Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.
A közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikának két teológiailag kidolgozott és tudatosan képviselt formájával lehet manapság találkozni. Az egyik (a római katolikus hermeneutikai tradíció) viszonylag régi, a másik (a posztkonzervatív protestáns hermeneutika) meglehetősen új. A katolikus bibliaértelmezés úgy oldja meg a hívei számára a hermeneutikai problémát, hogy a feladatot az egyház Tanítóhivatalának (nagy T-vel) a hatáskörébe utalja. Ez nem azt jelenti, hogy a katolikus egyházban nincs igényes exegetikai munka, és ne lennének kiváló bibliamagyarázók, de ez egyrészt nem az egyszerű hívők feladata, másrészt az exegézisnek minden esetben igazodnia kell a katolikus egyház dogmatikai hagyományához. Mielőtt elhamarkodott ítéletet mondanánk, szeretném megjegyezni, hogy ortodox protestáns körökben hasonló tekintélyt képvisel a Westminsteri hitvallás, a Heidelbergi káté vagy más hitvallási iratok. Míg azonban a protestantizmuson belül elvileg megtörténhet, hogy a Biblia „jobbra tanítson”, mi pedig „köszönetünk nyilvánításával engedjünk neki” (II. Helvét hitvallás), a katolikus hermeneutika még esélyt sem ad arra, hogy a Szentírás korrigálja a dogmatikai hagyományát, hiszen az szerinte tévedhetetlen.
A katolikus híveknek a Biblia értelmezésében a tekintély valódi locusa nem a szöveg, hanem az azt (tévedhetetlennek gondolt dogmatikai alapállásból) értelmező Egyház. A Katolikus Egyház Katekizmusa 891. pontja kimondja: „’A római Pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben, hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki (…). Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfőbb Tanítóhivatalt’, főként egyetemes zsinaton. [II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium, 25; vö. I. Vatikáni Zsinat: Pastor aeternus, 4: DS 3074.]” Ezek nehezen félreérthető szavak.
A katekizmus azt is leszögezi, hogy a Tanítóhivatal (fent említett módon értelmezett) tévedhetetlenségének a fényében mi a hívek dolga: „Amikor az Egyház legfőbb Tanítóhivatala segítségével ’a hit tárgyául’ valamit ’mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot’ [II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum, 10.] és mint Krisztus tanítását előad, a hívőknek ’az ilyen határozatokat hívő engedelmességgel kell fogadniuk’. [II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium, 25.]” Az exegéta keze tehát meg van kötve. A katolikus egyház esetében nem csak arról van szó, hogy az exegéta a munkáját bölcsen egy hermeneutikai spirál részének látja, melyben az exegézis a bibliai teológiát, a bibliai teológia a rendszeres teológiát, a rendszeres teológia pedig az exegézist segíti. A katolikus egyházban az exegézis egyáltalán nem kérdőjelezheti meg a Tanítóhivatal dogmatikai állásfoglalásait, hiszen azok tévedhetetlenek. Nem véletlen, hogy az egyébként rendkívül éleslátó katolikus bibliamagyarázó Raymond Brown a Biblia esetében szó szerinti és kanonikus jelentés mellett beszél kortárs jelentésről is, mely tulajdonképpen az egyház dogmatikai hagyományának megfelelő – azzal harmóniába hozott – jelentés. Az egyházuknak engedelmes katolikus híveknek pedig – lássuk be – végső soron ez a jelentés az, ami igazán számít. Lelkiismeretük az Egyház foglya, másként nem tehetnek.
A közösségi tekintélyre alapozott hermeneutika ennél lényegesen bizonytalanabb és sokkal reménytelenebb formája az, amelyik a posztmodern ismeretelméleti válság hatására protestáns körökben alakult ki. A posztmodern kultúrában szocializálódott protestánsok közül sokan a katolikusokhoz hasonlóan valamiféle közösségi hagyomány tekintélyében látják a bonyolultnak tűnő hermeneutikai feladat megoldását, csak ezt a megoldást nem a közösségi hagyomány tévedhetetlenségébe vetett hit optimista szemüvegén át szemlélik, hanem a közösségi hagyományon kívüli értelmezés lehetőségéről való lemondás pesszimista perspektívájából. A posztkonzervatív, posztevangéliumi hívők számára nem egy, hanem sok értelmezési hagyomány létezik, melyek közül a római egyház dogmatikai hagyománya csak az egyik. Posztkonzervatívok szerint a közösségi hagyomány mindig az adott közösség számára meghatározó. Minden közösség a saját hagyománya fényében értelmezi a Bibliát, és nem is tud mást tenni. Foglyai vagyunk a tradícióinknak – protestánsok ugyanúgy, mint katolikusok. Minden közösség értelmező közösség, és minden egyén egy értelmező közösség tagjaként akaratlanul is tekintélyként (de legalábbis szűrőként) éli meg saját közössége értelmezését. Bár a nézet képviselői igyekeznek ezt valami izgalmas és felszabadító dologként beállítani, érezni lehet a nézet mögött a lemondást és a kétségbeesést. A hermeneutika végleg perspektivisztikussá vált: nem marad más, csak a közösségi tekintély.
A római katolikus felfogást jellemző abszolút egyházi tekintély és a posztmodern protestáns hermeneutikában előtérbe állított közösségi értelmezések relatív (és relativizáló) tekintélye ugyanazzal a problémával néznek szembe. Amennyiben nem maga a szöveg, hanem a szöveget értelmező közösség a tekintély locusa, a szöveg nem tudja bírálni és felülvizsgálni az értelmező közösség hagyományát. Ha a római katolikus egyházat szerkezeti és dogmatikai szempontból hibátlannak és tévedhetetlennek tekintjük, akkor ezzel persze semmi gond nincs. De ha nem az (és azért ez elég valószínű), akkor a katolicizmus egyik legnagyobb problémája éppen a saját tekintélye. Hiába indulnak el a katolikus egyházban evangéliumi jellegű ébredési mozgalmak (melyek valódiságát nem kérdőjelezem meg), az egyháznak tulajdonított tekintély soha nem fogja engedni, hogy a Biblia szabadon végezze a dolgát. Amíg a Rómából irányított felekezet saját dogmatikai hagyományát tévedhetetlennek tartja, legjobb esetben is csak a zsidó midrás-hagyományt megszégyenítő kreativitással újraértelmezni tudja saját hagyományát, megváltoztatni vagy korrigálni nem. Ezért a Biblián (és Isten Biblián keresztüli kommunikációján) a legjobb szándékok mellett is egyfajta dogmatikai szájkosár lesz, amit még a pápa és a zsinatok sem szedhetnek le róla. A katolikus egyház önmagáról kialakított képének totális megváltozása nélkül a tekintély sorrendje jelenleg akkor sem fordulhatna meg, ha ezt az egyház legfőbb tanítói és hatalmasságai teljes erejükből akarnák. Rómát a saját tekintélye korlátozza a Biblia tekintélye előtti meghajlásban.
A posztkonzervatív, posztevangéliumi protestáns hermeneutika problémája még ennél is komolyabb. Ha a bibliaolvasó egyén mindig egy értelmező közösségi hagyomány foglya, ahogy posztevangéliumi teológusok állítják, a Biblia valódi jelentése elérhetetlen távolságba kerül a hívőktől. Némely posztkonzervatív teológus (pl. Stanley Grenz, John Franke, Roger Olson) azzal próbálja áthidalni a Biblia és a hívők közötti szakadékot, hogy a jelentést a szerzői szándék (illokúció) helyett a szöveg kommunikációs hatásában (perlokúció) véli felfedezni, mely természetszerűleg kiszámíthatatlan és minden esetben eltérő. Ez azonban elégtelen válasz a problémára. Valódi kommunikációban (még a leginkább ambivalens és metaforikus művészi kommunikációban is) a szerzői szándék megkerülhetetlen, hacsak nem fogadjuk el magunk is azt a posztmodern alapállást, mely a jelentést teljes egészében az olvasó konstrukciójának tekinti. Nem nehéz elképzelni, hogy a Biblia esetében ez az alapállás végül hova vezetne. A posztkonzervatív hermeneutika közösségi tekintélyre alapozott módszere a római egyház hermeneutikájával szemben látszólag nagyon nagy szabadságot biztosít az értelmezés számára, valójában éppen attól foszt meg, amit a Biblia Isten népének mindig is jelentett: Isten felénk irányuló kommunikációjától. Kevin Vanhoozernek igaza van: „Ha a tekintély locusa nem a szöveg, hanem értelmező közösségek, akkor az értelmezések hagyományát a szöveg nem kérdőjelezheti meg.” (Is There a Meaning in This Text, Zondervan, 1998, 320) De ha a szöveg nem kérdőjelezheti meg a közösség hagyományát, hogyan beszélhetünk akkor megtérésről és megszentelődésről?
Az általam helyesnek tartott evangéliumi protestáns felfogás ragaszkodik tehát ahhoz, hogy a tekintély locusa a bibliai kánon szövege. Az értelmező egyén és az értelmező közösség csak alázattal és engedelmesen közelíthet a szöveghez. Meghajolhat előtte, de nem hajthatja maga felé. Vendégül láthatja, de nem bírálhatja. Az evangéliumi közösség tudatosan nem teszi önmagát értelmező tekintéllyé, hanem alázattal meghívja a szöveget, és arra kéri, hogy az bírálja őt. Szerintem ez nem is lehet másképp, ha egyszer elfogadtuk azt a tételt, hogy a Biblia Isten szava. Ha a Biblia Isten szava – és ezt a kereszténység a története során ugyanúgy vallotta, mint a Tanakh kapcsán a zsidóság –, akkor mi nem bírálhatjuk a szöveget, a szöveg viszont bírálhat bennünket is és a közösségi hagyományainkat is (beleértve az értelmezési hagyományainkat). Mindig a Biblia a tekintély, nem az azt értelmező közösség. A Biblia és az értelmező egyén közötti ösvényt akkor is tisztán kell tartanunk, ha belátjuk, hogy az egyén ismeretei hiányosak, és szükségszerűen hatással van rá az az értelmező közösség, melynek része. Hinnünk kell abban, hogy a Biblia képes önmagát magyarázni, máskülönben elzárjuk az utat, melyen a hívők maguk is eljuthatnak a Bibliához. Hinnünk kell, hogy Isten képes érthetően szólni a Biblia által az egyénekhez is, mert ha nem, akkor más tekintélyek veszik át a Biblia helyét. Ez nem csak elmélet, ezt igazolja a sok évszázados tapasztalat is.
De vajon reális lehetőség az, hogy az egyén megértheti a Bibliát? Nem éppen abból indultunk ki, hogy a hermeneutikai föladvány túl bonyolultnak tűnik a mai ember számára? Nem éppen az teszi vonzóvá (vagy éppen elengedhetetlenné) a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikát, hogy levesz a vállunkról egy megoldhatatlannak látszó feladatot? Nem azért van közösségi tekintélyre alapozott hermeneutika, mert túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy a bibliai szöveg igazságát mi magunk megállapíthassuk? A kérdések jogosak, de inkább félelemből származnak, mint bölcs alázatból. A közösségi tekintélyre alapozott hermeneutika szerintem akkor sem jó megoldás, ha nélküle teljesen elveszne a Biblia igazsága, hiszen ez a módszer a tekintélyt a Bibliáról az értelmező közösségre helyezi át, és ez a tekintélycsere végső soron ugyanúgy eltávolít bennünket Isten kommunikációjától, mintha a Bibliát eleve érthetetlennek tartanánk. A közösségi tekintély segítségül hívását előidéző problémát nem akarom bagatellizálni (hiszen akkor nem írnám ezt a cikket), de azt hiszem, a probléma mégis sokkal kisebb, mint a pánikhangulat, ami körülötte kialakult. Nem hiszem, hogy a hermeneutikai feladat annyira bonyolult lenne, mint amilyennek akár a katolikus, akár a posztkonzervatív teológusok láttatják. A szövegértelmezés néha tényleg kemény munka, de az a tapasztalatom, hogy az esetek nagy részében meglepően egyszerű feladat.
Nicholas Wolterstorff, a Yale University filozófus professzora egy hermeneutikáról szóló esszéjében arról ír, hogy időnként túlságosan nagy hangsúlyt fektetünk a szöveg jelentésének megfejtésére, és eleve azt gondoljuk, hogy az majd nehéz lesz. „Már a ’megfejt’ szó is komoly megfontolást sugall” – írja az amerikai filozófus-teológus. „Ez azonban félrevezető, mert az értelmezés a teljesen megszokottól az agonizáló küszködésig terjedő skálán bárhol elhelyezkedhet. A szövegek értelmezésekor az ún. hermeneutikai hagyomány túlságosan a skála azon végére összpontosított, ahol az agonizáló küszködést találjuk. Ez többet elárul a hermeneutikai hagyomány meghatározó tagjainak gondolkodásmódjáról, mint az értelmezés természetéről. Az értelmezés nem kell, hogy agonizáló küszködés legyen; általában nem az. Pusztán arról van szó, hogy a nehezen kibogozható és vitatott esetek több figyelmet kapnak, mint a többi.” (’The Importance of Hermeneutics for a Christian Worldview’, in R. Lundin: Disciplining Hermeneutics, Eerdmans, 1997, 26)
Wolterstorff nem önmagában a hermeneutika ellen beszél, hiszen ő is ennek a disciplinának egyik jeles képviselője. Wolterstorff azt a tévhitet akarja eloszlatni, hogy a Biblia közösségi tekintélyre alapozott magyarázat nélkül érthetetlen szöveg lenne. Szerinte nem az. Szerintem sem. A hermeneutika körül kialakult felhajtás ellenére nekem is az a meggyőződésem, hogy a Szentírás általános érthetősége melletti reformátori érvek továbbra is megállnak. Aki rábízza magát a Bibliára, meglepetéssel fogja tapasztalni, hogy a könyv megközelíthetővé és érthetővé válik a számára, különösképp akkor, ha normális kommunikációként és engedelmes szívvel fogadja. Amikor a Szentlélekkel megajándékozott hívők megbíznak a bibliai szövegben, a szövegen keresztül Isten szól hozzájuk. Bele fognak ütközni nehéz szakaszokba, melyek megértéséhez szükségük lesz tanítókra. Ezeknek a tanítóknak a viszonylagos tekintélyét ideiglenesen elfogadhatják, és hálát adhatnak értük Istennek. Csak az a fontos, hogy a tanítók magyarázatait hallgatva soha ne felejtsék el: a végső tekintély nem a tanítók értelmezése, hanem maga a bibliai szöveg. A Biblia tekintélye a Biblia értelmezésében is az értelmezők tekintélye fölött áll.
Nem akarok az egész bejegyzéssel mint olyannal vitába szállni, ehhez kevésnek érzem magam, és látom, hogy igen átgondoltn és megalapozott mindez. Csak megjegyzéseket merek hozzáfűzni.
A katekizmus általad idézett megfogalmazását minden katolikus „elhajlásom” ellenére én is továbbra is problematikusnak érzem. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy részben ( a pápa ex cathedra döntéseit illetően) igen meghatározott körülmények közti tévedhetetlenségről van szó, másrészt a katolikusoknak is el kell ismerni, hogy az egyház mint értelmező közösség tévedhetetlensége valamiféle általános, és a gyakorlatban igenis tévedésekkkel szegélyezve megvalósuló tévedhetetlenség. Nem köthető olyan fix tévedhetetlen szövegtesthez, mint a Szentírás. Bárhogy is fogalmazzanak egyes zsinatok vcagy katekizmusok, ezzel igenis a katolikusok is tisztában vannak. Azt hiszem.
Másfelől, az, hogy valamilyen értelemben a SZENTLÉLEK az Egyházban tévedhetetlenül magyarázza a Szentírást, és ez egy valóságosan létező, az Írás szövegtestének fix tévedhetetlenségén túli, további, működő tévedhetetlenség, ez szerintem tagadhatatlan. A minimum, amit neked is el kell szerintem ismerned, az az, hogy a tekintély locusa a szövegen túl az igehirdetés mint olyan, AMENNYIBEN és ami abból valóban Isten igéje és a Szentlélek működése. Tudtommal a reformátorok is beszéltek írott és hirdetett igéről. A hirdetett ige… nos, az nem tévedhetetlen? Szerintem igenis az!!! Nem a hirdetett ige maga téved, hanem körül van véve tévedéssel, egy adott igehirdetésen belül is akár. Tehát valamiféle tévedhetetlenség igenis kell hogy létezzen és működjön az egyházban. Ahogy a katolikus katekizmus erről beszél, azt néhány ponton én sem tudom hova tenni, és azzal összeegyeztetni, hogy minden katolikus igehirdető, teológus, pápa, akárki, mind kénytelenek időnként kritikusan szemlélni az egyház hagyományának egyes elemeit.
Az az érzésem, hogy legalábbis fennáll a veszélye annak, hogy amikor azt mondod, hogy ne helyezzük át a tekintély locusát a Szentírásról az Egyházra, akkor te helyezed át azt a közösségről, az Egyházról az egyénre. Kérdés, hogy maga a Szentírás mit mond a tekintély locusáról…
Mindenesetre az számomra egészen biztos, hogy a tekintély annyiban lehet az egyházi tanítóhivatal, amennyiben ennek az egyházi tanítóhivatalnak a számára a Szentírás az első tekintély.
Illetve itt van még a legszorosabb értelemben vett apostoli hagyomány, amire ókeresztény szerzők is gyakran utalnak. Most nem őket, hanem egy mai katolikus előszót idéznék, Aquinói Tamás Summája (azt hiszem, befejezetlenül maradt vagy legalábbis a kiadás megszakadt) magyar fordításának előszavából:
„Szent Tamás sűrűn idéz Augustinustól, Hieronimustól stb…., ezzel nem az a szándéka, hogy ezeket az egyházi tekintélyeket illetve írásaikat azonosítsa a szenthagyománnyal. Az egész emberiségnek szóló kinyilatkoztatás az utolsó apostol halála után végérvényesen lezárult. Fontos szem előtt tartanunk, hogy csak az a szoros értelemben vett szenthagyomány, amit az apostolok hirdettek, de le nem írtak. Az egyházatyák írásai nem tartoznak a szenthagyományhoz, de tiszteletre méltó tekintélyek, mert igen sok esetben szenthagyományt közvetítenek.” Érdekes, nem? – Nem tudom, ez mennyiben azonos azzal, amit a KEK állít…:)
Egyébként azt hiszem, egyetértek azzal, hogy valaki amilyen mértékben nyitottan és engedelmes szándékkal olvassa a Bibliát, az igazságot fogja belőle kiolvasni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha ALAPVETŐEN engedelmesen olvassa, akkor a Szentírásnak való engedelmesség a számára az üdvösséghez elég kell hogy legyen.
Az más kérdés, hogy lehet-e teljesen előítéletmentesen olvasni. Tegyük föl, valaki nem AZÉRT olvassa a Bibliát, mert neki valaki azt mondta, hogy az Isten szava, hanem teljesen a „semmiből”, és maga a Biblia mond el neki mindent. Látszólag mai szekularizált korunkban sok bibliaolvasó közel lehet ehhez, de azért ilyen tisztán szerintem ez nagyon ritka. Ha mégis megtörténik, akkor igenis elég lehet a Biblia szövege az üdvösséghez, de rögtön hozzá kell tenni, hogy maga a Biblia fogja az illetőt felszólítani a hívők közösségéhez való csatlakozásra, és az egyházi elöljárói iránti engedelmességre. Már ha van erre lehetősége. Ha mondjuk egy hadifogolytábor magánzárkájában, esetleg haldokolva olvassa, akkor lehet, hogy tényleg a legtisztább értelemben „Sola Scriptura” a számára.
Mármost, amennyiben nem előítéletmentesen olvassuk a Bibliát, akkor bizony megtörténhet, hogy a legnyitottabb szívvel is beleolvasunk olyasmit, ami nincs benne. De én is remélem, hogy ha a szándék őszinte Isten felé, akkor az összes ilyen tévedés bocsánatot nyer, és nem veszi el az üdvösséget. Azonban az üdvösség még nem azonos a teljes engedelmességgel. Sajnos számtalan módja van a féltudatos engedetlenségnek, és elég nehéz határt vonni az engedetlenség és a mások engedetlensége általi befolyásoltatás közé.
A magam részéről tényleg azt élem meg, hogy amikor a lehető legfrissebben és legnyitottabban tudom olvasni a Szentírást, akkor érzem azt, hogy a katolikus egyház hűségesebben őrzi az ott leírt dolgokat, és sok mindenben a reformáció és a későbbi protestáns mozgalmak tettek hozzá és forgattak ki dolgokat. Nem látom pl. bibliai alapját a megigazulás és a megszentelődés szétválasztásának, a keresztség és az újjászületés szétválasztásának. Egész pontosan az az érzésem, hogy a reformátori tanítás sok ponton nem más, mint egy „antitanítás”, ami a szentségekkel, egyházi renddel és más dolgokkal kapcsolatos visszás GYAKORLAT miatt kérdőjelez meg dolgokat, és gyakran még csak nem is a Biblia ilyen vagy olyan értelmezése, hanem a katolikus tanítás cáfolata, sőt kiforgatott katolikus tanítások felesleges cáfolata.
Eklatáns példa erre az „érdem” fogalma, és az a számomra teljesen értelmetlen állítás, hogy a hívő embernek sem lehet semmiféle érdeme Isten előtt. Mármost az érdem nyilvánvalóan semmi más, mint valami, amit Isten megjutalmaz, mégpedig igazságosan. De a katolikus tanítás szerint is Isten „saját adományait koronázza meg”, amikor megjutalmazza a jócselekedetet, továbbá minden érdemet csakis Isten előzetes kegyelme tesz lehetővé. Fájdalmas, sőt borzasztó, hogy hívő protestáns ismerőseim jelentős része azt hiszi, hogy a katolikus egyház tanítása az érdemet teszi a kegyelem helyébe.
Szóval:
ha azt mondod, hogy a katolikus egyház iránti ki tudja, milyen okból való pozitív előítélet befolyásolja azt, hogy én mit „olvasok ki” a Bibliából, akkor erre nem mondhatom azt, hogy „nem” vagy „hülyeség” vagy (még rosszabb)”esküszöm, hogy nem” (itt aztán igazán igaz: hajam egy szálát sem tudom feketévé vagy fehérré tenni!), hanem csak annyit mondhatok, hogy tartottam (sokszor és éveken át) önvizsgálatot ez ügyben, és az eredmény a tőlem telhető legőszintébben negatív. De nem vagyok tévedhetetlen, ezügyben sem.
És ha én azt mondom, hogy szerintem viszont téged/titeket/sokakat/a reformátorokat befolyásolja/befolyásolta nem csak a Szentírás tiszta tanításának való engedelmesség utáni vágy, hanem az egyház történelmi valósága által keltett indulatok, előítéletek, és a gyakorlat és a személyek milyensége, ami aztán átment a tanításra és a dogmákra, és a Bibliából KERESETT és keres igazolást – erre mit válaszolsz? Legalább megvizsgálod/megvizsgáltad, hogy nincs-e így?
„…de nem bírálhatja”
No persze. Miután emberek végig bírálták az egészet. Ne haragudj, de ez egy végtelenül álságos hozzáállás. Hiszen emberek döntöttek arról is, hogy mi legyen a kánonban. Már pedig, ha egyszer volt arra emberi kompetencia, hogy szűrjék és eldöntsék, mi Isten szava és mi nem, akkor azt kellene bizonyítani, hogy ez a kompetencia megszűnt. Valójában ez semmi mást nem jelent, minthogy önkényesen le lett zárva a kinyilatkoztatás, mintha Isten egyszer és mindenkorra visszahúzódott volna attól, hogy vezesse személyesen az egyházat.
Álságos azért is ez a hozzáállás, mert szó sincs arról, hogy itt maga a szöveg lenne tekintély. Egyszerűen csak egy rég meghalt emberekből álló közösség tekintélyét nem kérdőjelezed meg. Azaz ugyanúgy közösségi tekintély. Olyan tekintélyt tulajdonítva ezen meghalt embereknek, melyet ők maguk sem vindikáltak maguknak.
Marci, nem szeretném a katolikus egyházat bírálgatni, mert a cikkem nem erről szól, de mivel választ vársz tőlem, válaszolok. Őszintén szólva olyan nagynak érzem a szakadékot az apostoli tanítás és a római katolikus szervezet, dogmatika és önértelmezés számos eleme között, hogy a kérdésed számomra nem jelent semmilyen dilemmát. A katolikus szentségtan, egyháztan, mariológia, megigazulástan, a papok szerepfelfogása, a miseáldozat, a szenteknek szánt közvetítő szerep, a katolikus szervezet botrányos múltja és jelene, az inkvizíció, az egyházi hierarchia, stb, stb, stb. láttán egyszerűen fel sem teszem a kérdést, hogy ezek a Biblia becsületes értelmezéséből következnek-e. Nyilvánvalóan nem. Az már sokkal hihetőbb magyarázat, amikor a katolikusok azt mondják, hogy a hitük alapja nem csak a Szentírás, hanem a Szenthagyomány is.
esefi, nem, nem emberek döntöttek arról, hogy mi legyen a kánonban. Jézus Krisztus döntött róla, amikor felhatalmazta az apostolokat, hogy feltámadása tanúi legyenek. A kanonizáció folyamata arról szólt, hogy a korai egyházban kiszűrjék az apostoli tekintélyű iratok közül a nem apostoli tekintélyű iratokat. Biztosra mentek, ezért a folyamat igénybe vett pár száz évet. De ez csak néhány könyvet érintett, az evangéliumok, Pál levelei, az 1 Péter, az 1 János és még talán egy-két könyv vitathatalan apostoli tekintélye miatt kezdettől mindenütt elfogadott volt.
„Jézus Krisztus döntött róla, amikor felhatalmazta az apostolokat, hogy feltámadása tanúi legyenek.”
Már elnézést, de a feltámadás tanúsága és a kinyilatkoztatás nem is általuk történt lezárása nagyon nem ugyanaz, s még csak nem is szükségszerűen egymásból következő dolgok.
„A kanonizáció folyamata arról szólt, hogy a korai egyházban kiszűrjék az apostoli tekintélyű iratok közül a nem apostoli tekintélyű iratokat.”
Világos. Amiben végső soron emberek döntöttek a kánonról. Olyan emberek, akik ilyen felhatalmazással sosem bírtak, hiszen még csak nem is az apostolok tették. Ezzel távolról sem azt mondom, hogy nem jól tették, csak annyit, hogy ha egyszer erre emberek merészkedhettek, nem látom be, hogy ez mint lehetőség mitől lenne lezárva az utókor számára?
1. Az apostolokat Jézus ruházta fel tekintéllyel, és ezt a tekintélyt a korai egyház elismerte. Ez a lényeg.
2. Az emberek ugyanúgy nem „döntöttek” arról, hogy melyik könyv legyen kánoni, mint ahogy arról sem „döntöttek”, hogy Pál apostol-e vagy sem. Pál (Jézus Krisztustól kapott) apostoli tekintélye nyilvánvaló volt számukra, ezért elfogadták. Ugyanez volt a helyzet az apostoli iratokkal.
1. Mely tekintélyüket még sem használták fel arra, hogy jogot formáljanak lezárni a kinyilatkoztatást. A tekintélyt mindig feladathoz kötött. Jézusnak volt hatalma letenni és újra felvenni az életét. Mely azt is jelenti, hogy arra nem volt hatalma, hogy ne tegye le az életét. Az apostolok nem zárták le a kinyilatkoztatást, nem is mondták, hogy le kellene zárni. Vitás ügyeikbe pedig bevontak másokat is, nem pusztán a Tizenkettő döntött például a nemzetek befogadásáról sem. Nyilvánvaló, hogy ők nem léptek fel olyan igénnyel, hogy velük lezáródjon a kinyilatkoztatás.
2. Csak míg Pál kiküldetéséről a Szent Lélek szólt, hogy tegyék, a kanonizálásról szó sincs. Meg van-e írva valahol, hogy kanonizálni kell? Ha nincs, akkor maga a Sola Scriptura nem veszi komolyan önmagát?
Három érv:
1. Az apostolokat maga Jézus jelölte ki azok közül, akik kezdettől vele jártak. Ők a feltámadásának is tanúi voltak.
2. Az 1 Kor 15,8-ban Pál azt mondta magáról, hogy utoljára (ἔσχατον δὲ) neki jelent meg Jézus Krisztus, hogy feltámadása tanúja legyen. Ő már rossz időben született (ἔκτρωμα), mert Jézus a mennybemenetele után jelent meg neki. A Jézus által különlegesen felhatalmazott tanúk sora Pállal viszont véget is ért (ő az utolsó).
3. Az apostolok úgy tekintettek magukra, mint az egyház alapjára (Ef 2,20; Jel 21,14). Az alap definíciójából következően befejezett dolog. A kezdet része. A korai egyház számára ez világos volt, az egyházatyák nem is tették saját írásaikat az apostoloké mellé, az apostolok írásait viszont odatették az ószövetségi iratok mellé.
1. Ebben új érv nemigen volt.
2. Ezt nem vitattam.
3. Ezzel meg megint nem megyünk sokra. Az alap nem az épület. A korai egyházatyák meg nem keveset tévedtek, sőt maguk az apostolok is. Hogy az apostolokból az egyházatyák kezdtek el bálványt faragni egyfelől érthető, másfelől nem szükséges őket ebben követni. Érdekes módon életükben annyira nem tisztelték őket, hogy ne szálltak volna velük kemény vitába (nagyon helyesen, a vita jogát Pál sem vitatta soha). Az egyházatyák álságossága engem a farizeusokra emlékeztet, akik előszeretettel nyúltak hivatkozási pontokhoz, miközben általában a lényeg mellett mentek el.
A tény az, hogy a feltámadás tanúsága nem egyenlő azzal, hogy velük kihalt volna a kinyilatkoztatás. Nincs több szemtanúja a feltámadásnak. Ennyit jelent a dolog, nem többet.
esefi, már az imént is azon gondolkodtam, hogy mi lehet a valódi problémád a cikkemmel, és miért vált ki belőled erős érzelmeket. Nem az a fő gondod, hogy szerinted az én érvelésemben a kinyilatkoztatás (isteni vezetés, sugalmazás, prófécia, nevezzük akárminek) ki van zárva? Mert ha ez a gondod, akkor megnyugtatásul mondom, hogy én is hiszek a Lélek vezetésében, az újszövetségi értelemben (pl. 1Kor 14) vett prófétálásban, az olyan kinyilatkoztatásban, amire sok példát látunk az Újszövetségben. Abban nem hiszek, hogy a bibliai kánonon kívül lenne az egész egyházra nézve kötelező tekintéllyel bíró kinyilatkoztatás. A Krisztus által választott apostolok Szentlélek által megőrzött írásai után a Bibliára hátsó borító került. Az alap elkészült. A Szentlélek azóta erre az alapra építi a Templomot.
Kedves Ádám,
1) Valahol nekem már maga a kérdésfeltevés elég bizarr, elborzasztó és pesszimista: Valóban megérthetjük, megismerhetjük a Biblia üzenetét, igazságát? Legalább is az, hogy a nemleges válasz is szóba kerül(het) egyáltalán a cikk újra és újra visszatérő kérdései mögött.
2) A csak és kizárólag a bibliai kánonra épülő hermeneutika (így az evangéliumi hermeneutika) ígérete jól hangzik, de szerintem a mindennapi gyakorlatban ez nem működik. Lehet, hogy elméletben, törekvésében nem a közösségi tekintélyre épít, és a kánon diktálta önkorrekció lehetősége (legalább elviekben) sem kizárt, de a gyakorlatban, a valós életben a közösségi/tanítói tekintéllyel és értelmezésekkel hasonlóan átszőtt és befolyásolt, mint a másik kettő.
Szerintem egy hívő sem tudja kivonni magát ezek hatása alól. Ami egy katolikusnak a mindenkori pápa, az egy protestánsnak mondjuk Kálvin, vagy éppen egy helyi imádott gyülekezetvezető.
Jól emlékszem, hogy egy a megszokottól eltérő olvasói vélekedés a pokolról szóló tanítás kapcsán korábban mekkora dilemmát okozott Neked is?
3) Miért gondolod a posztkonzervatív hermeneutika problémáját (sokkal) komolyabbnak, mint a katolikusét? Az alapprobléma nem ugyanaz? Egy megörökölt, befolyásolással bíró, tekintélyt parancsoló tanítók/tanítói életművek/intézmények által meghatározott gondolati, értelmezési, kultúrális paradigma.
4) Mindezzel nem akarom elbagatellizálni, vagy semissé tenni a bibliaértelmezés problematikáját, nehézségét.
Lehet, hogy a Biblia helyes megértésében a következő dolgok nagyban segíthetnek:
– engedelmes, alázatos, buzgó szív Isten felé a Biblia üzenetének befogadásakor
– egy felebarát-központú, sokkal gyakorlatiasabb mindennapi hitélet a túlságosan értelmiségi, elméletieskedő, filozófikus hitélettel szemben
– a versekre szétszabdalt, bibliaolvasó kalauzok diktálta olvasás helyett az ó- és újszövetségi könyvek, evangéliumok(!), levelek szorgalmas olvasása az összefüggő, hosszabb lélegzetű, koherens szövegrészek mentén
5) És ha már beszédaktus-elmélet…
Lehet, hogy cikked illokúciója egészen másról szól, mint a katolikus egyház (hermeneutikai) bírálata, de ez szerintem a(z) (katolikus) olvasók perlokúciója szintjén nehezen hihető.
Kérdés az, hogy a szerzői illokúciónak mennyiben kell figyelemmel és tapintattal lenni a majdani olvasói perlokúciókra.
Üdvözlettel.
A cím alapján nagyon kíváncsi voltam mi jön majd le ebből…
„Aki rábízza magát a Bibliára, meglepetéssel fogja tapasztalni, hogy a könyv megközelíthetővé és érthetővé válik a számára, különösképp akkor, ha normális kommunikációként és engedelmes szívvel fogadja…”
Igen, ez fantasztikus! Ez a „rábízza” című történet nem triviális, nem egy romantikus, idilli milliő, inkább Péter vizenjárása a viharos tengeren jut eszembe róla, … de valóban így van.
„Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása.” (2Kor4:3-4)
Csaba, nagyon jó gondolatokat/kérdéseket fogalmazol meg.
1) Miért lepett meg a kérdésfelvetés? Máshol nem találkoztál még ezekkel a kételyekkel?
2) Nem állítom, hogy a tanítók, igehirdetések, felekezetek, közösségi hagyományok nem jelentenek semmiféle tekintélyt. Azt kell szerintem eldöntenünk, hogy mi a végső tekintély locusa. A béreaiak példaként vannak elénk állítva, mert az írásoknak vetették alá Pál és Szilász igehirdetését (ApCsel 17,10-12). Nekünk is ezt kell tennünk a közösségi hagyományainkkal. Az, hogy elvi igazságok gyakorlati megvalósítása komoly munkát jelent, és számtalan akadály tornyosul a megvalósulás elé, nem teszi az elvi igazságokat feleslegessé. Az Isten akaratához való igazodás nehéz folyamat, sok buktatóval jár, a megértésünk és az engedelmességünk mindig tökéletlen és hiányos lesz. De miért dobnánk el emiatt a mércét? Szeretem az evangéliumi hagyományt, mert az Isten igéjéhez való igazodás és önkorrekció sok évszázados bölcsességét látom benne. De számomra nem ez a hagyomány a végső tekintély, hanem Isten igéje. Maga a hagyomány is csak addig evangéliumi, amíg engedi, hogy a Biblia korrigálja.
3) A katolikus és a posztkonzervatív hermeneutika problémája hasonló, mert mindkettő a Biblián kívülre, az értelmező közösségre helyezi át a tekintély valódi locusát. A posztkonzervatív megközelítést azért látom valamivel problémásabbnak, mert feladja az abszolútot és lemond a jelentésről. A posztkonzervatív hermeneutika mögött a kétely áll, nem a hit. A katolikus hermeneutikában van hit.
