Nálam különb emberek sokkal áldozatosabban vesznek részt a segítségnyújtásban, szinte szégyellem is, hogy a magam szerepét szóba hozom. De talán mégis helyénvaló, ha megírom a saját közvetlen tapasztalataimat is arról a felfoghatatlanul tragikus helyzetről, ami a szemünk láttára bontakozik ki a háború kezdete óta. Tegnap reggeltől estig az ukrán határnál voltunk fogadni a menekülőket. Néhányan a gyülekezetünkből a Baptista Szeretetszolgálattal vettük fel a kapcsolatot, hogy miben tudunk az anyagiakon túl is segíteni. Azt hallottuk, hogy a határon nagy szükség van logisztikai és egyéb segítségre, ezért oda mentünk. A tiszabecsi iskolában alakítottak ki egy fogadópontot, ahova érkeznek az adományok és a menekültek. Néhányan egészen a határállomáshoz telepedtünk ki egy hosszú asztallal, ahol a beérkező autókba adtunk be italt, élelmet, tisztálkodási szereket, gyerekeknek csokit, bébiételt, pelenkát, esetleg játékot. Még most is csak könnyek között tudok írni arról, amit átéltünk.

A határhoz a többség gyalog érkezik. A folyamatot az ukrán határőrök lassítják, ezért kétszáz méternél is hosszabb fegyelmezett sor alakult ki az ukrán oldalon. Harcképes férfiak nem jöhetnek át. A magyar határon buszra teszik a gyalog érkezőket. Egész nap ingáztak a tömött buszok. Az egyikre föl tudtam menni, hogy vizet és csokoládét osszak, de aztán a határozott, de megfelelően rugalmas rendőrrel megbeszélve biztonsági okokból ezt a feladatot az ott szolgáló mentős szervezet vette tőlem át. Néha elsétáltak hozzánk egy rakat csokiért, gyümölcsléért vagy épp szőlőcukorért, és felvitték a buszokra. A menekülőket a busz a határról a falu iskolaépületébe viszi, a gyűjtőpontra, ahol élelmet kapnak, megmelegedhetnek és várhatják, hogy valaki végül eljuttatja őket abba a városba, ahova tovább akarnak menni. Akinek szállás kell, a tornateremben felállított szálláshelyen alhat. Sorra érkeznek az önkéntesek, akik szükség szerint autóval viszik az embereket Nyíregyházára, Záhonyba, Budapestre, Wrocławba vagy Prágába. Aki talál sofőrt, indulhat is tovább. Közülünk is volt, aki tegnap ezt csinálta.

Az egész hely olyan, mint egy felbolydult méhkas. Jönnek az adományok ki és be, hatalmas raktárhelyiségben gyűlnek a felajánlások. Amikor megérkeztünk, kaptunk valami hivatalosféle mellényt, és azt kérték, találjuk föl magunkat. Nem kellett sok, jött a szükség, hogy ki kell vinni a határállomáshoz ital- és étel szállítmányokat, és az Ukrajnából érkező autóknak kellene osztogatni. Így kerültünk közvetlenül a határra, így kerültem én is oda. És több száz menekülővel kapcsolatba. A kis csapatunk egyik része csomagokat készített, mi pedig az autókba adtuk azokat be.

A koreográfia nagyjából így nézett ki. Jött egy ukrán rendszámú autó, azt megállítottuk, és kedvesen üdvözöltük őket. Majd beadtunk az ablakon néhány palack vizet és élelmiszercsomagot. Ha gyerek is volt a kocsiban (szinte mindig volt), csokit, bébiételt, pelenkát is. Megkérdeztük, honnan jönnek, és megáldottuk őket. Az ijedt arcok egy pillanat alatt váltottak megdöbbenésre, hogy szeretettel találkoznak, és ilyenkor szinte mindenki elsírta magát. Ott tört rájuk az érzés, hogy kimenekültek a háborúból, de az életüket hagyták hátra, és legtöbben a férjüket, apjukat, fiukat, testvérüket, akik a frontra mentek harcolni. Torokszorító volt minden ablaklehúzás.

Kilenc órán keresztül nonstop megrendülés és könnyek.

Az autókban szinte kizárólag nők ültek és gyermekek. Amikor rákérdeztem, honnan jönnek, legtöbben azt mondták, Kijevből. Később az autó rendszáma alapján is tudtam már ezt. De volt, aki Odesszából, Donyeckből, Mariupolból, Bila Cerkvából, Vinnicjából, Harkivből vagy Ivano-Frankivszkből jött. Ukrajna belsejéből. Volt, aki már ötödik napja utazott. Csak egy meleg teára vágyott meg valami fejfájás-csillapítóra. Egész családok menekültek át, persze az apa nélkül. Sok volt a nagymama is. Síró nagymamák.

Feltűnő volt, hogy az autóban ülő gyermekek mennyire tisztelettudóan és hálásan reagáltak az adományra. Ha esetleg nem köszönték meg rögtön (ami ritka volt), a szüleik figyelmeztették őket, hogy mondják: Szpászibá. Mondták is.

Közben megjelentek mellettünk az újságírók és a külföldi tévétársaságok. Ott volt a ZDF, egy másik német tévés stáb, a portugál tévé, a svájci köztévé, és jöttek magyar újságírók is (pl. Népszava, Szabad Föld). A ZDF tudósítóját arra kértem (bár valószínűleg nincs jelentősége), hogy erre a sztorira most ne tegyenek magyarellenes keretet. Lássák a segítő szándékot és a szeretetet.

Egyébként zavaró volt mindegyik. Előfordult, hogy benyújtottam egy üveg vizet az ablakon, megeredtek a könnyek, a következő pillanatban pedig már egy kamera meredt a síró ukrán anyukára, és egy mikrofont toltak mellettem be, hogy adna-e egy rövid interjút. Szégyelltem, hogy én állítottam meg a kocsit. Ritka volt az olyan újságíró, aki tapintattal kezelte a feladatát, és engedélyt kért. Megjelent egy-egy kép erejéig Demszky Gábor és Márki-Zay Péter is.

Aztán elmentek. Az ukrán autók pedig egyre csak jöttek. Az egész nap totálisan szívszorító és felfoghatatlan volt. Hajnalban indultunk, éjfélre értünk vissza Veszprémbe. Soha ennyi ukrán autót nem láttam magyar autópályán. Hazafelé hatalmas villogó kamionkonvojok jöttek szembe, gondolom, segélyszállítmányokat vittek a határhoz. Azt mondják, ez még csak a kezdet. Egyelőre 100-120 ezer ember jött át Magyarországra, de ez a szám megtöbbszöröződhet. Az autóban hallgattuk Áder János köztársasági elnök rádióbeszédét, aki azt mondta, hogy az ukrán menekültek száma elérheti akár a hétmilliót is. Felfoghatatlan a szám, ha ennek többsége nem is Magyarországra jön.

Az életünk most nagyon megváltozik. Illúzió, hogy nem fog. Legyünk az irgalom és a szeretet oldalán. Ott, ahol Krisztus van.