Könyvek tekintetében ez az év számomra kifejezetten gazdag volt, és most talán az átlagosnál is nehezebb kiválasztanom a legjobb olvasmányaimat: a bőség zavarában szenvedek. Mégis megpróbálom, a szokásos hármas felosztásban: teológia, spiritualitás, kultúra. Ez a hármas felosztás onnan lehet ismerős, hogy ott van a Divinity fejlécében is (Szabados Ádám teológiáról, spiritualitásról, kultúráról).
Teológia
1) Collected Writings on Scripture (D. A. Carson). Idén tovább faltam a kanadai evangéliumi teológus írásait, és ez a kötet különösen is sokat adott. Öt hosszabb esszéből és kilenc könyvkritikából áll, amelyeket az elmúlt évtizedekben a Szentírással kapcsolatban publikált. Eklektikus válogatás, de kirajzolódik belőle Carson evangéliumi szentírástana és alaposan átgondolt hermeneutikai felfogása. A legjobb fejezet talán a redakciókritikáról szóló esszé, de hasznos az is, amikor kortárs teológusokra reagál, mint a már meghalt James Barr és I. H. Marshall, vagy a még aktív Peter Enns és N. T. Wright.
2) A Szentlélekről (Vak Didümosz). Ez a könyv egy kis utazás volt ismét az egyházatyák korába. Vak Didümosz ténylegesen vak teológusként írta ezt az izgalmas, dogmatikai jellegű könyvet a Szentlélekről. Bár mindvégig filozófiai kategóriákban is gondolkodik, érveit elsősorban a Szentírásból vezeti le. A könyvecskét így fejezi be: „Feltett szándékunk ugyanis az volt, hogy a Szent Írásokat magyarázva, megértsük, ami írva van, anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk beszédben való járatlanságunkat és korlátoltságunkat.” A szerénysége szerintem nem indokolt. Én látó szemekkel sem biztos, hogy képes lennék ilyen fejtegetésekre.
3) An Introduction to the Greek New Testament (Dirk Jongkind). Nagyra tartom Dirk Jongkind holland teológust, régi személyes ismerősömet, akinek a világ a Tyndale House új görög újszövetségi szövegkiadását elsődlegesen köszönheti. Ebben a könyvben elmagyarázza azokat a döntéseket, amelyek a THGNT kiadás mögött meghúzódnak, és egyben bevezeti az olvasót a szövegkritika tudományába is. Hozzám hasonló exegétáknak az ilyen könyv igazi csemege.
4) A Biblical Case for an Old Earth (David Snoke). Bár Snoke fizikus és csillagász, meglepő hozzáértéssel nyúl a világegyetem eredetére vonatkozó teológiai kérdésekhez is. Természettudományos és teológiai oldalról egyaránt a világegyetem régisége mellett érvel, és e kettő közül sokaknak, akik fundamentalista háttérből jönnek, talán az utóbbi a meglepőbb. Snoke ugyanis bibliai (!) alapon veti el azt a felfogást, hogy az állati és növényi halál a bűneset következménye lenne, és az érvei néhány apró ponttól eltekintve számomra teljesen meggyőzőek.
Spiritualitás
1) Richard Wurmbrand könyvei is visszatérő olvasmányaim, idén többet is el- vagy újraolvastam. A Mélységekben járattad őket című életrajzi könyve egészen döbbenetes, leírhatatlan élmény, a Tűzfal podcastben is foglalkoztunk vele. A Megkínozva Krisztusért rövidebb, de hasonlóan letaglózó és egyben felemelő olvasmány. A Marx és Sátán egyszerűen csak letaglózó (itt írtam róla). Amikor Wurmbrandot olvasok, a menny és a pokol között száguldozok föl-le, de a végén mindig a mennyben kötök ki.
2) C. S. Lewis is társam volt ebben az évben. Befejeztem a Transposition and Other Addresses című esszégyűjteményét, újraolvastam Az öröm vonzásában című önéletrajzát (erről is van egy Tűzfal podcast), és egy interkontinentális repülőúton végigolvastam Colin Duriez Tolkien és C. S. Lewis című könyvét is, amelyben a brit szerző a két oxfordi barát életútját hasonlítja össze egymással. Lewis mindig is az egyik kedvenc íróm lesz.
3) Milyen zenét szeret Isten? (Bolyki László). Egyszer megkértem Lacit, hogy akkor most egy mondatban is foglalja össze, milyen zenét szeret Isten. Azt válaszolta, hogy ha erre képes lenne, akkor nem kétszáznyolcvan oldalban írta volna meg. A könyvét végigolvasva igazat adok neki: tényleg nem érdemes a tartalmát egy mondatban összefoglalni, érdemesebb magát a könyvet kézbe venni. Csupán ismeretszerzés céljából is hasznos, de annál sokkal többet ad: spirituális gazdagodást.
Kultúra
1) Philosophy of Religion (C. Stephen Evans). Az év elején sokat gondolkodtam vallásfilozófiai kérdésekről, és Stephen Evans – volt tanárom és mentorom – könyve komoly segítséget jelentett egy-egy konkrét kérdés jobb megértésében. Ilyen volt például az, hogy mit kezdjünk a vallásos megtapasztalásból levezetett érvekkel. Evans azok közé az elismert filozófusok közé tartozik, akik képesek átlátni és arányosan kezelni egy-egy nagyobb témakört, és tudnak érthetően írni is arról.
2) József és testvérei III. (Thomas Mann). Idén befejeztem a „hegymászást”. Jó volt felérni a hegy tetejére és visszanézni onnan a megtett távra. Megtörtént bennem a katarzis is, bár nem hagy nyugodni a kérdés, hogy vajon milyen csoda jött volna ki Thomas Mann kezei közül, ha mindezt hittel írta volna meg.
3) A Tamás-templom karnagya (Láng György). Ezt a regényt már több, mint húsz éve el akarom elolvasni – most végre sikerült. Ebben szerepet játszott, hogy a Tűzfal podcast egyik adása témájául a Karácsonyi oratóriumot (és Bachot) választottuk, akinek a zenéje és a zenében megmutatkozó kegyessége évtizedek óta lenyűgöz és magával ragad. Ez a lírai életrajz nem tudta (vagy nem akarta) felmutatni Bach hitét, de elém képzelte a zenészt, a zsenit, az apát és a férjet; az embert. Valamint bevezetett egy ismerős régi világba, a 18. századba, amelynek megint mélyen magamba szívtam a levegőjét.
4) Evangélium a pluralista társadalomban (Lesslie Newbigin). Bár a kötet olvasásakor volt két nem teljesen lényegtelen pont, ahol vitába szálltam Newbiginnel (az egyik a Szentírással, a másik a kiválasztással kapcsolatos), az összes többi kérdésben igazat adtam neki. Ez a könyv – hasonlóan más elemzéseihez – hihetetlen éleslátással mutatja be a nyugati kultúrában zajló szellemi változások okait, és a helyes keresztény viszonyulásról is bölcs tanácsokat ad. A 80-as évek végén adták ki, de ma is szinte teljesen aktuális, mert nem az aktualitásokra fókuszál, hanem a mélyen meghúzódó trendekre.
Nagyon szeretem és minden évben várom ezt a posztodat.
Valahogy az állandóságot biztosítja számomra ebben a változékony világban. 🙂
Itt az én 2022-es olvasási listám:
Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász
Eötvös Károly: Emlékezések
Oplatka András: Németh Miklós
Radics Éva: Cinfalvától Cinfalváig (Takács Jenő zeneszerző élete)
Salamon Pál: A menyegző
Gion Nándor: A kárókatonák még nem jöttek vissza
Gárdonyi Géza: Az én falum
Bánffy Miklós: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja
Lee Strobel: A Csoda-dosszié
Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék
Tömörkény István: Homokos világ
Tömörkény István: Különféle magyarok meg egyéb népek
Tömörkény István: Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések
Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához
Eötvös Károly: Aki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések
Hunyadi Sándor: Honvágy
Jókai Mór: Egy az Isten
Hasek: A Balaton partján és más írások
Így láttuk Kodályt (szerk.: Bónis F.)
Grecsó Krisztián: Valami népi
Eszközül a Teremtő kezében (Cserepka János élttörténete – szerk.: Petrik K.)
Glázer Tamás: A Balaton legnagyobb rejtélyei
Tersánszky Józsi Jenő: A Sámsonok / A repülő család / A havasi selyemfiú (kisregények)
Győrffy István: Összhangzattani kalauz a Bach-korálokhoz
Oberfrank Géza: Mindenem a zene…
Bolyki László: A Lélek húrjai
Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Szabó Magda: Mondjátok meg Zsófikának
Szabados Ádám: Teológus a sakktáblán
Szabó Magda: Születésnap
Márai Sándor: Mágia
Márai Sándor: Szindbád hazamegy
Visky András: Kitelepítés (Folyamatban. Mármint nem a kitelepítés, hanem az olvasás 🙂 )
A Teológus a sakktáblán c. esszégyűjteményért külön hálás vagyok, nagyon szerettem, és sokat tanultam belőle. A könyv formában való olvasás egészen másként hat az én receptoraimra, mint a monitoros. A gondolataim egészen más pályát járnak be.
Bachról majd még küldök valamit, csak még össze kell szednem.
Izgalmas lista! És meghat, hogy a Teológus a sakktáblán is rajta van.
Most olvasom (egyelőre óvatosan és fenntartásokkal) Frans C. Lemaire: A ZSIDÓ SORS ÉS A ZENE c. könyvét, ebből közölnék egy hosszabb részletet, J.S. Bach „kedvenc olvasmányai” apropóján.
JOHANN SEBASTIAN BACH ÉS A BIBLIA
Lipcsében Bach a János-passióval kezdte tevékenységét, amelyet teljes terjedelmében 1724 nagypéntekén mutattak be a Szent Miklós-templomban. A későbbiekben még háromszor játszották ezt a művet (1725-ben, 1728-ban vagy 1732-ben és 1749-ben) a Szent Tamás-templomban és a Szent Miklós-templomban felváltva. Így tehát Bach az őt körülvevő pietizmus elvárásainak megfelelően teljesítette lutheránus zeneszerzői kötelességét. A zsidósághoz való személyes viszonya sehol nem jut nyíltan kifejezésre. Vajon egyetértett-e Luther zsidóellenes nézeteivel, vagy csak teológiai szempontból utasította el a judaizmust mint Krisztus Messiás voltát tagadó vallást? Ez a kérdés ma neves tudományos intézetek által végzett elmélyült kutatások tárgyát képezi.
18Bach 1750-ben meghalt, végrendeletet nem hagyott hátra. Hagyatékának részletes leltárba vétele lehetővé tette könyvtárának feltérképezését, főként annak az ötvenkét teológiai műből álló gyűjteménynek az áttekintését, amelyek között vaskos kötetek is szerepelnek, mint például Luther összes művei két különböző ki¬adásban. Egy harmadik, Abraham Calov (1612–1686) magyarázataival ellátott kiadás különösen érdekes, mert Bach kézzel írott jegyzeteit tartalmazza.19Két másik teológustól szintén sok könyv található ebben a gyűjteményben: Johannes Müller (1590–1642) négy értekezése, amelyek közül az egyik az ateizmusról szól, a másik a judaizmusról. Az utóbbi az Átfogó ismertetés a zsidó nép hitetlenségéről, elvakultságáról és makacsságáról (Hamburg, 1707) címet viseli. A másik teológus Heinrich Müller (1631–1675), akinek a vasárnapokra és pietista jellegű ünnepnapokra szóló liturgikus kézikönyvét birtokolta Bach (Jézus szenvedése a négy evangélista elbeszélése és magyarázata szerint, Frankfurt, 1741).
Ugyanitt megtalálták Brockes híres szövegét is, de abból Bach csak nagyon óvatosan használt fel néhány sort a János-passióban (31. és 48. ének), a basszus hangra írt arioso „gyilkosokra” vonatkozó vádaskodó mondatát más szöveggel helyettesítette („Betrachte, meine Seele”, 31.). János evangéliumának Jézus elítéléséről szóló szövegrésze Pilátust jóindulatú és lelkiismeretes embernek mutatja be, aki bizo¬nyos szempontból a zsidók vallási türelmetlenségének az áldozata, hiszen erős nyomást gyakorolnak rá, hogy a keresztre feszítés mellett döntsön, holott ő minden lehetséges érvvel próbálja azt elkerülni (János-passió, 16–24.; Máté-passió, 49–59.). A „Kreuzige, kreuzige”, a „Wir haben ein Gesetz” (21.) és a „Weg, weg mit dem, kreuzige ihn!” (23.) című kórusokban Bach különös keserűsége érződik ki, ebből Dagmar Hoffmann-Axthelm, a Bach und die perfidia Judaica szerzője azt a következtetést vonta le, hogy a zeneszerzőnek határozott szándéka volt szembeállítani a zsidók elvakultságát és makacsságát Jézus szeretetével és szenvedésével, vagy éppen a keresztények korálokban hangoztatott hitbuzgóságával. Ennek a hangulati szembeállításnak az oka véleményünk szerint azonban inkább egyszerűen az expresszív stílus megjelenítése, nem pedig egy Brockeshez hasonló antiszemita megnyilvánulás. Lipcse egyébként sem volt Hamburghoz hasonlítható; Lipcsében rendkívül alacsony volt a zsidók lélekszáma, jelenlétüket csak a híres vásár rövid ideje alatt tolerálták. A zsidó téma tehát valószínűleg nagyon távol állt azoktól a témáktól és befolyásoló tényezőktől, amelyekből Bach ihletet merített a zeneszerzéshez. Soha nem gondolta volna, hogy műve százötven évvel később olyan színpadi formát ölt majd, amely szinte teljesen ellentétes megvilágításba helyezi.
2000 áprilisában a londoni English National Opera ugyanis egy olyan rendezést vitt színre, amely Bach János-passiójából valóságos operát csinált. A hagyományos értelmezés szerint a Krisztus szenvedései miatt imára vagy bűnbánatra felszólító mű az új londoni rendezésben egy arról szóló reflexióvá vált, hogy a passió milyen tragikus következményeket hozott a zsidóság számára. Vajon Bach tudatában volt-e a ma már annyira nyilvánvaló kettős jelentésnek, vagy megelégedett a szokásos manicheista megközelítéssel? Calov Bibliájának Bach saját kezű széljegyzeteivel ellátott példányában a számos szövegrész közül, amelyek egy kivételével szinte mind kedvezőtlen fényben tüntetik fel a zsidókat, Bach egyetlenegy mellé sem írt megjegyzést. Csak a Példabeszédek könyvéből van egy szövegrész aláhúzva (6,11), amellyel kapcsolatban Calov a zsidók írásainak olvasását ajánlja, amelyeket inkább tekint közvetlenül Isten által inspirált írásoknak, mint a gójok írásait. Szent Máté evangéliuma abban tér el a többitől, hogy Pilátus és a tömeg párbeszédéhez hozzáteszi a híres és szörnyű mondatot: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,25), amelyet Calov így magyaráz: „Ez az a szörnyű átok, amelyet a zsidók meggondolatlanságukban magukra vontak, és amit ők és minden leszármazottjuk nemcsak átmeneti, hanem örök büntetésként, kiátkozásként és kárhozatként magán visel. Ilyen eset és ehhez fogható igazi büntetés más nép irodalmában nem található meg sehol a világon.” Hozzátehette volna azt is, hogy ez az átok nem hangzik el a másik három evangéliumban, megtalálható viszont az Ószövetség különböző helyein (2Sám 1,16; 3,29; 1Kir 2,33), ahol inkább egy szokványos irodalmi kifejezés (vagy túlzás), amely általában nem járt konkrét következménnyel mindaddig, amíg az Egyház nem tulajdonított neki eszkatologikus értelmet azzal, ahogy Jézus halálához társította, és amíg terjeszteni nem kezdte Ahasvérus, a bolygó zsidó legendáját.
Calov Bibliája más érdekes elemekkel is hozzájárul Bach zenéjének megértéséhez, nevezetesen kitűnik belőle Bachnak a Zsidókhoz írt levél iránti érdeklődése, amely hatás kimutatható a H-moll misében. Egy közelmúltban publikált tanulmány19 kimutatta, hogy a Credo és a Confiteor tételek mennyire szokatlan formai szerkezetet követnek, amelyet a Zsidókhoz írt levél és Calov magyarázatai úgy sugallnak értelmezni, mint az Ószövetség levitikus törvénye és az Újtestamentum közötti ellentétet.
Bach Lipcsében írt csaknem kétszáz kantátája közül mindössze kettő (BWV 42, Am Abend aber desselbigen Sabbats és BWV 46, Schauet doch und sehet, ob irgend ein Schmerz sei) idéz fel zsidó témát, az első János evangéliumán és János zsidóktól való félelmén keresztül, a másik pedig a második Templom lerombolását emlékezetbe idézve (Siral 1,12 és Lk 19,41–48). A második kantáta első kórustétele a Siralmak 1,12 parafrázisa, és az „O vos omnes” reszponzóriumé, amely a pietista hagyományokat követi: „Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam?” A tenor szólam a Templomnak ezt a 70-ben történt lerombolását a zsidók bűne miatti büntetésnek tartja, miközben az ezt követő alt recitativo arra emlékeztet, hogy nem Jeruzsálem az egyedüli bűnös, hanem sok más bűnös megérdemelte volna, hogy ugyanilyen szörnyűségesen pusztuljon el. Ebben a hat részből álló kantátában megtaláljuk tehát összesűrítve a számtalan oratóriumban elmesélt tematikát Krisztus szenvedéseiről és a bűnös felelősségéről, de még egyszer hangsúlyozzuk, hogy Bach nem osztja néhány librettóíró, mint például Brockes, szélsőséges nézeteit. Hitének retorikája soha nem vádaskodó, zenéjének nagyságához és nemességéhez mérhető.
18 Példa erre a következő úttörő munka: Dagmar Hoffmann-Axthelm, Bach und die perfidia Judaica, Bázel, 1989. Illetve meg kell még említenünk a következő tanulmányt is: Michael Marissen, Lutheranism, Anti-judaism and Bach’s St. John Passion, Oxford University Press, 1998. Németországban Martin Petzoldt, a lipcsei egyetem teológiaprofesszora több mint húsz éve publikál tanulmányokat és könyveket Bach Bibliával való kapcsolatának legkülönfélébb aspektusairól.
19 Ennek a kivételes dokumentumnak mindhárom kötete a saint-louisi Concordia Szeminárium (Egyesült Államok) birtokában van, de fakszimile kiadásban megjelentette E. B. Cox és a Michigani Egyetem zenetudományi tanszéke (Ann Arbor).
20 David Humphreys, Style and Symbol, The Credo of the B minor Mass. The Musical Times, 140. kötet, nº 1867, 1999.
Kedves Ádám!
Remélem, nem elhibázott dolog ez alatt a posztod alatt feltennem a kérdésemet.
Várakozással vettem kezembe a – helyenként általad is méltatott – Lee Strobelnek a Jézus-dosszié c. művét. A műhöz fűződő ígéretek kapcsán azt reméltem, kiegyensúlyozott, kritikusan pártot álló apologetikai munkát ismerhetek meg. Még csak a negyedik interjúnál tartok, de látom, hogy ez nem az, amit vártam. Afelkeresett szakértők révén alighanem valóban az egyik lehetséges (és történetesen a keresztény hagyomány igazságtartalmával kapcsolatosan támogató) következtetésrendszerhez jutunk, de távol áll ez attól, hogy meggyőző legyen más következtetésegyüttesek gyengébb lábon állása felől. Nem szólalnak meg benne a „másik oldal” szakértői, valójában nem ütköznek érvelések, minha az is őszintétlen lenne, ahogyan a szerző szkeptikusnak mutatja be magát.
Kicsit feltúrva a netet angol nyelvű kritikák után sajnos megerősítést kaptam abban, hogy ez a mű: kevés – legalábbis ha a keresztény igazság mellett nem csak pusztán lehetséges, hanem meggyőzően kipróbált módon erős érveket akarunk felvonultatni.
(Referenciáim:
mind csupán a „see strobel case for christ weakness” keresőszavakra jött fel, és az első oldalnál nem is léptem tovább.
https://thinkingwithwill.wordpress.com/2014/04/04/lee-strobels-very-weak-case-for-christ/
https://www.believeinreality.com/for-and-against-the-case-for-christ/
https://www.patheos.com/blogs/kermitzarleyblog/2017/05/review-strobels-book-case-christ-part-2/
)
Persze tudom, hogy bármit kétségbe lehet vonni, akár Kossuth Lajos létét is. 🙂 De éppen a kritikák próbáját kiállva ismerszik meg a jó érv, ezért a kritikákat az érv mellé kell tenni, mégpedig belemenősen. Ezért nagyon szívesen olvasnék egy olyan, tudományosabb review-t az egész kérdéskörről, ahol sokkal fegyelmezettebb tudományossággal vannak ütköztetve lehetséges történelem-olvasati, forráskritikai, episztemológia lehetőségek a különböző beállítottságú szerzők és kutatók arzenáljából, a Jézus-történet keresztény olvasata történelemtudományi megerősíthetőségének kérdéséről (különös tekintettel a feltámadás tényként való védhetőségének kérdésére). Ha van ilyen, Te bizonyára tudsz róla. Nekem könnyebbség volna, ha magyar nyelvűt tudnál ajánlani, de nem vagyok utópista, számítok rá, hogy csak angolul lesz. Az is jöhet. Szóval tudnál-e ilyet ajánlani?
Előre is nagyon köszönöm, ha figyelmet fordítasz kérdésemre.
Egyébként pedig áldott húsvétot kívánok, Krisztus feltámadt!
Tamás
Szeretettel ajánlom N. T. Wright The Resurrection of the Son of God vagy Michael Licona The Resurrection of Jesus: A New Historiographical Approach c. könyvét, vagy Gary Habermas e témájú könyveit.