
Én mélyen egyetértek azzal, amit Ádám a fórumon írt az új szuperspiritualitásról Schaefferre hivatkozva.
De a két szuperhájp párhuzamosan fut. És emellett pedig Krisztus folyamatosan mondja, hogy „maradj meg Én Bennem!” Ján 15. 4.5
Én ezt tanultam az Úrtól: nincs szabályra új szabály.
Ld. Ésa. 28.9-12 Kit tanít tudományra? A tanítást kivel érteti meg? * A tejtől elszakasztottakkal-e és a csecstől elválasztottakkal-? Mivel parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi. Ezért dadogó ajakkal és idegen nyelven fog szólni e néphez. Ő, a ki ezt mondta nekik: Ez a nyugalom, hogy nyugtassátok meg a megfáradtat, és ez a pihenés! És nem akarták hallani!
Példa: Pál apostolnak, aki a kősziklán egy alaposzlop, ezt mindannyian elismerjük, egy zseni, volt ajánlása az asszonyok fejkendőzése ügyében vö. kvázi intézményesítés. Úgy gondolom, ez ma nem aktuális. Ezt a Szent Lélek kirakta az útból – hitem szerint. Ettől még Pál apostol az, aki és persze nem üdvösségi kérdésről van szó, de ismerve az embereket, ez ma úgy nézne ki a hit gyakorlatban, hogy „jaj nem vette fel a kendőjét, biztos elkárhozik mindjárt….”.
Isten, Krisztus és a Szent Lélek irántam tanúsított nagy szeretetére, irgalmasságára tekintettel, fentiek félreértése elkerülése végett ez is ide kívánkozik végül – az olimpiai megnyitóhoz kapcsolódóan – elnézést, hogy nem a von. topicban:
Nem értek egyet azzal, hogy az Isteni Jogrendet és az Evangéliumot határtalanul és végletekig kiterjesztőleg értelmezzük. Nem értek egyet azzal, amit a Lukácsi Katalin nevű keresztény – igazából fogalmam nincs kicsoda – mondott (nem nézem meg, nincs kedvem utána nézni ) miszerint: „Jézus győzelme lenne ez” ti. a vitatott beállás, amely feltűnően hasonlít a Leonardo festményre, jobban mint a hollandra – sztem is. Nyílván benne volt a provokáció és nem is igazán tudták tagadni. Jézus győzelme abban az értelemben pl. , hogy a rendezők némileg exkuzálták magukat. Részemről da capo al fine.
Akarták gúnyolni a keresztényeket? Igen is meg nem is….be akarják tolni a keresztény térbe, le a torkokon. Nem látom a „megtérés, és jó gyümölcsök” mozzanatot az egészben.
/A rendező nyilatkozata szerint 2 évet készültek, én azt hittem bevallom, egy rossz álmokkal telt éjszaka után 1 nap alatt össze lehet rakni egy ilyen performance-t 🙂 A „mi-t így együtt” nem értem. Ki az a mi? Milyen sokszínűség? ….totál egyszín….Hol van a 8 milliárd 73 millió emberből vagy 8 milliárd?/
Én már akkor leraktam ezt az ügyet, amikor egy kiállításon itt Mo-on „Az Utolsó Vacsorát” úgy mutatták be posztmodernül, hogy kaki darabok voltak a tányérokon. Akkor még nagyon megviselt lelkileg az ügy.
Siralomvölgy. Véleményem azért lehet….
Ádámmal egyetértek. Nekem Maritain jutott eszembe a 60-as évek végéről, aki aggódott a katolikus egyház szociális mozgalommá való degradálódása miatt, minthogy ez az ún. liberális-ateista megmondó elit már akkor úgy látta: az egyház pont jó lesz ilyen szociális munkás utánfutónak valamire, mivel az emberek egy részének még lenne igénye az ájtatoskodásra, hát ne vegyük el tőlük ezt a lehetőséget, hátha maguktól leszoknak már végre az efféle bolondériákról. Ej – ej. Stumpf András bizonygatja cikkében Ayaan Hirsi Aliról és a kakukk keresztényekről (megosztottátok kommentben vhol), hogy Dawkinst sem kell csak félig komolyan venni, hisz arról beszélt, hogy kell ezt a dolgot beépíteni a nagy – én majdnem oda gondoltam, hogy farizeus – rendszerbe, hideg, ha úgy tetszik, olyan „nácis??” racionalitással.
Liz Wheeler mondja (Mandiner szemlézte). „Az olimpia az Utolsó vacsora meggyalázásával kezdődik… Jézus és apostolai helyébe egy elhízott nő és transzneműek lépnek. Mondtam, hogy ez szellemi háború. Ez soha nem a toleranciáról és befogadásról szólt. ”
Bocsi Csaba, kicsit hosszú, ezt gondolom az intézményi részről ….….üdv. Anikó
Kedves Anikó és Batvan!
