Nyolcadik éve fejezem be az évet a Divinity-n a legjobb olvasmányaim listájával, de azt hiszem, még soha nem definiáltam, hogy mit is értek „legjobb” olvasmányok alatt. A „legjobb” itt azt jelenti, hogy egy könyv engem valamiért inspirált, vagy egyszerűen csak kiemelkedett a többi olvasmányaim közül. Nem biztos, hogy egyetértek a könyv üzenetével, nem biztos, hogy az adott könyvet másnak is ajánlanám, az se biztos, hogy igazán jó a könyv, de valamiért fontos volt nekem, hatott rám, értékesnek tartottam, izgalmas vagy hasznos volt nekem, vagy csak elgondolkodtatott. Most is egy ilyen könyvlista következik. Könyvek, amelyek hatottak rám a 2018-as évben.

Teológia

1. Memory and Manuscript (Birger Gerhardsson). Ezzel a kötettel a végére értem a Gerhardsson-életműnek, legalábbis ami az újszövetségi hagyomány keletkezéstörténetét és hagyományozódását illeti. A Memory and Manuscript Gerhardsson eredeti tézise, amely alapjaiban rengette meg a formakritikai iskola hagyományozási előfeltevéseit. Gerhardsson azt bizonyítja, hogy az első századi zsidóságban képesek voltak formálisan ellenőrzött formában memorizálni és továbbítani szövegeket, ha az fontos volt számukra. A Jézus-hagyomány pont ilyen volt. Kezdeti kritikus fogadtatása ellenére Gerhardsson tanulmánya ma már a tudományos mainstream részévé vált és megkerülhetetlen lett az Újszövetség-kutatásban.

2. Jesus and the Eyewitnesses (Richard Bauckham). Ahogy Gerhardsson könyvét, ezt is olvasgattam már korábban is, de most az elejétől a végéig figyelmesen elolvastam. Bauckham tézise az, hogy a Jézusról szóló újszövetségi hagyomány szemtanúk beszámolóján nyugszik. Nem minden ponton értek egyet Bauckham történeti feldolgozásával, de alaposnak és nehezen cáfolhatónak tartom a tézise lényegét, amely Gerhardsson téziséhez hasonlóan súlyos sebet üt a formakritikai modellen. Ha Bauckhamnek igaza van (szerintem összességében igen), akkor szó sincs anonim közösségekben továbbadott és folyamatosan szerkesztett hagyományanyagokról. Az újszövetségi hagyomány mögött apostoli szemtanúk álltak, akik éppen ezért egyedülálló és meghatározó tekintélynek számítottak az emlékek leírása és feldolgozása során.

3. Hóseás (Czanik Péter). Sok évvel ezelőtt olvastam már Czanik Péter Hóseás-kommentárját és nagyon hasznosnak találtam. Most újraolvastam, mert nyáron Hóseás könyvéről volt igehirdetéssorozat a gyülekezetemben, és a könyv középső hét fejezetéről én tanítottam. Czanik Péter az eredeti héber nyelvvel dolgozik, ezért a szöveget közelebb hozza, mint más kommentárok. A szövegkritikai döntései kifejezetten izgalmasak, a magyarázatai gyakran megvilágosító erejűek, különösen amikor a nehezebb szövegrészleteket értelmezi.

Spiritualitás

1. A hegyi beszéd (John Stott) és Studies in the Sermon on the Mount (Martyn Lloyd-Jones). A két evangéliumi vezető kommentárjait szintén olvastam már korábban, de valószínűleg ezután is vissza fogok térni hozzájuk, mert ez a két könyv nem egyszerű kommentárok, inkább olyan lelkiségi kalauzok, amelyek Jézus beszédére támaszkodva építik fel a keresztény spiritualitás épületét. Stott a rá jellemző kiegyensúlyozottsággal és hozzáértéssel nyúl a hegyi beszéd igéihez, Lloyd-Jones pedig a puritán hagyományban gyökerező igehirdető bölcsességével, amely érti az emberi lélek rezdüléseit és Istennel való viszonyában értelmezi azokat. Mindkét könyvet jó szívvel ajánlom!

