James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.

Sokan gondolkodnak ma úgy, mint Ockham atya. Ilyen volt Christopher Hitchens (az ateista négyesfogat egyike) is, aki őszintén elmondta, hogy az istenhitben leginkább a szabadsághiány háborította fel, ezért lett egyenesen antiteista. Hitchens önmagát is és másokat is egy képzelt mennyei diktátor uralma alól akarta felszabadítani. Ha van Isten – érvelt Hitchens –, akkor jobbágyok vagyunk, nem szabad emberek. Ha van Isten, nem ihatunk, nem ehetünk, nem szexelhetünk úgy, akkor, azzal és annyit, ahogy szeretnénk, ehelyett egy természetfeletti zsarnok ízlése alapján kell berendeznünk az életünket. Az ilyen sors mélyen sérti az emberi méltóságot – mondta. Hasonlóan érzett Jean-Paul Sartre, francia egzisztencialista filozófus is. Zárt tárgyalás c. drámája a pokolban játszódik: három ember ül egymással szemben egy kijárat nélküli szobában, örökre egymás tekintete előtt. „A pokol a másik ember!” Ha Isten létezik, akkor mindig az ő tekintetében élnénk, és ez Sartre szerint borzalmas lenne. Pontosan ugyanígy éreztem én is, mielőtt hívővé lettem. Isten halálában sokan vagyunk vagy voltunk érdekeltek, hiszen korlátozza a szabadságunkat.

De vajon Isten halála tényleg szabaddá tenné az embert?

Egyszer írtam egy cikket azokról az erkölcsi kategóriákról, amelyek az emberi társadalmakban meghatározzák az együttélést. Jonathan Haidt New York-i liberális szociálpszichológus erről szóló gondolatait mutattam be, aki szerint a liberálisok csak három morális kategóriában gondolkodnak (bántás-törődés; szabadság-elnyomás; igazságosság-méltánytalanság), konzervatívok viszont hat morális kategóriában (az előzőek mellett: lojalitás-hűtlenség; tekintély-tiszteletlenség; szentség-tisztátalanság). Az olvasói reakció meglepett: többen azt írták, hogy ezek szerint a liberálisok szabadabbak, hiszen ők kevesebb pillért tartanak számon. Mi az előfeltevés a reakció mögött? Az, hogy a szabadság annál nagyobb, minél kevesebb pillére van az erkölcsnek. De vajon igaz ez? Ha szabadon bánthatjuk egymást, szabadabbak vagyunk? Szabadabbak vagyunk, ha a méltányosság elvét nem kell figyelembe vennünk? Szabadabb a társadalmunk, ha bármikor becsaphatjuk, elárulhatjuk egymást? Nem éppen akkor van szükség egyre több szabályra, amikor ezek az erkölcsi pillérek nem válnak belső értékké bennünk?

Peter Hitchens (Christopher testvére, aki ateistából keresztény lett) írja: „Akik a hitetlenségüket komolyan véve bizonyosak abban, hogy nincs végső tekintély és nincs olyan ítélet, amely valamely megváltoztathatatlan törvényből következne, rendkívül szabadok. De ez a szabadság ugyanolyan elérhető hataloméhes szörnyetegek számára, mint kényelmes kertvárosokban élő haladó értelmiségieknek.” (Példának Hitlert hozza, aki magát tette törvénnyé Németországban.)

Biztos, hogy az erkölcsi korlátok elmozdítása szabadabbá teszi az embereket? Nem az a helyzet inkább, hogy még a szentség morális pillére is a szabadságunkat munkálja? A 119. zsoltár fiatal szerzője ezt írta: „Boldogok, akik az ÚR törvénye szerint élnek” (Zsolt 119,1). Jakab apostol (a jeruzsálemi gyülekezet vezetője) Isten törvényét a szabadság törvényének nevezte (Jak 1,25). Chicagóban a Willis-Tower legfelső emeletén van egy üvegerkély, ahova ki lehet menni, hogy érzékeljük az alattunk lévő szédítő mélységet. Amikor kiléptem az erkélyre, egy áthatolhatatlan üvegfal zárt el attól, hogy több száz méter zuhanás után az aszfalton végezzem véres péppé lapítva. Való igaz, az üvegpadló korlátozott engem, de vajon szabadabb lettem volna, ha nincs ott az a korlát? Bizonyos értelemben igen, mert kipróbálhattam volna a szabadesést, de vajon a szabadesés szabadabb, mint ha ott van köztem és a végtelen tér között a biztonságos fal? Nem nehéz belátni, hogy a korlát éppen a szabadságomat biztosította. A szabadesés ezzel szemben a gravitációnak való teljes kiszolgáltatottságot és a tehetetlen kapálózást jelentette volna a korlátlan térben.

Nietzsche a Vidám tudományban egy őrültről mondott példatörténetet. „Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant, s közben állandóan azt kiabálta: Istent keresem! Istent keresem! […] Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt: – Tán elvesztetted? – kérdezték egyesek. […] Hová lett Isten? Majd én megmondom nektek. Megöltük őt – ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? […] Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hova tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt?”

