Lehet a kiábrándulás a megújulás alapja?

2011 máj. 30. | Divinity, Közösség | 4 hozzászólás

Évek óta egyre jobban zavar, amikor hívők úgy bírálják az evangéliumi kereszténységet, hogy közben egyáltalán nem érződik a szavaikból a Krisztus egyháza iránti szeretet, sem semmiféle hála az elődökért és az általuk elvégzett munkáért. Az ilyen bírálat sokszor önkritikának álcázza magát, vagy az egyház megújítása iránti jobbító szándéknak, vagy a hiteles misszió elengedhetetlen feltételének. Engem inkább a kiábrándulás, az undor és a felfuvalkodottság kellemetlen lehelete csap meg, amikor ezeket hallom vagy olvasom. Gyakran olyan emberek ostorozzák az egyházat, akik semmiféle elkötelezettséget nem mutatnak felé, még gyülekezetük sincs, ahol rendszeresen szolgálnának. Ezek az emberek vadul próbálják lehámozni magukról az evangéliumi élet utolsó bőrrétegeit, hogy ők találhassák ki az igazi kereszténység arculatát. Ez a kereszténység persze releváns lesz, barátságos, forradalmi, innovatív, befogadó és kegyelmes. Nem olyan, mint az előző volt.

Ami miatt persze leginkább más lesz, az az, hogy nem az elődök munkája iránti alázatos tisztelet, hanem az újdonság iránti vágy hajtja előre a megvalósításban, még akkor is, amikor a múltra hivatkozik. Semmi bajom az újdonsággal, a zsoltárok is arra bátorítanak, hogy énekeljünk új éneket az Úrnak. Azzal van bajom, amikor az új nem Isten félelmének, szentségének, Krisztus keresztjében bizonyított szeretetének friss megtapasztalásából táplálkozik, hanem a régi iránti csömörből és az Isten félelmével és szentségével kapcsolatos zavarból és értetlenségből.

Lehet érezni, amikor egy mozgalmat Isten Lelkének friss lehelete indít útjára, és azt is, amikor arrogancia, frusztráció és kételyek állnak az új kezdeményezés mögött. A Szentlélek mennyei levegőjét, Isten szentsége előtti megilletődöttséget, Isten szeretetének és kegyelmének mély megtapasztalását látom a reformációban, a puritánok között, a 18. századi ébredésekben, Zinzendorf és Spener pietizmusában, Spurgeon és Lloyd-Jones szolgálatában, a kálvinista reneszánszban, vagy akár a karizmatikus mozgalom egyes megnyilvánulásai mögött. Bevallom, nem érzem ugyanezt Brian McLaren vagy Rob Bell posztmodern adaptációi kapcsán, vagy az „Emergent Church”-höz hasonló „forradalmi” kezdeményezésekben. Nem érzem Isten Lelkét az egyházat ostorozó, a dogmákat elutasító, a szabadságot hirdető és manapság mindenek felett relevanciára törekvő mozgalmakban. Pedig számos kérdésben egyetértek velük.

Nem lehet Krisztust úgy szolgálni, hogy nem szeretjük a tanítványait, és nem fogadjuk el a kezükből a hitet, amit megőriztek számunkra. Juthatunk mélyebb megértésre, de csakis istenfélelem és szentség által, melynek része az elődök jelenlétében érzett alázat is. Júdás figyelmeztet bennünket: „Küzdjetek a hitért, mely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott!” Evangéliumi frissesség mindig a régi evangéliumból származott. A régi evangéliumért kétezer éve küzdenek azok, akiket megragadott. Ezek az emberek mindig tiszteletet éreztek azok iránt a nemzedékek iránt, akik ezt a küzdelmet korábbi korokban elvégezték, a hitet megtartották, az evangéliumot utódaik számára megőrizték.

Nem feltétlen hagyománytiszteletről beszélek, hanem pusztán arról, hogy aki nem szereti Krisztus evangéliumi egyházát, a szentek közösségét, az nem fogja szeretni Krisztus evangéliumát sem. A kritikákkal kapcsolatos növekvő nyugtalanságomnak ez a fő oka. Félek, hogy az evangéliumi mozgalmat bírálók forradalmi hevületükben végül az evangéliumot fogják nemzedékük számára elkótyavetyélni.

 

4 hozzászólás

  1. Sytka

    Bár alapvetően egyetértek az általad leírtakkal (mármint, hogy különbséget kell tenni a fröcsögés és a kritika között: előbbi az indulatok szabadjára engedéséről szól, utóbbi megoldásokat is felvet és nem személyeskedő), ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az általad is nagyra becsült reformáció és minden más törekvés a változásra óhatatlanul együtt járt a megcsömörlés érzésével. Ezt egyszerűen nem lehet kispórolni a képletből. Ehhez túlságosan sok érzelem szorult az emberi lénybe. Az ilyen változások eleve együtt járnak csomó érzelemmel.

    Gondolj csak Pálra, amikor a Galatáknak ír. Néha úgy tűnik, tisztára ideges. Durvaságokat is ír. Persze tudjuk, a levél a zsidókereszténység és a pogánykereszténység találkozópontjának ideje körül íródott, amikor a kereszténység még nem vált el a judaizmustól. Az ilyen váltások, fordulatok óhatatlanul magukkal hozzák az érzelmi kifakadásokat.

    Szerintem a baj inkább az, ha ezen a holtponton nem tudunk továbblépni. Ha csak az elkeseredés, a megcsömörlés marad. Ezt már valóban problémának lehet nevezni.

  2. Szabados Ádám

    A reformációban valóban benne volt a középkori egyház állapotával szembeni undor, de nem az undor mozgatta, hanem az evangélium világosságának vonzereje. Pál is az evangéliumot védte – valóban erős érzelmi töltettel – a júdaizáló törekvésektől. A kritikák jelentős része mostanában érzésem szerint nem az evangélium iránti szeretetből fakad.

  3. Nászta Katalin

    Teljes mértékben egyet értek, csupán azzal a kiegészítéssel, hogy az evangélium elkótyavetélhetetlen.
    Igen. A kiábrándultság a hívők hozzáállása miatti, de éppen ez indíthatja az embert az eredeti megkeresésére.
    És óhatatlanul magunk is átvilágításra kerülünk.
    Pál szeretete elsősorban Isten iránti, és az emberek féltése okán fakad ki. Lehet szeretni akkor és úgy is, ha az igazat mondom. Épp az az oka az egész ellangyosodásnak, hogy a humanizmus félreértett felmagasztalása eltávolít az Isteni Igazság szeretetétől.
    Nem azt jelenti, ha kritizálom a kritizálhatót, hogy nem szeretem. Sőt: épp azzal, hogy szólok, teszek bizonyságot arról, hogy szeretem, mert féltem.

  4. Nászta Katalin

    Teljes mértékben egyet értek, csupán azzal a kiegészítéssel, hogy az evangélium elkótyavetyélhetetlen.
    Igen. A kiábrándultság a hívők hozzáállása miatti, de éppen ez indíthatja az embert az eredeti megkeresésére.
    És óhatatlanul magunk is átvilágításra kerülünk.
    Pál szeretete elsősorban Isten iránti, és az emberek féltése okán fakad ki. Lehet szeretni akkor és úgy is, ha az igazat mondom. Épp az az oka az egész ellangyosodásnak, hogy a humanizmus félreértett felmagasztalása eltávolít az Isteni Igazság szeretetétől.
    Nem azt jelenti, ha kritizálom a kritizálhatót, hogy nem szeretem. Sőt: épp azzal, hogy szólok, teszek bizonyságot arról, hogy szeretem, mert féltem.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK