Három évvel a 95 tétel kiszögezése után Luther néhány kérdésről radikálisabban gondolkodott, mint 1517-ben. Ezek közé tartozott a pápaság intézménye. Akit egyáltalán nem izgat a kérdés, hogy a római pápa vajon Krisztus népének főpásztora-e (mondjuk mert azt gondolja, hogy természetesen nem, vagy mert nem is kérdés számára, hogy az), annak is érdemes beleolvasni a levélbe, amit 1520-ban Luther Márton A keresztyén ember szabadsága c. könyve előszavaként küldött X. Leó pápának. Ebben a levélben Luther meglepően tisztelettudóan ír X. Leó személyéről. Babilon Dánielének, valamint feddhetetlen és becsületes embernek nevezi őt, ami a Borgiákat követő időszakban nem kis bók, bár talán a léc sem volt éppen magasra téve. Luther ugyanakkor kemény szavakkal bírálja a pápai intézményt, mely szerinte Leó pápa üdvösségét is veszélybe sodorja. Hangsúlyozza, hogy nem Leó pápa személyét támadja, sőt, felebaráti szeretettől vezetve figyelmezteti őt a veszélyre, amit pozíciója, a Római Szék jelent számára és Krisztus egész népe számára. Álljon itt most néhány bekezdés az ominózus levélből.

„Ezért tehát kérlek, Leó Atyám, engedd meg, hogy ezekkel a sorokkal tisztázottnak tekintsem magamat Előtted, és légy meggyőződve arról, hogy én a Te személyedről soha semmi rosszat nem tételeztem fel, Irántad olyan érzülettel vagyok, hogy Neked mindig a legjobbakat kívánom, minthogy egyetlen emberrel sem az erkölcsökről, hanem egyedül az ige igazságáról van vitám. Minden másban bárkinek engedek: az igét elhagyni és megtagadni nem tudom, és nem is akarom. Aki másképp vélekedik felőlem, vagy másképp ért engem, az nem vélekedik helyesen, és nem is ért igazán.

Szent Székedet azonban, amelyet Római Kúriának neveznek, nagyon elítéltem. De sem te, sem egyetlen ember nem tagadhatja, hogy romlottabb, mint akár Babilon és Sodoma és amennyire én megítélhetem, gonoszsága végképpen siralmas, reménytelen és halálos. Méltatlannak is éreztem, hogy a Te nevedben és a Római Egyház leple alatt csalják Krisztus népét, és ezért ellenálltam, és ellenállok, amíg a hit lelke él bennem. Nem mintha azt a lehetetlent akarnám és remélném, hogy én egyedül annyi dühös hízelkedő ellenkezésével szemben valamit is előbbre vihetnék abban a zavaros Babilonban. De mivel felelősnek tudom magamat testvéreim iránt, figyelmeztetnem kellett őket, hogy közülük minél kevesebbet és minél kevésbé rontson meg a római pestis…

Színed elé járulok tehát, Szent Atyám, és Előtted leborulva kérlek, ha lehetséges, vedd kezedbe az ügyet, és fékezd meg azokat a hízelkedőket, akik a béke ellenségei, miközben békét színlelnek. Viszont azt, Szentséges Atyám, hogy visszavonjam tanításaimat, senki ne tételezze fel, hacsak nem akar okot adni az eddiginél nagyobb vihar kitörésére. Továbbá: nem fogadok el törvényeket Isten igéjének magyarázatára, mert Isten igéjét, amely minden más dolog szabadságát hirdeti, nem szabad megkötni. E kettőn kívül semmi sincs, amit ne tudnék vagy ne akarnék szívesen megtenni és elfogadni. Gyűlölöm a versengést, senkit sem fogok provokálni, viszont nem szeretném, ha ismét provokálnának. Ha azonban provokálnak, Krisztus segítségével nem leszek néma. Szentséged ugyanis ezeket a vitákat egyszerű és rövid szóval saját hatáskörébe véve és megszűntetve, csendet és békét teremthetne, amint ezt már mindig szerettem volna hallani.

Ezért tehát, Leó Atyám, vigyázz, és ne hallgass azokra az udvarlókra, akik Téged nem pusztán embernek tartanak, hanem félistenné tesznek, aki bármit parancsolhat és követelhet. Soha nem lesz ez így, és nem is fog Neked sikerülni: szolgák szolgája vagy, és pedig minden emberénél nyomorúságosabb és veszedelmesebb helyen. Ne tévesszenek meg Téged azok, akik Téged a világ urának mondanak, akik szerint nincs keresztyén a Te joghatóságodon kívül, akik azt fecsegik, hogy valami hatalmad van a mennyben, a pokolban, a tisztítótűzben. Ellenségeid ezek, és lelkedet szeretnék kárhozatba vinni, ahogyan Ézsaiás mondja: ’Én népem, akik magasztalnak, azok megcsalnak téged’ (Ézs 3,12). Tévednek, akik Téged a zsinat és az egész egyház fölé emelnek. Tévednek, akik egyedül Neked tulajdonítják az írás magyarázatának jogát. Mert ezek mind a keresztyénellenes szándékaikat a Te neveddel akarják fedezni, és sajnos, a gonosz lélek sok sikert ért el a Te elődeid alatt. Egy szóval: ne higgy senkinek, aki Téged magasztal, hanem annak, aki megaláz. Mert az az Isten ítélete, hogy ’ledöntötte a hatalmasokat székeikről, és felemelte az alázatosakat’ (Lk 1,52). Nézd, mennyire különbözik Krisztus az utódaitól, pedig az ő helytartói akarnak lenni. És tartok attól, hogy többségük valóban és igazán helytartója volt. A helytartó ugyanis a távol lévő fejedelem helyettese. Ha pedig a pápa a távol lévő, és nem a szívében lakozó Krisztussal kormányoz, akkor mi lehet más, mint Krisztus helytartója? De akkor az az egyház mi lehet más, mint sokaság Krisztus nélkül? Akkor az ilyen helytartó mi lehet más, mint antikrisztus és hamis isten? Mennyivel helyesebben tették az apostolok, amikor magukat a jelenlévő Krisztus szolgáinak nevezték, nem pedig a távol lévő helytartóinak!” (Luther Márton négy hitvallása, A Magyar Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1996, 28-30)

A levél folytatásában Luther arra kéri Leó pápát, hogy ne tekintse arcátlanságnak, hogy azt tanítja, akitől „mindenkinek tanulni illik”, inkább tekintse figyelmeztetéseit felebaráti szeretetnek egy olyan ember iránt, aki „Rómában, mint egy nagy háborgó tengeren, mérhetetlen veszélyek és hullámok között hányódik, és olyan súlyos körülmények között küszködik”, hogy szüksége van a legkisebb testvér legkisebb segítségére.