Vasárnap este a sepsiszentgyörgyi társulat vendégelőadásában megnéztük Moliére A fösvény c. darabját. Bár a Vidnyánszky-féle Nemzeti Színházban jártunk, amelyről az embernek hamarabb jut eszébe a nyárspolgár, mint a maszturbálás szó, nem sikerült megúsznunk a színpadi meztelenség – konkrétan egy fenék és egy rosszul takart pénisz – látványát. A színdarab végén Harpagon anyaszült meztelenül markolgatta kincses ládikáját, odaadva érte méltósága maradék cafatjait is. Az előadás után családi körben beszélgettünk arról, hogy indokolt volt-e ez vagy inkább öncélú, és arra hajlottunk, hogy a meztelenség végül is célba vitte az üzenetet. Valahogy mégis az a kellemetlen utóíz maradt bennem – és a gyanúnak talán a dramaturgiát keresztül-kasul átszövő, kacsingató kétértelműség is megágyazott (pl. „Verd ki… a fejedből”) – hogy ehhez az eszközhöz az indokoltnál egy árnyalattal gyorsabban nyúlt a társulat.
Gondolkodtam, hogy írjak-e erről, tetézzem-e azzal amúgy is nyárspolgárinak tűnő színházlátogatásomat (az Alföldi utáni korszakban a Nemzetibe lépni hordoz ilyesféle kockázatot), hogy szóba hozom a színpadi meztelenség problematikáját. Lehet, hogy nem jól döntök most, de felvetek egy gondolatot. Egyesek reménytelenül konzervatív nipple-counternek fognak bélyegezni emiatt, mégis bevallom, van bennem némi bűntudat, ha a feleségemén kívül másnak a meztelenségével szembesülök. Tisztátalannak érzem magam, ha bárhonnan egy fedetlen kebel buggyan elém, és természetesen nagyon zavarna, ha a feleségem meztelenségét rajtam kívül más is látná. Nem tudom elképzelni, hogy ezzel a férjek (vagy épp feleségek) többsége ne lenne így. Szóval ebből indulok ki. Ünneplem a hétköznapi szemérmességet, mert ünneplem azt, amit eltakar, és örülök annak, hogy azt is eltakarja előlem, ami nem az enyém. Ádám és Éva ösztönösen tudták, hogy az édenen kívül szükségünk van fügefalevelekre. Isten is tudta ezt, ezért ő maga takarta be őket.
Az a társadalom, melyben az embereknek mindenről AZ jut eszükbe, és a színpadon is a meztelenség izgalmát keresik, mint egy gyerek, aki kuncogva mondja ki újból és újból, hogy pisi meg kaki, csak ezt felnőttként teszi, szerintem beteg. C. S. Lewis érzékletes példával illusztrálja ezt a betegséget: „Jókora nézőközönségre számíthatunk egy sztriptíz esetén, amikor is egy nő levetkőzik a színpadon. Ám tételezzük fel, hogy egy olyan országba kerültünk, ahol egy egész színházat lehet megtölteni pusztán azzal, hogy egy lefedett tálat viszünk a színpadra, s aztán lassan felemeljük a fedőt, hogy mindenki lássa, még mielőtt a világítás kialszik, hogy a tálon egy ürüborda vagy egy darab sonka van! Vajon nem gondolnánk-e, hogy ebben az országban valami nincs rendjén az étel utáni vággyal? És nem gondolná-e mindenki más, aki egy idegen világban nőtt fel, hogy valami hasonló furcsaság van nálunk is a szexuális ösztön terén?” (Keresztény vagyok. Harmat, 2006, 132)
És mondom, a Vidnyánszky-féle színházban jártam, nem Alföldi Nemzetijében. Az említett betegség úgy tűnik, a nyárspolgárokban is ott leledzik, nem csak a kizárólag a polgárokat pukkasztó, egyébként viszont roppant megértő elit értelmiségben. A polgárok önmagukat is pukkasztják. A szexualitásnak fontos üzenete van. Szerintem a színpadon megnyilvánuló meztelenségnek is. Ha elfogadottnak tekintjük, hiszen a görögök is meg mindenki az égegyadta világon ezt így csinálta, és csak a prűd keresztény etika tette egy ideig indexre ezt a természetes kifejezési módot, akkor is. Hiszen éppen erről van szó: ami természetes, az nem biztos, hogy egészséges is! A betegség beteg ábrázolása (pl. fösvénységé nyilvános vetkőzéssel) nem lesz egészség, a kettős tagadás ebben az esetben nem automatikusan fordul át pozitívba, mint a formális logikában. A színpadi meztelenség mintha inkább egy ficam tünete lenne, mely talán a fösvénységnél is súlyosabb terhe az emberiségnek.
– A rendező nem ismer szerintem „igazi” fösvényt. Ez egy elméleti megközelítés/ábrázolás. A pénzt-imádó ember nem költ, és rengeteg pénze lesz emiatt. Valószínű, a lelki defekt indukálja, hogy pénze csak növekedjék. Még a kevésből vagy átlagosból sem költ. Hogy mégis gyarapodjon, ez úgy történik, hogy szappanra és mosószerre sem költ, a szobájában 15 wattos izzó ég (a történet régi).
Láttam – évtizedekkel ezelőtt – egy ilyen szerencsétlen testvérpárt: a férfi plébános! volt aki EZT az ÉLETMŰVÉT – ebben fejeződött ki, úgy gondolta – olyan fontosnak tartotta, hogy a pénze, ami majd megmarad halála után, lehetővé teszi számára, hogy utcát nevezzenek el róla. Azt már belátta, hogy sem neki, sem nővérének leszármazottja nincs, kié is lesz akkor (tehát eljutott idáig legalább).
Kosz és toprongy amit náluk láttam és sehol, ilyen szintűt akkoriban.
– Amatőr színházi társulat tapasztalata volt, akik nagy harcot vívtak a nézettségért, hogy ha volt meztelenség, jöttek, ha nem, akkor csak a törzsközönségre lehetett számítani. A csekély bevétel pedig kockáztatta a működést. Érdekes, ahogy visszagondolok, amikor a Francia Intézetben vendégeskedtek, nem volt erre „szükség”.
– Vidnyánszkynak a váltás-vitában kellett(?) állást foglalnia azért, mert Alföldi túlment a határokon: virtust csinált a szexből sőt, a homoszexualitásból, eljutott a pornográfiáig, sajnos. Jaj, hogy „ezt ő is tudja” 🙁
Fura asszociációval egy történet jutott eszembe. A tengerparton „henyél” egy láthatóan nagyon szegény ember, akihez odalép egy gazdag üzletember. Megszólítja: mit töltöd itt a napod semmittevéssel? Miért nem mégy dolgozni, hogy legyen pénzed (a többit el tudjuk képzelni, több pénzed majd még több pénzed) míg a lenézett visszakérdez: és akkor mit tennék, Ön szerint? Nem ugyanúgy itt lennék a parton mint Ön és süttetném a hasamat a nappal?
A két világ összeér. Ahogy a parton a ‘semmirekellő, egy üzletemberrel ugyanazon a napsütésen osztozik, egy fösvény ugyanúgy lesüllyedhet a koszosságig (mert nincs semmije: amije van, az nem létezik számára) egy szakadtan, az utcán ténfergő ‘talanhoz (akit valószínűleg a jó emberek tettek nincstelenné és nem saját maga).
Ugyan! Miért a meztelenség a nincstelenség megjelenítője? Sem új ruhára, sem tisztítószerre „nem telik”: koszban és toprongyban ugyanolyan „jó” lehetett volna szerencsétlen!
Persze a fő kérdés a meztelenség, és a „szabadság”. Azt, hogy néhány évtizede annyit „szabad” és annyira megértő az értelmiség, a képmutató „vallásos” társadalom tette (szomorúságomban nem említem a kötelező cölibátust és a mellette húzódó de nem általános gyakorlatot).
„Erről nem beszélünk, ezt tesszük” hallottam régebben ezt a „szellemes mondatot”: elsősorban a férfiak hűtlensége volt – hallgatólagosan –
megengedett.
Ha beszélünk róla, ha nem, ha ábrázoljuk, ha nem, Isten csodálatos ajándékának, a szexualitásnak nagyon ideje lenne helyére kerülnie.
Mintha közben, tiltás, elhallgatás, „jóindulatú” elnézés, és szabadságjogok, a körülötte kialakuló lelki betegségekről szólva, ELFELEJTENÉNK hogy ki is teremtette a szexualitást? Hogy is van ez a Rendben, ahogy az Úr Isten ezt olyan jól kigondolta a boldogságunkért?
Szerintem igazad van Ádám, én is láttam már hasonlóan merész színpadi előadásokat, ugyanúgy kényelmetlenül éreztem magam közben, és nem hiszem, hogy ez konzervativizmus lenne. Engem például a strandokon újabban divatba jött monokinizés is zavar, valahogy idegesít, hogy akárhova nézek, mindenhol látok egy-egy jobb vagy rosszabb karban lévő női mellet. Nem nagyon értem, hogy női részről mi van emögött. Pedig szerintem még taktikának is jobb az, nőként, ha nem tárunk fel mindent és mindenkinek – csak a „kiválasztottnak” :)…
Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni azzal a szabadsággal, ami az utóbbi évtizedekben a nyakunkba szakadt. Baudrillard „A rossz transzparenciája” című könyvében épp erről ír, van egy elég találó megfogalmazása, ami illik ide:
“Ha jellemeznem kellene a mai helyzetet, azt mondanám, hogy az az orgia utáni állapot. Politikai felszabadulás, szexuális felszabadulás, a termelő erők felszabadulása, a pusztító erők felszabadulása, a nő felszabadulása, a gyermeké, a tudattalan ösztönöké, a művészeté. Az összes ábrázolási modell és az összes antiábrázolási modell elfogadása. Végigjártuk a tárgyak, jelek, üzenetek, ideológiák, gyönyörök termelésének és virtuális túltermelésének minden ösvényét. Itt állunk mindnyájan együtt a nagy kérdés előtt: mit tegyünk az orgia után?”
Szóval az ember mintha nem lenne képes felismerni a határait, azon határokat, amiken belül a szabadságát értelmezhetné, mert azt hiszi, hogy a szabadság egyenlő azzal, amikor nincsenek korlátok. Nem használható fel a meztelenség sem csak úgy, ahogy akarjuk, még a művészetben sem.
A testünkhöz való viszonyulás egyáltalán nem „egészséges”, ahogy írod is, és ennek nem csak a lépten-nyomon arcunkba csapó meztelenség (ld. reklámok) a tünete, de például az őrült sport- és fitneszkultúra is, ami azt eredményezi, hogy sokak a testük farigcsálásának szentelik fél életüket. Az egészség ma egyenlő a testi egészséggel, az étrenddel, a sporttal, miközben a lelki egészség, ami alapvetően meghatározza a testit, nem nagyon kerül szóba.
Egyetértek. Az „orgia utáni állapot” tényleg jó metafora.
A világban sok olyan dolog van, ami a „világiak” közül is sokakat megbotránkoztat.
Mások szabadságként élik meg.
Nehéz elképzelnem olyan keresztyén lelkületű rendezőt, aki a fenti formában színpadra visz egy előadást, olyan keresztyén színészt, aki pedig megformál egy ilyen karaktert hát…
Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra még a műtőasztalon lévő pillanatnyi mesztelenség sem volt kellemes érzés.
Osztom nézeted Csaba, én meg fogom tiltani hogy boncoljanak, a testrész adományozásával kapcsolatban van előttem tekintély (Bert Hellinger), és az égetést is. Hagyjanak békén 🙂
Látom a molekuláris biológusi okleveled után megszerezted a dramaturgit is. Gratulálok!
Köszi! Látom, téged meg továbbra is izgatnak az írásaim.:)
Pont az ilyen rendezések miatt nem járok színházba hosszú évek óta. Nem vágyok destruktív kultúrszemétre. Árad az egészből a blazírt cinizmus, a morális irányvesztettség…és iszonyúan közönséges is.
Hogy John Lukacs-ot idézzem, „kultúra” az annyi van, mint a pelyva, csak a civilizáció tűnik el szépen lassan….a mértékletesség, a józanság, a belső tartás.
Amúgy a „művészet autonómiájáról ” handabandázó „liberális” „progresszív” „értelmiség” mindig elég önmegtagadó ahhoz, hogy ezt az elvet mondjuk ne terjessze ki a náci korszak művészi alkotásaira.
De nem értem, miért is nem?
Ha aművészet abszolút autonóm, és bármilyen erkölcsi követelmény vele szemben már egy oda nem illő korlátozás, olyan elismerten hatásos, magas művészi szinvonalú filmeket miért nem tárunk a mívelt nagyközönség elé, mint Leni Riefenstahltól az „Akarat diadalá-t”, pedig annak idején rangos -nem német !!!-díjakat nyert, vagy a nem kevésbé híres, máig hatásos „Jud Süss-t ?
A félreértések elkerülése végett : nem őrültem meg, és a legkevésbé sem vagyok náci, eszem ágába sincs sem Hitler istenítését, sem a zsidók kiírtásának filmes alátámasztását szabadon elérhetővé tenni-ezek kártékony mérgek voltak .
Viszont a liberális ” a művészet abszolút autonóm” érv mentén egyszerűnen nem lehetne érvelni ellenük, hiszen még mai kritikusok szerint is magas művészi tökélyű alkotások…csak éppen a történelmi tapasztalat alapján is tudjuk: hogy GONOSZAK !
Valahol nagyon el vagyunk tévedve.
Cyprianus: a Jud Süss egy rossz politikai propagandafilm. semmilyen művészi értéket nem hordoz, még ha próbál is nyúlkálni a német expresszionizmus eszköztárához. A propaganda és a hiteles művészet eleve ellentétes, hiszen az előbbi tézis-alkotásokat gyárt, az utóbbi pedig nem megmondani, hanem kérdezni akar, bevonni a közönséget a világról, az életről való közös gondolkodásba. Attól, hogy ezt esetleg provokatív módon teszi, nem lesz kevésbé hiteles. (ezt a darabot nem láttam, de mondjuk nekem az öncélúság definíciója is hiányzik.) A pőre test ábrázolása önmagában nem az „erkölcstelenség propagandája”.
Ádám: megkérdezhetem, hogy a cikked kontextusában a ’polgár’ mit, vagy kit, kiket jelent konkrétan?
Gyuri,
az asszociációink szerintem hasonló irányba mutatnak (városi, középosztálybeli, konzervatív stb.). A cikkben inkább a nyárspolgár (Spiessbürger) szót használtam, mert annak a jelentése körülhatároltabb: az elit által lesajnált, lenézett, a művészet provokatívabb megnyilvánulásaira nem nyitott, vagy azt nem értő városi ember. Bevallom, néha jobban zavar a provokáció, mint a naivitás, úgyhogy némi empátiával fordulok a nyárspolgárok felé. Sőt, lehet, hogy én is közéjük tartozom…
Ádám, szép ez a közéjük tartozom (akár). Pedig ez az Istentől áldott szemérem: ugye a bűnbeesés után az Úr készített fügefaleveleket és nem az ősszülők vágtak maguknak. Több ez, azonosítom: épp a „ha kezed megbotránkoztat, vágd le”! LEMONDUNK a provokatív tettek művészi igényéről/szemléléséről, na és? Ha valaki eljutott egy evangéliumi tisztaságra, célegyenest vett a szentségre, akkor bevállalja hogy nyárspolgár 🙂 ez kedves (lehet az Istennek)!
Nagyon rég, még Halász Péterék a szobaszínházukban játszottak (mielőtt kivándoroltak volna a 70-es években) képesek voltak ábrázolni magát az aktust, a férfi testrészt, nem kicsit, nagyon: a srác egy nagy és vaskos hengerpárnát tett a mackónadrágjába, felért a feje tetejéig. Volt feszültség, ahogy mászkált azzal, de nem sokáig. A lány – csak azután lehetett látni, mit kötött fel a derekára amikor a fiú kidobta onnan a párnát, hirtelen elhajítva – csomagjából csörömpölve borultak ki „valamik” a bugyorból. Jól csörömpöltek 🙂 . EZ művészi ábrázolás, hol van ide a „meztelenség színpadon”? A művészetnek a lelket kell
megérinteni.
Hasonló példa – hogy a női szépség üzenete hogy jön át – rövidszoknyás időszakban lányom egy bokáig érő vékony vállpántos nyári ruhát vett fel, sötétkék pamuttrikó anyagból. A fiú édesanyja egészen felháborodott, szóvá tette, rászólt, hogy milyen szemérmetlen, provokatív 🙂 A finom sziluett, a mozgás, ami egy ilyen ruhában egészen más, mint egy szűk szoknyában magassarkúval: bájos! elbűvölte a fiút 🙂 ez „nem tetszett” a mamának!
Nem kell feltétlenül meztelenséget ábrázolni, főleg nem, amikor a fösvénység elszegényedése volna a látvány. A toprongyával, az igénytelen és lerobbant környezetével, a kosszal is lehet sőt, szerintem az borzasztóbb. Hogy meztelen, mást is üzenhet: semmije nincs, a teste azért „megvan” 🙂
Kedves Ádám, én egy falusi polgár vagyok 🙂 és ahogy tudom, az avantgardizmus ún polgárpukkasztása és a művészi meztelenségábrázolás két egészen külön dolog. (Bár lehet közös halmaza.) Mondom, nem ismerem a darabot, amiről írsz, de a művészet ”anyaga” bármi lehet, aminek van esztétikuma, így természetesen az emberi test is – a kultúra kezdetei óta –, és ennek, úgy gondolom, nagyon kevés köze van az ún. polgárpukkasztáshoz. Ami az empátiát illeti: te nem vagy ’nyárspolgár’. Úgy értem, nem vagy olyan, aki korlátolt, és képes valamit gyűlölni csak azért, mert nem érti; aki nem is veszi a fáradtságot, hogy megpróbálja megérteni, hiszen kényelmesebb gyűlölnie, vagy fatvát hirdetni ellene. (Azt hiszem, általában azt gyűlöljük, amit nem értünk.)
Gyuri, polgártársam, köszönöm, amit rólam írsz.:) (Én három és fél év falusi lét alatt jöttem rá, mennyire urbánus vagyok, de nem akartam megvonni a polgár jelzőt a falun lakóktól, minden definíció sántít, ez is.) Egyetértek veled abban, hogy a meztelenség természetesen lehet tárgya a művészetnek. Alapvetően nem is a Dávid-szoborral volt gondom.:)
szerintem az öncélúság jól használható fogalom, ha keresztyénként azt mondjuk, hogy mint minden emberi cselekvésnek, a meztelenségábrázolásnak is van etikai dimenziója. Tűnődöm ezen, de talán az öncélúság ez esetben nem olyasmi lehet, hogy az emberi test megmutatása csak az emberi test megmutatásáért van, ennek nem volna értelme. Annak igen, hogy a szexuális ösztön felébresztésén kívül nincs is más célja, de akkor az már nem művészet, hanem pornográfia. (A múltkor hallottam, hogy a pornó is egy legitim filmes műfaj lenne; nem, biztos vagyok benne, hogy nem az – ilyen műfaj nincs.) A kultúra viszont az emberi élet teljességénél kevesebbet nem is választhat tárgyául,annak viszont része a nemiség. Még a szexuális aktus ábrázolása sem öncélú és nem pornográfia feltétlenül, nagyon sok függ a kontextustól, és persze az ábrázolás módjától. Eszembe jutott két kommersz, de azért érdekes és mondanivalós film. Az egyik a Flight, Denzel Washingtonnal. Kitűnő dráma egy részeges pilótáról. Az elején a párja felkel mellőle az ágyból, és a kamera elidőzik a hölgy mellein. A sztori, de még a jelenet szempontjából sincs erre semmi szükség. A másik a Holtodiglan David Fincher-től, amiben két, vagy talán három három forró szexjelenet is van, de ezek olyan szervesen integrálódnak a történetbe, hogy (a számomra legalábbis) semmilyen szempontból nem zavaróak. Botrányosnak vagy pukkasztónak meg aztán végképp nem tartanám.
Én is látom a különbséget a Flight és a Holtodiglan meztelensége között. És mégis mindkettő kapcsán ugyanúgy tisztátalannak éreztem magam, és nem úgy, mint egy durva szó vagy az erőszak kapcsán, ami szintén lehet igaz üzenet hordozója, hanem máshogy. Vajon nem arról van szó, hogy a meztelenség esetében nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az ténylegesen megtörténik (a stúdióban és a képernyőn), és ennek nem volna szabad megtörténnie? Sem a durva szó (még Mogácsot és Mucsit is meg tudom hallgatni), sem az erőszak (itt már azért vannak határaim) nem történik feltétlenül meg, az lehet a színészi alakítás része. De a meztelenség megtörténik, kíséri is a színészeket életük végéig. A kérdés, amit meg egyáltalán nem tudok megkerülni, amikor ilyet látok: el tudnám-e a feleségemet képzelni hasonló szituációban (a stúdióban és a képernyőn), és ha nem, hol a határ? Szerinted van határ?
Bocs hogy belekotyogok, amikor olyan jól értitek egymást 🙂 Csak arról, hogy miért kell polgárt pukkasztani.
Tinédzser koromban erős késztetést éreztem, hogy a jókatolikus „néniket” leckéztessem (most már másképp hívom de az már tényleg nem ide tartozik). Kijelentettem, hogy néger lesz a férjem, hadd borzongjanak 🙁 (azután, hogy 14 évesen megtértem, már nem csináltam ilyet). Viszont borzongtak tényleg. Unokaöcsém kisebb volt, de erre már megérett – ti. a pukkasztásra – amikor egy „tökéletes” vasárnapi ebédnél kijelentette, hogy „kérek lócitromot”. Nekünk, a család „műveltebb felének” ez nagyon tetszett. Csak később láttam be, hogy a takarékos – a témához: műszemérmes – „nyárspolgár” nem is olyan megvetésre való 🙁
Ádám, én egyik miatt sem éreztem tisztátalannak magamat. Egyszer gyerekkoromban meglestem valakit intim szituációban, és akkor tisztátalannak éreztem magam. De a stúdióban, és a vásznon vagy a színpadon semmi sem történik meg „valójában”, hanem minden csak ábrázolódik, jelződik, és mindig megmarad a távolság a látott dolog és jelentései, illetve az ábrázolás és a valóság közt. Ezt szerintem iszonyú fontos szem előtt tartani. „Ceci n’est pas une pipe”. Föntebb szóba került Halász Péter, akinek volt olyan színházi kísérlete, hogy átlépje ezt a távolságot, és nem egy előadás valóságát, hanem a valóság valóságosságát mutassa. Pl. a színészei nem eljátszották, hogy leesnek a székről, hanem leestek a székről stb. Ez nekem nem volt meggyőző, szerintem ez a távolság áthidalhatatlan, vagy legalábbis, csak nagyon extrém esetben, elméletileg hidalható át. (Igaz, Sidney Lumet egyszer felpofozta Faye Dunaway-t a Hálózat forgatásán,hogy igazi könnyeket és megaláztatást lássunk, így az, ha nagyon akarom, egy valós jelenet – de mégsem az, hisz FD ott a rendező kulisszán kívüli pofonja miatt sír, amiről a darab ’valóságában’ nem tudhatunk.
Miért gondolod, hogy a meztelenségnek nem volna szabad megtörténnie, és a színészeket milyen értelemben „kíséri”? Én nem látom ezt így. A színész nagyon sajéátos művészetet csinál, amennyiben a saját teste a munkaeszköze,ill. az anyaga. Nem érzem érvényes megközelítésnek, hogy mi lenne, ha a feleségünket látnánk a vásznon meztelenül. A Holtodiglan-ban nem Rosamund Pike-ot látjuk meztelenül, hanem az általa megformált karaktert. Amúgy, ha a feleségem színész lenne, az valószínűleg más helyzet volna. Gondolom, el tudnám fogadni.
Nem tudom, hol a határ. Ott a határ, ahol a darabnak vége. vagy mindenkinek máshol. Én a Hullámtörést Trier-től nem tudtam végignézni, pontosabban nem akartam. mert annyira fájt. Éreztem, hogy a számomra az, amit látok, már túl van egy határon, de ez nem Triert minősíti, inkább nekem van egy olyan érzékenységem, amit szeretnék megőrizni. Nem fogom vitatni, hogy a Hullámtörés nagy és fontos film, csak az én életemből kimarad, és ezt nem bánom egyáltalán 🙂
Gyuri, én azt hiszem, ebben a kérdésben nem tudom elválasztani a testet mint munkaeszközt a színésztől. Nekem itt a határ. A konkolyt a világból nem akarom kigyomlálni, mert ez nem dolgom, viszont a gyülekezetembe járó színészeknek mostani fejemmel azt tanácsolnám, hogy vigyázzanak a testükre és ne válasszák le magukról munka közben se. Bizonyos dolgok csak egy ember számára adattak. Szerintem ez nem csak a behatolás-befogadás szintjén igaz, hanem már a feltárulkozás szintjén is. Ha Edit színész lenne, zavarna téged, ha másokkal csókolózna és meztelenül hemperegne? Engem Dóra esetén nagyon zavarna. (Egyébként Editet sem szeretném így látni.)
Ádám, azt próbáltam föntebb mondani, hogy nemcsak „behatolás”, hanem feltárulkozás sem történik meg valójában. A színészek egy fiktív karaktert játszanak el. Ha nem „hisszük el” a filmet, akkor az ábrázolást bámuljuk az ábrázolt dolog, a jelet a jelzett dolog helyett. A Halál ereklyéiben az értő néző számára nem Rupert Grint csókolja meg Emma Watson-t, hanem Ron csókolja meg Hermione-t. A színészek nem szeretkeznek (és a legkevésbé sem paráználkodnak) a vásznon, legföljebb eljátsszák azt. A konkolyt ebben az összefüggésben nem értem. Hogy jön ide? Bűn a nemiség ábrázolása szerinted?
Szerintem értettem, amit írtál. Ha behatolás történne a színpadon, az sem a színésszel történne? Gondolom ezt már te sem gondolod. Én meg csak hamarabb is megállnék. A konkolyt arra értettem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy olyan világban élek, ahol az emberek vétkeznek, és sokszor akkor is vétkeznek, amikor a vétket ábrázolják. Csak az utóbbi szerintem nem szükségszerű, különösen akkor, ha valaki tisztán és szentül akar élni (mert mondjuk keresztény). A nemiséget sokféleképpen lehet ábrázolni, az azzal való visszaélést is, és nem vagyok biztos abban, hogy ez csak nyilvános meztelenséggel megy. Nem a tutit akarom megmondani, jó ez a vita, örülök, hogy elmondod a véleményedet. A Nemzetiben úgy éreztem, hogy valami beteg ezen a területen, és a betegség nem csak az, amit a darab ábrázolni akart (a fösvénység), hanem az is, ahogyan ábrázolni akarta azt (a vetkőzés visszatérő motívuma).
Még valami: ha Emma Watson egy filmben levetkőzne, Emma Watson pucér testén csorgatná a nyálát a Velvet meg a Blikk olvasótábora, és senkit nem érdekelne, melyik film melyik szereplőjét alakította éppen. Ebben a kérdésben szerintem nem működik a szerep és színész elválasztása.
Kedves Gyuri, Ádám!
Csak azért szólok hozzá, mert magam is érintett vagyok a témában. Úgy is mint (volt)színész, ráadásul épp az említett városból valamikor, és úgy is mint hívő keresztény.
Egy jó színésztől azt várják el, sőt maga is önmagától, hogy tökéletesen azonosuljon a szereppel, különben hamis. És így van. Viszont ez nem hagyja érintetlenül a lelkét. És utána idő kell, amíg kimossa magából azokat a hatásokat, amit a szerep gyakorolt rá! Vagy sikerül, vagy nem. És ha nem, márpedig többnyire ez van, akkor nagyon nehéz „egészben” maradni a civil életben. Nem véletlenek a tönkrement életek művészberkekben. Mert fel kell áldozniuk magukat a művészet oltárán… Tudom, mik zajlanak le az emberben, mikor ilyen szerepet kap. Nem lennék a bőrében egyetlen férjnek sem olyankor. Igazad van Ádám, a test egészen mi vagyunk, nem vonatkoztathatunk el tőle, és mikor szerepet játszunk, hát azzal is játszunk, ez pedig nem hagy érintetlenül senkit.
Különben Gyurinak mondom, sokszor élőben is megtörténnek a dolgok, amikről csak azt gondolod, hogy színjáték. Arról nem is beszélve, mit jelent a színésznek az, mikor rendezői utasításra, és a körülötte lévő stáb szeme láttára vetkőzik le, és teszi azt, amit intim környezetben lehetne és csak a házastársával. Nem „vagány” hanem kiszolgáltatott pária ilyenkor az ember. Kit épít ez? Senkit. Ne áltasd magad, hogy a színész el tudja választani magát a szereptől. Ha el tudja, nem ő fogja játszani. Ha meg nem, akkor már nem ugyanaz az ember megy haza a színházból. Vagy a stúdióból.
Elképesztően jó kettőtök beszélgetése, és csak úgy tekergetem a fejem, mint lelkes néző a teniszmeccsen. Hol Gyuri, hol Ádám beírására bólogatok.
Mindenesetre azt ténynek vélem, hogy ma a szemek világában élünk, ami különösen ránk, férfiakra igaz. A média, a mögötte álló pénzvilág és az annak sokszor alárendelt művészet nem csupán megszólítja, de ki is használja az ösztöneinket. Hiába van a művészeknek és a művészetnek bizonyos, akár korrekt elképzelése a megjelenített meztelenséggel kapcsolatban, ha nem a művészet diktál, hanem a mögötte álló tőke, ipar, biznisz. Azokban a világokban pedig más szempontok érvényesülnek.
Kedves Katalina! (Rég hallottam felőled!)
Köszönöm szépen a hozzászólásod! Más dolog, amikor a „pálya széléről” beszélgetünk valamiről, s megint más amikor olyan osztja meg a tapasztalatait, aki maga is éríntve van.
Szerintem a szavaidon nincs mit überelni, ez a kendőzetlen valóság a színművész oldaláról is megvilágítva.
Üdvözöllek Csaba!
Én meg azt köszönöm, hogy reagáltál a bejegyzésemre. Jól esik.
Lehet, ha láttam volna a darabot, arról ugyanazt mondanám, mint Te, Ádám. Engem is érdekel ez a vita, és nem is akarok ragaszkodni a véleményemhez, inkább együtt gondolkozva formálódni. Nem hiszem ugyanakkor, hogy szükség volna valamiféle keresztyén konszenzusra a tekintetben, hogy hol vannak a művészetben a nemiség ábrázolásnak a határai. Szerintem nagyon bonyolult (ezt nem kifogásának szánom, csak úgy érzem, hogy túl sok a szubjektív elem ezen a téren.) Ha valamiről pl. elhangzik, hogy botrányos, én valahogy szeretném azt is tudni, hogy kinek, mikor, hol és miért. Igen, biztos , hogy a nemiséget nem csak meztelenséggel lehet ábrázolni, de lehet meztelenség nélkül is úgy, hogy az számomra túl van a határon. Bergman egyik filmjében van egy megerőszakolási jelenet, amikor csak a nő arcát látod közelről. És iszonyat. A Hullámtörésben emlékeim szerint nem nagyon volt meztelenség, de azt az őrületes kiszolgáltatottságot és a szexualitásnak olyan fokú elállatiasodását, amit Trier elképesztő precízen és tárgyilagosan (mozdulatokkal, gesztusokkal, mimikával, atmoszférával) bemutatott, nem bírtam nézni. De egy percre sem gondoltam, hogy ez egy bűnös film. (Én a rossz filmek készítését tartom igazi bűnnek 🙂 És az Emily Watson által megformált Bess-t megerőszakolják a filmben vagy tucatszor, és eszembe sem jutott, hogy ezért a színésznő bűnössé válna. Sőt. Lenyűgözött az alakítása, tiszteletet éreztem iránta.
Katalin, nem áltatom magam 🙂 és természetesen elhiszem, hogy Te így éled meg, ahogy leírod. Amikor beszélgetek más színész és filmes ismerőseimmel, barátaimmal, akkor viszont nekem úgy tűnik, mások eltérően élik meg a személyüknek a szerephez való viszonyát.
Az én javaslatom még mindig az, hogy vizsgáljuk meg, az adott esetben nem öncélú-e az ábrázolás. És ha úgy látjuk, hogy nem az, akkor is van még lehetőségünk azt megvizsgálni, hogy a számunkra megterhelő-e a tartalom. És ha igen, valószínűleg nem vagyunk a székbe szíjazva, vagy pedig megtaláljuk a kikapcs gombot 🙂 ez a mi felelősségünk, nem az alkotóé.
Amibe nem szívesen mennék bele, hogy a saját lelkiismeretünk másokat hibáztasson. Minden tiszta a tisztának, de ha a lelkiismeretünk háborog valami miatt, akkor ne tegyük. Ádám, bocsánat a személyes kérdésért, de nagyon érdekel: úgy veszem ki, hogy te a Holtodiglan megnézését bűnnek tartottad a saját esetedben. Így van? Jól értem? Megbántad, megvallottad, mint vétket?
Még 2 dologra reagálnék: az, ha E.W. vetkőzésén csorgatja a nyálát a Blikk, az a Blikket minősíti, senki mást. Ez nem azt bizonyítja, hogy nem működik a színész és a szerep elválasztása, hanem csak azt, hogy jelen van az elemi bunkóság a médiában.
És föltettél egy nagyon érdekes kérdést, Ádám: „Ha behatolás történne a színpadon, az sem a színésszel történne? Gondolom ezt már te sem gondolod.”
Nem tudom, hogy mit gondoljak erről. Tom Hardy biztosan megtenné és szerepnek fogná fel, mert ilyen a habitusa. Lars von Trier egy másik, szerintem zseniális és fájdalmasan gyönyörű filmjében (az Antikrisztusban) TÉNYLEG megtörténik a behatolás a nyitójelenetben, a nemi szerveket is látjuk néhány mp-ig közelről, miközben tudjuk, amit a szeretkező házaspár még nem: hogy a gyermekük éppen most zuhan le az ablakpárkányról. (Bocsánat, ha ez így leírva is túl sok valakinek, főleg egyetlen mondatban.) De sem a feleséget alakító Charlotte Gainsbourg, sem a férjet játszó Willem Defoe nem vállalta, hogy abban a rövid snittben a saját testük szerepeljen. (Trier sem akarta egyébként, így két pornóst bízott meg dublőrként.) Azért nem akarták, mert úgy érezték, hogy ez egy határ a számukra – onnantól már nem csak eljátszanák az aktust, hanem meg is tennék.
Kedves Balavány Gyuri!
Az a benyomásom, mintha inkább a művészeteket pártolnád a kereszténységgel szemben… És ha már a legalja kategóriából kölcsönöznek embereket arra, amire a művészek nem vállalkoznak, akkor ott nem érzed, hogy sántít valami? Mi ez, ha nem öncélúság? És ugyanakkor igazolja azt, hogy a színészre csak mint eszközre van szükségük, ami viszont a színészt alacsonyítja le… Összetett ez az egész. Nem jó. Nm lehet úgy tenni, mintha nem történne meg, ami megtörténik. Hazugságon alapul és ez személyiségromboló. A közönségről nem is beszélve, aki nem azon gondolkodik, hogy szükség van erre a színpadon, vagy sem, hanem a látvány milyenségén, ami mintaként beég a tudatába és nem tud szabadulni tőle… még otthon sem. Hazudik, aki ezt tagadja. A kép mindig erősebb. És formálja az ízlésünk. De hát ezt, gondolom, tudod. Csak nem veszed annyira komolyan, amennyire kellene. Már ha keresztények vagyunk. Vagy mi a szösz. Vagy inkább leszünk kultúrsznobok? Mert hogy ez a sikk manapság, öncélú meztelenkedés, magamutogatás, csak mert így eladható és így figyelemfelkeltő. És embert, lelket torzító. Sajnálom nagyon, mert nagyon szeretem és tisztelem a színészeket, színházat, művészeket. De van egy határ. Ördögi csapdában sínylődik a színház, a művészek. Miközben gyönyörű feladata van. Csak olykor rosszul mellélő.
Nem akarlak meggyőzni, hiszen ki vagyok én, de tudom, miről beszélek.
Bocsánat: Olykor rosszul, mellé lő.
Én úgy gondolom, hogy a megítélés és az elítélés két külön téma.
Nem látom a bibliai írányelvet arra, hogy a rossz és a jó között ne tehetnénk különbséget.
Elismerem, hogy vannak hitben erősebbek és gyengébbek. Nem mindenkit érint meg egyformán egy-egy kísértési forma. Nem hiszem, hogy baj lenne valakit figyelmeztetni a kisértés, s a belőle származó bűn veszélyeire. Gondolom, hogy egy keresztyén vezetőnek ez kötelessége is. Hogy ki és mit kezd vele, az pedig az egyén felelőssége.
Elfogultabb lehetek, érintettségem okán, elismerem. De lehet hűvös távolságtartással félteni az elveszhetőket?
Kedves Katalin, nem pártolom „a kereszténységgel szemben a művészetet”, mert ennek szerintem nem is volna értelme. Nem látom úgy, hogy ellensége volna a kettő egymásnak. Trier említett filmjére sok mindent lehet mondani, de azt biztosan nem mondanád rá, ha ismernéd, hogy öncélú. Felkavaró, megrázó, szimbólumok nyelvén beszélő, nagyon nehéz, de fontos darab. Nekem hívőként sokat jelentett, több mint egy éve láttam, de máig is gyakran gondolkozom rajta. Semmi köze nincs a pornográfiához egyébként, de semmi kaki-pisi szintű, olcsó vásári vagy alantas dologhoz sem. A genitáliák (olykor a pénisz, de főként a vulva) princípiumok megjelenítői, sokrétű szimbólumokként funkcionálnak a filmben. Hívőként úgy gondolom, hogy Isten használta Trier zsenialitását, hogy rajta keresztül is fontos dolgokról gondolkoztasson el a kultúránkról, a házasságról, a veszteségeink feldolgozásáról, a szerepeinkről, ill. pont a szerepeink mögötti esendő és megváltást kereső emberről.
Ha egy keresztyén valakiért aggódik, akkor azért imádkozik. Ez nem lehet hűvös távolságtartás, mert akkor semmit sem ér…
Popper Péter a Színes pokol c. írásában a színészek munkájáról ír, miáltal egy színész a lelkét formálja a szerephez. Ha elbűvöl, akkor biztosan ez történt: sikerült „belebújni” egy személyiségbe vagyis magából előhozni. Nagyon érdekes, amit ebből levont Popper, ti. hogy azt HÍVJA ELŐ magából a színész, ami már benne van, így – írja – személyiséglehetőségek vagyunk.
A szerepet biztosan nem hagyja a színházban a jelmezzel. Ebből következően felmenti akár az alkohollal is, az alkoholizmussal is. Hol lehet „letenni”a játékot, abbahagyni? Lehet, ez nagyobb művészet.
Más. Azt már régóta vágom Gyuri írásaiból, hogy – bármely – művészi teljesítmény „szent”. Csak nem veszed annyira komolyan amennyire kellene, már ha keresztények vagyunk – írta előbb Katalin. Pont erről van szó. Előbbre való – volna – az Isten országa mint az ember országa.
Gyuri
a Trier Trilógiáról például csak leírást olvastam, azt, hogy be akarja vele bizonyítani hogy bűn nem létezik. Már nem tartom kötelezőnek a magam számára hogy a művészetben naprakész legyek – legalább a fontosakról tudjak – ezért a leírást hitelesnek gondolom. Nagy tévedés nem lehet ebben.
Polanski Vámpirok bálja c. filmjét látva fordult velem a világ: a nagy rendező miatt, meg, hogy meg nem bírtam mozdulni, nem mentem ki a moziból. Megdöbbentett, hol is élek (?) hogy annyi ember végig tudta röhögni … és akivel voltam, ő is nagyon jól szórakozott 🙁
Nem ismerem Trier filmjét, de abban biztos vagyok, hogy minden Isten dicsőségét munkálja végül… Csak kétségeim vannak afelől, mennyire lehet szabad az ember a megszeretett kultúrától később, amikor majd meghallja az evangéliumot. És azt is, hogy ezen a világon minden elmúlik. És kár és szemét. És csak azok Isten fiai, akik hallják az Úr Szavát, és követik Őt.
Ami Popper Péter észrevételét illeti, van benne valami. Bennünk van, ami majd előjön. Ezért is kell újjászületnünk, hogy alkalmasak legyünk Isten országára. Én azt tapasztaltam, hogy aki nem tud elhatárolódni a világiaktól a lelkében is, igen késélen táncol. Vagy küszöbön, hogy bibliai kifejezéssel éljek. És azt, hogy nehéz elszakadni attól, ami gyönyörűségesen szép hivatás, értelmes, míg a kereszténység sokszor nem tudja azt az Urat bemutatni, aki miatt nem sajnálja otthagyni az ember a „halászatot”, ha kell, mint Péter pld.
Kedves Éva, Trier-nél „a bűn nem létezik” gondolat még föltevés szintjén sem fogalmazódik meg. Soha. Ha valaki bűnnek látja és mutatja a bűnt, az éppen ő, és ebben szorosan Kierkegaard nyomában halad, az „akaratban tanyázó bűn” -ről beszél, ennyiben még biblikusnak is mondanám. Trier alkotói világában a bűnnek egyetlen alternatívája, megváltás-formulája van, és ez az, ahogyan a ”hősei” (ha őket hősöknek lehet nevezni) megpróbálnak szeretni. Több filmjében a bűnre az ÖNFELÁLDOZÓ szeretet a megoldás, ez legerősebben talán a Táncos a sötétben c. darabban látható, ahol a gyermekéért ártatlanul bűnösnek mondott és kivégzett édesanya figurája kifejezetten Krisztus áldozatára utal.
Véletlenül „a táncost” láttam. Első fokozatban ezt üzeni, valóban, az önfeláldozást, később másként láttam de nagyon. Most még egy harmadik metszetet is érdemes meggondolni.
A második szint, második üzenet: PÉNZ kell mindenhez, emberek! A gyerek műtétjére is, mindenre, mindenre (épp ez „kultúránk” mostani nagy hazugsága az egészségről). Mivel zárja le az ember a történetet, miközben sír? Azzal, hogy a pénz körül forgott a nagy történet!
Hallottam gyengén látókat, akiket vak biztatott, hogy már közelebb került a VALÓDI élethez? Még nem érte el … Láttatok vak ember arcán egyszintű, folyamatos, boldog mosolyt? Az emberi hangok muzsikálnak nekik és a szívükkel látnak.
A harmadik szint: ha a kisfiút megkérdezték volna, vajon LEMONDOTT VOLNA-E az anyukájáról? Micsoda hazug történet, milyen álság!
Igen hamar jó nagy szemfényvesztés következik, mielőbb állítsuk élesre az optikát testvérek.
Kedves Éva, szeretettel: attól tartok, tévedsz Trier-t illetően. Magad is mondod, hogy nem követed a mai kultúrát és ez is tiszteletet érdemel. Viszont így olyasmiről nyilatkozol magabiztosan, amiről nincs információd, vagy fals infóid vannak. Így nagyon nehéz vitatkozni. Sajnálom, az indulatod annak a szomorú példája számomra, mikor csak azért gyűlölünk valamit, mert nem ismerjük, nem értjük.
Attól tartok, néha sokszor túl gyorsak vagyunk a megbotránkozásra (végül is egyszerűbb és kényelmesebb) és kelletlenek arra, hogy megvizsgáljuk a saját szívünket: vajon valójában miért zavar engem ez a dolog vagy az az ember? És az, hogy zavar, vajon őróla szól, vagy énrólam?
Ádám, bocsánat a személyes kérdésért, de nagyon érdekel: úgy veszem ki, hogy te a Holtodiglan megnézését bűnnek tartottad a saját esetedben. Így van? Jól értem? Megbántad, megvallottad, mint vétket?
Nem tartottam bűnnek, mert váratlanul értek a jelenetek, de tisztátalannak éreztem magam tőlük. Saját lelkem érdekében próbálom ezektől távol tartani magam, akár azon az áron is, hogy bizonyos filmekről emiatt lemaradok. Nem csináltam ebből törvényt mások számára, de egyértelműen azt gondolom, valamilyen értelemben jobb lenne a filmvilág meztelenség nélkül.
Kedves Katalin!
Nagyon köszönöm a hozzászólásodat, rendkívül fontosnak és hasznosnak tartom!
Kedves Ádám,
örvendek, hogy hasznos lehettem. Kicsit ilyen, amikor az ember vásárra viszi a bőrét. 🙂
Tarró Csaba? igazad van. Imádkozni kell. Neked pedig én köszönöm a figyelmeztetést. 🙂
Kedves Gyuri, kétségem nincs hogy szeretettel válaszolsz. Sajnálom, nagyon, hogy olyan röviden írtam erről, sőt, másodpercek alatt pergett le a gondolatsor, és hova lyukadtam ki … ezért most pontosítok. A gondolatmenetet alaposan felépítve kellett volna ide eljutnom de az idő sürget. Tudod, ha becsapnak, ha édes szirupban adják a keserűt ami a bűn, akkor muszáj keményen fogalmazni, ez „gyűlöletként” mehetett át, sajnálom!
Éppen, jó hogy a táncost említetted. PONTOSAN így éreztem magam amit leírtál amikor a filmet láttam először. A kislányom központi, kedvenc témája lett, annyira, hogy később a rendező az ő kedvéért állította színpadra, rendezőasszisztense volt a darabnak (és sikeres volt, a Francia Intézetben is előadták).
Nem rögtön értettem meg! Később kezdtem ezen gondolkozni. Végül is a pénz körül forgott minden, eszméltem, ráadásul egy igen bonyolult történetben: a főszereplő tisztaságához kétség nem fért, érzelem meg volt jó sok. Ezt, persze csak most, sokkal-sokkal később vagyok képes így látni.
A következő szintre éppen tegnap léptem, ahogy ez előjött: a kisfiú vajon boldogabban ölelte-e az édesanyja fejfáját, már látva a nevet, vagy éppen őt ölelte volna … erre egyértelmű a válasz. Már előbbi, a pénz-centrum is elég lett volna, hogy azt mondjam: sikeres hatásvadász! Érted? Engem is becsapott, jó ideig.
Ma meg: itt a következő szint, mert feltettem a kérdést, vajon ez munkált-e abban, hogy tragikusan megváltozott a kislányommal a viszonyom … nem kellene leírnom… halálos fájdalmam. És miért? Mindent, mindent elfelejtetett a PÉNZ ! Érted? Minden áldozatot, sőt, megakadályozva a TOVÁBBI áldozatot … A gonosz trükkjei hosszan hatnak, az eredmények – sajnos – később látszanak.
Nem gondolom – ahogy nekem is ennyi IDŐ kellett hogy elteljen – hogy megváltoztatod a véleményed. Igen, nekem is Jézus áldozata jött be! Édesen adagolva – mert sír mindenki – a hazugság.
Ehhez persze tudni kell, hogy a legsúlyosabb betegség, betegségek egyszerű gyógyítása tabu, a világ megmérgezése pedig küszöbön áll. Ez köszönőviszonyban sincs a vaksággal, ott másról van szó. Az édesanya sem volt teljesen boldogtalan, igaz, alátása hiányzott … Gondolj csak bele, boldogtalan volt? Gyereke volt, táncolt, egy rendkívül kedves nő volt bizonyára az Isten szemében is 🙂 !
Éppen napjainkban történik egy nagy szemfényvesztés – a hazai politikát illetően – hamar átláttad, még a mindennapin.
Ennél tragikusabb szemfényvesztés is volt mégpedig az egyház életében: történelmi tény, csak aki nem akarja, az nem látja, hogy milyen tévedés volt, hogy a korai egyház „bement” a hatalomba, a konstantini fordulat. Szegény pápa, már nem tud mit csinálni, nagyon igyekszik (bocsánat, klerikális katolikusok) és ez nem azt jelenti, mintha nem ez az egyház volna az a valós, ahol az Úr Jézus hagyatéka kezdettől jelen van … ezért is maradt meg.
A tévedés mennyire kézenfekvő volt! „Megtért a császár” – most utólag, így tudom helyére tenni. Vége volt az üldözésnek, ki nem lélegzett fel? Ki volt ünneprontó? Ezt a lépést mennyivel később tudtuk csak értékelni a helyén 🙁 sajnos!
Tehát nem a gyűlöletem, Gyuri, hanem a haragom az – ez így van, bevállalom – ami éppen ennek a történetnek későbbi feldolgozását illeti, és mert készülnünk kell egy küszöbön álló még nagyobb szemfényvesztésre, vágok oda mondatot úgy, hogy azt nem lehet – nem felkészülten a témában – helyén kezelni (belátom, szinte lehetetlen). Lesz – vagy sokszor van? – olyan helyzet, amikor ez a későbbi belátás már nem sokat segít 🙁 például, a táncosban a kisfiú anyját, ha kivégezték, már nem gondolhatta meg magát.
Elnézést kérek, ha valakit zavartam az asszociációkkal.
Nekem most segítettél kedves Gyuri ezzel a témával 🙂 hogy igazítsak a látásomon… (táncos/kislányom).
Kedves Éva, nyilván nem értem, nem érthetem a leírtakat, mindenesetre: ha sejtettem volna, hogy a film a személyes sorsod fájdalmas emlékeivel kötődik össze, nem is említettem volna. Nagyon sajnálom.
Ez ugyanakkor nem a film hibája, és nem is a tiéd. nem a film gonosz, hanem valamiképpen az esetetekben, nyilván számos szubjektív tényező miatt, sok személyes szomorúsággal kapcsolódott össze. Ebből a nézőpontból szerintem nem is érdemes ezt a filmet elemezni.
Érdekes, én nem rég beszéltem egy fiatalemberrel, akinek ez a kedvenc filmje. Ahogy belemélyedtünk, rövid idő múlva Jézusnál kötöttünk ki, és nagyon jó alkalom nyílt a bizonyságtételre. (Azt még megjegyezném, hogy Trier néhány évvel a Táncos rendezése előtt, tehát felnőttként megkeresztelkedett.)
Kedves Gyuri, látod, nem olvasod … azzal, hogy a téma feljött, írtam, sorban jöttek a mélyebb és mélyebb rétegek, a sajátomhoz csak ma kapcsolódik és te megfordítod 🙁 Nem, a pénz központúság az kellett – volna – hogy látsszon, de a gyönyörű, tévedésében is nagy áldozatot hozó anya története persze hogy „átvert”.
Nekem hitelesebb a Hair záróképsoraiban megjelenő áldozat. Hiába, ez bennünk betervezve 🙂 van, ott a helye a bennünk hogy ha a „hang” megszólal, akkor a szívünk rezonáljon. Ezért, érthetően, lehetett valakinek megtérése is ebből fakadóan: így jön le a film először. Írtam, hogy nekem is!
És nem ‘sorsom van, hanem történet, amiben éppen – hogy ez a téma előjött – sikerült megértenem a háttérben bogozó szálakat. Kimondottan gondviselésszerű volt. Könnyebb is így 🙂
Áldás, békesség!
Kedves Ádám! Kár, hogy dolgoznom kell, 🙂 nagyon hálás vagyok ezért a blogért és a szolgálatodért. Csak néhány futó megjegyzést engedj még meg, talán csak az esetleges félreértések elkerülése végett.
– szeretném leszögezni, hogy nem vagyok rajongója a meztelenség vagy a nemiség ábrázolásának, csodálatos alkotások születnek enélkül is. És osztom az aggályokat, vallom, hogy minden ember szexualitása magánügy, csak őrá és a társára tartozik, az intimitás megtörése alapesetben (szerintem) bűn.
– jobb lenne a filmvilág (vagy a művészet) meztelenség nélkül , mondod. Ezt értem és tiszteletben tartom. Részben egyet is értek. Igen sok (egyre több) esetben a meztelenség öncélú, nem is szolgál mást, mint az intimitás megtörését. Konkrétan ismerek olyan magyar alkotót, aki ha nem tesz bele a filmjébe egy rúdtáncos jelenetet, (amivel meg lehetett hirdetni a filmjét), akkor a producer lefújta volna a projektet. Az ilyen esetek magukért beszélnek. Ugyanakkor: ha én egy házasság történetéről írnék vagy rendeznék, azt hiszem, megkeresném a módját, hogy a szexuális dimenziót is ábrázoljam. Enélkül üresnek és hamisnak érezném.
– tehát azért VAN helye a művészetben a szexualitásnak, akár a meztelenségnek. Te is azt írod, hogy nem a Dávid-szoborral van problémád. De vajon miért nem? Sokak szerint annak a szobornak erős a szexuális kisugárzása, és szerintem simán rá lehetne fogni, hogy öncélú. Nem tudom a tutit, töprengek ezeken, csak azt akarom jelezni, hogy ezekre a kérdésekre az egyszerűsítés talán nem jó válasz.
– tisztelettel, de azért határozottan ellenkeznék a Katalin által vázolt képpel (ha jól értem egyáltalán), miszerint a művészet szeretete egyúttal a világ és a bűn szeretete is, amiről Krisztus követése érdekében meg kellene térni. Nem értem, hogy ezt pl. Péter vagy Máté megtéréstörténete miért támasztaná alá. Nincs olyan (általános) dilemma, hogy vagy Krisztus, vagy a művészet. Hiszem, hogy Isten használja a művészek tehetségét arra, hogy fontos kérdéseket tegyenek fel minden kor emberének a világgal vagy önmagukkal kapcsolatban.
Szeretettel, szép napot kívánva mindenkinek.
Éva, elnézést, ha félreértettelek.
Az az érzésem, itt olyasmin megy a vita, amit bizonyos szempontból nem lehet kettéválasztani (kereszténység vs művészet). (Itt inkább a kommentekre, mint a cikkre gondolok)
Az Ige is él a művészi kifejezés eszközével, hogy megszólítson minket, az Igét értelmezni pedig hasonló eljárást igényel, mint egy mű befogadása. (Gondolok itt különösen az Énekek énekére, egyes zsoltárok átkaira, vagy Jézus példázataira, kézlevágás, szemkiszúrás, stb.)
Az ember akkor is kulturálisan meghatározott, ha erre nem törekszik (vagy talán akkor méginkább, reflektálatlanul). Jézus is tekintettel volt saját kulturális környezetésre, annak szabályaira reflektálva hozta közel a hallgatókhoz mondandóját (mezőgazdasági, esküvői metaforák), vagy forgatta föl őket (kalásztépés szombaton) Ha nem tudatosítjuk egy adott mű kulturális környezetét plusz a sajátunkat, torzul az értelmezés, legyen az Biblia, egyéb könyv, film, szobor stb.
És itt most nem relativizálok, nem történeti kritikát stb. hirdetek, egyszerűen azt mondom, semmi nem értünk meg, ha figyelmen hagyjuk a keletkezés körülményeit.
(Pl. hogy a meztelenség mennyire mást jelent egy plakáton, egy magazinban, egy festményen, egy szobron, vagy egy színpadon – egyszerűen más célja, más üzenete lesz.)
Kedves Balavány Gyuri!
„Hiszem, hogy Isten használja a művészek tehetségét arra, hogy fontos kérdéseket tegyenek fel minden kor emberének a világgal vagy önmagukkal kapcsolatban.”
Ezt én is hiszem. Csak számomra ez a pálya épp azért ért véget, mert az Úr Jézus követésére adtam magam. Nem én hagytam ott a színházat. Bár számosan maradhattak a pályán hittestvéreim közül, de volt, akit ugyanúgy eltávolítottak, mint engem. Nem tudom, mi ennek az oka, de talán a személyiségünkben keresendő. Isten jobban ismer minket, mint mi magunkat. Azt tudom, én hogyan viszonyultam a szakmához. Másról nem beszélhetek. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy ez is egy olyan talentum, amit Isten szolgálatára lehet fordítani. Csak az öncélú szabadosság veszélyei miatt szóltam bele a beszélgetésetekbe, mert megszólított a téma. Alapjában véve, tudom, hogy ugyanaz a megváltott szív dobog bennünk, még ha bizonyos kérdésekben pillanatnyilag más véleményünk is van. De annak idején ezt Isten akaratának tudtam be, hogy nem újítottak velem szerződést, ugyanis el is hangzott a hit kérdése… Nem voltam olyan bátor, mint Péter vagy Máté.
Önszántamból nem hagytam volna ott, hiszen ez volt életem értelme, ehhez értettem, erre volt képesítésem. De az volt a célom, hogy tökéletesen azonosuljak azzal, akit a szívembe fogadtam. Ez pedig olyan változásokat okozott bennem, hogy már „nem fért össze” addigi gondolkodásommal, még a szerep megformálás terén sem. És hát az Úr követése, hogy azt tedd, amit Ő, nem állított elém színészi példát. Azt mondani, amit hiszel, amit gondolsz – ez nem segíti a világi érvényesülést, a színház pedig talán minden más művészetnél nyilvánvalóbban arról szól, hogy tetsszünk-tessünk-tetszedjünk a közönségnek, kegyeit keresve. Így hát természetesen kivetette magából azokat, akik már nem e szerint éltek. Röviden.
Gyuri,
tudom, hogy te is törekszel a szentségre. A nyilvános meztelenségről szóló beszélgetés fontos és hasznos, mert a mi világunkban nem a gladiátorjátékok meg mondjuk a bálványtemplomokban árult hús vetnek fel etikai kérdéseket, hanem például ez, hogy Jézus-követőkként hogyan viszonyuljunk a színházban és a filmekben elénk buggyanó keblekhez, fenekekhez, nemi szervekhez.
Illés,
mélyen egyetértek veled abban, hogy a kereszténység és a művészet nem egymást kizáró fogalmak. A kérdés inkább az, hogy mit csináljunk akkor, amikor a létező művészet és a bibliai etika összeütközésbe kerül egymással.
Katalin,
nekem nagyon tanulságos a történeted. Az jutott eszembe, hogy Mózesnek is volt egy pont az életében, amikor választania kellett.
Kedves Katalin! Köszi, hogy megosztottad a történetedet. Ez nyilván a Te utad, a te elhívásod, a te bizonyságtételed, és tisztellek érte. Ismerek másokat is, akik hozzád hasonlóan úgy látták meg, hogy nem tudják Jézust követni és művészi pályán maradni. És tudok olyanokat is, akik pedig igen, sőt fel sem merült bennük, hogy választaniuk kellene, mert abban van békességük, hogy a művészetükkel dicsőítsék az Urat. Én ezt a fajta utat is nagyon tisztelem. Csak azt nem tudom tisztelni, ha valaki a saját döntését mások számára is követendőnek állítja be. Szívből örülök, ha ezt nem teszed.
Kedves Gyuri!
Hogyan tehetném? Színházba járó ember vagyok. 🙂 Az jutott eszembe, hogy akárhányszor látok egy jó előadást, örvendek. Találó, hogy a művészet egyik célja elgondolkodtatni az embert saját életének értelme felől. Csak IGAZI VÁLASZT nem tud adni. Viszont arra kiváló alkalom, hogy továbbgondoljon az ember valamit, ami foglalkoztatja.
Kedves Ádám, jó a cikked ebben a témában (Mi a művészet célja). Igazán nagy gyönyörűség a művészet adta lehetőségek mentén elgondolkodni, továbbgondolni valamit, ezt feladni az embernek szellemi öngyilkosság lenne, de van egy mondata az Igének erre vonatkozóan: „… elidegenültek és ellenségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt” (Kolossé 1:21). Ez engem megütött. Mert hogyan lehet gyönyörködni gonosz cselekedetekben? Micsoda értelem az? És az 1 Kor. 1:19-31 is arról szól, hogy az emberi bölcsesség Isten előtt bolondság. Nem kell elvetni, hiszen nem azért adta Isten, nyilván, de benne bízni sem juttat el Isten ismeretéhez.
De ezeket nyilván itt mindenki tudja. Ezért én nagy reménységben vagyok azok felé, akik igazán kérdeznek és igazi válaszokat akarnak. Ehhez pedig a művészet kiváló mankó.
Követni pedig az Urat kell, hála Istennek! nem engem. 🙂
Olvasom ezt az érdekes eszmecserét.Magam is nézek filmeket,szinházban nagyon régen voltam.Én nem vagyok egy művelt ember.Úgy igazán nem is tudok a vita művészettel kapcsolati részéhez hozzásyólni.Viszont fel tennék egy kérdést:hogy tud szerepet vállalni egy meggyőződéses keresztyén szinművész
egy Alföldy Róbert által rendezett darabban?!Vannak dolgok és emberek akikkel nem lehet és nem szabad közösséget vállalni,legitimálni…Egy barátom aki asztalosként dolgozott egy szinházban mondta egyszer nekem,hogy el sem tudom képzelni,hogy milyen bűnökkel van átitatva az a szinház.Sok szinész komoly bűnök rabja…Biztosan vannak hivő szinészek-de ők valószinűleg a kisebbség.Biztosan nagy harcot kell vivniuk,hogy a hivői integritásuk megmaradjon.Laikusként úgy látom,hogy nincs semleges művészet.Ma a halál kultúrája uralkodik.Ez itatja át a mai film és más művészetet.Bizonyos értelemben agymosás a feladatuk.Ezt a romboló hatás már a gyermekeknek szánt animációs filmekben is megfogható.Ma az embernek nagyon is meg kell válogatnia,hogy mit néz meg.Persze megnézünk sok olyan filmet is ami után nem érezzük túl jól magunkat.A szinészek nagy hányadát nem lehet pozitiv példaként fiatalok elé helyezni.Ami a meztelenséget illeti,itt is van egy kérdésem:meddig művészet a meztelenség a filmben és mikor megy át ez pornográfiába?Hogyan hat egy ilyen jelenet pl.egy kamaszfiú még éretlen lelkivilágára…?
Köszönöm Katalin hozzászólásait! 🙂
A kérdésben szerintem érdemes a véleményem szerint legnagyobb magyar drámaíróhoz, dramaturghoz fordulni, aki hitvalló reformátusként folyamatosan tematizálja ezt a kérdést. Rengeteg interjú, és egy egész interjúkötet is készült vele, most csak egy rövid bekezdést idéznék tőle, szerintem idevág:
„első színházi élményem a templom teréhez kapcsolódik, ami tulajdonképpen a színház ősformája: jelentéseket próbál létrehozni, pontosabban olyan jelentéseket, amelyek megvannak, léteznek, de nincsenek mozgásban, nem minden pillanatban hozzáférhetőek számunkra, holott létfontosságúak, mert életünk alapértelmezéseivel vannak összefüggésben. Ezeket a jelentéseket aktualizálni kell. Re-aktualizálni, ahogy Mircea Eliade (a Szent és a profán szerzője – a szerk.) mondja. A történetek „előadása”, a liturgikus keretben megjelenített alaptörténetek is lehetővé teszik számunkra, hogy sajátunkká változtassuk a tőlünk időben és térben távol eső narratívákat. Ezt viszi végbe a színház is a maga eszközeivel, azzal, hogy például időről időre szóba hozza az emberi törékenységet, tematizálja a másik ember arca összetörésének drámáját, felmutatva, hogy nem tűntethetünk el egy arcot anélkül, hogy a magunké evvel azonos időben „le ne essen”, el ne vesszen, tönkre ne menjen.”
http://www.kontextus.hu/hirvero/interju_2004_0429.html
Arpicus: szerintem keresztyén színész éppen annyira vállalhat szerepet Alföldi rendezésében, amennyire keresztyénkén író könyve is megjelenhet nemkeresztyén kiadónál, vagy hívőként sem csak egyházi zenét zenélhet az ember.
Alföldinek személy szerint 3 rendezését láttam, és egyikben sem találkoztam semmilyen megbotránkozni valóval, az István, a király-rendezéssel is leginkább zenei gondok voltak, de pl. nagyon tetszett az a koncepció, ahogy a hívő, békéért imádkozó Réka és a hatalmi manipulációkkal terhelt politikai kereszténységet szimbolizáló Asztrik figurájában a hit, az egyház sokfélesége is megmutatkozott.
Az a baj, hogy szerintem hívőként sokszor nem személyes súllyal bíró kérdések felvetésként tekintjük a művészetet, hanem kiáltványként, pedig az a művészet, ami nem kérdez, hanem hirdet, ideológiát illusztrál, giccsnek hívjuk.
De a mi hitünk nem ideológia, hanem kapcsolat, egy kapcsolatnak pedig sokféle állapota, színe, tónusa van, a művészet ezeket jeleníti meg, nem pedig a dogmatikát szed rímekbe.
A meztelenségről pedig: szerintem a sixtusi kápolnában is voltak kamaszfiúk, és az „éretlen lelkivilágukat” nem az zavarja össze. De nem is egy Jancsó-film meztelen nőalakjai. A kontextus határozza meg ezt is, lehet teoretizálni, de nem kell esztétának lenni ahhoz, hogy a pornót a művészettől el tudjuk különíteni.
A nevelésben amúgy sem a tiltást tartom megoldásnak, hanem az esztétikai igényességre nevelést.
Illés, minden szavaddal egyetértek. Köszi.
Én nem biztos, de én is köszönöm, mert jó ezeket átbeszélni.:)
Illés, szerinted a művészet csak kérdez, vagy kérdezve tematizálhat és állíthat is? Ibsen A vadkacsa c. darabja szerinted például csak kérdez? A Billy Elliot vagy A keresztapa c. film nem állít? Nem arról van szó, hogy a művész nézőpontja mindig személyes dogma a művész számára, még akkor is, ha csak ideiglenesen az? Nem arról van szó, hogy a művész azt kommunikálja a művészet indirekt eszköztárával, ami számára dogma? (Dogma lehet az is, hogy a kérdésre nincs válasz, meg az is, hogy a kérdésre csak kétféle válasz van, meg az is, hogy a kérdésre csak egy elfogadható válasz van.) Mi van a világnézeti alkotásokkal, melyeket nem a konkrét, hanem az általános érdekli? Mi van azokkal, amelyek elvekre kérdeznek rá, miközben a kérdésekkel irányt is mutatnak? Ezek nem jó alkotások? Olyan filmekre gondolok, mint például Az ördög ügyvédje, a Kapcsolat, a Pi élete vagy az Eredet. Biztos, hogy mindig igaz a jó művészettel kapcsolatban az, hogy kérdez és nem hirdet semmit? Nem arról van inkább szó, hogy amit hirdet, azt indirekt módon teszi, hogy a szenvedélyeket is megszólíthassa? Vagy csak az állítás egy bizonyos formáját nem tekinted művészetnek (azt, ami túl didaktikus)? Vajon tudsz esztétikai igényességre nevelni különbségtétel – és a különbség megnevezése – nélkül? Belejátszhat a különbségtétel megnevezésébe etikai szempont, vagy a művészetben csak esztétikai különbségtételről lehet szó? És mivel a cikk témája a színpadi meztelenség, neked keresztényként hol a határ? Szabhat határt az etika az esztétikának? Válhat démonivá a szép, és ha igen, hogy viszonyuljon ehhez az, aki a démonival már nem akar kapcsolatot? Lehet, hogy a végén ugyanúgy gondolkodunk, de ezek a kérdések jutottak eszembe a kommentedről.
Visky András Júlia c. darabja egyébként a kedvenceim között van, kétszer is láttam, egyszer a kolozsvári színházban vele együtt, másodszor Budapesten. A darab kiemelkedően jó példa arra, hogy milyen legyen egy keresztény világnézetből született műalkotás. Bár nem mindig tudom követni a gondolkodását, mélyen tisztelem Andrást.
Kedves Ádám,
csak egy kérdés – ha a művészet nem csak kérdez, de válaszol is, szerinted az alkotó válasza (és kérdése!) megegyezik-e a néző/hallgató kérdésével és válaszával? Sőt, maga a mű nem válik-e valamelyest függetlenné az alkotótól? És akkor már három dimenzióban vetődik fel a kérdés és adódik a válasz: az alkotó, a mű és a befogadó dimenziójában.
És melyik a „helyes”, hol a valóság?
Megtaláljuk-e minden esetben az átfedéseket, és szükséges-e, hogy megtaláljuk őket?
Szerintem nem egyértelmű, hogy az alkotó számára a saját kérdése és saját válasza (szerinted: dogmája) az elsődleges.
A művészet maieutikus, kérdezve bábáskodik. Ugyanakkor valamivel meg is termékenyít. Mindkettő kell ahhoz, hogy megszülessen bennünk az üzenete. A művésznek van nézőpontja, onnan lát és láttat. Ez az egész folyamat része a valóságnak, a valóság meg mindig valamilyen, tele jóval és a jó hiányával, mint a művész és a közönség.
Illés:ahogy emlitettem én egy műveletlen ember vagyok.Mégnéztem az oldaladat:nem vagyunk egy súlycsoportban ami a művészetet és ez esztétikát illeti.Én egy egyszerű,mezitlábas hivő ember vagyok aki azonban nyitott szemmel próbál tájékozódni a világban a Biblia szűrőjén használva.Ami A.R.-t illeti én nagyon más dolgokat olvastam,de nem akarom elvinni a témát.Ha már hivő szinészekről van szó(szerintem olyan kevesen lehetnek mint a fehér holló)meg kellene határoznunk,hogy Te és én mit is értünk hivőség alatt.Úgy látom,hogy a hivőség értelmezése és felfogása szempontjából az álláspontunk eléggé messze áll egymástól.
Amint emlitettem:szerintem a halál kultúrájának a korát éljük.Ez pedig áthatja a művészetet is.Ma a művészet célja nem a katarzis elérése hanem a szándékos provokálás,polgárpukkasztás.Meddig művészet a művészet és mikor megy át valami egészen másba?Művészet keresztyén analizise szempontjából számomra Francis Schaeffer irásai a mérvadók.
Ő foglalkozott a művészettel és azt a Biblia fényébe helyezte.Három könyvét ajánlanák a figyelmedbe:
Halál a városban,Művészet és Biblia valamint a Szabadulás az értemetől c.könyvét.Még néhány keresztény irót emlithetnék de most nem lényeges.A Biblia mellett ezek a könyvek,esszék az origó és a koordináták a számomra a művészet megitélésében.Számomra az a művészet ami egy letisztuláshoz,katarzishoz juttat.Valami ami segit az élet és történések megértésében,feldolgozásában.Ha megnézek egy jó filmet és utána van mit gondolkodnom:mi is az üzenete a filmnek?Szerintem a mai művészet nagy része destruktiv-nem nemesiti e leket….
Meztelenség:ahogy gondolkodtam erről eszembe jutott egy nagyon jól megcsinált film 1981-ből:”A postás mindig kétszer csenget”-Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-val.Később Nicholson egy interjúban sejtette,hogy az a hires asztali jelenet több volt a szex megjátszásánál.És valóban nagyon erőteljes az a jelenet…Én csak azt szeretném megtudni,hogy hol van az a finom határ amikor a művészi meztelenség átmegy pornográfiába-még akkor is amikor kiváló rendező(Rafelson)és kitűnő szinészek az érintettek.Vagy a mostanában agyonreklámozott „A szürke ötven árnyalata”c.film:sokak szerint ez a film nem más mint művészetbe öltöztetett pornográfia.
Számomra az a művészet ami nemesit,ami gazdagitja az életemet,új impulzusokat ad és nem az ami miatt,után szellemi fürdőt kell vennem.
Én nem vagyok egy „felvilágosult” ember,nem akarok kompatibilis lenni a korszellemmel és azzal amit az diktál.
http://magyarhirlap.hu/cikk/17227/Ahol_csak_urugy_a_Bank_ban
Arpicus, köszönöm a linket is. A hozzászólásokban – Bánk bán ürügyén – még keresztény felhangok sincsenek és ez felerősíti Ádám posztját. Az utolsó megszólalása pedig alapos, egy szava sem lehet senkinek.
Éva,
én köszönöm,hogy elolvastad.Egy kis pontositás:Szabadkán két magyar társulat működik:a szabadkai Népszinház magyar társulata és a Kosztolányi Dezső(aki Szabadkán született)szinház.Ez az ocsmányság az utóbbi műve.A kommentekben ott a rendező és egyben igazgató neve is.
Szegény Kosztolányi,forog a sirjában,hogy mihez használják a nevét.
Visszaélnek a nevével.Kosztolányi művész volt.Ezek nem azok,még ripacsoknak sem nevezném őket.És igaz:sok dijat sepertek be.Ez most a trendi.A sznobok meg a „kritikusok”pedig önkivületben vannak.Én ezt a jelenséget a művészet elárulásának tartom.És ekkor még visszafogottan nyilatkoztam.Belinkelek még egy kiváló cikket.Érdemes elolvasni a hozzászólásokat,áthallásokat lehet észrevenni itteni hozzászólásokkal.
http://reposzt.hu/blog/k%C3%B6nt%C3%B6s-l%C3%A1szl%C3%B3/2013-09-07/kereszty%C3%A9ns%C3%A9g-%C3%A9s-korszellem
Kedves Árpád, az „önkívületben vannak” meglehetősen finom megfogalmazás. Ha pestiesen mondom, kicsit átköltöm, „elmentek otthonról” 🙁 ami már azt is jelenti, hogy soká fognak hazaérni: haza, ahol nem olcsó sikerek teremnek, és ahová csak megérkezni lehet.
Gyerekeknek szóló fogalmazás jön fel – de, „ha meg nem változtok és olyanok nem lesznek mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” – nem szégyellem a kis mondókát, amit a kisiskolában oldottak belénk: ” a művészet SZÉP, JÓ, IGAZ, GYÖNYÖRKÖDTET, tanít”. Az is tanít ami nem művészet, csak színház 🙁
A cikkel kapcsolatban: látszik hogy ugyanazzal vagyunk elfoglalva. Szerintem nem is apologetikával, inkább megerősítjük az alapokat például itt, mi együtt. Még jobban hozzáfűzzük magunkat Jézushoz támadás esetére – ami még nagyobb lesz szerintem – a fals művészet pedig „mindössze” rombolás 🙁 .
Kedves Arpicus, nekem furcsa azért ez. Önmagadat „műveletlen ember”-ként jellemzed, elismered, hogy nem nézel színdarabokat, „nem is tudok a vita művészettel kapcsolati részéhez hozzásyólni.” írod, Alföldit nem láttad, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásait nem ismered. Ez nem akadályoz meg abban, hogy közöld, „Alföldy-vel” „nem lehet közösséget vállalni, legitimálni”, és a szabadkai Kosztolányi társulatot „még ripacsoknak sem neveznéd”. Hát én sem nevezném őket ripacsoknak, mert nem ismerem igazán a művészetüket, de történeten Urbán András igazgató egy lenyűgöző Pilinszky-estjét már láttam kb. 10 éve, és olvastam egy novelláskönyvét. Nem ripacs, hanem hiteles művész. És kérlek szépen, hogy ne beszélj így.
Kedves Gyuri annak idején nagy vita volt a mindennapin a Madách Tragédia római színéről. Mivel a dekadens, pusztuló kultúrát szándékozott bemutatni, sikerült, de meglehetősen ünneplősre. Nem lehet nem látni a szándékos botrányokozást a szexszel, az élvezetet abban a rendező részéről és pusztán a botrány miatt. Nem értem, nem értem, hogy mondhatod, hogy „nem érdemlünk meg egy Alföldit” – akkor ezt írtad.
Sokan, a legkülönfélébb módokon vagyunk tehetségesek, közhely, hogy a tehetség és a kreativitás kis hazánkban nem kap teret: ahhoz képest, hogy látom, hány ember megy/ment a „süllyesztőbe” nem tudok meghatódni hogy valaki tehetséges és azzal így bánik. Meg a Micimackó szenilis öregjei… jut eszembe. Abban is lehetett nagyot torzítani, a gyerek-felnőtteknek való szereplők helyett, hülyőkékkel 🙁
Akkor pont ezzel bizonyítottam, hogy a tiszta élethez nulla köze van (vagyis szennyes) és vajon szellemi tisztaság nélkül „művészet” létezik-e? Inkább ezt a kérdést kellene tárgyalni – de, ha jól olvastam, Ádám éppen erről ír, kérdései is pontosítanak.
Kedves György!
Mivel nagy fenntartásaim vannak azzal amit képviselsz és kommunikálsz-nevezheted előitéletnek is-nem megyek bele a vitába veled.Minden
eddig állitásomat fenntartom.Olvasd el a belinkelt cikket(-ket)és azután törj pálcát felettem.Ami Szabadkát illeti-elég közelről látom a dolgokat.
Hivő emberként elrémiszt amit látok és olvasok.Csak két fogalommal tudnám jellemezni:dekadencia és deviancia.Neked ez bejön,nekem nem.
Mindenetre megfogadom a tanácsodat:befogom a számat és nem „beszélek igy”.További jó estét!
Kedves Éva, Alföldi Róbert melyik rendezését láttad?
Kedves Arpicus, bocsáss meg, de nem törtem pálcát feletted, és nem mondtam, hogy fogd be a szád. Nem is tennék ilyet. Amúgy pedig nem kellett volna rád szólnom, hiszen nem vagyok moderátora senkinek, legkevésbé ennek a blognak, ahol Ádám a házigazda.
Így csak alázattal szeretnélek megkérni, hogy ne szólj le (pl. ne ripacsozz) nyilvánosan olyan embereket, akiket nem ismersz ehhez eléggé.
Pontosan azért teszem ezt, mert tisztellek, ismeretlenül is. És szeretném a véleményedet nagyon komolyan venni.
Kedves Gyuri
rövideket, és képeket láttam, a Micimackót láttam – ami egy verseny volt, TV-ben (amikor még néztem, 2006 ősz óta nem) – majd, mint említettem plakátot. Aztán egy
„nagy művet”, amit még elmesélni is irtózom, Jézus és a 12 apostol címűt, katolikus oltárszekrények által elbeszélve és meggyalázva. Tragédia. Ez a reakcióm, nem „pukkadok”.
Mint írtam, a tehetségtől nem hatódom meg, a kislányom még 20 éves sem volt, amikor rendezett. Az amatőröknél is mennyi a tehetség! Másban is nemcsak a színházban. Nem értem, a művészet – csak azért, mert az az „anyag” vagyis a színház miért „szentség” mert a szennyes nem az. Nagyon nem az, HA örömét abban leli, hogy másokat botránkoztat. Ismerem ezt, mint írtam, belülről, kistinédzser koromból, ám azt gondolom, hogy a „nekem néger lesz a férjem” talán nem az a tipikus polgárpukkasztás, mégis elhagytam.
Üldözött művészek voltunk – 1975-öt írtunk – egy napig lehetett nyitva a kiállításunk (a magyar avantgarde, azóta is kutatják 😀 ) Erdély Miklós az én montázsaimra mondta, „ez a legjobb: a látható világból veszi az anyagot, és egy másikról szól.” (Jól fejbe is kólintott vele, mert akkor már nem jártam templomba).
Ez nemcsak a montázs sajátja hanem EZ a művészet, másikról, a nem láthatóról, és az IGAZRÓL szólni 🙂 – és szépen.
Kedves Éva!
Kezd egy deja vu érzésem lenni.Mintha szellemiségében visszacseppentem volna a múltkori „hivő-homoszexuális”vitába.Én egyszerűen csak arról akartam itt értekezni,hogy a kultúrát és a művészetet(amennyire nekem rálátásom van)teljesen eluralja a mocsok,a tisztátalanság.Ahogy az előbb emlitettem:a dekadencia és a deviancia.Nagyon pontos a megállapitásod:
„Akkor pont ezzel bizonyítottam, hogy a tiszta élethez nulla köze van (vagyis szennyes) és vajon szellemi tisztaság nélkül “művészet” létezik-e? Inkább ezt a kérdést kellene tárgyalni – de, ha jól olvastam, Ádám éppen erről ír, kérdései is pontosítanak.”-nagyon fontos ez az ellenpár:szennyes-tiszta.Én erre az egész dologra az evangéliumi keresztény szempontjából reflektálok és szólok hozzá.
„Vajjon a forrás ugyanabból a nyilásból csörgedeztet-é édest és keserűt?”-Jak.3,11 Károli.Itt ahogy látom kezdenek nagyon keveredni a dolgok.A MEGKÜLÖNBÖZTETÉS lelki ajándéka most nagyon szükségeltetik.
Merjük már egyszer kimondani,hogy ami tisztátalan az tisztátalan.
Keserű forrásból nem jöhet édes viz.Az az érzésem,hogy ebben a témában lassan kezdhetünk az apologetika irányába elmozdulni.Az ellenfél már a váron belül van és mi erről nem tudunk vagy nem akarunk tudomást venni.
Köszönöm soraidat!Kezdtem magamat nagyon egyedül érezni,amolyan keresztyén őskövületnek látni.Ezt a hozzászólásomat szeretném a hazai baptizmus egyik meghatározó,nagy hatású alakjának kijelentésével befejezni,Dr.Somogyi Imre mondta:”A korral haladni,Krisztusban maradni!”
Ay ÚR űldjon!
Kedves György,nincs semmi probléma.Köszönöm a higgadt,kulturált hangnemet! :)Egyszerűen arról van szó,hogy markánsan más a világnézetünk,a dolgokhoz való viszonyulásunk.Máshol van az origónk és más koordináta rendszerben mozgunk ezért nem is tudunk zöld ágra vergődni.Nem is kell.Ádám megtanitott arra,hogy át kell engednem a válaszadás lehetőségét másoknak.Most ezt fogom tenni.
Őszintén:jól esett ez a kedves válaszod!Nem vagyunk ellenségek.
Szép jó estét kivánok!
Arpicus, mindjárt abbahagyom 🙂 csak közben rájöttem, hogy Alföldi ÉPPEN AZÉRT foglalkozik a szexszel úton-útfélen, mert a problémája, úgy, hogy még nem oldotta meg. Ha megoldotta volna, nem állna a középpontban.
Valóban kilyukadtunk a homoszex-vitára. Ahogy Ádám most újra elővette a bűn témát az új posztban. „Ahol a holttest van, oda gyűlnek a keselyűk.” Máté 24.28
Remélem nem veszitek szószaporításnak, de mostanában amúgy is sokat töprengek ezeken a kérdéseken, mert ezek jó kérdések.
Ádám,
válaszolni próbálok: nem csak kérdez, valamilyenképpen beszélgetésre hív. De hogy mi a művészet, azt szerintem minden nagy mű és minden kor újradefiniálja, de a mindenkori lényege a megszólalás, de mindig valami olyat próbál mondani, ami kimondhatatlan, vagy máshogy nem kimondható, ezért egy érvényes mű mindig az öröklét perspektívájára irányul, és végső soron a Teremtőre mutat, még ha épp látványosan hiányolná, vagy tagadná is.
Egy műben az alkotó kinyújtja felém a kezét, megszólít, és én persze dönthetek úgy, hogy nem fogadom el, de szerintem a csoda épp akkor történik meg, ha belemegyek a játékba, mert a mű nem a vásznon/papíron/színpadon stb. születik meg, hanem bennem.
Ezért nehéz arra válaszolni, hogy nálam pl. hol a határ: igyekszem nem határokkal beülni színházba, mert számomra az egy olyan tér, ahol éppen hogy nincsenek határok. A színész teste jel, és én ruházom föl jelentéssel. Ennek a jelentések a határai bennem vannak. De ha érvényes jel, akkor a színész valahol mindig meztelen.
A testi meztelenség így valahol az elidegenedett színház tünete, egy igazán jó színész sokkal többet mutat meg magából egy előadáson, mint a csupasz teste. Ráadásul nekem, a nézőnek kitéve magát, kitéve az én jeltulajdonításomnak – félelmetes.
A kényes pont szerintem „én” vagyok, a néző/olvasó, akiben a mű befejeződik. Ezt a mozzanatot sokan egy passzív aktusként fogják föl, amiben az elfogadás/elutasítás egydimenziós tengelyén dőlnek el a dolgok. Miközben az értelmezés olyan kreatív folyamat is tud lenni, mint például a te Harry Potter-olvasatod is, amiben azt szeretem, hogy kizökkent a kényelmes, boszorkányságról alkotott álláspontból. (Vagy az Erósz nyomában esszéi .)
Azért élmény nekem, mikor itt vitatkozom, mert magammal is folyton vitatkozom, mert nincs állandósul, statikus álláspontom, de egyre inkább azt sejtem, nem is kell, hogy legyen. Minden egyes jó vers, előadás, kép, stb. arra késztet, hogy újrafogalmazzam ezeket, ahogyan „Ég és föld elmúlik, de az én igéim nem múlnak el.”, úgy a teljes művészettörténet is elmúlik majd, de addig is minden egyes alkalmat igyekszem kihasználni, hogy kipukkadjon a bennem levő polgár, és csak a meztelen, Isten kegyelmére szoruló ember maradjon.
Arpicus,
egyetértek abban, hogy a mai kultúra leginkább mint halálkultúra írható le. Én hivatásomnak érzem, hogy a haldokló utolsó szavait értő és szerető füllel hallgassam, ez a célom, amikor kritikákat írok. Azokat a művészeket szeretem, akik radikális őszinteséggel alkotnak, és tőlem is radikális őszinteséget várnak el, kényelmetlen kérdéseket tesznek föl, ahhoz foghatókat, mint a „Ki mondta meg neked, hogy meztelen vagy?”
Kihívás ebben a kultúrában nem e világból valóként megmaradni Krisztusban, de ez mindig is kihívás volt. Nem hiszem, hogy abban lenne a különbség köztünk, miben látjuk a hívő definícióját, inkább ott lehet a különbség, hogy miben áll az elhívásunk a mostani világban, így szerintem a különbségünk nem ellentét, szembenállás, hanem eltérő hely Krisztus testében.
Schaeffer könyvei nekem is sokat adtak, és bár vannak pontok, ahol vitatkoznék velük, az a szeretetteli szándék, amivel odafordul saját korának kultúrája felé, számomra példaértékű.
Illés,
nagyon érdekes dolgokat mondasz. Két gondolatodat hadd emeljem ki és pörgessem tovább, elsősorban kérdések formájában:
De hogy mi a művészet, azt szerintem minden nagy mű és minden kor újradefiniálja, de a mindenkori lényege a megszólalás, de mindig valami olyat próbál mondani, ami kimondhatatlan, vagy máshogy nem kimondható, ezért egy érvényes mű mindig az öröklét perspektívájára irányul, és végső soron a Teremtőre mutat, még ha épp látványosan hiányolná, vagy tagadná is.
Bár részben egyetértek veled, mintha kicsit túl sokat állítanál. Nem megfelelőbb egyszerűen csak annyit mondani, hogy a művészet indirekt kommunikáció? A kimondhatatlanság feltétlenül az isteni irányába visz (egyfajta via negativaként), nem lehet, hogy egyszerűen csak egy ember beszél hozzánk arról, hogy milyennek látja a világot? (Deszakralizálnám a művészet definícióját.)
Egy műben az alkotó kinyújtja felém a kezét, megszólít, és én persze dönthetek úgy, hogy nem fogadom el, de szerintem a csoda épp akkor történik meg, ha belemegyek a játékba, mert a mű nem a vásznon/papíron/színpadon stb. születik meg, hanem bennem.
Az alkotó ugyanúgy ember (bűnös ember), mint én, aki meghallgatom őt. Amikor kinyújtja felém a kezét, kötelező bíznom benne? Mi van, ha az mégis disznóláb? Szellemi téren is sokat vétkezünk egymás ellen, hazudunk, megtévesztünk, rágalmazunk, a jót rossznak, a rosszat jónak mondjuk, önhitten dicsekszünk, az öklünket rázzuk az ég felé, megbotránkoztatjuk a kicsinyeket, leromboljuk egymást szavakkal, megbélyegzünk, átkozódunk, hálátlanok vagyunk, áltatunk, és a keserűségünkkel másokat is megfertőzünk. Mi van, ha az alkotó sem tesz többet ennél, amikor a szenvedélyeimet indirekt kommunikációval felkelti, és nem párbeszédet, inkább önigazolást keres magának? (Pesszimistább képem van a művészetről, mert emberinek tartom.)
Mit gondolsz?
Kedves Éva!
Szerintem is itt van a kutya elásva.Fél éjjel ezen a dolgon agyaltam.Nem toltam-e túl a biciklit,nem reagáltam-e túl a dolgokat?Vagy csak magamutogatóan okoskodtam és szóltam hozzá olyan dolgokhoz amikhez igazán nem értek.Ezért ismételten átolvastam dolgokat ma reggel a témával kapcsolatban.Arra jöttem rá,hogy keresztényként reagálni kell a jelenkor,a korszellem kihivásaira. Úgy látom,hogy a nyugati civilizáció
szisztematikusan és tudatosan számolja fel a zsidó-keresztyén alapjait,gyökereit.Ebben a nagy projektumban a művészet lezüllesztése csak egy szegmens a többi között,de nagyon fontos szegmens.Itt csak a szinházzal és a filmmel foglakoztunk egy kicsit,de érdekes lenne megnézni a többi művészeti ágat is,pl.a zenét.Az antikrisztusi rendszer kiépitése eléggé előrehaladott stádiumban van.Közben a keresztény egyházak hallgatnak és lapitanak és ezzel tkp.asszisztálnak e romboló tevékenységhez.Csak néhány személy meri felvállalni,hogy szembemenjen ezekkel a folyamatokkal és nyilt véleményt hangoztasson.
Senki sem szereti ha bigottnak,maradinak,vaskalaposnak titulálják.Ezért keresztény létére beáll a fősodrásba(mainstream)ami egyenes ütközik a Biblia tanitásával.Sőt most már egyes keresztények nem hogy nem határolódnak el a deviáns dolgoktól hanem annak támogatóivá válnak.Döbbenet.Itt tartunk már?!Tegnap olvastam Bayer Zsolt cikkét a Magyar Hirlapban.Az apropó az volt,hogy a luxemburgi miniszterelnök „férjhez”ment a barátjához.Csak azért nem linkelem be a
cikket mert a szóhasználata nem felel meg egy keresztyén blog szellemiségének.Ezt leszámitva teljesen egyetértek azzal amit ott leirt.Ebben a sorban van a Conchita jelenség stb.Később van mint gondolnánk.Ezzel a mondatoddal teljesen egyetértek:”A cikkel kapcsolatban: látszik hogy ugyanazzal vagyunk elfoglalva. Szerintem nem is apologetikával, inkább megerősítjük az alapokat például itt, mi együtt. Még jobban hozzáfűzzük magunkat Jézushoz támadás esetére – ami még nagyobb lesz szerintem – a fals művészet pedig “mindössze” rombolás”-fals művészet,torz szellemiség.
Ahogy foglakoztatott ez a dolog,ma reggel egy igei választ kaptam Péter apostoltól:”Azért csodálkoznak rajtatok,sőt káromolnak titeket,mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.”-1Pét.4,4(RÚF).Károli igy adja vissza:”…kicsapongásnak ugyanabba az áradatába…”Nagyon meg kell gyökerezzünk a Bibliában és a hitben,hogy a korszellem áradata ne sodorjon magával és ezzel ne veszitsük el a biztos meggyőződésünket.Az a mély meggyőződésem,hogy a hivő embernek nagyon oda kell figyelnie,hogy mire mondd igent,mit legitimál,mihez adja a nevét.Sajnos azt látom,hogy sok keresztyén a kétfelé sántikálás útját választotta.Az „arany középutat”.Keresztyén is vagyok de a koszellemnek(a világnak)is meg akarok felelni.Ne mondja senki rám,hogy egy bigott,fanatikus hivő vagyok.Én egy felvilágosult keresztyén vagyok,haladok a korral.Ez egy fals és torz állapot.Nem lehet egyszerre két széken ülni.Ahogy Spurgeon mondta:”Nem haladhat egy lélek előre,ha állandóan változtatja az irányát.Aki Beersebában vet,nem arathat Dánban.”Mint keresztyénnek nagy a felelősségünk(persze ha komolyan vesszük a saját keresztyénségünket!)hiszen sónak és hegyen épült városnak kell lennünk.A bomlasztás tovább fog folytatódni,sőt még erőteljesebb lesz,az őszinte keresztyének még nagyobb nyomás alá fognak kerülni,ki lesznek rekesztve…de bátoritó az,hogy nagyobb az aki bennünk van mint aki a világban van.
További szép napot kivánok Neked,habár esik az eső-de ez az eső aranyat ér. 🙂
„Ha az alapfalakat is lerombolják,mit tehet az igaz ember?”-Zsolt.11,3
Illés,
még irtam Évának,Te is irtál nekem.Ha ez a nézeted akkor nincs vita közöttünk.Kicsit máshova tesszük a hangsúlyokat de alapjában véve egy oldalon állunk.
Válaszod megnyugtatott!Köszönöm! 🙂
Ádám, azt hiszem, értem a kérdéseidet, de ha tényleg nem több az egész, mint indirekt kommunikáció, akkor csak fölösleges bonyolítása az egyenes beszédnek.
(Persze előfordul ilyen is, de az az érdekes, amikor nem csak erről van szó.)
Az a többlet, amit szerintem hordoz egy-egy mű, az alkotó és befogadó találkozásának aktusában, olyasmi, mint egy gyermek fogantatása egy szerelmi aktusban – az a pillanat akkor is csoda, és a magzat akkor is hordozza Isten képmását, ha épp nem hívők a szülők, sőt, ha házasságon kívül, vagy teszem azt szerelem nélkül születik.
„Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi.” /1Mózes 2:19/
A teremtésnek volt egy mozzanata, amihez az Úr Ádámra bízott, sőt, ami tulajdonképpen Ádám elméjében ért véget: a névadás. Valahol ezt a mozzanatot sejtem meg ismétlődni minden jó versben – megnevezni valamit a teremtésből.
Szerintem ez jól mutatja, hogy a kognitív képesség és a kreativitás mennyire beleágyazódik az istenképűségbe.
Lehet, hogy ugyanarról beszélünk. Az indirekt kommunikáció tényleg „csodát tesz”, mert megszületik bennünk. Ez a művészet ereje a direkt kommunikációval szemben. Én csak azt az oldalát akartam kiemelni a dolognak, hogy a művészet mindig valakinek a művészete, és mint ilyen, egyáltalán nem szent, hanem lehet ilyen is, meg olyan is. Indokolt tehát nem csak a nyitott, de a kritikus és adott esetben védekező hozzáállás is. A magzatos hasonlatod azért tetszik, mert én is átéltem már, hogy időnként kifejezetten gonosz és megtévesztő mű kapcsán született bennem valami jó és szent. Viszont a mű (az alkotói szándék) ettől még gonosz maradt.
Azt hiszem igen, csak te erősebb szavakat használsz és rendszerszerűbben gondolkozol, de hát ez a szakmáddal jár 🙂
Jól sejtem, hogy a végén Umbero Ecóra célzol?
A rendszerszerű gondolkodás időnként megöli a művészetet, úgyhogy örülök, hogy nem mindenki olyan, mint én vagyok.:) Nem Ecóra gondoltam, de ő sem rossz példa (bár őt kicsit árnyaltabban látom). Nekem például a Billy Elliot volt ilyen (megrázó, katartikus, de rendkívül hazug filmnek tartom), vagy például Jorge Amado Vízordító három halála c. regénye, Joseph Hellertől A 22-es csapdája, vagy Kurt Vonnegut bármelyik könyve. Kifejezetten gonosz regény szerintem Bitó Lászlótól az Ábrahám és Izsák, mégis megszületett bennem valami általa (ugyanakkor senkinek nem ajánlanám). A lényeg: minden esetben emberekkel találkoztam, akik az életről és a világról mondták el nekem a véleményüket, mégpedig úgy, hogy a szenvedélyek szintjén szólítottak meg engem. És a másik lényeg: nem mindenkinek akarom megengedni a lelkem formálását.
Ádám, nagyon nehéz ezt a dolgot a radikális egyszerűsítések mentén jól megbeszélni. Ha ezeket a, hadd mondjam most így, jelenségeket a maguk komplex és személyes jelentés-struktúrájukból (amelyekben eredetileg gyökereznek) kitépve kilökjük a (bocsánat) fundamentalizmus arénájába, ahol a szent és nem szent, a jó és a gonosz, a tisztátalan és a tiszta bipol viszonyrendszerében magunk vagyunk a (szerintünk) elhivatott bírák, akik Isten, vagy az isteneink nevében tartjuk föl vagy le a hüvelykujjunkat, akkor a művészet a számunkra meghal. Gonosz és pusztulásra méltó lesz, ha irritálni mer, mert tisztátalannak érezzük magunkat tőle, de nem úgy, mint a valóban tiszták, hanem mint a farizeus a piacon, talán mert épp a képmutatásunk felől érdeklődik: „ti ezen megbotránkoztok?”
Hogy a „művészet ereje” miben van, könyörgöm, ne döntsük el százkarakteres hsz-ekben, inkább gondoljuk el, hogy a preszokratikusok óta hány kitűnő elme kutatta már, és hányat vezetett az Úr nagy fölismerésekre, és ebben, főleg, ha konzervatívnak érezzük magunkat, tényleg engedjük beszélni egy kicsit a hagyományt.
A művészet és szakralitás viszonya is olyan téma, amit szerintem nem lehet így leintézni. Miért kéne deszakralizálni? Miért pont a művészetet kéne? Az emberi lét szakrális: például, mert folytonos dialógus Istennel. (Minden emberi lét, sőt, minden lét). Számomra a másik ember csakis szakrálisan létezik, mert Istenhez képest létezik, és énhozzám képest, aki megint csak Istenhez képest létezem. A létezésünk megnyilvánulása az önközlés, a magzati szívdobogástól az első felsírásunkon át a blogposztjainkig, a káromkodásainkon, a tagadásainkon, és az imáinkon keresztül az utolsó sóhajtásunkig. És igen, ez mindenestül gyarló, töredékes, esendő és buta, de ugyanakkor ez mi vagyunk, akikről a kegyelem Igéje azt mondja: az Isten szeme fénye.
Az önközlésben szerintem a legnagyobb bűn nem az ún. illetlenség, amitől a mindenkori farizeus, illetve a fundamentalisa (bocsánat)a szívéhez kap és botrányt kiált, hanem a hazugság. Az őszintétlenség. Tudod, mit tartok bűnös művészetnek? Pl. a Fireproof c. giccset. Mert szar. Semmit nem tud, és semmit nem mond, de úgy tesz, mintha. És a tetejében még magát Istent tolja cégérként maga előtt.
Ádám, sem fundamentalistának, sem farizeusnak nem tartalak, de óvlak és féltelek ettől. Mert látom az erre az attitűdre jellemző defenzív és agresszív gesztusokat néha tőled, és megijedek. Nem azért, mert nem tartalak nagyra, hanem épp azért, mert nagyon nagyra tartlak, szeretem és élvezem a munkásságodat, és látom, hogy hatalmas a küldetésed. És mert a barátom vagy, akit nagyon szeretek.
A művész őszinte feltárulkozásában, az önközlésében megelőlegezett bizalom van felém. Az elementáris erő pedig, ahogy színekkel, formákkal, hangokkal, szavakkal stb. bánik, úgy, ahogy a bennem is, de formátlanul és zavarosan létezőt érthetővé és esztétikussá strukturálja, Istenről beszél, és nemcsak azért, mert a tehetségét Tőle kapta, hanem mert az esztétika a „találkozás” és a „párbeszéd” (nem pedig a megtermékenyítés, főleg nem az erőszakos, jaj, dehogy!) mozzanata.
A művész, ha őszinte és elementáris, meghív önmagához. Nem erőszakol meg, de a „szíve mélyét” tárja fel. Van szabadságom nem belépni hozzá, és ha belépek, van kockázata: találhatok bármit. Lehet, hogy ’csúnyát’, mert „a gyereknek kél káromkodni kedve”. De ebbe a találkozásba csak bizalommal és irgalommal érdemes belépni, vagy sehogy. A találkozás utáni pillanatra eszerint fogunk másként emlékezni. A katarzis többek közt szerintem azt az élményt is tartalmazza, hogy a másikban önmagunkkal találkoztunk. (Tarkovszkij, pl.)
Ha bizalmatlanság, gyanakvás van bennem, (pl. „gonosz a szerző szándéka”), ha a határok hollétén rugózom folyton, és gondosan körülbástyázom magam szabályokkal, nehogy – míg nem figyelek – tisztátalanná tegyen valaki, akkor lehet, hogy az nem a művészről szól, hanem aktuálisan én vagyok alkalmatlan a találkozásra.
Ne haragudj, kérlek,
de ilyenkor van az, hogy a szabadkai színház vendégjátékából nem látok más megírásra méltót egy posztban , mint egy pucér segget és egy rosszul takart péniszt, és közben nincs egy szavam sem a darabról, sem a rendező esetleg méltatható teljesítményéről, nem próbálkozom a dekódolással, mert egy segg és egy pénisz minden egyebet eltakar. Ádám, én nem láttam a darabot, ismétlem. De attól tartok, hogy te sem láttad, pedig ott voltál: te lényegében csak annyit láttál megírásra méltónak, hogy „meztelenség a színpadon.” De vajon miért volt az a meztelen ember, a Fösvény, kezében kincsesládával?
Nem jelenthet esetleg ez is valami fontosat?
Egy kis pontositás:a posztban nem a szabadkai hanem a sepsiszentgyörgyi szinház vendégjátékáról van szó.Elnézést az akadékoskodásért!
Arpicus: igen, köszönöm. Megvallom, egyáltalán nem vagyok biztos, hogy helyes volt-e megírnom ezt a hozzászólást most és így. De asszem, az őszinteséggel együtt a tévedések kockázatát is vállalni kell 🙂
Gyuri,
a hozzászólásod kapcsán az a fura érzés volt bennem, hogy nem velem vitatkozol, mert alapvetően egyetértettem veled. Így viszont vagy az van, hogy előhívtam benned félelmeket, vagy nagyon félreérthetően fogalmaztam, vagy mindkettő. A mondanivalóm két mondatból áll, az egyiket tartottam most aktuálisnak, azt mondtam el (talán a kelleténél többször), nem a másikat, mert feltételeztem, hogy a másikat tudod rólam. Így lehet, hogy valóban félreérthető voltam. De megismétlem a kulcsmondatot: „Én csak azt az oldalát akartam kiemelni a dolognak, hogy a művészet mindig valakinek a művészete, és mint ilyen, egyáltalán nem szent, hanem lehet ilyen is, meg olyan is. Indokolt tehát nem csak a nyitott, de a kritikus és adott esetben védekező hozzáállás is.”
A sepsiszentgyörgyi társulat előadásának értékéről otthon sokat beszélgettünk, a meztelenséget azért emeltem ki, mert a társulat akart vele meghökkenteni (és erre a darab végig készült, a vetkőzés mozzanata többször elindult), és mert nekem ezzel kapcsolatban voltak kérdéseim, ezt a nyomot hagyta bennem, ezzel termékenyített meg, és zavart, hogy miért. Nem szeretnék farizeus lenni, de a szívemet is őriznem kell. A világból nem akarok kimenni. Egyszerűen csak érzem ennek a feszültségét. Nem vagyok otthon. És a választóvonal sokszor a szívemen is keresztülfut.
Csak olvasom a hsz.-ket és az jut eszembe: milyen fájdalmas is megtagadni önmagunkat. Illés írásaiban érzem azt a vonzást, aminek nagyon nehéz ellenállni, elvisz magával, izgalmas, gyönyörűséges helyekre a művészet országában, ahol nincs is vége az ismerkedési, megismerési folyamatnak, és aminek itt a földön is van létjogosultsága, nem úgy mint Isten országának, ami odafent van, és még csak azok közt van itt jelen, aki az Úr Jézus tanítványai. És értem, mert átéltem Balavány Gyuri félelmét, féltő szeretetét, aggodalmát afölött, hogy ne legyünk túl bigottak. És az én szívemen is keresztülfut a választóvonal, Ádám a szívemből beszél. És azt az igyekezetet is érzem, amivel meg akarja szerezni magának Illés Ádámot, Gyuri Ádámot, míg Ádám kitart és az Úrhoz fordul. Szeretném azt mondani – és hányszor tettem! – hogy nem baj, majd megérted, rájössz, eljutsz a felismerésre, hogy hinni egyet jelent annak beszédével azonosulni, akiben bízol, és Ő pedig nem egyezett ki a világgal, de nem is kárhoztatta. Rád bízta a döntést. Ő mindenesetre nincs ezen a világon. A jó színház teljes azonosulást követel, teljes odaadást. Az Úr Jézus szintén. Amikor a szakralitással kecsegtetjük a – különben transzcendentálisra fogékony színészt, művészt, – és kihagyjuk belőle azt Akihez érdemes eljutni, és tartozni, akkor más útra irányítjuk, ahol nem a Megváltó vár a végén, csak utánozza Őt. Idő kell a felismeréshez, nem lehet siettetni, de hogy dönteni kell végül, ez biztos. Egység az ember, nem választhatja külön magától a lelkét, testét, szellemét. Amivel foglalkozik, az mindenestül magának követeli, és meg is kapja. Nem az a botrány, amit a meztelenség okoz a színpadon. Ez az ember megromlott természetéből következik, és csak egyre változatosabb formákban nyilvánul meg, ahogy írja a Biblia a Noé előtti időkről is. Ami miatt Isten el is pusztította az akkori világot. És azt is előre megmondta, hogy a végén ugyancsak elpusztítja, csak már nem víz, hanem tűz által. A botrány az, amit Isten tett Fiával, Jézus Krisztussal, amit önmagával tett, mert annyira szeretett minket. És a mi szívünket is áthatja az éles tőr, amikor nem szeretjük jobban a világot (jelentő deszkákat pld.), mint az Urat. De senkit sem kényszeríthetünk rá. Bár, ami a jövőt illeti jobb lenne azoknak, akiket akár rettentéssel is megmenthetnénk, utálva még a ruhát is, amit a test beszennyezett.(Júdás 23)
Hallani, érzeni, látni a harcot a lelkekért.
Arpicus, minél jobban ragaszkodunk Jézushoz annál tisztábban látjuk hogy „a nyugati civilizáció szisztematikusan és tudatosan számolja fel a zsidó-keresztyén alapjait,gyökereit”, ahogy írtad is, és ez szinte csomagban érkezik. Igazolódik, hogy ha az ember a működési rend ellen vét, mi történik: “Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös” (Jak 2:10).
Egy színtársulat, ahol engedtek annak hogy a megélhetésért legyen mindig egy kis meztelenség – már írtam erről hogy sajátos kényszer lett – két fiú egymásba is szeretett. Ahogy visszagondolok erre, hozzá tudom kötni azt az erkölcsi – egyéb irányú, hirtelen – botrányos hanyatlást, ami a többieket elképesztette. Ahogy Katalin írja, pontosan: hallani, érezni, látni a harcot a lelkekért.
Olyan fontos, hogy „én nem vagyok bigott”? Éppen kérdeztem volna, de nem, akár … a szeretetet, ami az Úrtól jön és szívünkben él úgysem tudja überelni senki 🙂 https://www.youtube.com/watch?v=C4kD7Ein-0c Szent az Úr!
Ádám, nem akartam veled igazságtalan lenni. Örülök, hogy nem veled vitatkozom, amikor a zárt, a kultúrára alapvetően félelemmel és támadással reagáló keresztyén attitűddel vitatkozom, azzal, amely nem bocsátkozik bele a megértés kalandjába, mert fél, hogy tisztátalanná válik, ugyanakkor a lesújtó véleménye mégis megvan. Ennek az attitűdnek a térhódításától sokkal jobban félek, mint a „világtól” (miért is félnék a világtól?), mert úgy látom, súlyos akadálya annak a párbeszédnek, amelynek során keresztyénként bemutathatjuk Krisztust a kultúrában élő keresőknek,, AKIKET SCHAEFFER ÓTA AZ EVANGÉLLIUMI KERESZTYÉNSÉG MAGÁRA HAGYOTT. Nem rólad, hála Istennek, hanem arról a viktoriánis prüdériáról beszélek, amely egyrészt defenzív, mert bezár ajtót-ablakot, nehogy a „tisztátalan világ” bepiszkolja, másrészt agresszív, mert megbélyegez, gonosznak, vállalhatatlannak, ripacsnak, démoninak mond dolgokat, amiket nem ért, mert a párbeszédtől való elzárkózása folytán nem is érthet. Számomra a Krisztus-követés ezen a téren nem a „határok” keresése (ez is milyen szeparatív mozzanat) nem a gyanakvás és a negatív előfeltevések, hanem a bizalom, az alázat, az irgalom, az, hogy először mindenkiről a jó szándékot feltételezem. És akkor a narratívámban az, amivel nem értek egyet, talán nem a „hazug” jelzőt kapja, hanem azt mondom rá, hogy szerintem tévedés, és a „démoni, az ocsmány, a romboló, a szennyes” helyet mondhatom azt is, hogy nekem nem tetszik, vagy túlzónak, indokolatlannak érzem, és nem feltétlenül „bűnös”-t kiáltok, inkább irgalommal és együttérzéssel veszem észre az esendőt. Az előbbi lezár az alkotó és közönsége felé, hiszen nekik nem lesz velem kedvük további párbeszédre (és ezekkel a jelzőkkel megüzentem nekik, hogy én sem kívánom a párbeszédet),az utóbbi nyitva hagyja az egymás megértésének lehetőségét. Én ezt a lehetőséget mindig, mindenki felé szeretném nyitva hagyni, bár az indulataim sokszor nagyon mást diktálnak.
A választóvonal, amiről beszélsz, keresztülfut az én szívemen is. De igyekszem azt keresni minden műben, hogy mi az, ami akár akaratlanul is Istenről , sőt Krisztusról beszél, vagy utána kiált. A művészet nem úgy szent, hogy érinthetetlen vagy kritizálhatatlan volna, sőt kritika nélkül nem is létezik, igényli és létrehívja a kritikus reflexiót, csak az legyen méltányos és értésre igyekvő.. Úgy és annyiban „szent” a számomra a művészi, amennyiben az emberről szól, akinek a léte Istenre irányul.
Kedves Gyuri, csak nem (én is) a „zárt, kultúrára alapvetően félelemmel és támadással” reagáló keresztény vagyok?! Nem bocsátkoznánk be a megértés kalandjába? Tudod, bocsátkoztunk eleget amibe nem kellett volna – be voltunk csapva és mondhatom ezt a ’68-asokról, sokak nevében (közöttük neves művészek)- másrészt magunk is alkotók vagyunk, köszönjük.
Már előbb is – csak megmosolygom – alkalmaztál egy olyan panelt, ami nem rólam szólt … könnyebb volt mint szembenézni azzal, hogy ALAPVETŐ bűnök vannak, melyek szerinted „megértést igényelnek” 🙁 Sajnos, ami – nevesítettük – Alföldi színházában zajlott azt megértettem. Maximálisan nyitott lennék arról beszélni csakhogy ilyen panelekbe ütközünk.
Az ember léte csak akkor irányul Istenre, ha felismeri és akarja. Ez itt maszatolás az írásod végén sajnos.
Az élet szent, a szex pedig nem „jár”. Az igen-igen, nem-nem beszédnek ideje van.
Drága Éva, szeretettel: számomra az élet, a létezés szent, a nemiség pedig ennek a része. És tényleg ne haragudj, de ha pl. meg sem kell nézned Alföldi rendezéseit ahhoz, hogy nyilatkozz róluk, akkor bizony nem bocsátkoztál a megértés kalandjába. Ha nem láttad Trier depresszió-trilógiáját, de közlöd valamiféle leírás (???) alapján, hogy az azt bizonygatja, hogy nem létezik bűn (????) akkor bizony ugyanez a helyzet. És bocsáss meg, de nem azt mondtam, hogy a bűn „megértést igényel” azt viszont csöndes makacssággal állítom, hogy a gyarló, esendő, ha úgy jobban tetszik: a bűnös ember igen. Az én hitem szerint. És hiszem azt is, hogy minden élet Istenre irányul, még az is, amely ezt nem ismeri fel és nem „akarja”.
Gyuri, ígérem, megnézem a trilógiát. Az, ha olvastam róla, valóban nem elég ezt az egyet elfogadom. Alföldi tragikus. Megérteni? sajnos nagyon is értem 🙁 Két teljes mű: a Micimackó és a Jézus és az apostolok + néhány rövid filmrészlet, plakát (aminek vonzani kellene, mert reklám) elég ahhoz, hogy nem kell többet látnom. Nem a „pálcatörés” miatt/ítélkezés miatt, hanem a megítélés/beazonosítás miatt, ugyanis segíteni csak akkor lehet(ne). Készséggel segítenék, szeretet van bennem: áldozatok iránt hogy is volna kegyetlen, szívtelen elutasítás?
A táncost még jó hogy hasonlítani tudtuk és így lehetett – volna – ebből beszélgetés, mert részedről nem is volt válasz… Semmi köze ahhoz, hogy bármely előítélettel néztem volna, éppen, a kislányom kedvenc darabját néztük együtt, majd az előadást. Belementem a csapdába, sokáig meghatott! pedig a pénzről szólt 🙁 és csak a mostani eszmélésem idején értettem ezt meg, és mint Freud írja az álmokról: teljes mélységében nem tudjuk megérteni, de mindig van egy mélyebb jelentés. Pontosan így történik, átlátom a hosszan tartó hatást a megértés szintjein, ahogy mostanában az új C-vitamin, folyamatosan adagol.
Nem válaszoltál – lehet, hogy a kérdést sem tetted fel – hogy vajon az édesanya fejfáját ölelte inkább a kisfiú az áldozatának tudatában, vagy az anyukáját vakon. Találkoztál boldog vak emberekkel? Éppen, a fogyatékosságot is egy ideje másként értékeljük, még azt is ami spec. engem nem vonz mint sokakat a szeretetük miatt: az értelmi fogyatékosokról beszélek. Most azokat „előszűrik” – tudod? Ezért írtam, hogy „ez csomagban jön”.
Mindennek rendelt ideje van, írja a Példabeszédek. Kedves Gyuri, most a maszatolásnak! az átverésnek 🙁 „Ide bölcsességgel párosult ész kell” amiben a prímet a szeretet viszi Jelenések 17.9
Éva, azért nem mentem bele a Táncos a sötétben-ről szóló vitába, mert nem igazán értem a szempontjaidat. Ezek szerintem messze kívül esnek a filmben ábrázolt dilemmákon, és így nem találom a fonalat. Például,a pénz-uralta világ ábrázolása valóban benne van a filmben, de egyúttal nagyon erős vádirat is a pénz mindenhatósága ellen; nem arról szól, hogy egy vak nem lehet boldog, hanem kritizál egy olyan társadalmat, amiben egy vak migráns (=bármilyen hátránnyal induló ember) fatálisan kihasznált és kitaszított lesz; nem arra koncentrál, hogy aktuálisan boldoggá teszi-e a gyermekét az anyja „megváltó” áldozata, hanem arra, hogy az anya megteszi-e azt, amit saját meggyőződése szerint meg kell tennie a gyermekéért, illetve meddig megy el ebben, milyen árat hajlandó vállalni érte. Tényleg nem akartam belemenni ebbe, mert félreviszi a topikot, de udvariatlan sem akartam lenni, hogy figyelmen kívül hagyjalak – viszont most itt ezt nem szeretném folytatni.
Csak arra akartam rámutatni, hogy jobb nem nyilatkoznunk olyan művészetről, amivel nincs személyes kapcsolatunk. Ehelyett elég személyeskedő lettem: bocsánatot kérek. Attól pedig megijedtem, hogy esetleg meg akarod nézni a depresszió-trilógiát. Ne, kérlek!
Én úgy érzékelem az eddigiek alapján, hogy nagyon finom, érzékeny szívű ember vagy, aki nem biztos, hogy készen áll egy olyan sokkhatás feldolgozására, amit például az Antikrisztus nyújt. Én évekig halogattam, készültem rá, és így is letaglózott. Nekem fontos volt látnom ezt a filmet, de nem mindenkinek az. A második darab, a Melankólia még „elmegy”, a harmadikat, a Nimfomániást pedig én sem fogom megnézni, egyszerűen azért, mert nekem is vannak olyan érzékeny pontjaim, amik miatt inkább nem. De emiatt nem fogom azt mondani, hogy a Nimfomániás rossz, vagy gonosz film. És nem fogom leszólni azokat, akiik megnézik és találnak benne igazi értékeket. Nem fogom Trier-t kiátkozni, csak úgy döntöttem, hogy ez a filmje kimarad az életemből, kész.
Nem kell minden meghívást elfogadni, nem kell a tévét mindig bekapcsolni, ki is lehet menni egy előadásról stb., szabadok vagyunk erre. Ha nem vagyunk készen egy mű befogadására,ha a lelkiismeretünk tiltakozik ellene, akkor inkább ne tegyük, mert ami nincs hitből, az bűn. De az én lelkiismeretem ne másokat vádoljon.
Nem vádoltalak, Gyuri nem szóltalak le (szándékomban sem állt, félreértés)és egy sor dolog nem úgy van amiről írsz. Nem „visszautasítom” és nem is lepattan, hanem a dolog nem úgy áll, ennyi, nem látod be (nem válaszolsz a kérdésemre). Miért kell késznek lenni, egy művet miért kell befogadni? Lám, Ádám sem „fogadta be”, így lett ebből írás.
Azt hiszed, engem óvnod kell a filmektől? Már régen tudom, hogy az ördög le van győzve (lehet, jó edzés lesz… ) Csak azért, mert megígértem, és valóban nem szabad ilyet mondani „látatlanban”, tudod, következetes vagyok (igazad volt, miért mondtam ilyet csak-kritikát olvasva).
Változatlanul sajnálom, hogy az ember világa annyira előtérben van, és mert mű, magas minőségű létjogosultsága van. A legnagyszerűbb festő-grafikus barátnőm még RÉGEN megbotránkozott hogy az ún. művészettel is mennyi a szennyezés nemcsak a környezetben: hihetetlen tehetsége ellenére nem nyúlt ecsethez sokáig „minek azt a szép tiszta vásznat bepiszkolni” 😀 Ez lényegesen szimpatikusabb, mint a művek előtti hajbókolás. Bocs. Tudod: igen-igen, nem-nem 🙂
de hát én nem is mondtam, hogy vádoltál vagy leszóltál volna engem… 🙂 kicsit elbeszéltünk egymás mellett, nem baj, minden jót!
Hálás vagyok mindenkinek (Gyuritól Arpicusig), akik hozzászóltatok ehhez a borzasztó nehéz és megosztó témához. Örülök a beszélgetésnek, a személyes érintettség (pl. Kataliné vagy Éváé) és a szakmai tudás (pl. Gyurié és Illésé) sokat dobtak a közös gondolkodás színvonalán. Ez a mi kultúránk kihívása, illetve Krisztusunk kihívása a mi kultúránk felé. Fontos ez a beszélgetés, köszönöm, hogy tisztelettel szóltok egymáshoz. Veletek gondolkodom én is.
Kedves Éva!
„Ahogy visszagondolok erre, hozzá tudom kötni azt az erkölcsi – egyéb irányú, hirtelen – botrányos hanyatlást, ami a többieket elképesztette. Ahogy Katalin írja, pontosan: hallani, érezni, látni a harcot a lelkekért”-BOTRÁNYOS HANYATLÁS:igen ennek a folyamatnak a tanúi vagyunk.Ahhoz,hogy ezt az elsősorban morális hanyatlást észleljük nem szükséges feltétlenül a világi folyamatokat figyelni.Én ezt a hanyatlást a mai kereszt(y)énséget figyelve is látom.Amitől a hivők még 4o évvel ezelőtt elborzadtak az már sok helyen már bevetté vált.Olvasva magukat keresztyén embereknek tartó személyek megnyilvánulásait látom milyen méretű ez a hanyatlás.Fonák dolgokat beszélnek és irnak és közben nem veszik észre,hogy a Biblia világos tanitása ellen mennek.Valami alaktalan masszává silányitják a keresztyénséget.57.-ik évemet taposom és közel 4o éve járom a keskeny utat de azt amit az utóbbi időben észlelek az egyrészt megdöbbent,hogy a Sátán milyen könnyen csap be embereket,másrészt ez reménységgel is eltölt:Jézus visszajövetele egyre közelebb van.A hanyatlás sok keresztyént érint-de nem mindenkit!Az első keresztyéneket katakombákba kényszeritették.Úgy látom,hogy rövidesen a bibliahű keresztényeket ismét katakombákba kényszeritik a névleges keresztyének.Ezek a „katakombák” szellemi katakombák lesznek.Ide lesznek száműzve azok a keresztények akik ragaszkodnak a Biblia tanitásához,ragaszkodnak az Úr Jézushoz.El fogják szigetelni őket mert zavarják az ő kereszténységüket.És ezt az izolációt nem a világ fogja úgy igazán végrehajtani hanem a testies keresztyének akik jól elvannak a maguk kis komfortzónájában.Zavarja őket a meggyőződéses hivők szilárd álláspontja.A testies keresztyén elég jól megvan ebben a világban,az ördög altatja és kábitja is.Mindig szomorú hallani/olvasni amikor egy magát keresztyénnek valló ember elkezdi „magyarázni”a keresztyénségét.
Ennek a vitának bizonyos elemei megerősitettek ebben a látásomban.Nem vagyok paranoiás sem naiv.Világosan lejön a két szemlélet közötti különbség,és nem csak ebben a vitában.Sok keresztyénnel valljuk,hogy keresztyének vagyunk de nem ugyanazt a nyelvet beszéljük és ezért nem is értjük meg egymást.Követve a vita fonalát számomra egyre világosabban látszik,hogy két fajta megközelitése van a dolognak:az egyiknek az ember van a középpontban mig a másiknak Jézus Krisztus.És ez egy alapvető különbség.A „humanista”keresztyénnek az ember van a középpontban mig a krisztocentrikusnál Isten van a középpontban.Valaki találóan nevezte a Sátánt az első humanistának.Csakhogy ennek a „humanizmusnak”nagyon keserű gyümölcsei vannak.Most kezdjük learatni őket…Kb.35 évvel ezelőtt egy vonaton utazva egy igen művelt emberrel volt alkalmam beszélgetni.Nem volt ez beszélgetés,én mint zsenge és tapasztalatlan fiatalember inkább csak hallgattam az útitársamat.Nem tudom,hogy hivő volt az illető,nem is fontos.Ilyen idő távlatából két kijelentése megmaradt bennem:”A félműveltség rosszabb a műveletlenségnél” és „Ha mindent levetünk magunkról akkor mi marad?”-ezt arra mondta,hogy minden „tabu”-t le akarnak dönteni.Az akkori állapotok a maihoz képes esti mesének tűnnek.Érdekesek ezek az egyszeri,véletlen találkozások az életben.Soha többet nem találkoztam az illetővel.Ahogy olvasom a vitát eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti nagy botrány.Ha jól emlékszem egy osztrák „festőművész”egy kép soroztaban ordináré módon festette le Krisztus keresztjét és magát Krisztust.Szerintem ahogy a szólásszabadságnak úgy a művészeti szabadságnak meg vannak és meg kell lennie a határainak.Vannak dolgok,és nem csak szakrális dolgok,amelyekkel nem illik viccelődni,gúny tárgyává tenni.Most már nincsenek határok,elszabadultak a dolgok.Ezt azonban nem lehet a végtelenségig büntetlenül csinálni.Ennek példája a párizsi szennylappal történtek.A szabadkai szinház előadásának számomra az mellett,hogy továbbra is förmedvénynek tartom az én szememben egy másik vonulata is van:a hazugság.Hazudtak a plakáton amikor azt irták ki,hogy Bánk Bán,hazudtak a szinpadon,hazudtak önmaguknak és másoknak.Nemcsak a halál kultúráját éljük manapság hanem a hazugság kultúráját ha a hazugságot lehet kultúrának nevezni.Számomra mindaz amit ebből a vitából leszűrök és szélesebb perspektivában látok egy dolgot üzen:a modern,posztmodern ember meghasonlása.Valami szellemi skizofrén állapot ez.Szomorú ás tragikus állapot.Isten őrizzen meg ettől bennünket és irgalmazzon azoknak akik ebben a csapdában vergődnek…Hogy ne legyen ennyire lehangoló az amit irok:”https://www.youtube.com/watch?v=hAw0hr2hhGY
Kedves Katalin!
Köszönöm a hozzászólást!Felemelő volt olvasni! 🙂
A link javitva:
https://www.youtube.com/watch?v=hAw0hr2hhGY
Elnézést!
Köszönjük, működött elsőre 🙂 de vigasztalnálak, Árpád. Nagy aratás készül. Ahogy iszonyú gyorsan történik a hanyatlás – egyik bűn generálja a másikat – ugyanúgy, ha egyszer valaki megáll az igazság közepében, talaján, igaz a fordítottja: mint az elektronikus kijelző időpontjai egy tájékoztató táblán (reptéren, pályaudvaron) gyorsan történik a változás, pik-pik peregnek a lapok. Isten minket úgy segéljen!
Kedves Ádám, Éva, Arpicus, Gyuri, Illés – örülök, hogy hozzájárulhattam valamennyire a világításhoz… anélkül hogy bárkit is kárhoztattam volna.
Ha Isten nem könyörült volna rajtam, nem tehettem volna semmit. Minden érdem és dicsőség az Övé.
Érdekes, hogy mennyit beszéltek arról, hogy rátok hogy hat a meztelenség a „művészetben”. Meg hogy milyen hatása van, mi a célja stb. Üzenet lehet, vagy öncélú stb… A művész valamit ki akar fejezni stb…
Pedig a meztelenség annak rossz aki csinálja. A színésznek. Káros rá nézve. Ő az áldozat (saját hülyesége áldozata).
_Miatta_ nem szabadna a művészetben sem elfogadni a meztelenkedést.
Köszi, endi, telitalálat.
háát, ne haragudjatok, de nekem nem annyira telitalálatnak tűnik, mint inkább magabiztosan kinyilatkoztatott óriási tévedésnek 🙂 pl. milyen meztelenségről beszélünk? Honnan TUDOD, hogy káros „a” művészre nézve? Mivel támasztod ezt alá?
Gyuri,
a cikkem eredeti szándéka szempontjából telitalálat. Engem most nem elvi szinten a művészet érdekelt (bár az is érdekel), hanem egy konkrét jelenség (a színpadi meztelenség) és annak még konkrétabb megvalósulása (X. Y. színész meztelensége a szemem előtt). Ez a színész lehetne akár a feleségem is, vagy Nászta Katalin. Azért gondolom egyébként, hogy káros, mert a feltárulkozásnak ezt a szintjét csak a férj és a feleség hálószobai magányában tudom helyesnek elgondolni (a Krisztusban való hitem és a Biblia tanítása miatt), és ezt az a teoretikus lehetőség sem oldja fel számomra, hogy a színész ilyenkor leválasztja magáról a testét. Ebben nem hiszek, ahogy ha jól értelek, a behatolás esetében te sem. Egy ponton szükségszerűen megjelenik az etika a mimézis és a reprezentált valóság kapcsolatában is. Nyitott vagyok az eszmecserére, de a művészetet nem tudom, illetve nem akarom zárványként elképzelni egy etikai koordináták mentén is működő világban.
Cstalakozva Ádám megállapitásához én is azt mondom,hogy endi találó véleménye telitalálat.Idéznék az általam beidézett Pozsgai Zsolt beszámolójából(szándékosan nem irom a kritika szót mert az amiről P.Zs.irt az kritikán aluli):” Vagy azt, aki kiszállt ebből a világból, otthon ül tehetséges művészként, és nem érti az egészet. Mind szép lelkű, szeretni való emberek, civilként. A hagyományos nemzeti értékrendben nem hisznek, az újban nem érzik jól magukat, bármennyire is igyekeznek elhitetni az ellenkezőjét. Teljes a szellemi káosz.”-vannak művészek akik nem vállalják az ilyen valamikben való részvételt.Inkább tehetségesként otthon ülnek de nem adják nevüket a mocsoknak.Valóban teljes a káosz,mint némely keresztyén fejében.Nem tudom mi a következő megdöbbentő dolog,talán valaki a szükségét fogja végezni a szinpadon és ezt művészetnek fogja beállitani?Definiálni kellene,ha lehet,hogy mi is a művészet.Számomra az ami nemesit,ami katarzishoz,letisztuláshoz vezet.Amiről vitatkozunk az nem az.Nekem ez az igazi művészet:számtalanszor megnéztem és mindig ugyanazt a hatást váltja ki bennem.A KERESZTYÉN MŰVÉSZET a művészet legigazibb megnyilvánulásában.Semmi pátosz,semmi megjátszás-egyszerűen művészet és ÁHITAT egyben.Az egyszerűségében felemelő és nemesitő:
https://www.youtube.com/watch?v=XzK5YEVMHn4
https://www.youtube.com/watch?v=AE1FzSC8DBs
Számomra ez az igazi művészet.
Egy ponton szükségszerűen megjelenik az etika a mimézis és a reprezentált valóság kapcsolatában is.
Csak hogy egy teljesen nyilvánvaló példát mondjak: nem volna helyes egy nő megerőszakolását úgy megmutatni a színpadon, hogy egy nőt megerőszakolnak a színpadon. A mimézis önmagában is valósággá válhat, és ez szerintem nem az erőszaknál kezdődik és végződik.
„Azért gondolom egyébként, hogy káros, mert a feltárulkozásnak ezt a szintjét csak a férj és a feleség hálószobai magányában tudom helyesnek elgondolni (a Krisztusban való hitem és a Biblia tanítása miatt), és ezt az a teoretikus lehetőség sem oldja fel számomra, hogy a színész ilyenkor leválasztja magáról a testét.”
Ádám, bocs, ez nem a körbeérvelés klasszikus esete? (alapvetően azért káros, mert én károsnak hiszem).
A Lánchíd fából van, mivel a legjobb meggyőződésem alapján nem tudom vasból valónak tartani.
Ugyanakkor ilyen súlyú állítás (a színpadi meztelenség káros a színésznek) legalább ilyen súlyú bizonyítást igényelne. Hol van megírva ez, (ami alatt azt értem, hogy a helyes egzegézis elvezet ahhoz az állításhoz, hogy a színpadi meztelenség káros a színésznek?).
Hol vannak a kárt szenvedett színészek? Történt valaha valamiféle szakszerű, reprezentatív felmérés ez ügyben? (Nászta Katalin tiszteletre méltó véleményét hadd ne tekintsem reprezentatívnak). Vagy azt tényleg nyomós érvnek tekinted, hogy HA a feleségem színész lenne és HA meztelenül szerepelne valahol, feltételezhetőleg mit éreznék? (Nem tudom, amúgy, mit éreznék, ahogy azt sem tudom, hogy amit éreznék, annak mi köze ahhoz, hogy ez objektíve káros-e „a” színészeknek.
Amúgy totálisan megértem, hogy ha valaki egyetért veled, a véleményét telitalálatnak tartod. Többnyire én is így vagyok ezzel. 🙂
Gyuri, nincs reprezentatív felmérésem a nyilvános meztelenség hatásáról a színészekre. Csak a saját érzéseimre tudok hagyatkozni, meg arra, amit a valóságról az Ige fényénél megértettem. Mást nem tudok képviselni. Beszélgetünk, pont azért, mert együtt talán jobban megértjük, hogyan tudunk Jézus-követőkként forgolódni ebben a világban.
Ádám,ha úgy gondolod,hogy ez a link nem való ide akkor nyugodtan moderáld,töröld!Senkit sem szeretnék megbotránkoztatni,de ez a dolog valahol megy a témához.A napokban az index-re betévedve egy filmajánlót láttam és megtanultam egy új kifejezést:művészpornó.Itt a link,kérem,hogy csak a szöveget olvassátok el!18+ a dolog.Azt hiszem érinti a témánkat.Lehet lejjebb menni?Lehet!Itt a példa:
http://index.hu/kultur/cinematrix/2015/05/22/az_arcunkba_elveztek_es_jo_volt/?cp=1#comments
Evangéliumi keresztyénként kérdezem:hova tűnt el a SZEMÉREM?!A szemérem feltárását a Biblia nagyon szűk keretek között engedi meg!Én régi vágású ember vagyok és a Biblia alapján vallom,hogy a szemérmemet nem tárhatom fel mindenki előtt,még a gyerekeim előtt sem-csak a feleségem előtt.Ő is csak előttem.Tudom,ez a keresztyén emberek számára fontos,de akkor is…Én teljesen kikészülnék ha a feleségem vagy a lányom pucér képeit látnám pl.az interneten.Tudom,hogy ilyenre sohasem kerül sor.Ne adjunk már legitimitást a tisztátalanságnak.Bár ne mi keresztyének!Most már tudjuk,hogy van „művészpornó” is.Lehet lejjebb a pöcegödörbe?Lehet.Nagyon fáj amikor magukat keresztyénnek valló emberek a művészet takarója alatt legitimitást adnak a tisztátalanságnak.Hol van a határ,ha ma egyáltalán vannak határok…?!
Szentek legyetek, mert én szent vagyok. Ez Isten parancsa, Balavány György. Valamint a megtérés is, az anyánk, apánktól örökölt hiábavaló életből. Egy paráznának sincs öröksége Krisztusnak és Istennek országában. Aki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében. Aki a világgal kiegyezik, de Istent is akarja, padlót fog végül. Nincs kétfelé sántikálás. Nem mondhatod arra, ami rossz, hogy jó. És fordítva. Ez bűn.
Csak nézed, és magad mellé képzeled, mert láttad meztelenül, illetéktelenül, mint aki kukucskált, megleste, és beszennyezett téged is a látvány. Ott ég a tudatod mélyén. Előbukkan a legváratlanabb pillanatokban. Megmérgezi a normális együttléted a saját feleségeddel, mert az nem olyan szép, nem kisminkelt, stb. Folytassam? Az Úr még azt is tiltja, hogy beszélgessünk ezekről a dolgokról, nem hogy létjogosultságot szerezzünk a bűnnek, ami keresztre feszítette az Urat! Tudod hányan szeretnek bele, bálványozzák a színészeket? Te is közéjük tartozol, ha ennyire véded azt, ami utálatos Isten előtt. És ha valakit nagyon bálványoznak, könnyen el is csábul. Pedig ő provokálta ki ezt, a viselkedésével. Hogy hódítani akar, tetszeni, itt vagyok, engem nézzetek felhívással. Nem maradhat színész az ember, ha ilyesmire kényszerítik a modernitás jegyében, ha az Úr Jézus ábrázatára akar elváltozni folyton folyvást. Menj, és többet ne vétkezz! – szólt az Úr Jézus a parázna asszonynak. Nem azért váltott meg bennünket a bűntől, hogy megmaradjunk abban.
De azt látom, jobban szereted a saját gondolataid, mint az Isten Igazságát.
És nem kérek bocsánatot a keménységemért.
Nincs szükség felmérésekre. Ezeket hitetlen elme követeli az Úr Igéjével szemben. Higgy az Úr Jézus szavaiban, Őbenne, s akkor nem fogod védelmezni ezt az elferdült, világi, obszcén, perverz mentalitást.
Endi fején találta a szöget. A színész áldozat bizony, saját hülyeségének, amit a világ rákényszerített.
Katalin,
én sem tudom elfogadni Gyuri gondolatmenetét, de úgy ismerem őt, mint aki szereti az Urat és keresi az Igazságát, csak nagyon megutálta a fundamentalista körökben tapasztalt szűklátókörűséget, szeretetlen ítélkezést és bornírtságot. Engedd meg, hogy éppen ezért belinkeljem ide a te cikkedet, amelyből egyértelműen látszik, hogy te sem kívülről ítélkezel, hanem Krisztus szeretetével beszélsz erről a témáról:
Gondolatok a színpadi meztelenségről – hívő szemmel
Ádám, köszönöm. Időnként, úgy érzem, muszáj egyértelműbbnek lennem.
Olvasgattam az új hsz-eket, s nekem kezd úgy festeni, hogy a megítélésből átcsúszunk az elítélés oldalára.
Nem szimpatizálok a meztelenséggel és a feltárulkozás gondolatával, de ha kimondjuk valamire, hogy rossz, keresztyén ilyet nem tehet(ne),akkor mit kezdjünk pl.a nőgyógyász férfiakkal és a pácienseikkel, ha esetleg keresztyének. A Bibliával ez a terűlet legalább annyira ütközik, mint a színművészet…
Kedves Ádám, Katalin!
Nem szeretnék az Igével szemben hitetlen lenni, ugyanakkor minden emberi állítást, véleményt szeretnék megvizsgálni az Ige, a tények és a józan ész mérlegén; még akkor is , ha ezek a vélemények hívőktől származnak.
És minél radikálisabb az állítás (pl. mezítelenség a művészetben = bűn) , annál inkább igényelném az indoklást, az igazolást, az alátámasztást. Eddig olyan típusú érveket láttam, hogy „szilárdan hiszem”, meggyőződésem”, „így érzem”, „Isten ezt mondja” (és ilyenkor következnek a kontextusból kiragadott idézetek), sőt „ha másként gondolod, talán meg kéne térned”. Szeretem a szenvedélyes embereket, de ez önmagában nemigen visz közelebb egymás megértéséhez.
Bocsánat, de Igével élő és szolgáló keresztyén ember vagyok Isten kegyelméből magam is, Jézus Krisztus az életem célja és értelme, ő az Uram és Megváltóm. A testi és lelki paráznaságot minden formájában nagyon veszélyes bűnnek látom Isten Igéje, és a személyes tapasztalatom alapján. Ugyanakkor, sajnos, én vagyok a legutolsó, aki megítélhetne bárkit, aki ezen a téren gyenge, vagy elbukik. gyűlölöm a pornográfiát, ezt szexualitást lefokozó, leghazugabb dolgot. Nem keresem, hanem kerülöm a kísértést, és igyekszem óvni tőle a testvéreimet (és a gyerekeimet) is. És ha ez a kísértés egy művészi alkotáson keresztül érkezik, azt ugyanúgy rossznak és kerülendőnek tartom, mint ha bármely más formát ölt.
Ugyanakkor a „meztelenség a művészetben = bűn” előfeltevéssel nem értek egyet. A művészet sem izolált a bűntől, és sajnos használhatja a nemiség-ábrázolást bűnös módon is, de úgy is, mint ami az emberi létezés integráns része. Sőt, a művészet ábrázolhatja a bűnt (ábrázolnia is kell, különben hazudna), mégpedig a szexuális bűnt is, anélkül, hogy elkövetné azt. Az ábrázolás nem azonos az ábrázolt dologgal. Valaminek az ábrázolása még nem jelenti a vele egyetértést, vagy a propagálását.
Ha a meztelenség ábrázolása bűn, Ádám , akkor ebbe nem fér bele az, hogy a Dávid-szobor nem bűnös. Mert akkor az is bűnös. Tudod, hány emberben kelti fel a nemi vágyat? (Én nem tudom. de lehet, hogy sokban.) És ehhez a szoborhoz egy modell a „testét adta”. És ha már Michelangelo, ott van a Kiűzetés-freskója is. Ott egy meztelen, bűnbeesett pár látható, ohne fügefalevél. Mindenük fedetlen. Lehet, hogy van, akit ez megkísért. Ma csak Michalengelo Évájára tekint gonosz kívánság okáért”, holnap már pornóképeket nézeget, holnapután prostituálthoz megy. Így működik, nem?
Ha már a felméréseknél tartunk, olvastam, hogy egy csomó férfi jobban bevadul egy sejtelmes-lengén öltözött női test látványától, mint egy teljesen pucértól. Sokaknak izgatóbb az ügyes dekoltázs, mit a fedetlen női mell. Mi a megoldás? A takarás? És meddig? Nem lehetséges, hogy így a csadorig jutunk? És nem lehetséges, hogy azok, akik a csadorig eljutottak, nem oldották meg a kísértés problémáját? Nem lehet, hogy az a szívben van, a tagjainkban dúló kívánságban, és onnan akár egy női kerékpár látványa is előhívja?
Számomra sem Michalengelo, sem egy kimért, indokolt és megfelelően esztétizált színpadi vagy filmbeli meztelenség nem okoz problémát. Egészen máshol vagyok sebezhető. Elhiszitek ezt? Ha elhiszitek, ha nem, így van. Nem éget meg, nem visz bűnbe, mert a jelentése érdekel. De annak a testvéremnek, aki megbotránkozik vagy bűnbe esik emiatt, nem ajánlanám.
Katalin, ha Neked a színház az egész Krisztus-előtti, nélküle való életedet jelentette, és ha döntened kellet Krisztus és a színház között, én áldom az Urat, hogy meghoztad ezt a döntést, és léptél. Persze, hogy ezer csáppal nyúl utánad a világ, és rántana vissza a régi életedbe, és fontos, hogy újra és újra megfogalmazd az elmúlt és hátrahagyott dolgokkal szemben a hitedet Jézus, egyedül Jézus mellett.
De azért vannak Krisztus követői közt, akinél a dilemma nem pont így merül és merült fel. Közös az utunk Krisztus nyomában, de közelebbről nézve mégis egyedi. Vannak művészek, akik a megtérésükkor a művészetükkel is szakítottak, és vannak, akik nem. Igaz, hogy Péter nem maradhatott halász, de az is igaz, hogy Lídia maradhatott bíborárus.
Hatalmas művészek vannak, akik hívőként is ábrázolják a bűnt. És én hiszem, hogy rajtuk keresztül is Isten beszél, és nem-hívőkön át is, nemcsak via negativa-ként. Egy nemhívőn át is beszélhet Isten az Ő örök dicsőségéről, és olyan darabokon át is, amiben bizony akár szexjelenetek vannak, vagy meztelenség.
Csaba, akkor tehát azt sem lehet kimondani, hogy más ne hatoljon be, hiszen a nőgyógyász is behatol, a proktológusról nem is beszélve.
Az jutott eszembe, hogy Pál sokkal kisebb problémában is radikálisabb volt. Nekünk olyan szokásunk nincs – mondta, mikor a nők és férfiak fejbefedezettségéről volt szó a gyülekezetben.
És még az, hogy bizony minden Isten dicsőségéről szól ezen a világon, mégis el fog múlni, és nem megy át az örökkévalóságba.
Szerintem két oldala van Isten Igéjének. Egyfelől a hitetlennek szól: térj meg, másfelől a hívőnek: tarts ki. Nem véletlen a kép: a kétélű kard.
Lehet hogy tévedek? Maradhattam volna színész, aki ezt a talentumát Isten evangéliumának hirdetésére használhatta volna? Az Úr Jézus a példázatait a nagy tömegnek mondta, a tanítványainak viszont meg is magyarázta. És a tanítványok nem tartoztak a nagy tömeghez, akik otthagyták az Urat. Mert hogy kemény beszédeket mondott.
A kontextusból kiragadott igék is igék. Az egész fejezetet – hiszen Biblia-ismerő emberek vagyunk – nem tartottam szükségesnek beemelni a megjegyzésbe. Feltételezem, hogy ilyenkor magától „beugrik” annak, aki ismeri a Bibliát. (S még akkor sem állíthatja, hogy mindent tud már. Hányszor fordul elő,ha nyitott szívvel-szellemmel olvassuk, új megvilágítást nyer számunkra!) Nem én fájok a másiknak ilyenkor, hanem a kinyilatkoztatott Igazság, ami viszont a javamra szolgál, ha hívő vagyok. Értem én, mert nekem is hiányzik az értelmes hívő társasága, aki tud és mer gondolkozni, és a művész ilyen – nem kell neki abbahagynia a nyitott hozzáállását a dolgokhoz -, csak nem szabad(na) „más evangéliumot” magasabbra helyeznie. Más alatt a „megengedőbbet” értem ebben az esetben. Én úgy vagyok vele, hogy az Igazságnak el kell hangzania, ahhoz, hogy tudjam, mihez szabjam magam. Hogy lássam a célt, az irányt. Különben eltévelyedhetek igen könnyen.( Ó, hiszen így is lehet? Akkor belefér egy kis lazaság még, és ezzel a hozzáállással máris elcsúszunk, ki ezen, ki azon a „banánhéján”)
Csaba, az orvos gyógyít, míg a művészet szórakoztat, jobb esetben tanít. És mit mond az Úr Jézus? hogy egy a mi Orvosunk, és Tanítónk.
Amikor az ember ezt teljes szívéből el bírja fogadni, és ez is kegyelem, akkor azok, akiknél ez nem megy, mindig túl radikálisnak, fundamentálisnak nevezik őket. