Katolikus püspökök tiltakoznak, mert az új skót törvények értelmében Skóciában hamarosan át kellene írni a Bibliát és a keresztény kátékat, ha a hívők nem akarnak gyűlöletbeszéd miatt bíróság elé állni. A fenyegetés valós. A Biblia nem PC-konform könyv, tele van őszinte, nyers szavakkal, elborzasztó történetekkel, és bár az Isten emberszeretete, könyörülete és irgalmassága áll a középpontjában, a bűnt bűnként, a gonoszt gonoszként, a céltévesztést céltévesztésként kezeli, és ehhez nem a progresszív mércéket és ajánlásokat alkalmazza. A Biblia és a keresztény hitvallások makacsul ellenállnak a kötelező haladásnak, ezért az összeütközés régóta borítékolható. Ez a konfliktus viszont azért különösen nehéz, mert a posztkeresztény progresszió bibliai erényekkel hadakozik a Biblia ellen.
Eliade a modernitás kapcsán hangsúlyozza, hogy a vallás nélküli ember még mindig vallásosan viselkedik. „Saját világot akart, és ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek; ámde ehhez elődei viselkedése ellen kellett fordulnia, s érzi, hogy ez a viselkedés, ilyen vagy olyan formában, léte alapján még mindig megnyilvánulhat.” (A szent és a profán, 194) Új világa szembenállásból jött létre, és ez a legmélyebb szinteken nyomot hagyott egész habitusán. Pontosan ezt látjuk Skóciában és más országokban, ahol a posztkeresztény progresszió hatalmat szerzett, hogy megvalósítsa a szabadságról szóló elképzeléseit. Eliade szerint a modern ember nem szabad addig, míg meg nem ölte az utolsó istent is. Ezt azonban – tehetjük hozzá – „keresztény” módon teszi, abban a rossz, inkvizítori, egyáltalán nem keresztény értelemben, hogy a keresztény erényeket – irgalmasság, befogadás, szeretet – használja a keresztények ellen, ahogy a spanyolcsizmát alkalmazták annak idején a szükséges bűnbánat és megtisztulás nevében azok, akik szintén keveset tudtak már az erények isteni (és bibliai) összhangjáról.
A posztkeresztény progresszió azért kemény ellenfél, mert saját erényeinket fordítja ellenünk, és amikor kifogásoljuk, hogy puskával lőnek ránk, ők mosolyogva a puskacsőből kikandikáló virágokra mutatnak, majd cigarettára gyújtva felemelik a táblájukat: „Make love, not war!” („Ne háborúzz, szeretkezz!”) Két dolog zajlik le ilyenkor a fejünkben a pillanat törtrésze alatt. Az egyik a felismerés, hogy kiütötték a kezünkből legfontosabb erényünket, a szeretetet, és nem értjük hogyan, de a háborúzók oldalára kerültünk. (Vajon hogy történhetett meg ez egy olyan mozgalommal, amely kezdettől a radikális szeretetre épült?) Összezavarodunk, és a bűntudat súlya alatt készakarva, két kézzel ásni kezdjük saját sírunkat. Miközben ásunk, átfut a fejünkön egy másik, homályos emlék is, hogy a „love” eredeti jelentése nem is a szeretkezés, de már erőtlenek vagyunk ahhoz, hogy ezt a sejtést kibontsuk, ezért ásunk tovább. Csak mikor megástuk a gödröt, akkor vesszük észre, hogy abban a puskacsőben bizony golyó is van, és jobb lett volna azt állva, mint görnyedve fogadni.
Chesterton beszélt arról, hogy a modernitásban nemcsak a bűnök szabadultak el, hanem az erények is. „A bűnök persze elszabadulnak, és pusztítva száguldják be a világot. Csakhogy elszabadulnak az erények is; és az erények még vadabbul száguldoznak, még szörnyűbb pusztítást végeznek. A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak. Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt. Ezért aztán vannak tudósok, akik az igazsággal törődnek, és igazságuk könyörtelen. Vannak emberbarátok, akiknek legfőbb gondja a könyörületesség; és könyörületességük (sajnálom, hogy ezt kell mondanom) gyakran igazságtalan.” (Igazságot!, 42) A haladás türelmetlensége azért olyan zavarba ejtő, mert keresztény erényekkel veszi körül magát. Még pontosabban: ő maga áll elszabadult, megháborodott keresztény erényekből.
C. S. Lewis írt egy fontos esszét a büntetés humanitárius nézetéről, amely ide kapcsolódik. Azok, akik az igazságszolgáltatást humanitárius módon képzelik el, kiveszik a büntetés megalapozásából az igazságosság fogalmát, hogy a büntetést a gonosztett megtorlása helyett teljes egészében a megjobbításra alapozzák. Lewis elmagyarázza, hogy ez is egy megháborodott erény, amely végül sokkal nagyobb kegyetlenséghez vezet, mint az igazságosságon alapuló, és lényegét tekintve megtorló jellegű büntetés. Lewis arra is rámutat, hogy a humanitárius nézet a jó emberek kezében válik különösen kegyetlenné. Egy haramiavezér lehet kegyetlen, de a figyelme egy idő után lankad, a kedélye változik. A „jóember” viszont, aki meg akar bennünket javítani, a saját lelkiismeretével szövetségben teszi, amit tesz, ezért arra számíthatunk, hogy lankadatlanul és vég nélkül fog bennünket kínozni.
Ennek lehetünk tanúi, ahogy a haladás hívei a könyörület és a befogadás nevében számolnak le elődeik hitével, egyre tudatosabban rekesztve ki annak képviselőit a normális emberek társadalmából. Céljuk a megjobbítás, az átnevelés, ezért ne áltassuk magunkat: elképzelhetetlen, hogy a könyörületük békén hagyjon bennünket, ameddig a hitünket és a Bibliánkat fel nem adjuk. Ők nem szabadok, míg meg nem ölték az utolsó istent is. De ahogy a Szép sem létezik, ha a részletek egymáshoz való arányai szétesnek, úgy az erények sem valódi erények, ha elszakadnak az Egytől, akitől azok származnak. Valójában nincs könyörtelenebb és veszélyesebb az elszabadult erények hatalmaskodásánál.
Szenzációsan jó írás! És nagyon aktuális!
Aktuális ez az írás is. Megdöbbentő és elborzasztó a szöveg tartalma, mint ahogy számos mai jelenség is a világban.
Kedves Ádám!
Lehetséges, hogy már az utolsó időkben élünk?
#Enti,
2000 éve az utolsó időkben élünk: „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által” (Zsid. 1:1) 🙂
Az Újszövetség szerint Jézus feltámadása óta az utolsó időket éljük (vö. ApCsel 2,17; Zsid 1,2; 1Jn 2,18; 1Kor 7,29).
„Az Újszövetség szerint Jézus feltámadása óta az utolsó időket éljük ……………………”
Számomra Isten szeretetének, bölcsességének megnyilvánulása, mikor megossza az emberiséggel az Ő „időszámítását”, aminek tanulmányozása egyrészt útmutatás, másrészt nyugtató a kutató szív számára.
Az alábbi „időpont” meghatározás is ezt prezentálja:
„Mikor pedig eljött az időnek teljessége (zenitje), kibocsátotta Isten az Ő Fiát, …………” (Gal. 4:4/a)
Gyönyörű!
Ádám,
„Az Újszövetség szerint Jézus feltámadása óta az utolsó időket éljük..” Valóban bizonyos értelemben már a feltámadás óta az utolsó időket éljük, ezért készen kell állnunk az Úr fogadására, viszont a Jelenések könyve is azt sugallja, hogy azért ennél árnyaltabb a kép. Bizonyos, hogy a Jézus második eljövetelét közvetlenül megelőző időkben (apokalipszis hét éve) még föllép az Antikrisztus, s maga Pál apostol is azzal nyugtatja a híveket, hogy az addig nem következik be, amíg be nem következik a hittől való elpártolás, s „el nem tűnik az útból az, aki még feltartóztatja” (2 Thess 2, 6). S ezekben az időkben bizonyára egyre inkább ki fog éleződni a jó és a gonosz közötti küzdelem, s a gonoszság nyomasztóan felül fog kerekedni, még ha csak rövid időre is. Már ennek vagyunk a tanúi, ahogy próbálják ránk erőltetni az LMBT ideológiát meg hasonlókat, vagyis már nyíltan zajlik a „törvénytiprás”. Ld. még Jézus beszédét az utolsó időkről, a „nagy nyomorúságról” és a „vészt hozó undokság” felállításáról.
José Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása.
1930- ban írta ezeket a sorokat az akkori Európáról.
9 év múlva kitört a második világháború.
„Csakhogy ami ma Európában történik, az egészségtelen és különös. Érvényüket vesztették az európai parancsolatok, de a láthatáron még nem tűntek fel új elvek. Európa állítólag már nem uralkodik, de nem látni, hogy ki lépne a helyére. Európán valójában és elsősorban, három ország értendő, Franciaország, Anglia és Németország. A földgolyónak általuk határolt részén érlelődött ki az az emberi létforma, amely megszabta az egész világ szerveződését. Ha most -mint mondják – ez a három nép hanyatlásnak indult, életprogramja pedig vesztett érvényességéből, nem meglepő ha a világ is demoralizálódik. És ez a való igazság. Mindenki – nemzet és egyén – egyaránt demoralizálódott. Ez a fajta demoralizáció egy ideig szórakoztató, sőt valamelyest illúziókat ébresztő.
A hitványabbak úgy érzik, hogy megszabadultak egy nagy tehertől.
A tízparancsolatok annak a kornak a nyomasztó jellegét őrzik, amelyben kőbe vagy bronzba vésettek.
A hitványabbak az egész világon megunták, hogy terheket és feladatokat bíznak rájuk, és most ünnepi hangulatban élnek, ebben a súlyos imperativusoktól megfosztott korszakban.
De nem tart sokáig az ünnep.
Ha nincsenek parancsolatok amelyek egy bizonyos életmódra kényszerítenek bennünket, akkor életünk csupán lehetőségek halmaza marad.
És a világ legkiválóbb ifjúsága már ebben a rémisztő lelki helyzetben van. Ürességérzetük épp abból fakad, hogy szabadok, hogy nincsenek kötöttségeik.
Egy élet, amely csupán lehetőség, sokkal inkább megtagadja önmagát, mint a halál.
Mert az élet egy meghatározott tett elvégzésére – egy feladat teljesítésére – szóló kötelezettség, s amilyen mértékben igyekszünk kibújni az alól, hogy feltegyük valamire a létünket, ugyanolyan mértékben fog kiürülni az életünk.
Hamarosan majd hatalmas kiáltás tört fel a bolygónkon, egy eget verő – végtelen sok kutya vonítására emlékeztető – jajszó, hogy legyen már valaki vagy valami, ami parancsot oszt, s megszabja ki-ki feladatát vagy kötelességét.
Uralkodni nem más, mint feladatot adni az embereknek, felvállaltatni velük a sorsukat, keretbe illeszteni az életüket, megfékezni a szertelenségüket, ami többnyire csak lustaság, üresség, kiábrándultság.
A tömegnépek most elavultnak nyilvánították az európai civilizációt jelentő normarendszert.”
Bennem az merült fel ennek kapcsán, hogy ha jogosnak tartjuk azt, hogy az állam ellenőrző funkciót lásson el a családok fölött, így mondjuk veszélyeztetés miatt (pl. éheztetés, vagy bántalmazás) felülbírálja a szülői felügyeletet, akkor jogos-e az az igény, hogy ne ellenőrizze a vallásokat ugyanígy? Úgy értem, sok vallás, és szekta kifejezetten káros tud lenni emberek százaira, így azt is helyénvalónak látom, hogy az szekuláris törvények előtt nekik is meg kell hajolni. A kérdés az, hogy az állam milyen világnézet nélküli értékrend alapján tud törvényt alkotni a vallások részére, hogy ne sértse a vallásszabadságot, de kontrollt gyakoroljon felettük? A demokrácia mindenek felett?
Mekkora hatalma lehet az államnak a vallás fölött, és a vallásnak az államhatalom fölött?
Jó kérdések! Szerintem nincsen általánosan érvényes szabály (pláne isteni szabály) arra, hogy ennek hogyan kellene működnie, már csak azért sincsen, mert önmagában az is a világ kisiklását és hibás működését jelzi, hogy vallásokról és vallásosok és vallástalanok együttéléséről beszélünk.
Világnézet nélküli értékrend nincsen. Világnézet nélküli pszichológia és gyermekvédelem sincsen. Amikor pszichológusok személyiségfejlődésről beszélnek, valamihez képest határozzák meg, hogy milyen egy érett személyiség, és ennek megfelelően fogalmaznak meg ajánlásokat is. Gondoljunk csak Norvégiára, ahol a modern, progresszív értékrend alapján kapkodják ki a gyermekeket a családokból, azt gondolva, hogy ezzel jót tesznek velük. Van, ahol a kisfiúk körülmetélését gyermekbántalmazásként kezelik, mert állítólag traumatizálja őket.
Ha más a világnézet, más a testi és lelki egészségről alkotott kép is. Van olyan társadalom, ahol az érett személyiséget engedelmesnek képzelik el, van, ahol autentikusnak és lázadónak, van, ahol közösséginek, van, ahol autonómnak, van, ahol alázatosnak, van, ahol büszkének. Ilyenkor világnézeti kérdések csapnak össze, és ezek hatnak arra is, hogy mit tartunk egy társadalomban elfogadhatónak és mit nem. Szerintem a vallások és az állami szabályozás dilemmáira nincs tökéletes válasz egy tökéletlen, bűnös világban, talán igazán jó válasz sincsen, csak az együttélést szolgáló kompromisszumok.
Ez azt jelenti, hogy a keresztény gyülekezetek időnként élhetnek a meggyőződéseik szerint, sőt, a destruktívnak tartott szekták is, máskor meg elkezd az állam jobban beleszólni abba, hogy mi megengedett és mi nem az.