4) Minden szavaddal egyetértek, amit a Biblia megértéséről mondasz. Ami konkrétan a hit gyakorlati megélését illeti: nekem például hihetetlenül fontos, hogy lelkipásztorként gondolkodom. Baj lenne, ha a hitemet nem tudnám valódi emberek valódi közösségében megélni, és a gondolataimat nem tudnám úgy (is) elmondani, hogy azt a legegyszerűbb emberek is megértsék. A Divinity-n a filozofikusabb cikkeim főleg azoknak szólnak, akiket foglalkoztatnak az ilyen kérdések. A hit egyszerűségéhez néha lelkigondozók, máskor teológusok segítségével jutunk el. A kételynek sokféle formája van /l. 1. pont/.
5) A cikkben nem közvetlenül a katolikus egyházat akartam bírálni, hanem általában a tekintélyre alapozott hermeneutikát, melynek a katolikus hermeneutika az egyik példája. Ezt a hermeneutikát viszont bírálni akartam, ezért közvetve valóban kritizáltam a katolikus egyházat is. Szóval a katolikusok által megélt perlokúció (ha úgy élik meg, ahogy mondod) rendben van, illeszkedik a szerzői szándékomhoz. 🙂
Kedves Ádám!
bevallom, nem értettem azt amondatoda (tényleg nem) hogy ha az ember elfogadja a közöségi tekintélyt, hogyan tud megtérni és megszentelődni…mi köze a kettőnek egymáshoz?Legalábbis így?Egyáltalán aki a nicea-kalcedoni hitvalláson belül marad, ha bármiylen hülyeségben is hisz amúgy, miért ne tudna megtérni és megszentelődni?
a másik a Biblia, katolicizmus stb. kapcsán, nos a katolikusok is világosan leszögezik, hogy az egyéni hívőnek nagyon sokat adhat a Szentírás, amely „az igazság tükre, mely fölperzsel minden hamisságot”. De nem „csinálhat” szabadon dogmákat. Ettől még szól hozzá és vezeti lelki életében. Enyivel árnyalnám a képet.
ami a katolikus egyház múltját, jelenét stb. illeti-nos, Hans urs von Balthasar mondta, hogy az egyház az „örökszűz szajha”, de a protestantizmus 495 éve sem mindenben múlta felül sem türelemben sem bölcsességben, sem erkölcsi magasságokban (hadd ne kelljen konkrét példákat említenem, bőven tudnék, de ahogy egy talmudi hely mondja, ahol a rabbik összevesznek, ott a „sátáné a győzelem” , és ez szerintem arra is igaz, ha keresztények gyűrik egymást fölöslegesen
:-(…)
Kedves Cypriánus!
Arra utalok, hogy ha a közösségi hagyomány (és annak értelmező tekintélye) a Biblia felett áll, akkor a Biblia nem tud megváltoztatni bennünket (nincs megtérés, megszentelődés), hiszen a közösségi viselkedésformák megkérdőjelezhetetlenek maradnak. Ha például a közösségi hagyományunk nem engedi meg a házasság előtti szexet, akkor – a posztevangéliumi felfogás logikája szerint – a bibliaértelmezésünk is ezt fogja tükrözni. Ha megengedi a házasság előtti szexet, akkor a Bibliából is ezt olvassuk ki. Ez egy meglehetősen reménytelen hermeneutikai álláspont, mely a gyakorlatban valós akadálya az Isten akarata szerinti radikális életváltozásnak.
A katolikus egyház múltja és jelene főleg amiatt kulcskérdés, amit a katolikus egyház önmagáról állít. Engem ebben a cikkben most a tekintély ügye érdekelt, a katolikus egyház múltjára Marci hozzám intézett kérdése miatt tettem utalást. Én sem akarom feszíteni a húrt… De azt azért katolikus hívőkként biztos tudjátok, hogy a kívülállók nem tudnak olyan könnyedén átlépni a katolikus szervezet botrányain, mint ti. Ha a katolikus egyház önértelmezése szerint szajha is és szűz is, ehhez szerintem megfelelő alázatot kellene társítani az önértelmezés más szintjein is (pl. a Tanítóhivatal tévedhetetlensége). Enélkül az egyház tekintélye olyan, mintha Szűz Mária utcalányként beszélt volna fia csodálatos fogantatásáról. Ez a hit tőlem túl sokat kíván. Még akkor is, ha Balthasartól egyébként én is tanultam jó dolgokat…
Értem és köszönöm a választ.
Hadd említsek meg még két példát. Az egyik az én saját véleményem lesz, a másik egy olyan emberé, akivel egyikünk se ért egyet.
Ahogyan számodra nyilvánvalónak látszik az, hogy a katolikus dogmák nem származhatnak a Biblia „becsületes olvasásából”, számomra majdnem olyan nyilvánvaló az, hogy a reformáció tanításai legalább részben egyáltalán nem csak a Biblia becsületes olvasásából származnak – hanem abból, hogy a Bibliában KERESTEK alapot kritikára koruk egyháza ellen. (Amely kritikának legalább egy része olyannyira jogos volt, hogy azt a mai katolikusok is elismerik.)( SZámomra egyértelmű, hogy óriási különbség van aközött, hogy a Biblia szövege és valamely felekezet tanítása közt LEHETSÉGES ellentmondást találni és aközött, hogy valóban VAN. Ez szerintem az emberi gondolkodás jellemzőiből következik.)
Szóval, mindez számomra nagyon egyértelműnek tűnik, mégis megtettem és megteszem újra meg újra, hogy megkérdezem magamtól: MIÉRT tűnik nyilvánvalónak, milyen olyan tényezők befolyásolhatják az ítéletalkotásomat, amiknek nem vagy kevésbé lenne szabad döntőnek lenniük? – Például, nemrég egy ismerősöm arról beszélt, hogy szerinte a hitetlen családból megtérők közül általában a racionálisabb gondolkodásúak a protestáns felekezetekben, az intuitívebb-misztikusabbak a katolikusoknál kötnek ki. Ez olyan békésen hangzik, de csak akkor stimmelne, ha eleve feltételeznénk, hogy a katolikusoknak és a protestnánsoknak vagy egyszerre vagy egyenlő mértékben van igazuk. Ha az igazság akár csak egy kicsit is az egyik oldalon áll, helyesebb, ha az ember megelégszik annyi rációval/misztikával, amit az igazabb oldal „kínálni tud”.
A másik példám: vegyünk egy olyan embert, aki azt mondja: „a keresztények a civilizáció rákfenéje, katolikus, protestáns egykutya, végigmészároltátok az elmúlt két évezredet, aztán most persze hogy defenzívába kerültetek, nyájasan hazudoztok a békéről meg minden – nem csoda, hogy ilyenek vagytok, hiszen egy vérengző istenben hisztek, aki emberáldozatot, sőt a saját fia vérét követeli, egy oltárnak kinevezett kivégzőeszközön ahhoz, hogy megbocsásson az embereknek – beteg az egész hitetek, kéjelegtek a szenvedésben ahelyett, hogy küzdenétek ellene, benne is van a bibliátokban, hogy a hit azt jelenti, hogy isszátok Jézus vérét és eszitek értetek megtört testét – e legrosszabbak közületek ezt még szó szerint is veszik.”(stb.)
Mit válaszolnánk ennek az embernek? Jól tudom, hogy sok keresztény annyit mondana: „ha egyszer meglátnád a bűneidet, máshogy látnád a dolgokat”. Ebben ugyan van valami, de mégse egészen stimmel, ez ugyanis emberünk számára azt fogja jelenteni: ha meglátnád a bűneidet, megértenéd, miért olyan kegyetlen az Isten, megértenéd, miért van szükség emberáldozatra… nem! És azzal sem megyünk sokra, ha pusztán bizonygatjuk, hogy Istennek lehet beszélni a haragjáról és a bűn iránti szent gyűlöletéről, de nem lehet beszélni a kegyetlenségéről és az ember iránti gyűlöletéről, hogy bár Jézus ember, és engesztelő áldozat is, az „emberáldozat” fogalma mégsincs köszönő viszonyban se a Golgotával – minderre gúnyosan mosolyogni fog. Bár Isten csodákat (mint Pál apostol életében) ma is tehet, de emberileg ennek az embernek szerintem egyedül az jelentene esélyt az igazság felé lépni, ha megkérdezné egyszer önmagától: MIÉRT gondolom így? Honnan jönnek ezek a gondolatok, mi van mögöttük, ki mondta és miért, nem vetítek-e egymásra olyan dolgokat, amik nem tartoznak össze.
Remélem, nem veszed rossz néven, hogy a katolicizmussal kapcsolatos álláspontodat ehhez a fenti keresztényellenes attitűdhöz hasonlítottam. Ne felejtsd, hogy előtte a saját véleményemet is ugyanebbe a sorba állítottam…
Marci, én nem azt állítom, hogy a katolicizmussal szemben mindenben a protestantizmusnak lenne igaza. Szó sincs róla! Ennél sokkal alapvetőbb kérdésről beszélek. Azt állítom, hogy a végső tekintély a Biblia, nem pedig az Egyház. Azt állítom, hogy a Bibliának kell az egyházat újra és újra helyreigazítania, beleértve a protestáns felekezeteket is. Ebben van igaza a protestantizmusnak a katolicizmussal szemben.
Jeroboám vallási rendszere is mutatja, hogy egy közösség tekintélye (különösen az alapító) milyen kitörölhetetlen nyomokat képes hagyni az adott csoporthoz tartozó emberek gondolkodásában. Gyakorlatilag csak a rendszer teljes eltörlésével számolható fel a deviáns hagyomány. Valóban, egy helyes és általános elvről van szó, amely Ádámra is érvényes: mennyire képes a saját felekezétének egy-egy tekintélyétől származó állítást nyíltan cáfolni. Szerintem jó példa az Ószövetség-Újszövetség párhuzam. A mózesi rend és attól való eltérés, valamint a péteri rend és attól való eltérés. Ezzel csak az elvre szerettem volna utalni, és nem állítom, hogy akár a katolikus akár az evangéliumi hagyományban deviancia lenne. Ezt mindenki maga döntse el és éljen a saját lelkiismerete szerint, ahogy jónak látja.
„A katolikus szentségtan, egyháztan, mariológia, megigazulástan, a papok szerepfelfogása, a miseáldozat, a szenteknek szánt közvetítő szerep, a katolikus szervezet botrányos múltja és jelene, az inkvizíció, az egyházi hierarchia, stb, stb, stb. láttán egyszerűen fel sem teszem a kérdést, hogy ezek a Biblia becsületes értelmezéséből következnek-e. Nyilvánvalóan nem.”
Erre reagáltam legutóbb, vagyis általában véve arra, amit ez a „helyreigazítás” a protestáns felfogás szerint jelent.
Egyébként a katolikus felfogás szerint sem arról van szó, hogy szimmetrikusan megfordítva a sola scripturát, az egyháznak lenne korlátlan, a Biblia felett álló tekintélye. Hanem arról, hogy a Biblia értelmezésében van az egyén felett álló tekintélye. Némely esetben ez jelenthet olyasmit, mint pl. ha az egyház már nem tartja fontosnak, hogy az asszonyok fejét befedjék az istentiszteleten, akkor bár befedni be lehet, de nem kezdheted el tanítani, hogy ez kötelező. Pedig Pál elég erélyesen írt erről.
És azt mondtad, „túl sokat kíván tőled” elfogadni egy ilyen egyház tekintélyét. Tőlem meg az kíván túl sokat, hogy azt higgyem, mentem volna bármire enélkül a „szent szajha” nélkül. Jó, elismertem, és most is elismerem, nem lehetetlen megtérni és üdvözülni csak a SZentírás alapján. De egyébként a Szentírás nélkül is lehet. Csak Isten a tudója, hogy milyen töredékes, minimális kis információ Jézusról munkálhat már üdvösséget egy ember életében.
De nem hiszem, hogy az Egyház nélkül én biztos lennék abban, pl. hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek is Isten, és ez a 3 egy Isten, és ráadásul öröktől fogva és nbem csak sz én számomra van így. Mindezt azért hihetem, mert megmondták nekem, és így már látom, hogy az Írás is egyértelműen ezt tanítja. Közeösségi hermeneutika alapján hiszem.
A tekintéllyel bíró (és ezért megváltoztathatatlan) értelmezés a tekintély locusát akarva-akaratlan a szövegről az értelmezőre helyezi át. Ez elméletben is így van, a gyakorlatban is ez történik.
Azt pedig nem állítottam soha, hogy a katolikus egyház mindenestül eltévelyedett volna a Szentírás tanításától. Amikor az igazságot tanította (pl. a Szentháromságról), akkor viszont csakis azért tanított igazságot, mert az adott kérdésben hű volt a Szentíráshoz. A Szentháromság-tan is csak annyiban igaz, amennyiben a Biblia tanítását hűen magyarázza. A Szentháromság-tan nem a katolikus egyház érdeme. Nem is orthodoxoké. Nem is protestánsoké. (A Szentháromságról ugyanolyan komoly protestáns munkák születtek, mint a katolikus egyházon belül. Orthodoxokról nem is beszélve.) A Szentháromság-tan a Szentírásból következik. És a Szentírás a mércéje is.
Hadd utaljak itt vissza az Athanasziosszal kapcsolatos beszélgetéseinkre. Hogy van-e Szentháromság, és hogy annak igazságát hogyan értsük, az apostoli tanítás dönti el. Ne azért higgyük (vagy ne higgyük) a Szentháromságot, mert az egyház igaznak tartja (vagy tagadja), hanem azért, mert a szent szövegekben az van, ami. Teológiai munka: igen. Az apostoli tanítás fölé ágaskodó dogmák: nem.
(elöljáróban egy pontosítás:
amikor azt mondom, hogy a Szentháromságba vetett hitemet az Egyháznak (is) köszönhetem, akkor
1. nem csak a római kat. egyházra gondolok, hanem egyrészt az első négy évszázad egyházára, másrészt a mai református ÉS katolikus egyházra, amelyeken keresztül ez a hitigazság eljutatt hozzám.
2. arra gondolok, hogy az egyház megmutatta nekem, hogy EZ a Biblia egyértelmű tanítása, de nem úgy, hogy utána azt mondhatnám: erre én is rájöttem volna.)
Szóval: nem igazán értem, mi baj az értelmezői tekintéllyel. Amilyen módon és mértékben egy számomra tekintéllyel bíró szöveg szintén az én számomra értelmezőt igényel, az értelmezőnek is részesednie kell a szöveg tekintélyéből. Ettől nem tűnik el a szöveg az értelmező mögött. Fokozottan igaz ez, ha a szöveg olyasmikről szól, amikkel kapcsolatban semmilyen pusztán emberi tudásnak nem lehet igezi tekintélye, vagyis az értelmezőnek olyasmit kell kapnia felülről, ami nekem nincs, és ami őt okvetlenül tekintéllyé teszi számomra. Még inkább így van, ha maga a szöveg sok helyen utal az emberi-egyházi tekintélyre, miközben sehol sem utal a saját kizárólagos tekintélyére.
Áthelyezés? Jósiás áthelyezte a tekintélyt a Tóráról Hulda prófétanőre? Az etióp Ézsaiásról Fülöpre? Dániel és János az Istentől adott látomásaikat magyarázó angyalra? (Ezek igen különböző példák, a mi helyzetünk egyikkel sem azonosítható, de mindegyikhez hasonlítható.)
Egyébként arra, hogy tévedhető lények egyfajta kinyilatkoztató jellegű, Isten akaratát közvetítő tekintéllyel rendelkeznek, az apostoli kor alapvető példa. Mondom, példa, tehát nem azt állítom, hogy ma az apostolokéával egyenrangú tekintély létezne az egyházban – az apostolok hivatása tényleg egyszeri, és fontos része a tény, hogy az Újszövetségi Szentírásra még nem került „hátsó borító”. Ugyanakkor az apostoli korban, a kor hívői számára MŰKÖDÖTT (nem zökkenőmentesen persze) az, hogy Isten szavát olyan személyek közvetítették, éspedig személyes tekintélyt gyakorolva, akiknek NEM volt MINDEN szavuk tévedhetetlen. (És nem volt azonnal piros pecsét azokon az írásaikon, amelyek hamarosan kánoni levelek lettek.)
(Dogmák: szerintem egy dogma csak akkor igaz, ha az apostoli tanításra épül, és nem is akárhogy. „Az ismeret gőgössé tesz, a szeretet pedig épít.” A katolikus dogmák akkor igazak, ha nem pusztán logikai következtetések a bibliai alaptételekből, hanem az Egyház, a Krisztus-test szeretetben való életének kibontakozásai. Márpedig a szentek közbenjárása, az „Egyház lelki kincsestára”, a lelki javak közössége, a felajánlások, búcsúk és más effajta, a reformáció által gúnyolt tanítás pontosan ezt jelenti. Tudom, hogy ez nem perdöntő érv, azonban nem lehet nem látni, hogy a protestantizmus mást lát bele ezekbe a tanításokba és gyakorlatokba, mint amik. A katolikusok babonás szokásairól éppúgy nem tehetnek a dogmák, mint a protestánsokéról (horoszkópszerű bibliaolvasás) a Biblia.
Marci, szerintem válasszuk külön azt, hogy az értelmező közösségeknek van-e tekintélyük, és azt, hogy miben áll a tekintélyük. Természetes, hogy tanítóknak és közösségeknek a gyakorlatban van tekintélyük. Természetes, hogy hatnak ránk, és ez a hatás nem is feltétlenül rossz. Isten ad tanítókat az egyháznak, akik elmagyarázzák például azt, hogy hogyan értsük a Biblia Isten hármasságáról szóló tanítását. Én arról próbállak meggyőzni, hogy ha ezek a tekintélyek nem helyezik magukat a Szentírás tekintélye alá (vagy mi nem tesszük ezt velük), akkor a Szentírás nem képes többé tekintélyt gyakorolni felettük. A tanítóknak és közösségi hagyományoknak csakis relatív tekintélyük lehet. A jó tanító nem magához, hanem Isten igéjéhez köt bennünket.
Az apostoli kort hozod példának. Én a korai egyház véleményével összhangban azt gondolom, hogy az apostolok tanítását az apostoli tekintéllyel rendelkező írások közvetítik számunkra. A mai egyház az apostolok tanítását akkor őrzi, ha az apostolok írásainak alárendeli magát. Ha az egyház a saját tekintélyét apostoli tekintélynek tartja, azzal az apostolok mellé (adott esetben fölé) rendeli magát, és ezzel eltér az apostoli tanítástól.