2. Ókeresztény írók. A spiritualitás terén idén elsősorban az egyházatyák írásaiban merültem el. Nagyjából harminc egyházatya életművét néztem át kisebb-nagyobb alapossággal. Nem az volt most a célom, hogy valamelyiküket behatóbban megismerjem, inkább azt próbáltam megérteni, hogy mi Krisztus halálának a jelentősége az ő teológiai rendszerükben. (Ebből született ez a sorozat.) Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy az evangéliumi kereszténység számos bajára orvosságot jelenthetne, ha megismerkedne az ókeresztény kor hangsúlyaival és tanítóival. Innen nézve látszanak a hiányosságaik, onnan nézve viszont a mi hiányosságainkra is fény derülhet.

3. Jonathan Edwards: A Life (George M. Marsden). Nagyjából 600 oldalas kritikai életrajz Amerika talán legnagyobb filozófusáról és teológusáról, a „Great Awakening” (18. századi nagy ébredés) egyik vezetőjéről, krónikásáról és jóindulatú kritikusáról. Fantasztikus és egyben felkavaró élmény volt. Marsden életrajza segített nekem, hogy jobban értsem Edwards korát, a puritanizmusból a modernitás felé változó Új-Angliát, a Great Awakening különös dinamikáját, valamint azokat a kérdéseket, amelyek ennek a kiváló elmének a könyveit és tanulmányait ihlették. A kulturális különbségek ellenére Edwards fontos iránytű ma is.

Kultúra

1. Sapiens és Deus Homo (Yuval Noah Harari). Harari két bestsellerét az év első felében olvastam, és bár tervezek róluk részletesebben is írni, még nem jutottam hozzá, hogy összeszedjem és szavakba öntsem a gondolataimat. Hararira érdemes ma odafigyelni, mert a kultúrmarxista progresszív ideológia (és talán Jordan Peterson jungianizmusa) mellett nemigen van még egy olyan metanarratíva a posztkeresztény nyugati világban, amely annyira magával ragadná és lebilincselné a posztmodernbe belefáradt európai és amerikai értelmiségieket, mint az izráeli történész némi buddhizmussal ötvözött, de alapvetően materialista és darwinista alapú transzhumanista víziója az emberiség múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Harari könyvei fontos kordokumentumok.

2. Odüsszeia (Homérosz). Nyáron a Balaton partján olvastam Hóseás könyvével együtt. (Írtam egy összehasonlító bejegyzést is a két Kr. e. 8. századi műről.) Homéroszt azért érdekes olvasni, mert egy nagyon távoli kultúra gondolkodását tükrözi, és éppen távolisága miatt nekünk is tükröt tart itt a 21. században. Mivel Hóseással együtt olvastam, folyamatosan azon fantáziáltam, hogy miközben Homérosz Hellászban írta a gyönyörű hexametereket, tőle pár száz kilométerre délkeletre a Teremtő Isten prófétája adta át az isteni üzeneteket Izráel népének. A görögök lelkileg „távoliak” voltak (vö. Ef 2), földrajzi értelemben viszont csak egy hajóútra: a bolyongó Odüsszeusz akár Jáfóba is elvetődhetett volna. Kár, hogy nem tette, mert az ő istenei folyamatosan gáncsolták csak őt.

3. Aranyásók Alaszkában (Jack London) és Más hangok, más szobák (Truman Capote). Azért helyezem ezt a két regényt egymás mellé, mert mindkettő egy fiú felnőtté érésének a folyamatát írja le, de egészen más irányban. A két regényt több, mint fél évszázad választja el egymástól, és ez a különbség – valamint íróik sorsa – leképezi azt a kulturális szakadékot, amelynek egyik oldalán (London regényében) egy nehéz sorsú fiú a férfias erények kimunkálásában keresi önmagát, a bátorságban, a hódításban, a kalandvágyban, a kemény terhek hordozásában, a másik oldalán (Capote regényében) viszont a főhős delíriumos álmokban, lányos barátságokban, transzvesztita férfirokon társaságában fedezi fel önmagát és homoszexuális vágyait. Utóbbi a mi korunk regénye, előbbi egy másik romantikus koré. Az a másik kor minden hibájával együtt ma már üdítően egészségesnek hat.