A világmagyarázatok között vízválasztó, hogy lentről fölfelé, vagy fentről lefelé közelítünk-e a valóság megértéséhez. Platonisták, idealisták, keresztények, hinduk és muszlimok az anyagi világon túli valóságból indulnak ki, és a természet működését, az anyag elrendeződését és az anyagok közötti erőhatásokat az anyag előtti okokra vezetik vissza, még ha egyéb tekintetben egészen máshogy is vélekednek a szellemi és az anyagi valóság kapcsolatáról és mibenlétéről. Materialisták, naturalisták, darwinisták és ateisták pont fordítva gondolkoznak: még a tudatot is az anyag megnyilvánulásának, esetleg az anyagból kiemelkedő, de anyagi folyamatok által létrehozott valóságnak tekintik. A szakadék nem is lehetne nagyobb a két világlátás között.
Az újkori ateizmus egyik kulcsmozzanata volt, amikor Ludwig Feuerbach megfordította Friedrich Schleiermacher képletét, miszerint az ember vallási tudatát az „abszolút függés” határozza meg. Feuerbach szerint ez a függés ellentétes irányú: Isten léte függ az emberi tudattól. Ez a nézet széles körben elterjedt, és különösen divatossá vált a vallás értelmezésében. Robert Wright Isten evolúciója c. könyvében például lentről fölfelé magyarázza az ember Istenről alkotott képének változásait, és ha a társadalomtudományi tanszékek egyre nyilvánvalóbb naturalista előfeltevéseit nézzük, nincs is ebben semmi meglepő. Newton, Einstein vagy Heisenberg még mondhatta, hogy fizikusként Isten teremtését akarja megérteni, mert a tudományos közélet még nem tette dogmává a módszertani naturalizmust, ma már nehezebb dolga van annak, aki tudósként fentről lefelé haladva akarja megérteni a világot, és ennek hangot is ad. A 21. századi dogma az, hogy minden lentről épül fölfelé.
A lentről felfelé haladó mátrixban gondolkozik Jordan Peterson és Yuval Noah Harari is, akikre ma nagyon sokan hallgatnak. Peterson csodálattal és tisztelettel beszél a Bibliáról és a keresztény hitről, de Feuerbach-hoz hasonlóan lentről próbálja megérteni a fent lévőt. Tiltakozna, ha ateistának neveznénk, mert szerinte Isten az emberiség leghasznosabb archetipikus ideája. Hosszú evolúciós úton alakult ki, hiszen segítette a túlélést és az emberi élet elviselhetőségét, ezért hatalmas károkat okozunk önmagunknak és az emberi civilizációnak, ha ezt az ideát elvetjük. De ettől még Isten Peterson számára egy idea, amely az ember kollektív tudattalanjában fejlődött ki évmilliók túlélési harca során. Harari abban különbözik Petersontól, hogy lenézi a vallást, és primitív, haszontalan könyvként tekint a Bibliára, de abban nem különbözik sem Petersontól, sem a modern, szekularista nyugati világtól, hogy a valóságot lentről fölfelé, az embert pedig elsősorban darwinista folyamat eredményeként akarja megérteni.
Hogy ezzel mi a gond (most túl azon, hogy alapvetően ellenkezik hívő intuícióimmal), arra többek között Polányi Mihály egyik esszéje nyitotta fel a szememet (amelyről itt korábban írtam már). Polányi fizikai kémikus volt, és Einstein tanítványaként próbálta megérteni a tudományos gondolkodás (sőt, általában a gondolkodás) természetét. Legismertebb műve a Personal Knowledge (Személyes tudás) című tudományfilozófiai könyve, de talán még éleslátóbb és lényegre törőbb „Life’s Irreducible Structure” című rövid tanulmánya. Ebben az írásában azt magyarázza el, hogy a biológiai információt szükségszerűen kontingens elemek hordozzák, hiszen ha a DNS „betűi” (A, T, C, G) nem adnának sokféle elrendeződésre lehetőséget, a DNS nem lenne alkalmas információ hordozására. Analógiaként gondoljunk a hűtőmágnes-betűkre: ha azokat nem rendezhetjük el tetszés szerint, nem tudnánk semmit sem leírni velük, illetve mindig ugyanazt a szöveget ragasztanánk a hűtőszekrény ajtajára. Ugyanígy van a DNS nukleotidjaival is.
Ebből Polányi szerint az következik, hogy az életben a jelentésnek több hierarchikus szintje van. A fizikai és kémiai szint felett szükségszerűen van egy másik szint, és a kémiai és fizikai folyamatok függnek ettől a felsőbb szinttől. Olyan ez Polányi szerint, mint a sakk. A sakkban kettős kontroll működik. Az egyik kontroll a sakk szabályrendszere. A sakktábla nyolcszor nyolc kockából áll, ezeken lépkedhetnek a bábuk, meghatározott szabályok szerint. A futó átlósan haladhat, a huszár lóugrásban, a gyalog egyet léphet előre, és üthet átlósan jobbra és balra; a játék akkor ér véget, ha a királynak mattot adnak (ami szintén leírt szabályok szerint történhet meg). Ez az alsóbb szintű kontroll. A tényleges lépéseket azonban nem a sakk szabályai határozzák meg, hanem annak a döntése, aki a sakkot játssza. Ennek a lehetőségei szinte végtelenek. Ha a lépéseket csak a sakk szabályai határoznák meg, mindig ugyanaz a játszma játszódna, örökkön örökké. A sakk szabályai azonban csak a lépéseket teszik lehetővé, a konkrét lépéseket nem determinálják. Ugyanígy van a fizikával és a kémiával is: az élet magasabb kontroll alapján működik, hiszen a DNS nukleotid-sorrendje ugyanolyan kontingens, mint a sakkban a lépések. Az alsó és a felső kontroll együtt határozzák meg az életet.
A valóságot tehát nem fogjuk tudni lentről fölfelé megérteni, és ez nem az ismerethiányból, hanem a valóság természetéből fakad. A lenti megértése által legfeljebb ahhoz jutunk el, hogy a fenti milyen alsóbb kontroll mentén valósul meg, de még ez is félrevezető lehet, ha a fenti kontroll nélkül akarjuk a lenti működését rekonstruálni. Erre pedig C. S. Lewis egyik zseniális esszéje vezetett rá, amelynek a „Transposition” címet adta. Lewis a modern nyelvekenszólásról elmélkedik, és ennek kapcsán fogalmazza meg azt a meggyőződését, hogy egy jelenség természetét nem tudjuk meghatározni pusztán a jelenség vizsgálata alapján, hiszen két – természetében gyökeresen eltérő – jelenség megegyező alakban nyilvánulhat meg egy alsóbb szinten. Lewis egyik példája az, hogy ha önmagunkat vizsgálnánk, talán semmilyen különbséget nem fedeznénk fel a váratlan rossz hírre adott neurális reakciónk, és a Varázsfuvola hallatán keletkező neurális reakcióink között, és ha az érzékelés alapján ítélnénk meg a jelenség természetét, arra az abszurd következtetésre jutnánk, hogy nincs különbség a szorongás és az öröm között sem. Nyilvánvaló, hogy az alsóbb szinten történtek megértéséhez ismernünk kell a felsőbb szintet is, amely a neurális reakcióban testet ölt.
Lewis hangsúlyozza, hogy a két szint megkülönböztetése eltér attól a felfogástól, amely szerint a spirituális valóság kifejlődik. (Mondjuk, hogy az evés természetes aktusa évmilliók alatt keresztény sákramentummá bomlik ki.) Arról van szó, hogy bár az alsóbb szinten a kettő azonosnak hat, a felsőbb szintű jelentés az alsóbb szintű valóságban ölt testet. Ahogy egy képben a táj. „Tehát úgy gondolom, hogy valódi tájak öltenek testet képekben, nem pedig képek nőnek valódi fákká és pázsittá.” (Transposition and other Addresses, 18) Ez a különbség annyira alapvető, hogy Jordan Petersont – minden tiszteletem (és az ő Biblia iránti tisztelete) ellenére – a világnézeti szakadék másik oldalára kell helyeznünk, ellentétes oldalra, mint ahol a valódi idealisták és keresztények állnak. Bármennyire is lenyűgözi őt Isten és Krisztus „ideája”, az számára az emberi tudat evolúciós gyümölcse, nem objektív valóság. Nekünk, hívőknek, Isten azonban az emberi tudatot megelőző valóság, Krisztus pedig Isten történelemben testet öltött formája. Isten és Krisztus nem a tudat termékei, és nem is elvek vagy szabályok valamilyen elvont, metaforikus összesűrűsödései, hanem személyes létezők, mint én, te és a kanadai pszichológus.
A két szemlélet közötti végtelen szakadékot jeleníti meg az is, ahogy az egyik legmélyebb érzést, az eroszt értelmezzük. A szakadék két oldalán itt Dante és Freud állnak. Freud szerint a vágyakat elszellemiesítjük, de a dolgok mélyén valójában a libidó áll. A felső szintet odaképzeljük, hogy eltakarjuk vele a mélyben lévő szexuális motivációinkat, a valódi létezőt. Dante pont fordítva gondolkodott. Szerinte a szexuális vágyak – és maga a szerelem, amely eleve komplexebb a szexualitásnál – csak jelek, és a mennyei valóság árnyékai. A freudi megközelítés a vallásos misztikában is a nemiséget látja, a dantei világkép a nemiségben is a misztikumot. Utóbbiban az alsó szint a felső szint megtestesülése, előbbiben a felső szint az alsóbb szint projekciója. A szakadék nem is lehetne mélyebb és áthidalhatatlanabb.
Az ember megtérésekor lényegében az történik, hogy nem tudjuk, és nem is akarjuk többé tagadni a felsőbb szint objektív valóságát. Átszakad a fal, és betör fentről a világosság és az élet. Ezt nevezték a régiek a menny megnyílásának.
A fentiek alapján akkor mitől függ, hogy valaki a Freud vagy Dante megközelítését teszi magáévá? Ez pusztán a szocializációnk és szubkultúránk eredménye, nem?
Mi emberek az alsóbb szinten próbáljuk értelmezni az egészet. Kezdetben abban sem vagyunk biztosak, hogy van-e egyáltalán egy magasabb szintű valóság. De amikor szembe találjuk vele magunkat, akkor az egyéni interpretációnk nem lehet nagyon más, mint amire a saját környezetünkben kondicionáltak minket.
Hogy van esélye egy alulról fölfelé szemlélődő számára meglátni a másik lehetőséget? Képtelenség a tökéletesen független és objektív személet elsajátítása, így a személyes látásmód kialakulása sem tűnik a saját döntésnek…
Nagyon jó kérdés, Mariann! Én négy alapvető pillért látok ezzel a témával kapcsolatban, mind a négy megtalálható a Római levél elején:
1. Minden ember valahol érzékeli Isten létezését, és ha észszerűen vizsgálja a világ működését, arra jut, hogy van egy felsőbb Elme, amely meghatározza a lenti dolgokat (vö. Róm 1,19-21).
2. Az emberek azonban igyekeznek elnyomni magukban ezt az ismeretet, mert bűnösök, ezért hajlanak arra, hogy kizárják az elméjükből és a szívükből azt, hogy a földi dolgok eredője nem a természetben van (vö. Róm 1,19-21).
3. Az emberek istentelensége és hitetlensége nem változtat azon a tényen, hogy a lenti dolgok jelek, és ez különösen meglátszik abban, ahogy a földi dolgok bálványozása és a nemek közötti vonzalmak felcserélése összekapcsolódik (vö. Róm 1,25-27).
4. Ahhoz, hogy Isten felé forduljunk, Isten hatalmának kell megnyitnia a szemünket az evangélium által, hogy lássunk és jól lássunk (vö. Róm 1,16; 2Kor 4,4-6).
Egyes tudományos kutatások szerint mindannyian alapvetően vallásosként születünk. Ez is azt támasztja alá, hogy az ember számára az a természetes, ha nem alulról fölfelé magyarázza a világot; a materialista nevelés és a bűn hat az ellenkező irányban.
Mariann,
A magam részéről fontosnak látom az emberi tényezőt (már csak az 1Kor 1:21 miatt is).
Egyre nagyobb szükség van Istentől ihletett igehirdetőkre meg hiteles tanúkra…
„Az emberek istentelensége és hitetlensége nem változtat azon a tényen, hogy a lenti dolgok jelek, és ez különösen meglátszik abban, ahogy a földi dolgok bálványozása és a nemek közötti vonzalmak felcserélése összekapcsolódik” – s idézed is Pál apostolt ezzel kapcsolatban…
Akkor tehát a materialisztikus beállítottság és a homoszexualitás szerinted rokon jelenségek, illetve az utóbbi az előbbiből fakad?
Nem mond ennek ellent az, hogy Platón, a legspirituálisabb filozófus, a szellemi valóság öntörvényűségének és elsődlegességének hirdetője a Lakomában maga is a homoszexuális szerelmet tekinti az „igazi”, tiszta, spirituális szerelemnek?
Vagy más példa: Ferencsik János, a nagy, elhivatott karmester öntudatosan, lelkesen homoszexuális volt, úgy vélekedett: „Szeretkezni nőkkel is lehet, de szeretni csak férfiakat érdemes?”
Kedves Miklós!
Értem az ellenvetést, és el is gondolkodtatott. Azt hiszem, Plátón formái azonban a valódi, személyes Isten elkerülését is szolgálhatják. C. S. Lewis ateistából először platonista lett, ahogy annak idején Augusztinusz is, de az igazi, nagy, forradalmi változást az jelentette, amikor a személyes Isten előtt tudott végre térdet hajtani. Ahogy Pascal, aki meg is különböztette Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét, Jézus Krisztus Atyját, a filozófusok istenétől. Utóbbi egy idea, előbbi egy Személy. A cikkben nem tettem különbséget a kettő között, de a kérdésedet nem tudom e különbség nélkül megválaszolni.
És azt gondolom, itt jön a képbe a nemek közötti vágyak felcserélése is, amiről Pál beszél. A filozófusok istene, az ideák és formák absztrakciója (vagy akár reális létezése) nem hasonlítható a Személyhez, akinek a szemébe kell néznünk. Nem véletlen, hogy Sartre is ezt a tekintetet tartotta a legijesztőbbnek, magának a pokolnak, ahol nem tudunk elrejtőzni a Másik tekintete elől. A Személlyel való találkozás képe a házasság félelmes hitugrása, ahogy Kierkegaard is felmérte. A személyes Isten előli bujkálás képe a homoszexualitás, amelyben az ember önmaga képét szereti. Ezt a diagnózist talán még Sartre és alkalmi szeretője, Beauvoir is elfogadná, csak nem mint rosszat, hanem mint önmagunk hitelesítésének útját.
Még annyit tennék hozzá, hogy amikor Plótinosz a kereszténység alternatív (neoplatonista) rendszerét dolgozta ki, úgy sejtem, ő is az élő Istentől menekült. Szerintem van olyan istenkeresés, amely valójában menekülés.
Én valahogy ezt a missziós parancssal ellentétesnek érzem, hogy a szakadék két oldalára sorakoztatjuk fel az embereket az alapján, hogy hívő vagy nem. Ez még így rendben is lenne a mi szempontunkból (eklézsia – a világból kihívottakat, elhívottakat jelent), de visszavetíteni arra, hogy mi, mint hívők ettől objektív igazság birtokában vagyunk (vö.: Mi értjük a világot mert mi hívők vagyunk, de te kedve Peterson, a fejed tetejére állhatsz, akkor is csak Hararival leszel a szakadék mésik oldalán, azaz elkárhozol), na ez nekem nem megy be.
Nincs a szakadék felett egy híd? 🙂
A világ szemlélése, megértése nem módszer kérdése-e. A módszer pedig itt van a világban. Létezik, ahogy pl. a matematika. A módszerben a hagyomány, a tekintély, sőt az előítélet, vagy maga a hit is elhelyezhető, ahogy Gadamer írja kitűnően (Igazság és módszer). Hogy ki teremtette a módszert, na az másik kérdés, de attól még a módszer létezik. Hararival, meg összes ilyen aktuális megmondó guruval az a baj, hogy a módszert dobja ki, önmagában ettől a bátorságtól (?) igényel magának tiszteletet (hoppá, ez egy új tekintély, holnap már új hagyomány), és a saját új módszerét erőlteti: Úgy lásd, ahogy én! Úgy látod, ahogy én?! Ugye, hogy igazam van?!
Szerintem keressük azt, ami közös. Peterson a hídon van. Hogy áll vagy megy, és merre, azt nem igazán tudom eldönteni, de hogy nem Hararival egy oldalon, az nekem nyilvánvaló. Sokan vannak azon a hídon. Tudom, mert én is ott voltam sokáig.
István70,
félreérted a cikket. Petersont több más mátrixban egy halmazba sorolnám magammal (pl. a baloldali progresszivizmus megítélése), és ha meghallgatod a Különvélemény podcastunkat, láthatod, hogy Hararival is találok közös pontokat. A cikk egy konkrét választóvonalról szól, arról, hogy lentről fölfelé, vagy föntről lefelé magyarázzuk-e a valóságot. Ebben a tekintetben magamat a hindukkal, muszlimokkal, idealistákkal és platonistákkal soroltam egy kategóriába (ezt észrevetted?), és igen, mind Peterson, mind Harari a másik oldalon vannak. A keresztény hit és a hinduk, muszlimok, idealisták és platonisták között más választóvonalakat kell figyelembe venni. Missziós szempontból természetesen mindegyikük (!) felé építenék hidakat, és vannak is ilyen hidak. De ez a cikk nem erről szólt.
Kedves Ádám!
Köszönöm a kiegészítésedet.
Azon gondolkodom, illik-e ide a hozzászólásom.
Keresztény, karizmatikus gyülekezethez tartozó testvérem megosztásai révén értesülök arról, hogy az ő világában (nem tudom, hogy mondhatnám jobban) nagyon, sőt az utóbbi időben az extremitásig fokozódott az a szándék, hogy Isten akaratát, kijelentését az írott Igétől függetlenül közvetítsék. Úgy értem, normává vált (legalábbis az ő gyülekezetében, amely nagyon sokszor hivatkozik USA-beli gyülekezetek prófétáira), hogy aki valamirevaló hívő, az álmot lát, prófétál, kijelent. Szinte soha nem látom, hogy az igéhez való „idomítás” is része lenne ezeknek a videóknak, írásos üzeneteknek (vagy bárki kinyitná a Bibliát). Talán legjobban egyikük mondata fejezi ki ezt: „ez így helyes, és Istennek is emellé kell állnia”. Sokat gondolkodom ezen, főleg, mivel a pandémia bizonytalanságai közepett próbálom megérteni Isten akaratát. Nem arról van szó, hogy itt most el akarom őket ítéltetni, de az írásod talán szótárat adott most nekem ehhez (ha tévesen, javíts ki, kérlek). Nem arról van-e szó itt, hogy a hívő ember, aki csak ember marad, mégiscsak visszatér a materiális világ kézzelfogható valóságához, és abból – alulról felfelé – próbálja a festett fákat valódi erdővé tenni?
Ez is lehetne valamiféle hídon-lét.
„……. Az ember megtérésekor ……. Átszakad a fal, és betör fentről a világosság és az élet. ……”
Már maga ez katartikus élmény, amit csak tovább fokoz azon tapasztalat, hogy az ember belsejébe betörő világosság kivetül a környezetre, és minden megváltozik. Az előtte lévők szürkének, monotonnak ridegnek tűnnek. Emlékszem a gyönyörű színekre, hangokra, lüktetésre és arra, mikor rideg, szeretetlen szívem betöltötte valami szokatlan, újszerű érzés, ami az emberek felé irányult.
Kedves Kiri,
mostanában viszonylag sokat gondolkodom ezzel a kérdéskörrel.
Dióhéjban pedig főleg János evangéliuma alapján:
„De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul.Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. ” (Jn 4: 23-24)
„Maradjatok énbennem, és én tibennetek. ” (Jn 15,4a)
Az utóbbi időben egyre hangsúlyosabb számomra az „és” szócska mindkét versben.
Nagyon tömören, szerintem a feszültség mélyebb annál, mint amit írtál. És talán olykor nem a festett erdő a cél…
Ahogy valós jelenség amiről írsz, sajnos hasonlóan valós jelenség a másik véglet is, amikor csak az igazságban imádásra és a Krisztusban maradásra fókuszálunk, de a Lélekben imádásra és arra, hogy Krisztus bennünk maradjon, nem igazán… A kétféle véglet sajnos igen könnyen hergeli is tudja egymást, miközben valahogy elvész a lényeg…
Tudsz angolul? Akkor jó eséllyel tudok bővebb és mélyebb olvasnivalót ajánlani…