T. S. Eliot és Benedetto Croce egy-egy könyvét egymás után olvasva gondolkodtam el korunk egyik feloldhatatlannak tűnő dilemmájáról. „A Nyugat két eszmét tekint szentnek és sérthetetlennek” – írta T. S. Eliot 1939-ben –, „a liberalizmust és a demokráciát. A két kifejezés nem azonos, és nem is elválaszthatatlan.” (Egy keresztény társadalom eszméje, 37) Amikor Eliot ezt megfogalmazta, két totalitárius rendszer nézett farkasszemet a keresztény eszmékre alapozó demokráciákkal, amelyek meg paradox módon épp keresztény eszmei alapjaik felszámolásával bíbelődtek. A felszámolás egyik fő motorja a liberalizmus volt, amely a szabadság kiteljesedését a kereszténységhez kapcsolódó normák levetkőzésétől várta.
A liberalizmus és a demokrácia viszonyát azonban súlyos elvi feszültségek terhelik. A liberális szabadságvágy elkötelezett híveként és a klasszikus marxizmus kritikusaként Benedetto Croce olasz filozófus néhány évvel Eliot esszéje előtt tette szóvá, hogy a liberalizmus és a demokrácia mintha „élesen különböznének”, mert a demokrácia – „ingadozó természete” miatt – mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy „a mechanikus egyenlőségeszme imádatában” az autoritarizmus felé sodródjon (A szabadság hitvallása, 55-56). Croce szerint a liberalizmus ellensége az ilyen egyenlőségeszménynek, ezért inkább azok az arisztokratikus rendek a természetes otthonai, amelyek felül nem zártak, hanem befogadásra kész elittel rendelkeznek. Vagyis a liberalizmus könnyen kerül összeütközésbe a demokráciákkal, különösen akkor, ha azok az egyenlőséget autoriter eszközökkel erőltetik.
Eliot és Croce könyvét olvasva kirajzolódott előttem a mai kor egyik legmélyebb politikai dilemmája: a két „szent és sérthetetlen eszme” kibékíthetetlensége. Ha olyan korban élnénk, amely történetesen nem az egyén szabadságát tekinti az egyik legalapvetőbb ideálnak, a demokrácia ingadozását nem tartanánk súlyos problémának. Ha a nép szigorúbb szabályozással kívánná elérni az egyenlőséget, azzal se lenne gond, és ha a nép tekintélyelvű vezetőket akarna, akik megfosztják az egyént a szabad önkifejeződés lehetőségétől, azzal is megbékélnénk. Ha viszont olyan korban élnénk, amely az egyenlőséget rendeli alá az egyén szabadságának, akkor bizonyos megkötésekkel a demokráciáról is szívesen lemondanánk. A liberalizmus szempontjából jobb egy alkotmányos királyság vagy egy rendi monarchia, ahol a polgárok szabadon élhetnek, mint egy népi demokrácia, ahol csak azt tehetik, amit szabad; jobb egy versenyre épülő kapitalizmus, ahol jelentősek a vagyoni egyenlőtlenségek, mint a szocializmus, ahol megkímélik az egyént a vállalkozás kockázataitól.
A mai kor feloldhatatlan dilemmája azonban az, hogy – ahogy Eliot már nyolcvan éve leírta – a két eszmét együtt tartja szentnek és sérthetetlennek. Liberalizmust akar és demokráciát. Néha az egyiket jobban, mint a másikat, de alapvetően mindkettőt, és ha lehet, maximálisan. Az egyenlőség eszméje azonban természetéből adódóan le akarja taszítani a trónról a szabadság eszméjét, mert a szabadság egyenlőtlenséghez vezet, a szabadság eszméje pedig az egyenlőség ellen tör, mert az egyenlőség erőltetése megfosztja az egyént a szabad kibontakozás lehetőségétől. A Nyugat a „liberális demokráciában” hisz, amely egyszerre teszi legfőbb céllá a szabadságot és az egyenlőséget. Mivel azonban ez végső értelemben lehetetlen, a Nyugat nem tudja, melyik ujját harapja le: a szabadságról mondjon-e le, vagy inkább az egyenlőségről. A modus vivendi megvalósulását éppen az akadályozza, hogy a szabadság és az egyenlőség eszméje egyaránt abszolút uralomra tör, és ma nincsen felettük egy magasabb eszme, amely viszonylagossá tehetné és korlátok közé szoríthatná őket.
