Fúúú… nem is tudom, hol kezdjem. Napok óta gyűjtöm magamban az erőt, hogy végre írjak valamit az indiai utamról. Iszonyú intenzív tíz nap volt, borzasztóan elfáradtam, ráadásul betegen értem haza, a müncheni repülőtéren már a szememet is alig tudtam kinyitni, úgy fojtogatott a száraz köhögés. A köhögést valószínűleg az váltotta ki, hogy naponta három órát prédikáltam (a tanításaimat angolról hindire fordították), és minden nap legalább egy órát Ahmedabad elképesztően szmogos utcáin kocsikáztam a szálláshelyünk és a konferencia központ között. Ámulatba ejtett a semmihez nem hasonlítható színes forgatag és a másodpercenként átélt csodás szabadulás a menetrendszerűen közeledő halálos karamboloktól, közben viszont majd’ megfulladtam a méhrajként tolongó autóriksák és motorok benzin- és kerozinfüstjében. Aztán a tüdőmben rekedt salak hazatérésem óta mintha Isten csodáit is belém akarná fojtani. Vasárnap a gyülekezetemben úgy mondtam el az élménybeszámolómat, mintha ott se lettem volna, szinte gépiesen, pedig nagyon mélyen érint mindaz, amit Indiában megtapasztalhattam.

Nem csak fizikai oka van ennek. Napok óta valamiféle belső mámorban élek, nehezen találom a helyemet. Azt hiszem, sokkal élesebben látom a lényeges dolgokat: Isten hatalmát, Krisztust, az evangéliumot. És mégis van bennem egy kis kuszaság. A valóságból tértem vissza a valóságba, de most két valóság ütközik bennem: az ottani és az itteni, és olyan, mintha a kettős látástól lelkileg émelyegnék. Nehéz visszatérnem a napi rutinhoz, az ügyintézéshez, szervezéshez, cikkek írásához, vagy az emailek és kommentek megválaszolásához. Az agyam zsibbadt és tompa. Ezt részben magyarázza a fáradtság. Hazafelé hosszú volt az út, 45 órát voltam ébren, mire végre behúnyhattam a szememet, és már Indiában is kiadtam magamból minden erőt, ami bennem volt. De valami más is hömpölyög bennem, amire nem találom még a megfelelő metaforákat. A lelkem ünnepel, de úgy, mintha egy esküvői lagzi második felénél járnék, amikor a vőfély belém erőltetett már két kupica barackpálinkát, de szeretnék azért még néhány értelmes szót váltani a mellettem ülővel, csak nem nagyon megy. Öröm és ujjongás van bennem, de nem tudom szavakba önteni az okát. Talán még most sem fog menni, de legalább elkezdem, és majd újabb bejegyzésekben folytatom.

Azt hiszem, amit ezen az úton kaptam, az egy másik perspektíva. Voltam már nagyon más kultúrákban, töltöttem például hosszabb időt Észak- és Dél-Amerikában, de amit most Indiában átéltem, nem tudom semmihez sem hasonlítani. Semmihez. Emlékszem E. M. Forster A Passage to India c. regényére, melyben a teljesen más fejbe kólintó élménye játssza a főszerepet. A teljesen más kifejezés India kapcsán számomra egészen helytállónak tűnik. A nyelv, amit körülöttem beszéltek (gujarati és hindi) ismeretlen és érthetetlen volt, az építészet nyomasztó, gyönyörű, jellegtelen, kaotikus és életveszélyes, a nyomor sokkoló és leírhatatlan, a fűszeres ételek felejthetetlenek, a csípős – és időnként émelyítő – szagok szintén, az indiai emberek viselkedése zavarba ejtő, különös, vonzó és ijesztő. Egyik ámulatból a másikba estem.

A robogón szálegyenesen, vasalt, hosszú fehér köntösben, sapkában és lengő szakállal feszítő muszlim, az egész arcát elfedő, lobogó kendővel, napszemüvegben mopeden repesztő hindu nő, a rózsaszín mintákkal telepingált elefánt hátán menetelő Maugli-szerű fiatal férfi, akit a négysávos úton autóriksák és biciklik százai kerülgetnek, a mindenütt uralkodó piszok és szemét, a forró levegőben keringő virág-, fűszer- és ételszag, valamint a hozzá keveredő állatürülék, emberi izzadtság és rothadó szemét szaga; a robogóján tízméteres létrát cipelő két srác, akik éppen egy tevét kerülnek ki jobbról, egy kutyát balról, majd egy tehén mellett elhaladva úgy hatolnak be a riksák rengetegébe, ahogy Mózes kettéválasztotta a tengert; az utak közepén ténfergő emberek, akikre az autósok ügyet sem vetnek, a kézikocsiján legalább harminc hordót a forgalommal szemben vonszoló bácsi, a motoron egymás mögött egyoldalra lelógatott lábakkal, bukósisak nélkül utazó négygyerekes család, a csúcsforgalomban bamba forgalomirányítóként lecövekelő, komótosan kérődző tehén, a slum melletti hindu templom, a napi látványnak számító utcai fesztivál, mely bármikor, bárhol körbefonhatja a közlekedést, a virágpiac, a gyerekét a poros utca kellős közepén etető, önmagát élénk színekben pompázó szárival körbekötő nő, az utcán élő, alvó tömegek, a szenthely előtt mantrázó hindu, a sáfránysárga ruhában, bottal bandukoló sadhu, aki öregkorára családját hátrahagyva a kolduló életformát választotta, a szemétben botorkáló kasztonkívüli, az éltető, nyugati emberekre mégis halálos veszélyt jelentő csapvíz, a szennyezett Sabarmati folyó partján pecázó dalit, aki reménység szerint aznap ehet valami tartalmasabbat, a dzsain vallású férfi, aki viszont csak növényt nyelne le, és a repülőn is külön kosztot kap, a nyugatosan öltözködő fiatal indiai lány, aki dacol ősei kultúrájával, házasságát mégis a feje felett intézik, vagy az autóablakon göcsörtös ujjaival kopogtató, folyamatosan a szájára mutató csontsovány, beesett szemű koldus öregasszony: mindezek egy nagyon más, egy nehezen feldolgozhatóan más világ kellékei.

Engem Indiában elsősorban mégsem India mássága töltött el ámulattal és csodálattal (bár az is), hanem inkább az, ahogy egy számomra nagyon is ismerős dolog lépett kapcsolatba ezzel a teljesen mással. A bennem hömpölygő érzések az evangéliumról és Krisztusról szólnak, akit az indiaiakon keresztül most még nagyobbnak és erőteljesebbnek látok, mint előtte. Ha sikerül kicsit jobban magamhoz térnem, írok többet is erről. Most viszont megyek, és megölelem a feleségemet és a fiaimat, akikhez jó volt hazatérni…