Döbbenetes könyvet fejeztem be. A szerző Richard Wurmbrand romániai lelkész, aki tizennégy évet töltött kommunista börtönökben. Wurmbrandot Visky András erdélyi drámaírón keresztül szerettem meg. A Fogoly vagyok c. könyvecskében édesapja Wurmbrandról szóló visszaemlékezéseit szabdalta kiváló dramaturgiai érzékkel rövid történetfoszlányokra. Ezekből ismertem meg „Richárd rabbi” szárnyaló szellemét. Az én példányomba András a konyhaasztalukon tréfás üzenetet firkantott, utalva egy beszélgetésünkre: „Ádám! Ez itt egy fölfelé pörgető mókuskerék! Szeretettel, öleléssel: András. 2003. június 12.” Azóta végigolvastam Wurmbrand több könyvét, a Beszédek a magánzárkában-t másodszor is, a Mélységben járattad őket c. életrajzi regényét pedig a feleségemmel olvassuk éppen újra. Régi ismerősként köszöntöm a történeteit. Valóban fölfelé pörgettek. Egy viszont eddig kimaradt: a Marx és Sátán (Stephanus, 1997). Ez az a könyv, ami újdonságként robbant most a lelkembe.
Wurmbrandtól megszoktam, hogy belülről láttatja a kommunizmus pokoli bugyrait. Nem is akárhogy: sziporkázó szelleme képes a szívet és az intellektust olyan szintézisben tartani, hogy egyetlen története sem bugyuta, és egyetlen okfejtése sem sablonos. Nem vész el racionális szillogizmusokban, de nem is fullad misztikus semmitmondásokba. Ember száll a mélybe, és ember jön onnan föl. Aki olvasott már Wurmbrandtól, pontosan tudja (nem mintha egyébként ne tudhatná), hogy a kommunizmus másról is szólt, mint az olcsó kenyérről és benzinről, meg a keleti blokk modernizációjáról. Borzalmak voltak a mélyben, és jóval százmillió feletti áldozat. Miben más a Marx és Sátán? Ez a könyv is a kommunizmust mutatja be, csak nem a gyümölcseinél, hanem a gyökérzetében. Az okra figyel, nem a következményekre. Ezen fölül talán abban tudnám még megragadni a különbséget, hogy Wurmbrand az anekdotáit ezúttal végjegyzetekben dokumentált idézetekkel elegyíti, ami sajátos műfajt eredményez: a könyv egyszerre szubjektív mementó és objektív történeti feltárás.
A történeti feltárás elsősorban Marxról szól, másodsorban közeli eszmetársairól, harmadsorban magáról a marxizmusról. Emberekről, akik sátáni gondolatok szolgái lettek, és eszmékről, amelyek mögött sátáni indulatok fortyogtak. De nem erős itt a „Sátán” szó? Nem teszi történettudományos szempontból értelmezhetetlenné az érvelést? Marx és a Sátán összekapcsolása vajon nem csupán egy misztikus szemléletű keresztény utólagos – és szinte konteóba hajló – interpretációja, olyan keresztényé, akit tizennégy éven át a szó legszorosabb értelmében gyötört ez a „Sátán”? Bár a könyv eredeti angol címe nem tartalmazza* a Sátánt (Marx: Prophet of Darkness), a könyv Marx szellemének démoni befolyását beszéli el. Wurmbrand annak a lehetőségét is felveti, hogy Marx titokban sátánista volt. De Wurmbrand úgy mutat rá Marx gondolatainak diabolikus vonatkozásaira, hogy szerintem ehhez az ő – mármint Wurmbrand – világlátását sem kell elfogadnunk. A gonoszság, amit a könyvben látunk, önmagáért beszél. Az is beláthatja, aki kételkedik a Sátán létezésében, vagy abban, hogy Marx hitt volna benne.
Olyan személyiségről olvasunk, aki a Mindenhatóval szállt perbe. Wurmbrand számos példával dokumentálja Marx visszafelé megtett pálfordulását. (Egyébként Engelsét is, aki Marxról még keresztény korszakában ezt írta: „Szörnyeteg, akit ezer ördög szállt meg.”) Az egyik erős példa Marx Oulanem c. korai drámája (melynek címe az Emanuel név betűit kavarja össze). Wurmbrand így foglalja össze mindazt, amit a színdarabban lát: „Az Oulanem talán annyiban egyedülálló a világ drámairodalmában, hogy minden szereplője teljesen tudatában van züllöttségének, azt nyíltan kimutatja, és meggyőződéssel ünnepli. Ebben a drámában nincs fekete és fehér. Itt nincs Claudius és Ophelia, Jago és Desdemona. Itt mindenki fekete, és Mephisto különböző aspektusainak megtestesítője.” (19) Wurmbrand szerint nem meglepő, hogy Marx követői „Románia- és Mozambik-beli kommunisták, foglyaikat saját ürülékük megevésére kényszerítették” (19). Hiszen maga Marx is „ganéjnak” nevezte a művét, illetve „disznó könyveknek”.
Wurmbrand egyoldalúan mutatja be Marx belső világát. Időnként kifejezetten tendenciózusan. A sokat szenvedett mártír egyáltalán nem akar felmentést keresni a kommunista kísérlet szellemi atyjának, és ez tökéletesen érthető is, ha az élettörténetének akár csak néhány kockáját ismerjük. Wurmbrand nem volt bosszúálló, szerette a kommunistákat („Ha Marx, Engels vagy Moses Hess ma élnének, legfőbb vágyam lenne, hogy Jézus Krisztushoz vezessem őket” – 116), de nem volt naiv sem, ezért gyűlölte a kommunizmust („Az ember éppoly kevéssé lehet marxista keresztény, mint ördögimádó keresztény.” – 112). A könyvben Marxnak arra az oldalára koncentrál, amelytől egy levél tanúsága szerint még az apja szíve is megdermedt. Marx biztosan összetett személyiség volt, de a könyv elolvasása után nehéz tagadni, hogy létezett ez a démoni oldala. Amikor Eleanor lánya megtudta, hogy apja szerint rá hasonlít, öngyilkos lett – ahogy a testvére, Laura és a férje is (33). Marxnak ez az oldala tökéletes összhangban van az ismertebb gyümölcsökkel: a kommunizmus sátáni borzalmaival, amelyekről Wurmbrand itt is és más írásaiban is részletesen beszámol.
Ennek a könyvnek az a különlegessége, hogy a szellemi forrásvidékre fókuszál. Feltárja, hogy ez a történet már a kezdet kezdetén sem az egyenlőségről, az irgalomról és a szegények felemeléséről szólt. Sokkal inkább a fékezhetetlen haragról, a permanens lázadásról, a hatalomvágyról, irigységről, erőszakról és rombolásról. Az Istennel szembeni ádáz küzdelemről. A trónfosztásról. Ahogy Marx egy versében írja: „Szeretnék bosszút állni azon, Aki ott fenn uralkodik.” (12) Marx egyik közeli ismerője, az olasz forradalmár-filozófus Giuseppe Mazzini mondta a kommunizmus pápájáról: „Egy romboló szellem szállta meg. A szíve gyűlölettel volt tele, nem az emberiség iránti szeretettel.” (101) Az eszme láthatóan már a gyökereinél is gonosz. „Rossz fa nem terem jó gyümölcsöt” – mondta Jézus. A marxizmus gyümölcsei azért rosszak, mert rossz maga a fa – állítja Richard Wurmbrand. „A munkások jóléte csupán ürügy (…) A lényeg a vallás megsemmisítése.” (102) És ezúttal nemcsak a hátán lévő forradások és a lelkében megszentelt sebek tanúskodnak a romániai lelkész igazáról, hanem a gondosan hivatkozott források is.
A Marx és Sátán letaglózó, hihetetlen könyv. Szinte alig kapunk tőle levegőt, olyan erővel szakadnak ránk a meglepő, de egyáltalán nem elképzelhetetlen tények és értelmezések. Mintha egy tűzcsapból innánk. Megterhelő olvasmány, de az igazság kimondása valahogy mégis felszabadító, ahogy csak az igazság lehet felszabadító. Ma, amikor Marx eszméi újból terjednek, csak már nem a leninizmus forradalmi köntösében, hanem másfajta zászlók alatt, Wurmbrand könyve aktuálisabb, mint valaha. Mire a keleti blokk ki tudta húzni a nyakát a kommunizmus jármából, a nyugati egyetemeken Marx eszméi diadalmaskodtak. A kultúra meghatározó intézményeiben új hegemónia jött létre, amely hasonló gyűlölettel viseltetik a hagyományos keresztény hit és annak Istene iránt, mint Marx és eszmetársai. Wurmbrand könyve 1986-ban jelent meg, de olyan, mintha a valóságban a folytatás készülne. Ha az eszmei kapcsolat és a mélyben húzódó sérelmi indulat láthatóbb lenne, talán kevesebben akarnák tovább húzni az ívet. A Marx és Sátán-t ezért a nyugati kultúrkörben egyenesen kötelező olvasmánnyá tenném.
*Egy 1976-os korábbi rövidebb kiadás tartalmazza.
Rám is erőteljesen hatott ez a könyv! Azóta akárhányszor hallom, hogy dicsőítik Marxot, mindig eszembe jut: „Marx és sátán”.
Nem tudom hol olvastam, hogy egyik lánya éhenhalt. Miközben a világot akarta megváltoztatni a szűk környezete tönkrement…
Wurmbrand három gyermekről beszél, akik alultápláltságban haltak meg (33). „Marx nem érezte kötelességének, hogy családja eltartásáról gondoskodjon, pedig ez – ha csak roppant nagy nyelvtudását vesszük is figyelembe – nem esett volna nehezére.” (33) Forrásként ezt jelöli meg: Arnold Künzli: Karl Marx, eine Psychographie, Europa Verlag, Zürich, 1966.
Szerintem is szemnyitogató könyv. A félelmetes a dologban, hogy a globális elit a belső köreiben nem csak a politikai ideológiáját követve lett neomarxista, hanem – ha más forrásoknak is lehet hinni – a luciferánus szellemiségben is. Így követve Marx „főpapot” ebben is. Az Isten Igéjének a Sátánra adott megnevezése, az „e világ fejedelme” szó szerint is megvalósult. Hátborzongató, hogy ezek a körök jelenleg izgatottan várják az antikrisztus manifesztációját, egyfajta sötét tükörképeként, a 2000 évvel ezelőtti Izráel közhangulatának (Lk 3:15).
A Megkínozva Krisztusért című könyve is elképesztő tényeket ír le. Tanítani kellene ezekből a könyvekből, hogy milyen is egy diktatórikus rendszer.
Wurmbrand úrra nem tudok haragudni – ha engem tizennégy évig kínoztak volna az Inkvizíció börtönében, akkor én is képtelen lennék azon elgondolkodni, hogy más az inkvizíció és más a katolikus egyház, és más a katolikus egyház és a kereszténység. De már az, hogy Ádám és ennek a blognak az olvasói kritikátlanul elfogadják ezt a propagandát – az nagyon sajnálatos.
Csak néhány tény Marx személyiségéről:
A feleségét húszévesen ismerte meg, eljegyezte (titokban, mert hét évvel idősebb volt a lány, és teljesen más társadalmi környezetből származott), és egész életében imádta. Amikor Jenny meghalt, akkor Engels megjegyezte: „Mórnak is vége…”.
A gyermekei sorsa egyáltalán nem hagyta közömbösen, munkák után loholt (így lett a New York Daily Tribune állandó levelezője), azt is fontolgatta, hogy vasúti tisztviselője és a levelei tele vannak panaszkodással, kétségbeeséssel amiatt, hogy mennyit szenvednek a gyerekek és Jenny a nyomortól.
Eleanor Marx-Aveling azért lett öngyilkos, mert megtudta, hogy a férje titokban feleségül vett egy másik nőt, egy fiatal színésznőt. Nem tudok arról, hogy azért, mert megtudta volna, hogy az apjára hasonlít.
Laura Marx és Paul Lafargue azért lettek öngyilkosok, mert érezték, hogy az öregedés, a gyengeség, a betegségek miatt nem tudják már hatékonyan, megfelelően szolgálni a munkásmozgalmat. A búcsúlevelüket azzal fejezték be: „Éljen a kommunizmus, éljen a nemzetközi szocialista mozgalom!” Ezekután elképzelhető-e, hogy az apjuk/apósuk személyiségétől akartak „menekülni”, hogy azért haltak meg, mert nem akartak rá hasonlítani?
A marxizmus valamiféle „öncélú” destruktivitás, lázadás a lázadásért kifejezője lenne? Valami, ami csak rombolni akar? Elég talán egyetlen idézet is:
„Tegyük fel, hogy mint emberek termeltünk: Termelésében mindegyikünk kettősen igenelte
önmagát és a másikat. Akkor én 1. termelésemben tárgyiasítottam egyéniségemet, annak
sajátságosságát és ezért mind a tevékenység alatt egyéni életnyilvánítást élveztem, mind a
tárgy szemlélésében azt az egyéni örömet, hogy személyiségemet tárgyi, érzékileg szemlélhető és ezért kétség felett álló hatalomnak tudom. 2. Abban, hogy termékemet te élvezed
vagy te használod, megvan közvetlenül az élvezetem egyrészt abban a tudatban, hogy
munkámban emberi szükségletet elégítettem ki, másrészt hogy az emberi lényt tárgyiasítottam
és ennélfogva egy másik emberi lény szükséglete számára megszereztem megfelelő tárgyát, 3.
hogy számodra a közvetítő voltam közötted és az emberi nem között, tehát te magad saját
lényed kiegészítésének és önnönmagad egy szükséges részének tudsz és érzel engem, tehát
mind gondolkodásodban, mind szeretetedben igazolva tudom magamat, 4. az én egyéni
életnyilvánításomban közvetlenül megteremtettem a te életnyilvánításodat, tehát az én egyéni
tevékenységemben közvetlenül igazoltam és megvalósítottam az én igazi lényemet, az én
emberi lényemet, az én közösségemet.
Termeléseink megannyi tükrök lennének, melyekből lényünk világolna szembe…” – Igy írja le Marx a kommunista társadalmat egy egészen korai írásában.
