„Martyn Lloyd-Jones-nak igaza volt” – mondta ki nemrégiben Rico Tice, a Christianity Explored (magyarul: Keresztkérdések) társszerzője, angol evangélista. Tice arra a híres jelenetre utal vissza, amikor Martyn Lloyd-Jones a Brit Evangéliumi Aliansz 1967-es találkozóján felszólította az anglikán evangéliumiakat, hogy jöjjenek ki a Church of England kötelékéből és hozzanak létre egy közös evangéliumi szövetséget, John Stott viszont, aki aznap levezető elnöke volt a gyűlésnek, határozottan ellene mondott Lloyd-Jones felvetésének. Az a nap történelmi jelentőségű törést eredményezett a brit evangéliumi mozgalomban. Rico Tice John Stott tanítványaként egy ideig Stott londoni gyülekezetében szolgált, tehát személyes sorsában is azonosult Stott álláspontjával, idén (2024-ben) viszont kilépett az anglikán egyházból és egy presbiteriánus felekezethez kapcsolódott. Az ok a homoszexuális kapcsolatok egyházi megáldása, az anglikán püspökök világszerte hitehagyásként értelmezett új etika állásfoglalása.
Az a tény, hogy John Stott egyik ismert tanítványa utólag Lloyd-Jones-nak ad igazat, elképesztő beismerés, hogy az anglikán evangéliumiak stratégiája kudarcot vallott. Nehéz alábecsülni ennek a drámáját. Maga Rice is megrendülve beszél arról, milyen gazdag örökséget kótyavetyéltek el, és az anglikán egyházból kilépve milyen mély liturgikus és hitvallásos hagyományt kellett sokakkal együtt neki is végül maga mögött hagynia. „Lloyd-Jones-nak igaza volt” – mondja, és ez a beismerés engem is mélyen elgondolkodtat. Lloyd-Jones kezdettől elhibázottnak tartotta a tervet, hogy az evangéliumiak vissza tudják hódítani egyházukat azoktól, akik soha egy pillanatig nem voltak érdekeltek egy hitvalló egyház létében. Akkoriban az anglikán evangéliumiak abban reménykedtek, hogy elég erősek lesznek a felekezetük visszafoglalásához, és a reményeik nem is tűntek alaptalanoknak. Rengeteg izgalmas, nagy jelentőségű kezdeményezés indult útjára, és ezek egyik legfontosabb katalizátora maga John Stott volt, Rico Tice mentora.
John Stott sok évvel az 1967-es konfliktus után felkereste Lloyd-Jones-t az otthonában, és éles véleménykülönbségük ellenére baráti, testvéri jobbot nyújtottak egymásnak. Lloyd-Jones úgy távozott a földről, hogy egyházpolitika terén kevesen adtak neki igazat. J. I. Packer, aki az egyik legelkötelezettebb evangéliumi anglikán volt, és aki annak idején maga is felvállalta a szakítást Lloyd-Jones-szal, végül hátat fordított a Church of England-nél is rosszabb állapotban lévő kanadai episzkopális egyháznak. Stott azonban a Church of England tagjaként halt meg, reménykedve, hogy a felekezete még megmenthető. De az idő Rico Tice szerint Lloyd-Jones-t igazolta. Ha a Doktornak 1967-ben nem is volt teljesen érthető és letisztult a javaslata, az ösztönei azt súgták, hogy az ösvény, amit az anglikánok követtek, járhatatlan lesz. Stottal ellentétben Lloyd-Jones nem bízott a bürokráciában, nem szerette a bizottságokat, nem hitt az emberi stratégiákban, és mélyen elhibázottnak tartotta, hogy egy hitvallásában megrendült felekezetben az evangéliumi hívők kisebb enklávékba (ecclesiolákba) gyűljenek, abban reménykedve, hogy a szervezet valamikor helyreállítható lesz. A véleményét akkor kevesen osztották. Néha több emberöltőre van szükség ahhoz, hogy egy stratégia igazán megmérettessen.
Ez most az anglikánoknál bekövetkezett, és úgy tűnik, megkezdődött vele együtt Lloyd-Jones álláspontjának rehabilitálása is.
Igen érdekes volt olvasni Lloyd-Jones unokájának, Cristopher Catherwoodnak a reflexióját „Martyn Lloyd-Jones: His Life and Relevance for the 21st Century” c. könyvében.
A hétvégén fogom tudni a kezembe venni a példányt a könyvespolcomról. A könyv hatodik fejezete foglalkozik ezzel a témával, ahogyan azt a https://www.thegospelcoalition.org/reviews/jones-his-life-and-relevance/ is említi.
Unokától nem meglepően igen személyes és a szokásostól eléggé eltérő nézetet at (igaz, jóval későbbről, a könyv 2015-ben jelent meg).
Katolikusként is nagyon érdekes ezt olvasni. Mert egyrészt mélyen egyetértek Lloyd-Jones-szal, ami az evangéliumi értékek követését illeti, ugyanakkor nem fogok kilépni a katolikus egyházból akkor sem ha teljes győzelmet aratnak a homoszexualitás-pártiak. Az ecclesiola modell vonzónak tűnik, errefelé tartunk… A mi egyháztörténetünket nézve sokszor volt, hogy vesztésre állt az evangéliumi (mostani katolikus szóval: tradicionalista) oldal, de aztán jött egy fuvallat (hitem szerint: a Szentlélektől) és leáldozott a másik oldalnak, vagy legalábbis meggyengült befolyásuk… (A három pont azt jelenti, hogy itt megállok, mert semmiképen sem célom felekezeti vita indítása!)
Hodász Andrástól kaptunk néhány cáfolatot Szabados Ádám cikkére, az „ÉGBEKIÁLTÓ bűn a homoszexualitás? 🏳🌈 ✝” című videóban. Várjuk a válaszreakciót.
Nem akarom a kérdést mélyebben diszkutálni, mert nem értek hozzá… De azért felhívnám a figyelmet arra, hogy az általam legjobban ismert, kedvenc keresztény filozófusom Richard Swinburne már régen kilépett az anglikán egyházból. És NEM a homoszexualitás kérdése miatt, hanem mindenekelőtt azért, mert – mint nekem mondta – már rég nem veszi komolyan az anglikán egyház az inkarnációt. Swinburne ortodox lett, pedig valaha ő anglikán papnak készült…
Előkerestem a fent említett könyvet Christopher Catherwoodtól, Martin Lloyd-Jones unokájától. Nehéz lesz tömören visszaadni a gondolatmenetéből pár fontos részletet, de megpróbálom:
Szerinte sokan félreértették Lloyd-Jones keresztény egységre hívását. Egyrészt ez nem csupán az anglikánoknak, hanem jóval tágabb körnek szólt. A kicsit későbbi elhatárolódások — és másodlagos elhatárolódások (mivel nem határolódtál el, elhatárolódunk tőled) — kapcsán azt jegyzi meg, hogy az efféle attitűdök igen messze estek nagyapja sokkal békéltetőbb hangvételétől (eredetiben: „such attitudes were far from the more irenic tone that the Doctor proclaimed in 1966”, a 91. oldalon).
A másik kulcsmondat szerint az ő hívása nem struktúrák létrehozásáért szólt, hanem prófétai felhívás volt a keresztyén tanúságtételre („his was not a call to create structures but a prophetic call for Christian witness.”, 85. oldal)
Kedves b,
a kedvedért hadd emeljek ki még pár mondatot Catherwoodtól, amivel az 1966 után az anglikánok közt maradó evangelikálok legalábbis egy csoportjáról ír (ez is idézet saját fordításban): „ők nem valami olyan tévképzetből akartak ott maradni ahol voltak, mintha át tudnák venni a felekezetet — ami politikailag lehetetlen is volt az állami irányítású egyházban — hanem hogy ottmaradásuk egyértelmű evangéliumi bizonyságtétel legyen. a felekezet hivatalos nemzeti egyházi státuszát az evangélizáció eszközeként használva. Ez furcsának tűnhet számunkra, akik az ekkleziológia egy más modelljéhez szoktunk, de létfontosságú kimondani, hogy ők olyan evangéliumi keresztyének akik teljesen evangéliumi okokból maradtak a felekezetükben.” (a 88. oldalról)
Kedves Hodász András!