Bár a magyar kultúra pesszimista és cinikus kultúra, az emberek titokban reménykednek abban, hogy valahol mégiscsak van olyan tisztelhető életfelfogás, amit érdemes megvalósítani, és hogy ennek vannak fellelhető prototípusai köreinkben is. Vágyunk a példákra, bármilyen kritikusak is vagyunk egyébként azokkal szemben, akik kiemelkednek a szürke tömegből. Arról persze már régen lemondtunk, hogy a politikusok között keressük a követhető mintákat. A milliárdosokat sem tiszteljük, legfeljebb irigyeljük őket. A pedagógusi és orvosi pályák látványosan amortizálódtak. Sajnos a nagy keresztény egyházakról sem a hitelesség jut az emberek eszébe. (Néha a kicsikről sem.) Hol vannak a tisztelhető minták?

Az elmúlt hónapokban élénk érdeklődés övezte két extrém sportoló csúcskísérletét. Az egyik Rakonczay Gáboré volt, aki rekord idővel egyedül kenuzta át az Atlanti-óceánt. Hetekre megszakadt vele a kapcsolat, egy egész ország figyelte visszafojtott lélegzettel, vajon megkerül-e, és sikerül-e neki az emberfeletti teljesítmény. Megkerült, és sikerült neki. A másik az amputált lábú Erőss Zsolt Himalája-expedíciója volt. Erőss Zsolt immár tizedik nyolcezer méter feletti csúcsát próbálta megmászni, ezúttal a világ legveszélyesebbnek tartott hegyén, az Annapurnán. Neki most nem sikerült a csúcstámadás (sőt, a hegy meghódítása közeli barátja halálával végül tragédiába fordult), de a hegymászó teljesítménye így is egészen rendkívülinek mondható.

Ezek az extrém sportolók sokak számára példák. Az elmúlt években mind Rakonczay Gábor (és derűs, bátor felesége), mind Erőss Zsolt (és összeszokott, bajtársias csapata) céltudatosságot, fegyelmezettséget, és valamiféle lelki erőt sugároztak egy értékeit vesztett és apátiába süllyedt közösség számára. Azt üzenték a magyar embereknek, hogy lehetséges önmaguk meghaladása, belső tartással elérhetnek egyfajta immanens transzcendenciát, melyhez nincs szükség vallásra, mégis tisztelhető. Rakonczay Gábor és Erőss Zsolt újból és újból legyőzik a nehézségeket, akár a lehetetlent is, törnek előre, hódítanak, kudarcok esetén sem adják fel, és mi arra gondolunk: ha nekik sikerült, talán átkelhetünk mi is a nagy tenger túlsó oldalára és feljuthatunk a magas hegy csúcsára. Talán vannak követhető példák.

Őszintén szólva nem tudom, mit gondoljak az extrém sportokról. Egyszer másztam meg kétezer méter feletti hegyet (az extrém sport ugye, nem itt kezdődik), de az utolsó ötven méter előtt eszembe jutott feleségem és kisfiam, és inkább bevártam a többieket a csúcs alatt. Van valami felelőtlen és hiábavaló abban, ahogy Rakonczay Gábor az óceán közepén próbálja helyrebillenteni felborult csónakját, vagy ahogy Erőss Zsolt orosz rulettet játszik az Annapurna kuloárjában lezúgó lavinák között. Mégis mélységesen megértem őket. A Prédikátor szerint Isten bünteti az embereket azzal, hogy az örökkévalóságot eléjük tárja, ők azonban végességükben képtelenek felfogni gyönyörű alkotásait (3,10-11). A transzcendenciára való törekvés (legyen bár a cél nyolcezer méter magasságban vagy nyolcezer kilométer szélességben) az örökkévalóság utáni vágy. Rakonczay és Erőss azok példája, akik nem tudnak megbékélni a végességgel – mert azzal Isten képmására teremtett emberekként nem is lehet megbékélni. Rakonczay és Erőss azért példák, mert nem törődnek bele abba, amibe nekünk sem szabad beletörődni.

És ezért éli meg mély csalódásként sok magyar, amikor ezek az önmagukat meghaladó emberek egyszer csak nem képesek meghaladni önmagukat. Amikor két hónappal Rakonczay Gábor hősies Guinness-rekordja és Rakonczay Viki bátor helytállása után a rokonszenves házaspár váratlanul bejelenti, hogy kapcsolatuk tönkrement, rövidesen elválnak. Vagy amikor Erőss Zsolt expedíciós csapata személyes konfliktusok miatt szétesik, és a csapattagok a médiában egymást gyalázó nyilatkozatokat jelentetnek meg. Csalódás, mert nagyon-nagyon kellenek a példák. Csalódás, mert megint igazolódott a borúlátók előrejelzése. Megint összetört valami. Megint megmaradtak a végesség elkeserítő korlátai.

Ezért okozunk embertársainknak mi, keresztények is csalódást, amikor nem haladjuk meg az immanens valóságot, amikor a családjainkban, gyülekezeteinkben nem éljük meg azt, amiben hiszünk, amikor a válási statisztikáink nem jobbak, mint a világé, amikor a képmutatás álarca lehull, és nyilvánvalóvá válik, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint a körülöttünk élők. Ne felejtsük el: az egyház előbb okozott csalódást, mint a Rakonczay házaspár vagy Erőss Zsolt csapata! Pedig a világ vágyik a példákra. Keresi a transzcendens valóságot. Vonzódik azokhoz, akik szét tudják tépni a végesség kényszerzubbonyát – vagy legalább megpróbálják. És csalódik, ha ez nem sikerül nekik. Bennünk, keresztényekben is csalódott, ezért olyan nehéz ma hihető módon beszélni az evangéliumról.

Ezt a cikket viszont azért írom, mert szerintem mégis a mi példánk az emberek egyetlen valódi esélye. Mi vagyunk a világ világossága. Mi vagyunk a föld sója. Az egyház tényleg sokszor kudarcot vallott, de azért a kereszténység nem csak kudarcok története. Voltak hiteles időszakai. Szerintem lehetünk példák ma is. Van reménységem Jézus valódi követőivel kapcsolatban, mert van reménységem Jézussal kapcsolatban. Pál apostol szerint Jézus „megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,10). Az apostol ennek fényében bíztatja Timóteust, hogy kövesse a példáját, ahogy ő is követője lett Krisztusnak (2Tim 1,13). Jézus Krisztus meghaladta a halált, és ezzel feloldotta a múlandóság átkát, amiről a Prédikátor beszélt. Ezt átélhetjük mi is, itt is, ma is.

Krisztus ereje munkálkodik azokban, akik hisznek benne (Ef 3,20). Ne adjuk fel, hogy példák legyünk! A világ vágyik a példákra. Krisztus ereje által igenis lehetünk példák. Nem hegycsúcsok megmászásában és tengerek átevezésében, hanem nehezebb terepen: a hétköznapi valóság megélésében. Az átlagos hegyek megmászásához és az átlagos tengereken való átkeléshez azok példája az igazán inspiráló, akik az átlagos hegyeket másszák meg és az átlagos tengereken kelnek át, emberfeletti erővel. Erre képesek lehetünk mi, keresztények. De ez csak akkor fog menni, ha Jézusról akarunk beszélni, nem magunkról. Ha az eljövendő élet fénye sugárzik át rajtunk, nem saját teljesítményünk dicsfénye. Helyes, ha meg akarjuk haladni az időlegest, ha törekszünk a dicsőségre, megbecsülésre, halhatatlanságra (Róm 2,7), hiszen erre teremtettünk, nem a halálra. De a törekvésünk középpontjában Krisztus álljon, aki legyőzte a halált. Ha önmagunkat hirdetjük, Isten gondoskodni fog arról, hogy a mi példánk is az enyészeté legyen. A világnak Krisztusra van szüksége, nem ránk. Jézus győzte le a múlandóságot, nem mi. Krisztus transzcendenciáját viszont az emberek számára elsősorban a mi példánk teszi hihetővé. Vagy hihetetlenné.