És így kritizálja a tőkés, elidegenedett viszonyokat: „Először is abban, hogy a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik lényegéhez, hogy tehát munkájában nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi magát, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkreteszi. Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik,
akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka.
Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz a rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem exisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől. A külsőleges munka, az a munka, amelyben az ember külsővé-idegenné válik, az önfeláldozás, a sanyargatás munkája.
Végül a munka külsőlegessége a munkás számára megjelenik abban, hogy nem az ő sajátja, hanem másvalakié, hogy nem az övé, hogy benne ő nem önmagához, hanem másvalakihez tartozik. Mint ahogy a vallásban az emberi fantázia, az emberi agy és az emberi szív öntevékenysége az egyéntől függetlenül, azaz mint idegen, isteni vagy ördögi tevékenység hat az egyénre, ugyanúgy a munkás tevékenysége nem az ő öntevékenysége. Másé, magamagának elvesztése.
Az lesz tehát az eredmény, hogy az ember (a munkás) már csak állati funkcióiban – evés, ivás és nemzés, legfeljebb még lakás, ékesség stb. – érzi magát szabadon tevékenynek, emberi funkcióiban pedig már csak állatnak. Az állati lesz az emberivé és az emberi az állativá.”
Ez az ideál, a marxi társadalomideál egy mélységesen humanista ideál, amely még keresztény nézőpontból is csak vonzó lehet (legfeljebb „kevés”, legfeljebb nem az ember valódi kiteljesedése, hiszen az keresztény szempontból az üdvösség.)
Marx a legkeményebb rendszabályként az osztályellenséggel szemben a Kommunista Kiáltványban ennyit javasol: „az összes emigránsok és lázadók vagyonának elkobzása”. Sem a leninista típusú „élcsapatpárt”, sem a szocializmus egy országban – és főleg egy elmaradott, a tőkés fejlődés útján még végig sem ment országban – való megvalósítása egyáltalán nem Marx találmánya, hanem Leniné, illetve Sztáliné. Mindezzel persze nem akarom tagadni Marx felelősségét a létező szocializmus bűneiért: Marx állította azt, hogy az emberiség minden problémája megoldódik, elérkezik a jólét és a szabadság a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével, Marx továbbá az erkölcsi és jogi normákat relativizálta, történetinek tekintette, amiből nem következik persze a „cél szentesíti az eszközt”- maximája, de kaput nyit neki.
Marx korában a tömegek elemi szegénységben éltek, „elég” lett volna nekik, ha a gazdaság irányítása alapvető szükségleteikről gondoskodik, másrészt akkor az állam vezetéséhez szükséges ismeretek még nem voltak olyan szerteágazóak és bonyolultak, mint ma, elvileg választott és visszahívható funkcionáriusok is elsajátíthatták volna őket. Ezért Marx indokoltan, józanul hihette azt, hogy a proletárforradalom után az államhatalom valóban a munkásosztály, a dolgozók érdekeit és szempontjait fogja kifejezésre juttatni és szolgálni, nem pedig a saját hatalmi logikáját és hatalmi szempontjait követő, a dolgozó emberektől elszakadt apparátussá, elitté válik.
Kedves Miklós!
A posztban jelzem: Wurmbrand Marx-képe egyoldalú. Viszont 194 lábjegyzetben hivatkozza le az állításait, pontos forrásmegjelöléssel. Marxnak úgy tűnik, létezett az a sötét oldala, amelyről Wurmbrand ír. Marx kétségkívül értekezett humánus célokról. Keresztény szempontból a marxizmus mégsem vonzó utópia, hanem diabolikus ajánlat, hiszen egy Isten nélküli jövő éppen az ellentéte annak, amiről a kereszténység szól. Nem csak egy elem (Isten) hiányzik belőle, hanem ezáltal a lényeg. Enélkül viszont a marxista jövőkép keresztény szempontból nem humánus, hanem démoni. A motiváció szintjén is. Mert a kereszténység szerint a helyes emberkép is az istenképből származik. Nagy a kísértés a következtetésre, hogy a megvalósítás borzalmai szoros kapcsolatban álltak ezzel.
Örülök, hogy az álláspontunk közeledett egymáshoz, azért szeretem ezt a blogot, mert mindig azt látom, hogy az ellenséges álláspontokkal szemben is korrekt, tárgyilagos próbál maradni Ádám. Én Wurmbrand összes forrásait nem ismerem, például az „Oulanem” c. drámát nem olvastam (megjegyezném, hogy Marx a maga ifjúkori szépirodalmi kísérleteit teljesen értéktelennek tartotta, és a nagy részüket megsemmisítette, tehát bármi is van ezekben, az aligha releváns a marxi gondolatrendszert illetően). Lehetséges, hogy Marx személyiségének volt „démoni” része is. Azonban még mindig vannak fenntartásaim. A marxizmus nem Isten ellen akar „lázadni” (mint az ateista egzisztencialisták), a marxizmus feltételezi, hogy Isten nem létezik, és a vallás bizonyos emberi szükségletek illuzórikus kielégítése. A marxizmus nem akarja Istent „legyőzni” (egy létező Istent nem is lehetne), és a vallást sem akarja legyőzni, megsemmisíteni, hanem csak feleslegessé tenni. „A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke…. megszüntetni a nép illuzórikus boldogságát annyi,mint a nép valódi boldogságát követelni”. Bauer és barátai a kereszténységtől megtisztított, világi, szekuláris államot követeltek, demokratikus köztársaságot a keresztény királyság helyett, amely akkor Poroszország volt. De Marx elmagyarázza „A zsidókérdéshez”-ben, hogy sehol nem olyan vallásosak az emberek, mint Amerikában, ahol az állam szekuláris. Ez azért van így, mert a pusztán „politikai” emancipáció (emancipáció az isteni jogon uralkodó monarchia, a vallás világi hatalma, és a rendi kiváltságok) alól elégtelen, mert csak a politikai közösség, az absztrakt állampolgári létezés szintjén emancipálja az embert. És mert az ember nem emancipált valójában, társadalmi létezésében (a tőkés viszonyok miatt, amelyek alá-fölé rendeltségi viszonyok a formális egyenlőség máza alatt, amelyek egymással való versengésre kényszerítik az embereket az együttműködés miatt, és lényegüknél fogva átláthatatlanok és irányíthatatlanok az emberek számára) ezért megmarad, és virágzik a vallás is.
Az emancipáció pedig humánus cél, még keresztény szempontból is. Magyarországon például sok katolikus és protestáns pap vett részt a szabadságharcban, és ezeknek a – sokszor börtönt, sőt halált szenvedett – papoknak az emlékét a magyar egyházak tisztelettel őrzik. A 48-as szabadságharc mármost nem keresztény jellegű célokért folyt, hanem evilági emancipációs célokért, arra tett kísérletet a magyarság, hogy felszabadítsa magát egyfelől a külső függőség (a Habsburg birodalom) másrészt az elavult, feudális rendi viszonyok alól. És ezeket a célokat a kereszténység – ma már és általában – elfogadja, igenli és tiszteli.
A marxizmus emancipációs céljaival még inkább ez kellene, hogy legyen a helyzet, mert a feudális társadalomban az elnyomást, az egyenlőtlenséget legalább a – kereszténységtől is inspirált – „nemes” célok, értékek „máza” vonja be. „Isten kegyelmére” hivatkoznak a királyok, hatalma van a keresztény egyházaknak (amit a saját anyagi és hatalmi céljaik mellett a keresztény értékek hirdetésére-terjesztésére használnak), a nemesek pedig, a „nemesség kötelez” ideológiájának megfelelően sokszor bátrak a harcmezőn, gyámolítják, sőt kiművelik a szegényeket, politikusként, közfunkcióban a valós (vagy annak vélt) nemzeti érdeket szolgálják, sőt, Franciaországban egy egész csoportjuk jogtudós. A mi mai társadalmunkban viszont a rendszer ELVILEG sem a kereszténységre, vagy bármilyen „nemes” értékekre épül, hanem a profit hajszolására, az önzésre – a tömegeket pedig nem a vallási ideológiával, nem a szentképekkel, a templommal, a szép prédikációval „nyugtatják meg”, manipulálják – hanem a pazarló és esztelen fogyasztással, a felszínes tömegkultúrával, és a „felszabadított” (eldurvított és a puszta testiségre redukált) szexualitással.
Kedves Miklós!
Én keresztényként úgy gondolom, hogy az egyik legmélyebb motivációja az embernek az, hogy megszabaduljon Istentől. Ezért az ateizmust sem csupán úgy látom, hogy az Isten nem létezésének feltételezése. Inkább úgy látom, ahogy Pál apostol: az emberek elnyomják magukban Isten ismeretét. A szívünk csalárd. A Teremtő elleni lázadás intellektuális érvekben is testet ölt. Talán elnézed nekem ezt a nyíltságot, különösen annak a fényében, hogy tudom, sokat foglalkoztál az ateizmus (és Isten létezése) melletti racionális érvekkel. De én pedig hívő teológus vagyok, aki egykor magam is zsarnokinak éreztem Isten létezését, ezért ebből a nézőpontból értelmezem az ateizmus jelenségét.
Thomas Nagel ateista filozófus meglepően őszintén beszél erről: “I speak from experience, being strongly subject to this fear myself: I want atheism to be true and am made uneasy by the fact that some of the most intelligent and well-informed people I know are religious believers. It isn’t just that I don’t believe in God and, naturally, hope that I’m right in my belief. It’s that I hope there is no God! I don’t want there to be a God; I don’t want the universe to be like that. My guess is that this cosmic authority problem is not a rare condition and that it is responsible for much of the scientism and reductionism of our time.” (The Last Word, Oxford University Press, 1997, 130)
Ami Marxot illeti: Wurmbrand könyve tele van idézetekkel, érvekkel és történetekkel arról, hogy Marx kifejezetten ellenségesen viszonyult a valláshoz és Isten létezésének gondolatához. Nem csupán meghaladni akarta, hanem megsemmisíteni. Wurmbrand talán túl sokat olvas időnként Marx mondatai mögé. Néha maga is jelzi, hogy az általa felsorakoztatott tények további kutatást igényelnek, és hogy tudósok számára valós kísértés, hogy előre megfogalmazott véleményeket akarnak bebizonyítani. De Marx például üdvözölte az 1870-es párizsi forradalmat, amelynek jelszava volt: „A mi ellenségünk Isten. A bölcsesség kezdete Isten gyűlölete.” (Wurmbrand komoly szakirodalomra hivatkozik ezzel kapcsolatban is.)
Wurmbrand jogosan teszi fel azt a kérdést is, hogy ha a marxizmus csupán egy humánusabb társadalom megvalósításáról szólt, miért kényszerítették újból és újból káromlásra a hívőket, miért akarták megfosztani őket a hitüktől, miféle indulat munkált mindvégig azokban a kommunistákban, akik tűzzel-vassal irtották a vallásokat és azok képviselőit? Ha a Marx és Sátán talán többet is állít, mint amennyi tudományosan bizonyítható, és ahogy írtam, időnként tendenciózus és összességében egyoldalú, bennem nem hagy kétséget afelől, hogy ez a vallás- és Isten-ellenes indulat Marxban is munkálkodott.
Az emancipáció pedig humánus cél, még keresztény szempontból is.
Van olyan eleme, ami igen. És van, ami nem.
Kedves Ádám!
Mégegyszer: nem tudom ellenőrizni Wurmbrand valamennyi állítását. De amit írsz azzal vitatkoznék több szempontból is.
A te szívedbe én nem tudok természetesen belelátni, és Thomas Nagel szívébe sem. De szerintem minden normális, egészséges ember arra vágyik, hogy „legyen” Isten. Szerintem nem normális, nem egészséges az, hogyha valakiben ilyen indulatok vannak. Hiszen, hogyha Isten nem létezik, akkor valószínűleg nincs túlvilág sem, és nincs a világnak valamiféle olyan „harmóniája”, egységes rendje, amely életünk eseményeinek, még a legszerencsétlenebb életeknek is valamiféle „értelmet”, célt, „helyet” adna.
A magam nevében pedig csak annyit mondhatok, hogy én nagyon vágytam arra, hogy higgyek Istenben, és a hívő korszakomra máig nosztalgiával és szeretettel emlékezem vissza.
Nekem egy filozófus kollégám volt (nem akarom megmondani a nevét), aki vigyorogva, önelégülten közölte velem, hogy neki még a marxista filozófiai kultúrából sem kellett a dialektika, csak a materializmus, és őbenne bizony fel sem merül ez az egész – mintha szinte örült volna a saját hitetlenségének. Attól fogva én ezt a kollégát kerültem…azt éreztem, hogy a hitetlensége egyszerűen a cinizmusának, az értékeket tagadó, kiábrándult világlátásának a kifejeződése. Később tudtam csak meg, hogy öt-hat éves kisfiúként a kollégát belelőtték a nyilasok a Dunába, valahogy kiúszott, így maradt életben, véletlenül. Nem csoda, hogy egy ilyen élmény után valaki nem tud hinni semmi szépben-jóban.
Természetesen attól, hogy az Isten elleni indulatok szerintem betegesek, Marxnak és a kommunistáknak lehetnek ilyen indulataik. De amit emellett igazolásként felhozol, az nem meggyőző.
Nem tudok arról, hogy az 1870-es párizsi kommünnek lett volna olyan jelszava, amilyet Wurmbrand ír. De egészen biztos az, hogy Marx azért üdvözölte oly lelkesen a párizsi kommünt, mert annak a lényegét félreértette. A párizsi kommün a nacionalista és republikánus indulatoktól fűtött párizsi tömegek lázadása volt a monarchista többségű és a poroszoknak „lefekvő” versaillesi Nemzetgyűlés ellen. A szocialisták a párizsi kommün vezetői között kisebbségben voltak. De Marx azt képzelte, hogy a párizsi kommün az ő, a proletárdiktatúráról, a munkásosztály hatalmáról szóló elképzeléseinek az első megvalósítási kísérlete. „A polgárháború Franciaországban” c., a Kommünt felmagasztaló írásában szó sincs vallási kérdésekről.
A kommunisták pedig azért üldözték-irtották a vallást, mert a vallás volt az a hatalmas erejű társadalmi hagyomány, amely mélyen élt a népben, és amely az ő hatalmukkal szembe tudott szegülni. (Az 1980-as években igencsak meglepő élmény ért. Megszoktam, hogy a magyar templomok – mindegyik, a zsidó, is a katolikus is – lényegében az idősebb generáció rezervátumai. Az NDK-ba látogatva azonban láttam: az evangélikus templomok tele vannak fiatalokkal. Nyilvánvalóan az NDK-ban a vallás volt a kommunista diktatúrával, az általa képviselt hazug „közösségérzéssel” szembeni lázadás, szembeszegülés egyetlen lehetséges formája.) Ez nem csak a kommunistákra igaz, hanem igaz a többi szekuláris ideológiára. Franciaországban például, ahol a szekuláris-pozitivista állam és a katolikus-konzervatív paraszti tömegek között a legélesebb volt a konfliktus, 1848 és 1871 között három (!) párizsi hercegérsek vesztette az életét erőszakos halállal. Affret a 48-as forradalom alatt az utcán lőtték le, Sibourt a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának kihirdetésekor lőtte agyon egy liberális felfogású paptársa, Darboyt a Párizsi Kommün túszként végezte ki. A kommunisták a velük szemben álló társadalmi hagyományt, az „ellenhatalmat” akarták elpusztítani (Oroszországban az emberek életére olyan hatalmas hatást gyakorolt a vallás, hogy egy ismerősöm elmesélte nekem: az 1960-as években, a Szovjetunióban, Leningrádban látta: a hívők körülveszik a papot, és tőle kérdezik meg, hogy milyen autót vásároljanak és milyen iskolába írassák a gyereküket). Egyébként a kommunisták nem csak üldözték a kereszténységet, hanem – ha az érdekük úgy diktálta – ki is használták a saját céljaikra. Amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, a rádióban azonnal megszólalt a moszkvai ortodox pátriárka, és felszólította a hívőket, hogy védjék meg a hazát – amely akkor is haza, ha kommunista diktatúra van – az ellenséggel szemben.
Kedves Miklós,
természetesen én sem látok az emberek szívébe (hitem szerint Isten a szívek vizsgálója), és beléd sem szeretnék semmit vetíteni. Elfogadom, amit arról írsz, hogy szeretnéd, hogy legyen Isten.
Ebben az esetben az egyik eltérés vagy attól a mintától, ami nekem feltűnt az emberekkel kapcsolatban. Van ugyanis okunk arra, hogy azt akarjuk, hogy Isten ne legyen: ez pedig az ítéletétől való félelem. A bűntudat, a lelkiismeretünk hangja. A Biblia első lapjain megjelenik már ez, amikor a lázadás után az emberpár elbújik Isten elől. Szerintem ez az egyik legmeghatározóbb indulat az emberek szívében. Ezt igazolja a saját szívemmel kapcsolatos tapasztalatom is.
A másik ehhez kapcsolódó ok a szabadságvágy. Sokan úgy gondolják (megtérésemig én is így éreztem), hogy ha Isten van, akkor nem lehetünk teljesen szabadok. Akkor egy nálunk nagyobb akarathoz kell igazodnunk. Ma már úgy gondolom, hogy ez a szabadságvágy a szívünk dezintegrációjából fakad: akaratunk elszakadt Istentől és kettős játékot játszik velünk. Visszavágyunk a jó, az igaz és a szép forrásához, Istenhez, de menekülünk is előle.
A történelmi kiegészítéseket köszönöm. A teljes képhez valószínűleg ezek is kellenek.
Kedves Miklós! Nagy figyelemmel követtem Ádám írása körül kialakult vitát, mert résziunt a családi emlékekből, részint korom miatt megélve is ismerem a kommunizmus történéseit is. Keresztényként a Bibliát tudom idézni: a fát a termése minősíti. Mik a marxizmus termései:
– az osztályharc meghatározása és fontossá, gyakorlattá tétele.
– az antiklerikális ideológia és háború /tudományosan is/ megteremtése
– a társadalmi rétegek összeugratás
– a társadalmi gondok nemzetközivé tétele.
– 100 milliónál nagyobb számú áldozat /idézve a kommunizmus fekete könyvéből, amit francia történészek írtak!/
A fentiek miatt -valamint az általam megélt Rákosi korszak-államosítások, internálások, kivégzések, kitelepítések, stb. – csodálom, hogy a kommunizmus pozitív tartalmát ilyen szakszerűen összeszedte. Most, hogy olvasom, amit az NDK -ról írt, felrémlik, a Rákosi korban és az 1960-as években nálunk is dugig voltak a templomok, de mi akkor ott azért imádkoztunk, hogy az Isten segítsen meg, hogy túléljük a kommunizmust! / ami ugye a marxizmus terméke/
Kedves Miklós! Mivel annak idején -már felnőtt korban, mert ugye középiskolás koromban az egyetemekre is kellett /1955/ politikai ajánlás!- a Közgázon volt módom a marxizmussal foglalkozni, mert fő tantárgy volt, az volt a véleményünk, hogy az egész csak szélhámosság, mert kellett az. un. munkáshatalomnak ideológiai háttér és ennek Marx megfelelt. Ezért arra hívnám fel a figyelmet, hogy most az új-marxizmusként szerveződő mozgalmak a társadalom többezer éves erkölcsi rendjét- ami még az ateistáknak is a keresztény kultúra és társadalmi rend- akarják elsöpörni és ez az a sokak által emlegetett és halál kultúrája közötti háború! Ennek a jelei világszerte mutatkoznak.
Kedvess Aranyoss úr!
Azoktól az emberektől, akik átélték a kommunizmust, nem lehet rossz néven venni, ha képtelenek tárgyilagosan értékelni a marxizmust. A magyar népnek a kommunizmus szegénységet, terrort és egy idegen hatalomnak való alávetettséget hozott. Lehetséges (de nem biztos), hogy a magyarnál elmaradottabb, agrárjellegű társadalmakban voltak bizonyos pozitívumai, elvégezte a modernizáció elemi feladatai egy részét.
A marxizmust azonban nem lehet megítélni ennek a kísérletnek az alapján, lévén, hogy a marxizmus mindig hangsúlyozta, hogy csak a kifejlett tőkés viszonyok alapján és világméretekben lehet megvalósítani a kommunista társadalmat. Egyébként pedig Marxnak és követőinek felismerései, fogalmai beépültek a társadalomtudományokba. Hogyha Ön valóban meg akarja ismerni és tárgyilagosan megítélni a marxizmust, akkor ne az ötvenes években a Közgázon tanultakra hagyatkozzon, hanem olvassa el (például): G. A: Cohen: Karl Marx’s Theory of History: A Defence” c. művét.
Nekem Marx és a marxizmus kapcsán az első élményem az 1990 ben bekövetkező rendszerváltás előtt volt még gyermekként mondta- az akkor még létező Hazafias Népfront tagja amúgy kiváló matek tanár- mikor kérdeztem tőle ki volt az a Marx stb….Fiam ha ezek ott az MSZMP- ben értenek Marxot már régen betiltottak volna és csak szamizdat -formájában lehetne olvasni. Néha azt gondolom a kommunizmusnak áldozatai közül talán az éppen az első Ő maga volt…..Amikor aztán bukott a rendszer tudtam na most jött el az idő hogy foglalkozni lehet vele de lehet hogy most is inkább áldozat csak más formában mint akkor de az idő talán helyreteszi …..
Marx volt az utolsó érdemi hatású polihisztor, egyszerre volt történész, közgazdász, filozófus, szociológus és politikus. Ez nem érdem, hanem állapot, sőt inkább kritika: nem voltak komplex elméletei, szerintem hipotézisei voltak, amikből azonnal víziókat gyártott, és stratégiát, sőt akciótervet, vagyis politizált vele.
Két megjegyzés a korhoz:
Egyrészt Marx csak egy tényező volt a kor politikájában, ott volt például a rendkívül vetélytársa, Ferdinand Lasalle, aki abszolút már munkáspolitikát folytatott, és szerintem sikerre is vitte volna, ha nem hal meg egy párbajban.
Másrészt nagyon szomorú, de az egyházak már itt lemaradtak a kapitalizmuskritikában, mint a borravaló, és ez sajnos azóta is így van.
Marx személyisége engem nem érdekel, én azért elválasztom az embert és a művét, hiszen ha például Luther vagy Kálvin személyét megpiszkáljuk, ott sem találunk mindent rendben.
Nem szokásom ezt az oldalt olvasgatni,de most valamiért ide tévedtem… s nem is hiszek a szememnek – már, ami Szalai úr nyilatkozatait illeti. Engedtessék meg, de inkább hiszek Wurmbrand testvérnek, akit a marxisták Krisztusért majdnem megöltek és Ő – kegyelemből – hű maradt hozzá, mint valakinek, aki önmagát objektív Marx szakértőnek véli és mentegetni-védelmezni (!) próbálja azt a sötét, ateista alakot, akinek világmegváltó eszméi a Szentírás alapvető értékeinek, keresztyének és nem keresztyén milliók életének tönkretételéhez és halálához vezettek, sőt, ma is a legmélyebb aljasságokhoz vezetnek. Elképesztő a „nagy apologéta” lelki vaksága. Inkább egy példakép Wurmbrand, mint ezer…