Talán nem is imádkozott igazán, aki soha nem imádkozott még könnyek között. „Könny patakzik szememből azok miatt, akik nem tartják meg törvényedet” – írja a 119. zsoltár szerzője. Jézus testi élete idején „könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból” (Zsid 5,7). Pál megemlékezett Timóteus könnyeiről, és látni kívánta őt (2Tim 1,3-4). Az efézusi presbitereket emlékeztette, hogy „három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között” intette őket (ApCsel 20,31), és „könnyek és megpróbáltatások között” szolgált köztük az Úrnak (ApCsel 20,19). A korinthusiaknak „sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással” írt, hogy megismerjék „azt a szeretetet, amely igen erős” benne irántuk (2Kor 2,4). A galatákat „újra meg újra fájdalmak között” szülte meg, „amíg kiformálódik bennük a Krisztus” (Gal 4,19). Zsidó honfitársai hitetlensége miatt pedig szüntelen fájdalom gyötörte szívét (Róm 9,1).

A könnyek azonban nem csak a közbenjáró szeretet könnyei lehetnek, hanem a bűnbánatra való megszomorodás könnyei is. A bűnös asszony a könnyeivel öntözte Jézus lábait, amikor egész romlott életét letette elé (Lk 7,36-50). A könnyek mutatták, mennyire szereti az Urat, aki még rajta, ekkora bűnösön is megkönyörült. Az ilyen szomorúság gyógyulást hoz. Pál apostol a korinthusiaknak írta: „Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt. Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,8-10)

A puritán Thomas Watson a bűnbánatra buzdító könyvében hangsúlyozza: „Igaz és hamis szomorúság között olyan nagy a különbség, mint az édesvizű forrás és a sós tenger között.” A bűnbánati imádságban ejtett könnyek „a menny gyémántjai”. „A világi dolgokért hullatott könnyek a földre esnek, a szent könnyek azonban tömlőbe gyűjtetnek.” „Az igaz bűnbánó… örül az esős napoknak, mert tudja, a bűnbánat könnyei ezek, melyeket nem kell majd megbánnia.” Viszont „ha nem fullad könnyekbe a bűn, a lélek ég el”. Augusztinusz mondta, hogy „bánkódjon az ember a bűnei miatt, és örvendezzen a bánata felett”. Watson, aki idézi az egyházatya mondatát, a bánat feletti öröm okát abban látja, hogy a könnyek megtisztítják a lelket. „A bűnbánó esős időben vet, de jó időben arat majd,” hiszen „a könnyek sós vize megöli a lelkiismeret férgét”.

„Milyen jó lenne” – sóhajt fel a puritán igehirdető –, „ha mélyebben megindulnánk a bűnön, ha szemeink valóban könnyben úsznának. Tisztán láthatjuk Isten Lelkét, amint a bűnbánat vízén jár, mely nyugtalan ugyan, de tiszta. A könnyek megtisztítanak a bűntől és kioltják Isten haragját.” A magunk életében mindenképpen igaz ez, de közbenjárás által talán másokéban is azzá válhat. Püspöke mondta Mónikának tékozló fiáról, Ágostonról: „lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen”. Nem azért, mintha a könny önmagában érdem volna, hanem azért, mert a közbenjáró lélek közelebb kerül általa a Megváltó Krisztushoz, az egyetlenhez, aki a bűnből és a halálból meg tud szabadítani.