Hat évet kellett várni, hogy kiderüljön, létezik-e a Dan Wallace által bejelentett első századi Márk-kézirat. 2012 márciusában írtam először a bejelentésről, majd egy évvel később újra, és rövid kommentekben azóta többször is. Közben egymásnak ellentmondó, aggasztó pletykák kezdtek terjedni a kézirat eladásáról, meg arról, hogy kinek volt lehetősége megnézni, hol találták meg, és hogy mik a publikálás halogatásának okai. Az ügy egyre kínosabbá vált, amit csak mélyített, hogy Dan Wallace a kézirat megtekintéséért cserébe olyan szerződést írt alá, amely őt a publikálásig hallgatásra kényszerítette. Ahogy az lenni szokott, a hallgatás jó táptalajává vált a rossz nyelveknek és az alaptalan összeesküvés-elméleteknek. Ezeket eddig senki nem tudta megerősíteni vagy cáfolni. Most viszont végre vége a találgatásoknak, örömmel jelentem, hogy az ominózus kéziratot publikálták, Wallace is megtörte a csendet, és lassan szinte mindent tudunk, amit az ügyben tudnunk kell.

Először is két fontos tény: a Márk-kézirat valóban létezik, de a szakvélemények alapján nem az első századból való, hanem a második század végéről vagy a harmadik század elejéről. Vagyis legalább száz évvel későbbi, mint reméltük. A kéziratot még 1903-ban találta meg Grenfell és Hunt az egyiptomi Oxyrinchusban, ezért P. Oxy LXXXIII 5345 néven publikálták. (Kevésbé köztudott tény, de a legtöbb ókori kéziratot manapság nem az egyiptomi homokból ássák ki, hanem neves angliai egyetemek poros kézirattáraiból, ahova az előásott kéziratokat annak idején betették. A jövőbeni felfedezések is ezekben az irattárakban vannak.) Van tehát egy 2-3. századi kéziratunk, amely Márk evangéliuma 1. részének 7-9. és 16-18. verseit tartalmazza. Nincs azonban első századi Márk-töredékünk, vagyis az igazi szenzáció ezúttal elmaradt.

Mi történt a háttérben? Úgy tűnik, a következő. Dan Wallace, aki a szenzációs lelet létezését a Bart Ehrmannal folytatott vitájában elhamarkodottan bejelentette, röviddel a vita előtt értesült a kéziratról és arról, hogy azt D. Obbink paleográfus professzor az első századra datálta. Wallace sajnos nem tudta, de a vita előtt két héttel Obbink megváltoztatta a véleményét és a kézirat keletkezését valamivel későbbre, a második századra saccolta. (A kéziratok korát legtöbbször az írásmód változásával tudják megállapítani, de ez a módszer nagyjából ötven éves időszakot tud csak behatárolni.) Wallace Obbink szakvéleményének megáltoztatásáról akkor értesült, amikor a szerződése miatt már hallgatnia kellett, ezért hat éven át úgy figyelte a kéziratról (és a bejelentéséről) szóló vitát, hogy ő már tudta: tévedett. Ilyen csapdába nem szeretnék soha belefutni, de az igazsághoz tartozik, hogy Wallace azért saját óvatlanságának is köszönheti ezt a rendkívül kínos és hosszúra nyúló epizódot.

Mi következik mindebből? Először is az, hogy a kéziratok terén a forradalmi áttörés egyelőre elmarad: továbbra sincs bizonyíthatóan első századi kéziratmásolat a kezünkben. Mielőtt valaki ebből az Újszövetség megbízhatatlanságára következtetne, fontos tisztázni, hogy egy ilyen felfedezés egészen páratlan szenzáció volna, és az Újszövetség a kéziratok tekintetében továbbra is összehasonlíthatatlanul jobban teljesít bármely más ókori iratnál. Egyszerűen arról van csak szó, hogy nem kerültünk most olyan közelségbe Márk evangéliuma eredetijéhez, amely az eddigieknél is jobban bizonyította volna az evangélium hitelességét, és nem hozott az evangélium datálásába olyan szempontot, amely a korai (mondjuk a Kr. u. 70 előtti) keletkezést minden kétséget kizáróan bizonyítaná. A P. Oxy LXXXIII 5345 tehát nem szenzációs felfedezés, hanem „csak” nagy jelentőségű felfedezés.

Miért nagy jelentőségű? Azért, mert a többi evangéliumhoz képest Márk evangéliumáról eddig nagyon kevés korai kéziratunk volt, a legkorábbi a 3. századi Chester Beatty I (p45) papirusz. A P. Oxy LXXXIII 5345 tehát valószínűleg a legkorábbi Márk-töredék, amely a birtokunkban van, annak a szövegrészletnek pedig biztosan a legkorábbi ismert másolata, amely a papiruszon olvasható, hiszen a p45-ben más szakaszok találhatók, mint a mostani kéziratban. Az új töredék értéke tehát felbecsülhetetlen. Ha nem lett volna ott a hiú remény, hogy első századi másolatról van szó, a felfedezést most mindenki ünnepelné (nem is beszélve a Lukács-töredékről és a Filemon leveléből való töredékről, amelyeket a Márk-töredékkel együtt publikáltak), így azonban legtöbben csak a szenzáció elmaradását látják benne. Őszintén szólva én is csalódottan fogadtam a hírt, noha a kézirat felfedezése önmagában így is örömteli és fontos az Újszövetség megbízhatósága szempontjából.

Az új kéziratnak van egy érdekessége, amire még szeretnék kitérni. A Mk 1,17 ismert szövege az, hogy: καὶ εἶπεν αὐτοῖς ὁ Ἰησοῦς. A P. Oxy kézirat szövegében viszont hiányzik a ὁ Ἰησοῦς. Ennek szinte biztosan az a magyarázata, hogy a szöveg, amelyből a másoló dolgozott, Jézus nevét nomen sacrumként kezelte, és másoláskor a másoló szemében egybefolyt az αὐτοῖς és a ὁ Ἰησοῦς végződése. A kéziratokban nem volt még elválasztás, ezért az unciális betűk egymás mellett így nézhettek ki: AYTΟΙΣΟΙΣ. A másoló ezt nyilván AYTΟΙΣ-nak olvasta. (A nomen sacrum Jézus neve esetében az I kezdőbetűt és a Σ végződést, valamint a felette álló kis vonalkát jelentette, amely az omikronnal együtt pont úgy nézett ki, mint az előtte álló névmás dativusz végződése.) Ez megerősíti, hogy Jézus nevét már korán nomen sacrumként használták, ami a „magas krisztológia” meglétére utal. (A nomen sacrum olyan rövidítés volt, amelyet az isteni nevek és titulusok jelzésére alkalmaztak.)

Fontos, értékes kéziratról van tehát szó, amelynek a publikálása mégis kisebb csalódásként érte a témával foglalkozókat. Sajnálatos mellékhatásként ráadásul megint olyan tendenciát indított el a kéziratok datálásában, amely óvatosságból inkább későbbi időpontokat jelöl meg becslésként, mintsem korábbiakat. Kár ezért, és fontosak a tanulságai. Mégse hagyjuk figyelmen kívül, hogy nagyszerű felfedezésről van szó, amely bónuszként azt a tudásunkat is alátámasztja, hogy Jézust jóval a Niceai zsinat előtt Istenként tisztelték.