(bocsánat Batvan a kommentedet csak most vettem észre a másik topikban)
Mivel nagyon elkanyarodtunk az Ádam által eredetileg felvetett témától, így tényleg csak nagyon röviden válaszolok. (Ádámhoz írt kérésem amúgy is blama nekem. Mintha egy osztályon aluli falusi focicsapat kérné Carlo Ancelottit, hogy nézze át az idei edzéstervet. Ez valahol sértő is lehet. Ha a kérésem így csapódott le nálad Ádám, elnézést kérek.)
Igazából, ami engem elgondolkodtatott a forma és tartalom harmóniája. Ahogy a férfi és nő kapcsolatára nem az élettársi kapcsolat a megfelelő edény (annak tartalmi minőségétől függetlenül) , hanem a házasság, és ahogy az újjászületést a bemerítés formális cselekedete ábrázolja ki megfelelőn és nem más egyéb szertartási forma, illetve ahogy Isten szellemének az Isten Igéje a megfelelő edénye, úgy összefüggést látok az egyház szervezet és tartalma között is, de nyilván a szellemi tartalmat magam is fontosabbnak látom. Ugyanakkor nem lényegtelen a szervezeti forma sem. „Arany alma ezüst tálcán.” Péld. 25.11. Fontos a tartalom mert az arany, de fontos a tálca is, ami ezüstként hordozza a tartalmat.
Attól, hogy az egyházszervezet az apostoli kor óta inkább negatív tapasztalatot jelent a hívőknek, nem jelenti azt, hogy maga a szervezeti forma rossz dolog, csak annyit, hogy ezeket rosszul építette fel a kereszténység. Mégpedig azért, mert nem foglalkoztunk vele, hogy azt hogyan kellene felépíteni jól. Pl. a test sem rossz dolog, noha a bűn teste vagyis Ádám teste gátolja a Szent Szellem működését, de Krisztus teste viszont nem. Ahogy, Krisztus doketista felfogása is zsákutca volt, úgy az Egyházat sem helyes elspiritualizálni.
Kedves Csaba, köszi a választ, a téma érdekes, a szervezeti forma nem rossz dolog.
A szellemi munka egy plurális rendszerben működik ma, nem a legtökéletesebb módon, talán így nagyobb a mozgástere Annak, Aki ezt létrehozta. A megújulás, jó értelemben vett korrekció pedig nem ártalmas, hanem jó dolog. Nem akarnám tovább szaporítani a szót, lehet eléggé „elspiritualizálni” (nem „szuperspiritualitás”) az egyház ügyét ha egyszer a szülője és támogatója a Szellem? Költői kérdés volt 🙂
És elnézést Ádám, hogy elkanyarodtunk. A fenti topic az egyén szempontjából vizsgálja az élet kihívásait, és ez. ill. Kierkegaard válasza közel áll hozzám.
Üdv. Anikó
Kedves Anikó!
„Lehet eléggé „elspiritualizálni” (nem „szuperspiritualitás”) az egyház ügyét, ha egyszer a szülője és támogatója a Szellem? Költői kérdes volt.”🙂
E szellem mégis akkor gyakorolta a legnagyobb hatást a földi és mennyei világra, amikor Isten látható testté lett. A szellem nem hatékony test nélkül, hiszen a szellemi természetű hit is halott látható cselekedetek nélkül.
Szerintem ez nem megkerülhető. 😇
Az egyház emberi szívekből történő felépülésének gondolatára (amit
említettél) még csak röviden had
reagáljak. De nem itt, mert nem ide tartozik, hanem „A történelem legbátrabb gyülekezetplántáló mozgalma?” bejegyzésnél. ld.:2011 febr. 4.
Elképesztő írás!
Tanulok belőle!
Idézet Ádámtól:
„…………. Aki hisz, elfogadja az Isten által számára megnyitott teret és belakja azt. Meghódítja a földet, a lehetőségek neki adott Kánaánját, és nem a föld végén kalandozik a szeme, hanem csak a neki ígért földcsík végén. Azzá az egyénné válik, akit név szerint ismer Alkotója, noha porból vétetett.”
Isten gyermekének földi helyzetére vonatkozólag, ezt hasonlóan gondolom, azzal kiegészítve, hogy hitem és látásom szerint a meghódítás és belakás azzal a felelősséggel is jár, hogy számomra az egyben őrhely (Hab. 2:1), őrálló feladattal (Jer. 6:17). Ám miközben ezt teszem, új életem, aki el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben, a fenti dolgokkal törődik, azokhoz ragaszkodik (Kolossé 3:1-3).