Tegyünk különbséget az általad említett katolikus elhajlások (babonás szokások) és a protestáns elhajlások (pl. horoszkópszerű bibliaolvasás) között is. A babonás katolikus szokások nagy része egyházi tekintély jóváhagyásával alakult ki, olyan egyházban, ahol az egyházi tekintély feltétlen engedelmességet követel, és ahol a hívők éppen ezért nem bírálhatják felül a püspökök és pápák hitelvi állásfoglalásait. Vajon nem pápai akaratból árulták a búcsúcédulákat? Nem a mainzi érsek őrizte az égő csipkebokor egyik lángocskáját, hogy aki zarándoklaton megpillantja, annak elengedjenek a tisztítótűzben való szenvedéseiből? Nem a wittenbergi vártemplomban mutogatták egyházi hatóságok búcsú céljából Jézus pólyájának egy darabját, szalmát a betlehemi jászolból, kilenc tövist Krisztus töviskoronájából, részeket Mária hajából, ingéből, kabátjából, fátyolából, sőt, egy üveggel a tejéből is? Nem egyházi hatóságok mutogatták bűnelengedés céljából Szent Mihály arkangyal szárnyának egy tollát, testrészeket a betlehemi gyermekekből, sőt, egy egész gyermektetemet is? Nem a „tévedhetetlen egyház” képviselői mutogatták ereklyeként Szent József nadrágját és Szent Ferenc alsónadrágját? A hívek engedelmeskedtek, hiszen az egyházi tekintély ezt várta el tőlük; vajon szembeszállhatna egy katolikus keresztény a püspökével, érsekével, pápájával hit kérdésében?! Ha egy protestáns a Bibliát horoszkópként olvassa, az a saját döntése. Olvashatja másként is. De mit tegyen egy katolikus, ha a pápája bazilikát akar építeni, és ezért arra kéri, hogy vásárolja ki rokonait a purgatóriumból?
Az első bekezdéssel így első olvasatra egyetértek.
Nemcsak a korai egyházban, hanem például a középkoriban is abszolút tekintélye volt a Bibliának. Sajnos manapság mind katolikus mind protestáns részről jelentkezik egy elhajlás ettől, amivel nem tudok azonosulni, pedig olyan nagyszerű hívők is belecsúsznak kissé, mint pl. kedvenc teológusom, Balthasar (vagy protestáns részről Barth.) (pl. az állítás, miszerint a Biblia mint szöveg nem Isten igéje, hanem csak a megszólítás egzisztenciális aktusában VÁLIK azzá, bár nem azonosítható a bultmanni rombolással, de szintén veszélyeket hordoz magában. Ezek miatt is sok szempontból nagyon is becsülöm az evangéliumi mozgalom hűségét a Biblia abszolút tekintélyéhez, mint elvhez.)
Emellett azonban a korai egyház dokumentumaiban, Római Kelemen és Antiókhiai Ignác leveleiben az egyházi tekintély megközelítése számomra sokkal jobban hasonlít a mai katolikus, mint a protestáns tanításhoz.
Az általad említett dolgok nem hitelvgi állásfoglalások, nem dogmák, hanem gyakorlatok, egyháztörténeti események, éppúgy, mint a münsteri anabaptista diktatúra és az azt követő katolikus-protestáns közös mészárlás, meg sok minden más. Az kétségkívül dogma, hogy a szentek ereklyéit lehet tisztelni. Ennek azért sok formája van, és pl. a szent jobb tudtommal valószínűleg valóban István király jobb keze. De nem kötelező azt se tisztelni, katolikusoknak se. Az ereklyetisztelet alapjait a korai vértanúaktákban is meg lehet találni. Nekem se tetszik egyébként, de hát huszonegyedik századi ember vagyok. Sok minden nem tetszik a Bibliában se, idézhetnék mondatokat belőle, az Újszövetségből is, amiktől még ma is végigfut a hátamon a hideg, bármennyi „mentegető” magyarázatot olvasok is róla. „Becsületesebb” lennék, ha felcsapnék „bibliakritikusnak”?
Viszont – és ez épp a napokban merült fel bennem: az Ige, aminek a tekintélye alá rendeli magát az emberi tekintély, bizonyos mértékben (legalábbis a kanonizációt tekintve) emberi konstrukció: lásd pl. az eltéréseket a katolikus és a protestáns bibliai könyvek között, deuterokanonikus könyvek pl.).
Ez esetben mire vonatkozik a 2 Timóteus 3:16? Hiszen amikor a levél született, még nem beszélhettünk a mai kánonról, max Ószövetségről…
És akkor hol az a pont, amibe kapaszkodhatunk, mikor a Biblia tekintélye alá akarjuk magunkat vetni?
Hiszen mondhatjuk – és én is vallom – hogy a szentlélek ihlette a kanonizációt, de akkor melyiket? (Tudom, a katolikus-protestáns kánon cezúrája voltaképpen jóval a protestantizmus megjelenése előtti konfliktus, de akkor is, sőt).
És ha a Szentlélek a kanonizációban közreműködhetett, honnan tudjuk, hogy melyik esetben? Persze ez úgy általában véve is nagy kérdés, tudom…
Mert ha az Ige végleges változatának kialakítása voltaképpen tanítói/emberi tekintélyek munkája, akkor a saját frakunkba harapunk, mikor az Ige tekintélye alá rendeljük magunk. Nem?
Még az előző folytatásaként: ami pedig a „bűnelengedés céljából”-t illeti, erről csak egy személyes megjegyzés: amikor azt élem át, hogy engedtem a bűnnek, és Isten elé viszem imádságban, én gyakran érzem, hogy valami hiányzik. Aki nem érez soha ilyet, az nyilván mindig (katolikus terminológia) tökéletes bánatot él át, ami ténylegesen eltörli a bűnt (amit, ha katolikus vagy, engedelmességből kifolyólag még ezután meg kell gyónnod.)
De amikor azt érzem, hogy valami hiányzik, bizony segítség lenne, ha egy pap kiszabná az „elégtételt” mint segítséget a feldolgozáshoz, a bűntől való tényleges szabaduláűshoz, illetve mint a bűnbánat komolyságának egyfajta érzelmi állapot felett álló kifejezőjét. De persze az ember kiszabhat magának is valamit és nem is árt.
Egyébként, próbáltál már elmondani egymásután tíz miatyánkot? Érdemes kipróbálni, tanulságos.
Marci, az világos előtted, ugye, hogy ha a katolikus Tanítóhivatal hitelvi kérdésekben tévedhetetlen, akkor nem lehet válogatni a döntéseiben, szőröstül-bőröstül le kell nyelni mindent, amit valaha tanított vagy kinyilatkoztatott. A középkorban hozott döntéseit is, az ereklyéket is, az inkvizíciót is. Mindent. Egy protestáns számára nincs ilyen probléma, mert vallja: „ecclesia reformata semper reformanda”. Sokadszor írom le: a katolikus egyház fő gondja a saját magának tulajdonított tekintély.
A bűnbocsánat átélése, amíről írsz, a Krisztus keresztjébe vetett bizalomból fakad. A Zsidókhoz írt levél 10. része erről világosan beszél. Ha a tiszta lelkiismerethez vezeklés útján akarunk eljutni, félő, hogy a magunk igazságát próbáljuk érvényesíteni, nem a hit igazságát (Róm 9,30-10,3). Ez üdvösségkérdés lehet.
A Miatyánkot rendszeresen imádkozom. Edzés közben például sokszor elmondom magamban. Lefekvéskor is. Igyekszem átgondolni, elmélkedve imádkozni, hogy ne legyek olyan, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy a mondatok ismételgetése miatt hallgattatnak meg. Sokat jelent nekem ez a mintaimádság.
Kedves illés!
A kánon mögött Jézus Krisztus tekintélye áll. Az Ószövetség esetében Jézus hitelesítette a kánont, amikor rendszeresen Isten igéjeként hivatkozott rá. Jó okunk van azt feltételezni, hogy a Jézus által elfogadott kánon a Héber Biblia kánonja volt, nem az apokrifekkel kiegészült kánon. Erről majd szeretnék írni egy külön cikket.
Az újszövetségi kánon mögött szintén Krisztus tekintélye áll, mert ő hatalmazta fel az apostolokat arra, hogy a tanitásait továbbadva, és az életét, halálát, feltámadását értelmezve lefektessék az egyház alapjait. A 2Tim 3,16 valószínűleg még az Ószövetségre utal, a 2Pt 3,16 viszont már Pál írásait is a szent iratok mellé teszi. A korai egyház tisztában volt az apostolok Krisztustól kapott tekintélyével, ennek megfelelően kezelték az apostolok írásait. Erről is tervezek egy bejegyzést.
Nem. Az ereklyetisztelet hamisításai, visszaélései, ízléstelenségei, az inkvizíció kegyetlenkedései nem végső hitelvi döntések. Nem kell lenyelni. A legutóbbi pápák se nyelték le, sőt bocsánatot kértek érte.
Az ereklyéket mint olyat, nem tartom babonás dolognak. Számomra az ApCSel 19, 11-12 ha nem is igazol perdöntően mindent e téren, főleg nem a kilengéseket és a valóban babonás gyakorlatokat, ugyanakkor erős érv az ereklyetisztelet felháborodott, minden ilyesmit okkultizmusnak bélyegző elvetése ellen. Mégiscsak Istennek tetszett legalább ebben az egy esetben, hogy az Ő kiválasztott szolgája testével érintkező tárgyak csodatévő erőt árasszanak. Tehát „csodatévő tárgy” nem egyenlő „babonás talizmán, amulett stb.” Ami a földi maradványokat illeti, Elizeus holtteste bírt ilyen erővel. Egyébként hogy mit tartunk undorítónak és mit nem, az neveltetés kérdése is. Az én szüleim nem katolikusok, és nem is nagy nacionalisták, de amikor gyerekkoromban megnéztük a Múzeumban a Szent Jobbot, természetesnek vettem, hogy egy ilyen nagy ember jobb kezét, ha volt mód konzerválni, akkor valamiféle tisztelettel övezve őrzik. Az általad felsoroltak nagy részét ettől még förtelemnek találom, különösen az angyalszárnytollat, azt aligha lehet überelni…
Engedj meg még egy látszólag nagyon messzire kanyarodó, de a témakörben szerintem meghatározó tényezőt: az ereklyékről alkotott véleményünket először is arra kell alapoznunk, hogy létezik-e szerintünk a keresztény hitben a „szent tárgy” mint olyan. Ehhez pedig azt kell meggondolnunk, létezik-e szent hely, szent idő, szent cselekvés. Tehát pl. a bibliaolvasás és az imádkozás szentebb-e, mint a fogmosás és a pisilés. Mármost a szent cselekedetekkel is vissza lehet élni, például, ha a csendesség idejére megpróbálok „szent” lenni, de fogmosás közben már csúnyaságokon jár az eszem lelkiismeretfurdalás nélkül.
Vezeklés: akár egy világi lexikont is felüthetsz, az Encilkopédia Britannica Vezeklés szócikkében is benne van, hogy a keresztény hit számára Krisztus A Vezeklő, és a hívő vezeklése alapja, amint te is írod, a Krisztus keresztjébe vetett bizalom.
Ugye te is elismered, hogy ha bűnt követünk el, az rombolást visz véghez bennünk? Ha haragos indulat borít el, vagy tisztátalan vággyal nézelődöm, akkor a puszta tény, hogy észbe kapok, és a tudatommal bűnbánatot gyakorlok, nem tünteti el a lelkemből a rombolást. Ha egyszer begerjedtem, gyűlöletileg vagy szexuálisan vagy máshogy, akkor a lelkem hajlamosabbá vált a következő begerjedésre. Erre pedig szintén a Krisztus keresztjébe vetett bizalom a gyógyír alapja, de munkára, küzdelemre, talán egy kicsi kis szenvedésre is szükség lehet.
Még rövidebben: a megszentelődésben aktívan is részt kell vennünk. Ez nem jelenti a saját igazságunk érvényesítését. És meg kell legyen egy döntő ráhagyatkozás, tulajdonképpen egy döntő passzivitás. Nem biztos, hogy jól fogalmaztam…
Folyamatosan az az érzésem, Marci, hogy arról beszélsz, amilyennek a katolikus egyházat látni szeretnéd, nem arról, amilyen a valóságban, ezért a megmagyarázhatatlant újból és újból megmagyarázod. Pont úgy, ahogy a katolikus egyház teszi. Mindegy. Ez az én érzésem. Ha tényleg úgy gondolod, hogy a római egyház Tanítóhivatala hitelvi kérdésekben tévedhetetlen, és a valóság ezt szerinted soha nem is cáfolta, vagy a kérdést eleve fel sem kell tenni, mert a hit éppen az egyház tévedhetetlenségének veti alá magát, akkor Róma az otthonod.
Onnantól viszont már nem formálhatsz véleményt arról, hogy az egyházad jól magyarázza-e a Szentírást, nem mérlegelheted, hogy az aktuális pápai enciklika megfelel-e a Biblia tanításának, visszamenőleg – a régi pápák és zsinatok megnyilatkozásai kapcsán – sem teheted ezt, bármennyire is szeretnéd. És mivel ekkora tekintélyt tulajdonítasz majd az egyházadnak, nagy lesz a kísértés, hogy ha az érseked Szent József alsónadrágjával vagy Mihály arkangyal tollával akarja megrövidíteni a nagymamád szenvedését a purgatóriumban, tiltakozás helyett inkább ezt is megmagyarázd (magadnak és másoknak), hogy miért biblikus. Persze lehet, hogy a kérdés, hogy biblikus-e, akkor már nem is lesz fontos a számodra, hiszen ezt most még protestánsként vizsgálod.
Ha megbocsátasz, Marci, a katolikus egyház boncolgatását részemről itt szeretném befejezni. A tekintélyre alapozott hermeneutikáról szívesen folytatom a diskurzust.
elnézést, nem szeretném visszaemelni a témát, de szó sincs arról, hogy tanitóhivatal minden álláspontja örök igazság lenne. Ez kizárólag a dogmákra vonatkozó állítás, azokból nincs olyan sok(persze nem föltétlen konformak a nézeteiddel, Ádám). tehát szó sincs arról, hogy (az amúgy az újkorban szándékosan túlmisztifikált)inkvizíció hülye döntései a tévedhetelenség körébe tartoztak volna. (most nem akarnék gonosz lenni, de pl. igazán elvadult boszorkányüldözés a lutheránus országokban volt a XVI-XVII. században, ez tény.Nem mérvadó, de tény: történetesen az, egyetlen valakit ismerek, és egyházi közegben ért súlyos szexuális inzultus- az a lány bizony protestáns volt, ahogy az elkövető is (és a helyszín egy gyülekezeti terem)…a magam részéről kevésbé automatikusan tulajdonítanám a „szervezetnek” az ilyen dolgokat-tudjuk Jézus mit mondott azokról akik visszaélnek akicsinyek hitével, és botránkozást keltenek, hogy bizony jaj azoknak.. . )Továbbá a tanítóhivatalt köti az összes korábbi határozat, szóval kötött pályán mozog. Azonkívűl az egyház és a Biblia mechanikus szembeállítása nyilván Neked sem jönne be, hiszen az Újszövetség könyvei az ősegyház, kánonja pedig az óegyház közösségéhez kötődik.Ráadásul az újszövetség kánonja alapvetően a római kánon, keleten berzenkedtek pl. a Jelenések Könyvétől.(vicces belegondolni, ha Róma nem ragaszkodik a Jelenésekhez, most nem lehetne vadállat hátán ülő babiloni szajházni , mert ez egy apokrif könyvben leírt mondat lenne, és néhány tudóson kívűl senki sem ismerné…valahol paradox.) Ha az egyházban nincs valamiféle gondviseléses vezetés (ahogy az anglikánok mondanák) akkor a Bibliában sem bízhatnánk.
Szt. Mihály tollára és alsógatyákra vonatkozó mondataidat betudom humornak :)…
Kedves Cypriánus!
Abba érdemes belegondolni, hogy ha egyszer felruházod az egyházat a hitelvek kérdésében a tévedhetetlenséggel, olyan hatalmat adsz neki, amit más területeken is nehéz lesz megkérdőjelezni. Az inkvizíció szorosan kapcsolódott a hitelvek megvallásának kikényszerítéséhez, tehát azt sem lehet olyan könnyedén leválasztani az egyház tévedhetetlenségébe vetett hitről. Arról nem is beszélve, hogy az egyszerű hívők nagy része meg aztán végképp nem fogja tudni eldönteni, hogy mi az, ami dogma, és mi az, amiben az egyház tévedhet. Nem is venné ehhez a bátorságot.
Róma szerepe egyébként valóban fontos volt a kanonizációban, de ez a szerep messze nem az a vezető szerep volt, amit ma sokan belevetítenek. A Zsidókhoz írt levél például úgy tűnik, Athanasziosz hatására vált Rómában is megkérdőjelezhetetlenné, előtte állandóan vitatták (mármint Rómában). A Jelenések könyvének meg azért keleten sem volt rossz reputációja. Az alaxandriai unciálisokban általában megtalálható a könyv, és a Szentírás részének tartották az alexandriai kateketikai iskolában is (pl. Alexandriai Kelemen, Dionüsziosz); Origenész kifejezetten a „nem vitatott” iratok közé sorolta. Cézáreai Euszébiosz mutatott valamiféle ellenszenvet a könyvvel szemben, de tudható, hogy az akkoriban divatos millenarista értelmezések miatt volt ez. Euszébiosz érdekes módon egyszerre sorolta a Jelenések könyvét a „nem vitatott” és a hamisnak gondolt iratok közé, átugorva a „vitatott” kategóriát, valószínűleg azért, mert a könyvet egyébként nem vitatták, Euszébiosznak viszont komoly fenntartásai voltak vele szemben.
Az egyházat semmiképpen nem akarom szembeállítani a Bibliával. Az összes érvelésemnek az a lényege, hogy az egyház alárendelt szerepben van Isten igéjéhez képest, és amikor nem így látja magát, nagy bajban van.