Krisztus halálát csak az ószövetségi előképek fényében értjük helyesen!

2019 febr. 24. | Bibliai teológia, Divinity | 3 hozzászólás

Fontos észben tartanunk, hogy amikor a helyettes bűnhődés ószövetségi előképeiről beszélünk, olyan paradigmákról van szó, amelyek archetipikus szinten strukturálták a zsidók gondolkodását, és ezeket az archetipikus mintákat maga Isten égette a közösségi tudatukba és kollektív tudattalanjukba. Az édeni bőrruha, amellyel Isten befedezte az ember szégyenét, évezredekre bevéste az ember szívébe a helyettes áldozat szükségességét. Ábrahám és Izsák útja a Mórijjá hegyére olyan titkot rejtett, amelyre minden zsidó rácsodálkozott. A páskabárány, amelynek a vére megvédte az izráelieket az ítélettől, minden évben emlékeztette a zsidókat, hogy élet kiontása ad nekik életet. A két kecskebak, amely a nagy engesztelés napján elhárította Isten haragját, megtanította a zsidókat arra, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. A vétekáldozatból tudták, hogy a bűn áthárítása lehetséges. Az Úr Szolgájának különös prófétai képe előre jelezte, hogy a békességükért valaki bűnhődni fog.

Nem szabad lebecsülnünk ezeknek a paradigmáknak a jelentőségét. Hasonló nagy narratív struktúra volt az Egyiptomból való kiszabadítás története, amely egész nemzeti létük alapstruktúrájaként működött: Isten elment értük, hogy kiváltsa őket a fogságból és a maga népévé tegye őket. Ilyen nagy narratív struktúra volt az ősatyák története is, akikkel Isten szövetségre lépett, és akiknek ígéretet tett, hogy megsokasítja utódaik számát. Ilyenné vált a Dávidnak tett ígéret is, hogy utódai fognak Jeruzsálem trónján ülni örökké, és Dávid fia – a Messiás – egyszer végleg el fogja taposni Izráel ellenségeit. A helyettes bűnhődés motívuma hasonló nagy paradigma. Már az Édentől induló, de újból és újból hangsúlyosan megerősített alapstruktúraként archetipikus szinten határozta meg a zsidók gondolkodását, hogy szükség van helyettes áldozatra, és Isten biztosítja ezt az áldozatot.

Valahogy úgy kell ezeket a paradigmatikus struktúrákat elképzelni, mint mikor egy portré készítésekor a festő először a fej alapvető geometriai formáit vázolja fel, vagy egy ács a szelemen gerendákból felállítja a tető szerkezetét, vagy egy drámaíró meghatározza a cselekmény alapkonfliktusát. A portré minden további motívuma az alapvető geometriai formákhoz fog igazodni, a tetőn a szarufák és a cserepek a szelemenekre fognak támaszkodni, a drámában minden a konfliktus kibontását, eszkalálódását és feloldását fogja szolgálni. Ugyanígy van a bibliai hit alapstruktúráival is. Minden részlet ezekbe az alapstruktúrákba illeszkedik, ezeket tölti meg tartalommal, ezeket bontja ki és ezekre épül rá.

A helyettes bűnhődés esetében tehát nem egy-egy igevers értelmezéséről van csupán szó. Az igeversek a nagy narratív struktúrákba illeszkednek, azoknak a képi világát hasznosítják, azokra épülnek, azokat bontják ki és alkalmazzák. A nagy narratív struktúrák verbális, képi és kultikus elemekből álló komplex paradigmák, amelyek maguk is értelmezik a konkrét igeverseket. Amikor Keresztelő János rámutat Jézusra és azt mondja: „Íme az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét”, ez nem önmagában áll, hanem automatikusan előhívja azt az archetipikus tudást, amellyel az ott lévők rendelkeztek: a páskabárány képét, amelynek vére megvéd az ítélettől, a bűnhordozó kosét, amely elviszi a nép bűnét a pusztába, a szenvedő Szolgáét, aki mint bárány megy hangtalanul a mészárszékre, hogy népe vétkeiért bűnhődjön.

Polányi beszél a megismerés folyamatában a „hallgatólagos dimenzió” (tacit dimension) szerepéről. Amikor egy arcot felismerünk, nem pusztán az arc részleteire figyelünk, hanem mintázatot keresünk, és amikor a mintára ráismerünk, a részletek is a helyükre kerülnek. A mintát már ismertük, azért ismertünk rá benne az arcra. A zsidók gondolkodásában a helyettes bűnhődésnek ilyen mintázata volt. Az egész kultikus életüket átszőtte ez a mintázat, ezért hallgatólagos dimenzióként értelmezte az újat is. Jézus szolgálatában és szenvedésében erre a mintázatra ismertek rá az apostolok is, akik rendelkeztek az Isten által népük kollektív tudatába és tudattalanjába írt hallgatólagos dimenzióval. Amikor Jézus szenvedését látták, felismerték benne a páskabárányt (1Kor 5,7), az engesztelés napi áldozatot (Zsid 9,22-28; 1Jn 2,2) és bűnhordozó bakot (Zsid 9,28; 13,12), és a szenvedő Szolgát (1Pt 2,22-24), aki helyettünk bűnhődik, hogy nekünk békességünk lehessen.

Ha kivesszük a Krisztus haláláról szóló újszövetségi igéket ezekből a nagy narratív struktúrákból, félre fogjuk érteni a jelentésüket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Isten évezredeken át készítette a paradigmát, amelyben Krisztus halála számunkra értelmet nyer. Az ószövetségi előképek képezik azt a hallgatólagos dimenziót, amelyre támaszkodva rá tudunk ismerni Krisztus arcára és halálának valódi jelentőségére.

 

3 hozzászólás

  1. Attila

    Szeretnék kérdéseket feltenni:

    Mi van akkor, ha Isten nem ennyire vérengző mint ahogyan a zsidók gondolták? Mi van, ha nem kellett helyettes áldozat az emberek bűnéért?
    Isten nem szereti a véres áldozatot, neki többet jelent a megtört bűnbánó lélek.
    Mi van akkor, ha Jézus nem azért jött, hogy szenvedjen és keserevesen meghaljon, hanem azért, hogy minket haza vezessen, hogy elmondja az Atya üzenetét, de előre látta azt is, hogy ennek az lesz a következménye, hogy megkínozzuk és megöljük amivel együtt is vállalta a küldetését? Lehet hogy Irántunk érzett szeretetből és az Atya általi engedelmességből halt meg a Kereszten?

    Biztos, hogy Jézus egyedül szenvedett, amit az Atya mint helyettes áldozatot kielégülve végignézett és ettől megengesztelődött felénk?
    Lehetséges, hogy Jézussal együtt az Atya is és a Szentlélek is keresztre feszült?

    Nem lehetséges, hogy Jézus áldozata nem attól üdvözítő áldozat, hogy szenvedni jött helyettünk, hanem mert akkora szeretetről tanúskodott, hogy abba még az is belefért, hogy hagyja magát megölni, ha ez az ára annak, hogy az örömhírt átadhassa nekünk és a megváltáson keresztül, az üdvösségre vezessen bennünket?

    Mi van akkor, ha Ő helyreállítani jött, azt amit mi leromboltunk, hogy legyen lehetőségünk hazatérni? Isten minket annyira szeret, hogy még a kínhalált is elviselte azért, hogy minket üdvösségre, igazságra vezethessen?

    Lehetséges, hogy Ő nem követelt áldozatot, sőt inkább hagyta magát, mert szeretetének ez a legvégső bizonyítéka? Mi van ha ezzel ezt üzeni: Akkor is végtelenül és feltétel nélkül szeretlek, ha fiamat (engem) megkínoztok és megöltök? Higgyétek már el, hogy szeretlek benneteket, mind halálig, mégpedig a kereszthalálig is? Így már elhiszitek?

    Lehet, hogy félreértettük az Ő áldozatának okát? Miért nem a szeretet és miért a könyörtelen helyettes áldozatot tesszük hitünk központjába?

  2. Zoli

    Attila!  „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Ja 4:10)

    ” E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik.

    De ímé annak a keze, a ki engem elárul, velem van az asztalon. És az embernek Fia jóllehet, elmegy, mint elvégeztetett:

    de jaj annak az embernek, a ki által elárultatik!” (Lk 22:20-22)

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK