Még egy poszt erejéig a Pride témájánál és Balavány Gyuri cikkénél maradok, mert egy fontos gondolatot szeretnék megfogalmazni a Pride és a szégyen kapcsolatáról. A szégyenérzet az egyik kulcsa a jelenség megértésének, és annak, miért rendkívül káros az, ha a homoszexuális vágyakkal élőket azonosítjuk a vágyaikkal. A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy a szégyen esetében a jellemhibánkat a személyiségünk részének gondoljuk, ahelyett hogy azt éppen a személyiségünket romboló, attól valahogy idegen erőnek tartanánk. A szégyent azért nehéz feloldani, mert az teljes egészében rólunk szól. Ha én vagyok szégyellnivaló, nem a bűnöm, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs kiút. Illetve van: átforgathatom a szégyent büszkeséggé. Lelkigondozók előtt ismert jelenség, hogy az az ember, aki huzamosabb ideig szégyent él át, egy ponton úgy dönthet, hogy a szégyent büszkeséggé alakítja és ellentámadásba megy át. Felvállalja a szégyenét és azokat szégyeníti meg, akik őt megszégyenítették.
Balavány Gyuri cikkében az a tragikus tévedés, hogy a homoszexualitást szégyenkérdéssé tette, miközben az a Szentírás szerint alapvetően bűnkérdés. Azzal, hogy a homoszexuális vágyat és az abból fakadó kapcsolatot a teremtés sokszínű szépségének nevezi, a homoszexualitást azonosítja azzal, aki azt megéli, vagyis a homoszexuális vágyat az Istentől kapott személyiség részének, nem pedig attól idegen, „rendetlen” vágynak tekinti, ahogy a Szentírás. Ez azt jelenti, hogy a bűntudat felől a szégyen felé terelte a kérdést, és így egyedüli megoldásnak a szégyen büszkeséggé való átfordítása maradt. Ez tragikus hír azok számára, akik homoszexuális vágyakkal élnek, mert rosszabb helyzetbe kerültek, mint mondjuk az irigy, a pornófüggő vagy akár a pedofil. Ők bűnként ismerhetik el rendetlen vágyaikat és cselekedeteiket, és feloldozást kaphatnak belőlük a bűnbánat és Jézus engesztelő áldozata által, no meg erőt, hogy megálljanak velük szemben. A homoszexuális vággyal élőnek nincs ilyen feloldozása, hiszen a vágya ő maga, része az Istentől teremtett személyiségének. Egyetlen útja maradt, ha nem akar szégyenben élni: kimenni a Pride-ra és felvállalni büszkeségként azt, aki ő.
És – mivel ilyen a bűnös emberi természet – megszégyeníteni azokat, akik benne szégyent ébresztenek. Például a keresztényeket. Nekik van okuk szégyenkezni! Ők a homofóbok. Ők a bigottak. Ők a sötét középkoriak, akik lemaradtak a történelemről. Ők a kirekesztők. Ők a buták és korlátoltak. Ők a felvilágosulatlanok. A gyűlölködők. Az elnyomók. A nácik. Ők a felelősek azért, hogy annyian elfojtásban élnek. Ők a felelősek az öngyilkosságokért. Az ő véleményük szégyellnivaló. Nekik kell szégyellniük magukat. Ők a szégyen.
Sőt, az ilyenek nem is jó keresztények. Mert a jó keresztény nem homofób, hanem kimegy a Pride-ra. Vagy aznap megtér a homofóbiából.
Pedig van ennél egy sokkal jobb út. Mindannyiunknak. Annak a felismerése, hogy Isten jónak teremtette az embert, a saját képére, de a bűn mindenkiben különböző módon megrontja Isten képmását, ezért nem olyanok vagyunk, amilyenek lehetnénk, hanem olyanok, amilyenné a bűneink és mások bűnei nyomorítanak bennünket. A jobb út az, ha felismerjük, hogy bűnbánattal Isten elé kell vinnünk a bűneinket. A jobb út az az örömhír, hogy Isten kész volt kifizetni a bűneink árát, kész megtisztítani bennünket a bűntudat terhétől, kész megszentelni a szívünk vágyait, és kész szeretetkapcsolatra lépni velünk, a bűn terhe alatt roskadozó bűnösökkel. Ez mérhetetlenül jobb, mint a másokat megszégyenítő büszkeség.
És azokra is igaz ez, akik heteroszexuális vágyakkal élnek. Az ő esetleges büszkeségük sem oldja fel őket a bűn terhe alól, őket sem oldja fel, ha attól érzik jobbnak magukat, hogy a homoszexuális vágyakkal élőket megszégyenítik. Nem fog senkit feloldani a bűnei alól az, ha büszkén kijelenti: „Én nem vagyok buzi!” Mindannyiunknak bűnbánatra van szükségünk és a kereszt feloldozására. Egyedül a kereszt üzenetében van feloldozás. Az evangélium arról szól, hogy Isten a bűneink ellenére szeret bennünket és valódi feloldozást és Krisztusban való új identitást kínál. Ahogy János apostol mondta: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1Jn 4,9-11)
Isten szeretete valódi megoldást ad a bűntudatra, és feleslegessé teszi mások megszégyenítését. Mert akit Isten feloldoz, abban nincs se szégyen, se büszkeség.
***
Kapcsolódó cikkek:
Homofób a kereszténység? – válasz Balavány Gyurinak
Méltó, gyönyörű befejezése ez a cikksorozatnak: a csavar a szégyen-büszkeség útján a kívülállók, ellentüntetők – de még a csöndben maradóknak is – megbélyegzése/hibáztatása.
Visszhangzik bennem az utolsó mondat igazsága: „akit Isten feloldoz, abban nincs se szégyen se büszkeség” hanem ALÁZAT.
Kedves Ádám!
Csak azért nem írok semmit, mert ezekhez a cikkekhez nem kell semmit se hozzátenni. Azért írok mégis, hogy legyen visszajelzés: jót írtál, jól írtad. Köszönöm.
Köszönöm a visszajelzést!
Kedves Ádám!
Egy kérdésen gondolkozom pár napja (félig érintetted is a bejegyzésedben), azaz hogy melyik a bűnösebb, egy azonos nemű párkapcsolat, vagy pedig egy házasságon kívüli hetero kapcsolat? A Biblia állásfoglalását nézve hasonlóan súlyos elmarasztalást látok mindkettő esetében, társadalomra, egyénre gyakorolt hatását szintén hasonlóan veszélyesnek látom. Igaz, számomra furcsább, groteszkebb, taszítóbb érzelmileg egy LMBT kapcsolat, ugyanakkor hetero kapcsolatok is tudnak ugyanannyira mérgezőek lenni, csak talán kevésbé látványosak.
Nem tudom, hogy mely felekezet hogy súlyozza ezt a két fajta kapcsolati formát, általában az evangéliumi gyülekezetek tudtommal mindkettőt bűnnek tartják, azonban a társadalomban (és a keresztény társadalom nagyon nagy részét is ide kell sorolni) mégis mintha érzenék némi különbséget a kettő között. Az együttélés, partner időnkénti változása, próba házasság, stb. társadalmilag elfogadott, nem társul hozzá szégyenérzés, nem kapcsolódik hozzá megvetés, ezzel ellentétben a homoszexuális kapcsolat parázsló téma, nehéz felvállalni (erre külön szavunk is van már…), stb.
Egy bizonyos értelemben a társadalmunk tehát nem igazságos, mert jogosan tehető fel a kérdés, ha heterók élvezhetik a szexuális forradalom megannyi vívmányát, az LMBT tagjai miért nem élhetnek ezzel? (ráadásul figyelembe vehetjük azt is, hogy a heterók szabadon dönthetnek, amíg az LMBT tagjai sokszor szörnyű és megkötöző családi háttérből jönnek, amik komoly megkötöző tényezőt jelentenek)
Ha így nézem a Pride-ot, akkor valahol értem hogy mit akarnak elérni szervezők, sőt, még meg is értem őket.
A gondom csak az, hogy a szexuális forradalom vívmányait önmagukban nem tudom pozitív vívmányoknak tekinteni. A Pride-al kapcsolatos ellenszenvem tehát nem az LMBT tagjai ellen szól, hanem a szexuális forradalom normarendszere ellen, függetlenül attól hogy hetero vagy homo irányultságú kapcsolatokhoz fűződik!
Ez a harmadik írásod tetszik a legjobban…
Egy érdekes adalék a témához:
https://megegymagyart.com/magyar-orvosok-a-homoszexualitasrol/
Kiemelésem: „A homoszexuális szót Kertbeny Károly (eredetileg Karl Maria Benkert,19.sz.) nevű magyar származású szexuálisan deviált író, újságíró alkotta meg. Addig a pederaszta, szodomita, aberrált, degenerált, magyarul a fajtalanság elnevezéseket használták. A terminológiai zűrzavar fokozására bizonyos szómágiába sorolható technikákat alkalmaznak. A „homo” azonosat, és embert is jelent egyszerre. Szóösszetételben az utána következő jelentéssel való azonosságát fejezi ki. A „homoszexuális” kifejezés tehát nagyjából ezt hazudja és sugallja: ember, aki eredendő szexualitásával önazonos, szemben vele a „heteroszexuális”, aki hetero vagyis különböző, a szexualitásától eltérő, más mint kellene lennie és semmiképpen nem önazonos eredendő jellegével. A fajtalankodókra elterjedt egyik kifejezés a „meleg” is azt meta-kommunikálja, hogy minden normális ember hideg, vagyis frigid, vagyis abnormis. A homo-fóbia kifejezés tulajdonképpen már-már értelmezhetetlen.”
István,
én is azt gondolom, hogy a szexuális forradalom normarendszere az alapprobléma.
Részben értek csak egyet István véleményével. Én egy lefelé tartó spirál részének tekintem a meleg ügyet. Mert azért van különbség a házasságon kívüli, heteroszexuális kapcsolati formák, és a homoszexuális kapcsolati formák között, és ezt az emberek érzik: a lázadás különböző szintjét képviselik. Az előző legalább potenciálisan megszentelhető és gyümölcsöző lehet, ill. nem ellenkezik a természetes renddel, az utóbbi esetén pedig a hagyományos erkölcsi felfogás szerint nincsenek olyen elvi körülmények sem, amelyek esetén ezen vágyak kiélése helyes lehet.
A progresszió előre látható: miután a homoszexualitás teljesen tért nyer, következő lépésként már jöhet a közeli hozzátartozók közötti „konszenzusos” szexualitás (mi a probléma ezzel, ha a „szeretet” nevében történik?), aztán az állatokkal való szex, satöbbi. Nehéz látni, hol van az vége a folyamatnak. Az alapprobléma nyilván a szexuális forradalom normarendszere, de a gyakorlatban ez a normarendszer mégsem vegytisztán jelentkezik (maximum egyes ideológusok próbálják a végletekig megélni a „tabudöntögetést”), hiszen az ideológia ellenére az emberekben levő lelkiismeret, illetve a korábbi társadalmi konvenciók gátat jelentenek, amelynek lerombolása/átformálása nem azonnali, hanem inkább generációváltásokat igénylő folyamat. Társadalmi szinten újabb és újabb korlátok állnak azelőtt, hogy ez a folyamat kiteljesedjen. Az a réteg, aki nem ütközik meg a házasságon kívüli szexen, azért még megütközhet a homoszexuális kapcsolaton. Aki már azon sem ütközik meg, az még megütközhet az állatokkal való szexen, és így tovább.
Éppen ezért ugyan nem jó, hogy a társadalomból kiveszett az ellenállás a házasságtöréssel és hűtlenségekkel szemben, de az pozitív, hogy legalább a homoszexualitással szemben van még némi ellenállás. Ez az én interpretációmban nem (csak) a társadalmi képmutatás jele (ez az a pont, ahol vitatkoznék Istvánnal), hanem annak a jele, hogy maradt még valami a régi erkölcsi korlátokból. Nekünk keresztényként valószínűleg nem azt kell következtetésként levonnunk, hogy ez a fajta erkölcsi inkonzisztencia „társadalmi igazságtalanság”, hanem inkább erősíteni kell meleg kérdésben a társadalmi szintű erkölcsi ellenállást a megfelelő érvekkel, és ha lehet (bár őszintén szólva, ez elég vesztes csatának tűnik), megpróbálni azokon a ponton is megfordítani a közhangulatot ill. felépíteni a falakat, ahol már a múltban sajnos megtörtént a teljes gátszakadás.
Összefoglalva tehát, a fentiek miatt jogosnak és helyesnek érzem a Pride-val szembeni ellenérzést még a mostani, szexuális forradalom által megfertőzött társadalom részéről is, és nem zavar, ha valaki egyébként erkölcstelen átlagember létére azt mondja, hogy „ez azért mégis túlzás” – még ha közben tudom, hogy az álláspontjában van inkonzisztencia, legalábbis a bibliai erkölcsiség mércéjét alapul véve.
Szia Steve!
Értem hogy miről írsz az első bekezdésben, józan paraszti ésszel egyet is értek, de lehet, hogy mégsincs hierarchia a két kisiklás között.
Ha a jel és a jelzett dolog kapcsolata felől nézed, akkor mindegy, hogy mivel rontod el a jelet.
A fenti logikád szerint kevésbé rossz, ha főzik a páskabárányt, vagy másnap is esznek belőle, mintha eltörik a csontját, mert az előbbi legalább egy ételkészítési mód, a másik meg csak egy kis repeta. Sajnos a termék egyik esetben sem lesz páskabárány.
Korábban „István”-ként szóltam hozzá, azonban túl sok a névrokonom, így inkább teljes névvel folytatom :).
Ádám: tudom hogy te is így látod, inkább csak hozzáfűzésként, megjegyzésként írtam a hozzászólásom.
Steve: izgalmas, amit írsz, azonban ennek a kérdésnek szeritnem elég sok vetülete van, te egy kicsit más irányból közelíted a témát. Egyrészt ahogy istván írta, én is inkább onnan közelítem, hogy mindegy min bukik a dolog ha bukik. Másrészt bár az lgtb téma nagyon látványos, egy függőséggel terhelt, ingoványos alapokra helyezett hetero kapcsolat szeritnem lehet ugyanannyira beteg és társadalmilag káros, csak ez nem feltűnő, nem figyelünk fel rá, pedig szerintem fontos lenne. Másrészt abban nagyon is közös nevezőn vagyunk, hogy a szigorítás a jó irány (megfelelő edukációval és szemlélettel társítva, a viktoriánus irány szeritnem sok mindenben tévút volt), semmiképpen sem a további lazítás. Picit személyessé fordítva, bár még fiatal házas vagyok, de feleségemmel nagyon hálásak vagyunk Istennek, mert a Biblia házasság modellje, szexualitáshoz kötődő szemlélete nagyon nagy ajándékot adott nekünk! Jó lenne ha ezt mások is megélhetnék…
Kedves Istvánok,
értem, amit írtok: bizonyos értelemben a bűn és tisztaság kérdése bináris dolog. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy még valamilyen téren erkölcstelen ember is tud más területen jó dolgokat tenni vagy gondolni. Sőt, az is előfordul, hogy valaki a saját erkölcsi hibái ellenére képes elvi szinten felismerni és képviselni a jót, akár hosszabb távon is felvállalva az ebből fakadó kognitív disszonanciát – nem képmutatásból, vagy másokkal törvénykezve, hanem egyszerűen elismerve azt, hogy bár ő nem tud ezen a szinten élni, mégis ez lenne a helyes. Tulajdonképpen a keresztények is ilyen, disszonanciát felvállaló emberek – látjuk és ismerjük a tökéletes példát, mégis van, hogy rosszul csinálunk valamit. Ilyenkor egy jó keresztény nem a saját pártjára áll, hanem elhatárolódik saját magától és a jót választja, képviseli. A szerencsénk az, hogy Krisztus kegyelméből az ebből fakadó disszonancia nem tartós, hanem feloldható – kapunk erőt arra, hogy megváltozzunk, és ráadásul a disszonanciát és bűntudatot mindig magunk mögött tudjuk hagyni Krisztus engesztelő áldozatába vetett hitünk által.
Tehát úgy vélem, hogy ha azt mondanánk, hogy helyes értékítéletet valamiről csak az mondhat, aki maga is minden tekintetben tökéletes és erkölcsileg feddhetetlen, akkor erősen limitáljuk a lehetőségeket. Bevallom, ha ilyen magas a mérce, akkor én is bizonyára kihullanék a rostán – így is előfordul, hogy ha valamilyen komolx témában itt, vagy máshol hozzászólok, utána a lelkiismeretem visszaszól, hogy amit írok az mind szép és jó, de a gyakorlati életben nem mindig sikerül fenőnöm ahhoz a mércéhez, amit szóban vagy írásban képviselek, és azon tűnődök, hogy akkor most képmutató vagyok-e, vagy sem? (Fun fact: néha arra jutok, hogy igen. :))
Az is talán belátható, hogy ha azért, mert a többségi társadalom egy vagy több területen erkölcsileg rossz állapotban van, mi inkább fogjuk és leírunk az egészet, akkor nem fogunk a helyzet javulásához hozzájárulni (hacsak nem az a titkos stratégia, hogy égjen le az egész a földig, és majd a romokon valami újat építünk…). Ha bizonyos kérdésekben csak azokkal szövetkezhetünk, akik minden egyéb tekintetben pontosan úgy gondolkodnak, és cselekednek mint ahogy azt mi keresztényként elvárjuk, akkor számos fontos kérdésben igen nehéz lesz konszenzust kialakítani bárkivel is. De persze a rugalmasságot sem szabad túlzásba vinni (pl. nem biztos hogy szerencsés, amikor keresztények túlzottan lelkesednek olyan mostanában „menő” újkonzervatívok iránt, akik egyébként a keresztény üzenetre és erkölcsre magasról tesznek).
Ezeket nem kötözködésből írom, alapvetően egyetértek, ez inkább csak amolyan morfondírozás.
Kedves István és Steve,
szerintem nagyon más kontextus az, amikor egy egyszeri cselekményt vizsgálunk, vagy amikor egyes ideológiák és követőik kultúrára gyakorolt
hatását vizsgáljuk.
Az előbbinél nagyon óvatosnak kell lenni, sose látsz a másik ember szívébe, nem ismered a motivációit, mi sült el balul stb.
Ugyanakkor a kultúraformálás kapcsán szerintem bátrabban lehet éles kritikát megfogalmazni, már csak azért is, mert véleményvezérré jellemzően önkéntes jelöltek válnak.
Valaki a három István (illetve három Steve) közül behozta ide a házasságtörés témáját. Szerintem ezt nem lehet egy szinten kezelni sem a meleg, sem a hetero szabados (házasságon kívüli) kapcsolatokkal. Én, mint nem hívő ember semmi rosszat nem látok a meleg kapcsolatokban (a ti számotokra a teremtés alapstruktúrái – tehát az, hogy az ember kétneműnek van teremtve, és normális esetben a másik neműhöz vonzódik, valamiképpen isten akaratát fejezik ki, a meleg ember Isten akaratával, tervével, törvényével szegül szembe), semmi rosszat nem látok a házasság nélküli, szabados hetero kapcsolatokban sem (kivéve akkor, ha valamiféle „lenézés”, a másik ember puszta szexuális tárgyként kezelése társul hozzá – mint a prostitució esetében, mert ezt embertelennek érzem). Viszont a házasságtörő személyek becsapnak valakit, egy fontos kérdésben, éspedig pont azt az embert csapják be, szegik meg, amit ígértek, amit megbeszéltek, akinek a legtöbb indoka lenne, hogy megbízzon bennük – a társukat. Semmilyen társadalom sem fogadhatja el a társadalmi együttélés alapjául az olyan normarendszert, amely szerint szabad a másikat átverni, a neki tett ígéretünket megszegni.