A hitben vannak központi igazságok és kevésbé központi igazságok. A kevésbé központi igazságok sem lényegtelenek, csak nem központiak. Többek közt azért vagyok teológus, mert minden fontos számomra, amit Isten kijelentett (a legutolsó nemzetségtáblázat vagy a legkevésbé ismert kispróféta legkevésbé ismert próféciája is), és szeretném megérteni és jól érteni Isten számunkra kijelentett igéjét. De teológusként az is egyértelmű számomra, hogy a Bibliában nem minden kérdés ugyanolyan fontos, és nem is minden kérdés ugyanolyan világos. Bár sokat foglalkozom a Szentírás megértésével, nekem sincs mindenről ugyanolyan mély meggyőződésem, van, amiről egyáltalán nincs is meggyőződésem. Illetve nem minden meggyőződésemről gondolom, hogy ugyanolyan fontos.

Ez igaz az egész egyházra is. Vannak kérdések, amelyek annyira központiak, hogy bizonyos értelemben dogmaként kezelhetjük őket (pl. Szentháromság, megváltás). Más kérdések pedig bár fontosak, inkább csak a felekezetek létét indokolják (pl. a bemerítés a baptista, az úrvacsoratan a lutheránus, a predesztináció a kálvinista, a karizmák a pünkösdi felekezetekét), de nem tesszük azokat a keresztény hit elengedhetetlen feltételévé. A központi kérdések olyan alapvető hittételekről szólnak, amelyek megkérdőjelezése lefejti a hit egész szövetét. A periférikus igazságok érintik ugyan a keresztény hitet, és azt erősítik vagy gyengítik, egészségesebbé vagy betegebbé teszik, ékesítik vagy torzítják, de azok tagadása vagy félreértése nem rombolja le a hitet. Ezekben a kérdésekben megengedhetjük egymásnak (és magunknak) a tévedés lehetőségét (vö. Róm 14,5 „mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében”).

Hadd illusztráljam ezt a teológia egyik területével, az eszkatológiával.

Az eszkatológia a végső időkről szóló tan. Talán az egyik legmocsarasabb területe a teológiának, már az óegyházban is okozott konfliktusokat, hogy a hívők a végidők egyes kérdéseiben különbözőképpen gondolkodtak. A Kr. u. 4. század elején volt például egy cézáreai egyháztörténész, Euszebiosz, aki megőrizte az egyik legfontosabb óegyházi szövegemléket, Papiasz hierapoliszi püspök töredékeit. Az óegyház emlékezete szerint Papiasz János apostol tanítványa volt. Euszebiosz azonban nem kedvelte őt, ezért írásaiban igyekezett finoman eltávolítani az apostoltól, egy ponton „csekély értelműnek” is nevezve a püspököt. Az ok: Euszebiosz ellenezte azt a premillennista (khiliaszta) álláspontot, amelynek hívei Papiasz írásaira is hivatkoztak. Vagyis a feszültséget az eszkatológiai nézetek okozták.

Az eszkatológiai viták újból és újból fellángoltak, de különösen a 19. században kerültek a teológiai diskurzus középpontjába. Albert Schweitzer Jézus Krisztust egyfajta apokaliptikus prófétaként értelmezte, aki ki akarta erőszakolni Istentől „az Emberfia” eljövetelét, de belebukott a vállalkozásába, és ezt csak a kereszten ismerte fel. Ezzel egy időben az adventisták magukat nevezték a végidők népének, és egy külön vizsgálati ítéletről beszéltek. Az ún. „diszpenzacionalista” iskola (Darby, Scofield) viszont korszakokra bontotta az üdvtörténetet és éles különbséget tett Izráel és az Egyház programja között. Ez az irányzat teológiai újdonságként egy különleges elragadtatást is beiktatott Krisztus második eljövetele elé, amelyben Isten elviszi az Egyházat a földről, hogy utána megint Izráellel folytassa földi terveit. A 20. században Izráel államiságának helyreállítása, Jeruzsálem zsidó kézre kerülése és az ezredforduló közeledte egyenesen lángra lobbantotta a végidős várakozásokat, a teológiai párbeszéd megtelt részletesebbnél részletesebb prófétai modellekkel és táblázatokkal. Az ezredforduló után ez valamelyest lecsengett, és az eszkatológiai viták helyét átvették az antropológiai viták, bár a járványok miatt mostanában mintha megint élénkülnének.

A fenti példák közt van, amelyik a hit lényegét érinti, és van, amelyik nem. A különböző eszkatológiai nézetekre is igaz, hogy találunk bennük központi és kevésbé központi elemeket. (Bár egyes irányzatok képviselői időnként saját modellük minden elemét központinak nevezik.) Vannak igazságok, amelyek annyira szilárdan, sok igehellyel, az egész Szentírás tanúságával alátámaszthatók, hogy valóban központiaknak nevezhetjük őket. Ilyen például az, hogy Krisztus másodszor is eljön, és amikor eljön, ítélni fog élők és holtak felett. Ilyen központi igazság a test feltámadása is. Valamint az örök élet, meg természetesen az örök büntetés. Ilyen központi hitigazság az is, hogy Isten újjáteremti a világot, és örökké azokkal lesz, akiket fiaivá fogadott. Ezek alapján például kijelenthetjük, hogy Schweitzer eszkatológiai nézetei heterodoxak (ráadásul fontos krisztológai alapokat is érintenek), viszont Darby végidős nézetei inkább csak hibásak (ha hibásak – szerintem igen), mert a hit alapjait nem kérdőjelezik meg.

Amikor a részletekbe is belemegyünk, számos kérdés jelentkezik, amelyekben nincs egyetértés – vagy világosság – hívő teológusok között sem. Lesz Krisztus második eljövetele és a világ újjáteremtése között egy külön ezeréves korszak (millennium)? Papiasznak volt igaza vagy Euszebiosznak? Vagy a millennium Krisztus eljövetele előtt lesz, ahogy sok puritán (pl. J. Edwards) tanította? Ha lesz külön millenniumi időszak, az a zsidóknak készül, ahogy modern diszpenzacionalisták gondolják, vagy az egyháznak, ahogy az ókeresztény khiliaszták hitték? Izráel és az egyház egyáltalán két külön nép? Vagy Istennek egy népe van, és csak annak összetétele változik, no meg a szövetség, amely a népet Istenhez köti? Mikor lesz az utolsó ítélet? Egy kárhozatba tartó ember vajon tudatos gyötrelmet él át a köztes időszakban? És az üdvözültek tudatában vannak a köztes állapotban Krisztus jelenlétének? Vagy a lelkek alszanak a feltámadásig, ahogy az anabaptisták (és egy időben Luther is) hitték? Az utolsó ítélet utáni örök büntetés örök tudatos gyötrelem lesz, vagy örök halál? Az ítélet tüze soha véget nem érő kín, vagy visszafordíthatatlan, végérvényes, örök pusztulás? És vajon az új teremtéskor Isten megújítja ezt a mostani világot, vagy egy egészen újat, egy másikat teremt? Mekkora folytonosság lesz a régi és az új teremtés között?

Ezek olyan kérdések, amelyekben újjászületett, hívő teológusok sem értenek egyet. Lehet mindegyik kérdésről határozott véleményünk, de talán nem véletlen, hogy a nézeteltérések makacsul léteznek elkötelezett, ortodox hitű, evangéliumi szemléletű teológusok között is. Ahogy az sem véletlen, hogy a központi kérdésekben viszont kimutatható egyezés van. Hisszük, hogy Krisztus újra eljön, feltámadnak a holtak, megítéltetnek a hitetlenek, és örök életet nyernek azok, akik Krisztusban vannak. Vagy ahogy az Apostoli hitvallás Krisztusról mondja: „…ott ül a mindenható Atyaisten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.” Majd így folytatja: „Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.” Ezekben az eszkatológiai hittételekben mindegyik ortodox (evangéliumi) tradíció egyetért, mert a lényegről szólnak. A többi végidős várakozásban tévedhetünk, a hitünk szövete azonban végzetes sérülést szenved, ha ezekben tévedünk.

A különbségtétel a hitünk integritását is védi és a hívők közötti egységet is elősegíti. Ha megkülönböztetjük a központi és a periférikus keresztény igazságokat, úgy tudjuk gyakorolni a testvéri szeretetet és egységet, hogy nem követeljük meg egymástól a kevésbé központi igazságokban való egyetértést, viszont a hitünk szilárd, apostoli magját közben sértetlenül őrizzük. Ez a megkülönböztetés a központi és a nem központi meggyőződések között szintén apostoli tradíció (vö. Gal 1,8 és Róm 14,5).