Ha a szellemi folyamatok mögé nézünk, világosan látszik, hogy ez a dilemma mindenekelőtt abból fakad, amit Nietzsche „Isten halálának” nevezett, vagyis hogy a Nyugat a szívében hátat fordított a kereszténység Istenének, és a vákuum, ami mögötte maradt, szinte bármit istenné tesz. A kereszténységben Isten abszolútuma mellett minden érték – a szabadság és az egyenlőség is – viszonylagos, Isten „halálával” azonban a szabadság és az egyenlőség lettek az űrt betöltő új abszolútumok. Mindkét eszmény azt a ki nem mondott igényt alapozza meg, hogy az ember önmaga istene lehessen, ezért maguk az eszmények is isteni jelentőségűvé váltak. Abból indulunk ki, hogy az ember csak akkor lehet a maga istene, ha szabad, és csak úgy lehet szabad, ha nincs fölötte más, és ez fordítva is igaz: csak akkor nincs fölötte más, ha feltétlenül szabad. Az embernek egyszerre kell tehát szabadnak lennie és egyenlőnek. Csakhogy a valóságban éppen ezek az abszolút igények kerülnek szembe egymással, nekünk pedig választanunk kell, hogy melyiknek akarunk hódolni. Modern istenek gigászi csatája zajlik, amelyben nem lehetséges a kiegyezés és a tartós béke. Ez az ára a trónfosztásnak.
A dilemma feloldása csak úgy lehetséges, ha újra elismerjük azt, aki a szabadság és az egyenlőség eszménye felett áll. Ez azonban radikális metanoiát feltételez. Azt kellene ugyanis megértenünk és elfogadnunk, hogy az univerzum államformája nem demokrácia, hanem királyság, az igazi szabadság pedig nem a teljes önrendelkezés, hanem a szeretetből fakadó engedelmesség – mindenekelőtt Istennek, utána pedig érte másoknak is. Hogy ez miben áll, arra szerintünk, keresztények szerint Krisztus a legjobb példa, „aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6-8). Ez nyilván nem mindenkinek vonzó példa. Azt azonban érdemes még hozzátenni, hogy Pál gondolatmenetében a folytatás a felmagasztaltatás.
Szerintem eldöntött dolog az elit részéről, hogy a szabadságnak pusztulnia kell. Mint fogalom hangoztatva lesz, de valójában annak bekorlátozására törekednek. Az 1984 újbeszél most is tetten érhető. A szabadság erős korlátozása korábbi totalitárius rendszereknek is jellemzője volt, és a neomarxista világnak is szükségszerűen része lesz. A totális kontroll nem tud kiépülni a szabadság érdemi csorbítása nélkül.
Azt érzékelem, hogy nem ez van a cikk fókuszában, de az Istennek való engedelmességet és az emberek irányába tanúsított engedelmességet gondolatban nem húznám ennyire közel egymáshoz. Ez utóbbit az ige sok esetben világosan tanítja, de míg az első feltétlen, addig az utóbbinak rendszeresen filteren kell átmenni. A világi törvények is megkövetelik a törvénysértő utasítások/parancsok megtagadását. Van egy olyan érzésem, hogy a hatalomnak való engedelmesség kérdése sok problémát fog okozni a jövőben az egyháznak, és félő, hogy egyfajta achilles sarokká fog válni.
akármennyit lapozgatom a bibliámat nem találom benne azt a részt ami arról szólna, hogy az emberiség egyszercsak a homlokára csap és az életet választja a halál helyett. az enyém végén valami apokalipszisról irnak, ami UTÁN lesz csak új ég és új föld a kiválasztottak számára. addig is tűzoltás folyik s a történelem válságból válságba vergődő, egyre fejlettebb és épp fejlettsége folytán egyre sérülékenyebb társadalmakat alkotó emberiségről szól. én a magam részéről örülök, hogy most élek és nem ötszáz évvel ezelőtt. nekem a liberális demokrácia közelebb van az isteni mércéhez, mint a feudális társadalom. a szabadság és az egyenlőség korántsem annyira antagonisztikus ellenfelei egymásnak sőt, a testvériséggel együtt a legszebb evangéliumi alapkövek amikről a liberális európa nem mondott le, amiktől európa a leélhetőbb hellyé vált a földön. és még csak azt sem mondhatni hogy mindezt emberszeretetből tenné, egyszerűen rájött, hogy a (társadalmi)béke gazdaságosabban kiaknázható termőföld mint a háború. nem tart ez sem soká, bábel tornyában már megint kezdjük elfelejteni közös nyelvünket, de ez inkább sorsszerű történet, mint tervezési hiba.
Kedves stalker,
ha ezt a cikkre írod válaszként, akkor félreértetted a cikket.
kedves Ádám közel ötven éve beszélek anyanyelvi szinten magyarul és olvasni is elég régóta tudok. értem én hogy mit írsz, csak nem értek vele egyet…
Szerintem adj annak is egy kis esélyt, hogy nem jól értettél. Különben én nem értem, mire reagáltál.
A cikkben is zavar (meg egyébként is), hogy az Isteni királyságra való utalások súlyos időbeni problémát hordoznak.
És mintha ez mást nem zavarna.
Az Isten királysága örök, és öröktől való, számunkra viszont a teremtetésünktől kezdődik minden.
Ez a zsidók szerint saccperkábé 6000 esztendő (mindössze), a tudomány szerint meg mondjuk pár százezer (az ember megjelenése).
Tisztelettel kérdezem (és őszintén) Milyen királyság az, ahol nincs ott a Király? Ha nem a király, legalább egy megbízottja. Ha az sincs – legalább a törvényei? A törvényei, amelyek ismertek (közismertek!), amelyekhez lehet viszonyulni. Betartom? Magamra nézve érvényesnek fogadom el? Vagy semmibe veszem? Szabad akarat ugye…
A mózesi kőtáblák viszont nagyjából 1400-1500 évvel Krisztus előtt íródtak. Még saját, kiválasztott népe számára is csak ekkor került rögzítésre: Hogyan élj!
(És persze annak is van egy diszkrét bája, hogy lejön Mózes a Sínai hegyről a paranccsal: Ne ölj!
Miközben a világ végéig menekült egy egyiptomi agyonveréséért való felelősségrevonás miatti félelmében, de ezt most hagyjuk, mellékszál)
És ezek a törvények is csak a sivatagban kóborló zsidók számára voltak elérhetők, ismertek. Akik sem akkor, sem azóta nem arról híresek, hogy tanítókként kiállnak a világ elé, és térítenek, megismertetik a világgal az igazságot. Ellenkezőleg, nagyon is zárt, faji és vallási elkülönülésen alapuló világot teremettek maguk közé, nem keveredtek, nem közösködtek soha senkivel.
Mi meg úgy teszünk folyamatosan, mintha ezek a parancsolatok már a kezdet kezdetén is léteztek és ismertek lettek volna.
Jézus küldte szét csak a tanítványait ezzel a feladattal. Addig senki! Annak pedig alig kétezer éve csak. Ezt a problémát az egyház is csak a legutóbbi időkben kezdi boncolgatni – persze csak óvatosan, szőrmentén – amikor arról értekeznek, hogy mi lesz a sorsa azoknak, akik Isten és/vagy Krisztus ismerte nélkül élték le életüket.
Ami súlyos kérdés, hiszen a valaha élt emberiség legalább 99%-a ebbe a körbe tartozik.
Hogyan, milyen alapon lesznek ők megítélve ha eljön az ideje?
Ha egyszer úgy élték le életüket, hogy nem voltak (ismertek) a megítéltetésük törvényei?
És itt kapcsolódhatunk vissza a cikkhez:
„Isten halála” nem más, mint nosztalgikus (?), lelki visszatérés azokhoz az időkhöz, amikor az emberiség Isten nélkül élt. És ezt komolyan kell venni, hiszen az emberiség létének nagy része így telt el.
Teljes és korlátlan „szabadság”-ban, amennyiben a szabadságot azt jelenti, hogy készen kapott törvények helyett magunk alkotunk törvényt, Istent magunknak, hiszen mindkettő hiánya kínoz.
Hova vezetett ez a „szabadság”? Hát az özönvízhez és Noéhoz.
Szolgálatra, szolgaságra vagyunk teremtve, és ezt nem elítélőleg mondom.
Mi, idősebbek szerencsések vagyunk: megéltük a cikkben kárhoztatott szocialista rendszert, és a kapitalizmus kakofóniáját egyaránt.
Egyik sem jobb a másiknál. Másért rossz, máshogy, de rossz.
De ha félig teli a pohár elvét követem: más jó az egyikben, és más jó a másikban. Csak az egyéni sors dönti el, ki melyikben élne inkább, már ha lehetne választani.
És ha már szolgaság a sorsunk, miért ne válasszuk azt a Királyt, aki tényleg öröktől felettünk áll?
Csak nem könnyű ez sem.
Őszintén irigylem azokat, akiknek olyan erős a hitük, hogy már csak a hogyan a kérdés. Vagyunk – úgy sejtem sokan – akiknek minden nap csak új kérdéseket szül, válaszokat csak ritkán, nagyon ritkán, vagy sose.
A problémáról Molnár Tamás filozófus is sokat ír – röviden ő azt mondja, hogy az egalista liberalizmus szöges ellentétben áll a demokráciával, mert az a többség uralmára épül. Valójában a liberalizmus nem tűr el semmilyen uralmat, mert az fenyegeti az egyenlőséget. Innen érthető, hogy miért jönnek újra és újra a különböző újabb „fékek és ellensúlyok” bővítését célzó követelések, mozgalmak. Arról nem is beszélve, hogy a kulturális marxizmus mára már belülről „felzabálta” a liberalizmust – így a valóságkeretezése az elnyomók és elnyomottak. Mindent ebben a keretben néznek – így mindig lesz casus belli.
A liberalizmus és a demokrácia eszméje között feszültség van. A marxistáknak igazuk van abban, hogy a demokrácia anyagi egyenlőség nélkül hazugsággá válik, mert a gazdag emberek és csoportok „megveszik” a politikusokat, formálissá teszik a demokratikus intézményeket, amelyek így csak a plutokrácia egyes csoportjainak érdekeit fejezik ki. De a liberálisoknak is igazuk van abban, hogy a teljes anyagi egyenlőség csak a szabadság megszüntetésével érhető el – és egy nem szabad emberekből álló társadalom csak formálisan lehet demokratikus.
De a két eszme fel is tételezi egymást. Egy liberalizmus nélküli demokráciában – ahol a „többség” megfélemlített, elnyomott emberekből áll – a többségi akarat, a „nép” uralma csak fikció lehet. Egy demokrácia nélküli liberalizmusban – rendi, vagy abszolút monarchiában, felvilágosult diktatúrában – mi szavatolja az egyén szabadságát? Azt gondolom, hogy meg kell találnunk a két érték egyensúlyát.
Azt gondolom: a liberalizmus és a demokrácia egymással ellentétes ideálok – de fel is tételezik egymást. Ellentétesek azért, mert a liberalizmus az anyagi javak szabad keresését, felhalmozását is jelenti – de ha vannak nagyon gazdag emberek, azok megveszik a médiákat és a politikusokat – és akkor a demokrácia kiüresedik, színházzá válik – a demokrácia viszont éppen ezért az emberek tényleges – és nem csak jogi – egyenlőségét feltételezi, de a tényleges egyenlőséget csak a szabadság drasztikus korlátozásával lehet elérni – és a szabadságukban korlátozott emberekből álló „többség” akarata csak névleges népakarat. De feltételezik is egymást: hogyha csak liberalizmus van, de közben egy antidemokratikus politikai intézmányrendszer (abszolutizmus, rendi monarchia), akkor milyen intézményes garanciái vannak a szabadságnak? Hogyha pedig csak demokrácia van, de liberalizmus nincs, akkor mi garantálja, hogy ez a demokrácia nem válik a többség – illetve a többséget reprezentálók zsarnokságává?
Azt hiszem, hogy John Rawls igazságosságfogalma az, amelynek a mentén legalábbis el lehet indulni a kettő szintézise felé.
Lukács ev. 17:20-21 (egysz. ford.)
„Egyszer a farizeusok megkérdezték Jézust, hogy mikor jön majd el Isten Királysága.
Így válaszolt:
– Isten Királysága bizony eljön, de nem szemmel látható módon. Nem úgy, hogy rámutatnak: ‘Itt van!’, vagy ‘Ott van!’, mert Isten Királysága bennetek és közöttetek van. „