Nietzsche tisztában volt azzal, hogy ha nincs Isten, akkor a keresztény erkölcsnek is szőröstül-bőröstül mennie kell. Mennie kell az irgalomnak és a gyengék iránti szeretetnek, az új kor az antikrisztusé és az Übermensché. De ekkor jött a torinói ló története (amiből Tarr Béla filmje is a címet kapta). Nietzsche 1889. január 3-án, torinói lakásából kilépve egy lovat pillantott meg, amit a gazdája ostorral vert. Nietzsche odafutott, átkarolta a ló nyakát, zokogni kezdett – és megőrült. Élete hátralévő részét őrültekházában töltötte. Isten és az erkölcs eltávolítása nem szabaddá tette az embert, hanem irányvesztetté. Ha Isten létét tagadjuk, marad-e számunkra valódi szabadság? Vajon nem egy borzalmasabb rabság vár inkább ránk? Az a rabság, hogy végső soron nincs semminek értelme? Az a rabság, hogy mindent néhány fizikai állandó determinál, a szabadságunk illúzió?

Jacques Monod Nobel-díjas ateista biokémikus írta Véletlen és szükségszerűség c. könyvében: „Az univerzum nem volt terhes az élettel, sem a bioszféra az emberrel. Egy Monte Carlo-i szerencsejátékon jött ki a számunk.” Monod szerint olyan világra ébredtünk, amely „süket a zenénkre és ugyanolyan közömbös a reményeink iránt, mint a szenvedésünk vagy a gonosztetteink iránt”. Richard Dawkins biológusként arról győzködte a világot, hogy teljesen a génjeink határoznak meg bennünket, és igazából mi magunk is csupán túlélő gének kolóniái vagyunk (gének kollektív tudata, mint egy csomó egymással szövetkező vírus). Az önző gén c. könyvében Dawkins egyenesen azt tanácsolja, hogy lázadjunk fel a génjeinkkel szemben! De vajon ki az, aki lázad, és hogyan lehetséges egyáltalán a lázadás, ha a génjeink determinálnak bennünket és a tudatunk (a géneken fölül álló én) illúzió? Isten létének alternatívája számomra összehasonlíthatatlanul rémisztőbb, mint az, hogy egy személyes Isten korlátozza a szabadságunkat.

Az a helyzet, hogy Isten korlátozását ma már egyáltalán nem tartom rémisztőnek. Sőt, azt gondolom, éppen az ő korlátai biztosítják a valódi szabadságunkat. Van olyan kötöttség, ami jó. Ilyen például egy szeretetkapcsolat. A szeretetkapcsolatok korlátoznak, de ez a korlátozás része annak a boldogságnak, ami miatt vágyunk a szeretetkapcsolatokra. Az Életrevalók (Intouchables) c. filmben egy gazdag milliárdos lebénul és maga mellé vesz egy fekete ápolót. Az ápoló újból és újból rákényszeríti a milliárdost, hogy kilépjen a komfortzónájából. A kapcsolatból barátság lesz, ami sok kényelmetlenséget jelent az ápoltnak, de éppen ezekből születik valami egészséges, élettől kicsattanó öröm. Az ápoló egy alkalommal borotválkozáskor tréfából Hitler-bajuszt hagy neki, és ő hiába tiltakozik. De aztán szívből, együtt nevetnek a csínyen. Máskor elviszi őt siklórepülőzni, élete egyik utolsó, nagy élményeként. Mi sokszor vágyakozunk a jó, tartalmas kapcsolatok után, de szeretnénk azt elköteleződés nélkül megélni. Az elköteleződés korlátja azonban lényegi eleme a jó kapcsolatnak. Hallottam egyszer egy felmérésről, amely a boldog házasságok okait vette számba, és kiderült, a boldogság leggyakoribb, de szinte triviális oka az, hogy mindvégig együtt maradtak!

A kereszténység szerint Isten a vele való kapcsolatra teremtett bennünket. Augusztinusz mondta megtérése után: „Magadnak teremtettél bennünket ó Isten, és nyughatatlan a lelkünk, amíg benned meg nem pihen.” A hal a vízben szabad, a parton viszont vágyakozik vissza a vízbe. Vajon miért nem vagyunk a parton boldogok? Miért vágyakozunk valami más után mélységes, olthatatlan sóvárgással? Vajon nem azért, mert a számunkra teremtett közeg az Istennel való kapcsolat?

J. F. Kennedy naplójában volt egy idézet Chesterton, brit írótól: „Sose bonts le egy kerítést addig, amíg nem tudod, miért állították fel.” Ez Isten korlátaira hatványozott mértékben igaz. Mielőtt megpróbáljuk megölni Őt, gondolkodjunk el azon, hogy valóban ezt szeretnénk-e! Hitchenst megkérdezték egyszer, hogy ha már csak egyetlen istenhívő lenne a földön, akarná-e, hogy vele kihaljon a vallás? „Nem, azt hiszem, meghagynám őt” – felelte. Mielőtt megöljük Istent és az istenhitet, gondolkodjunk el azon, hogy tényleg ezt akarjuk-e! Mert ha igaza van a keresztényeknek, akkor ezzel a létünk alól húznánk ki a talajt! Pont úgy, mintha a Willis-Tower üvegpadlóját törnénk le. Vagy még inkább úgy, mint mikor Lázár Ervin meséjében Rácpácegresi a hétfejű tündér fejét kezdte nyiszatolni, majd mikor a hetedik fejét akarta éppen levágni, meglátta a szeme tisztaságát és a szívdobogását, és rádöbbent: a tündér mégiscsak jóságos!

Egyébként a dolog hajmeresztő iróniája az, hogy Istent végül tényleg meg kellett ölnünk ahhoz, hogy szabadokká legyünk. Az istengyilkosságot elkövettük, és a szabadság útja ott nyílt meg a tetthelyen, azon a bizonyos Jeruzsálem melletti dombon. De az már egy másik történet…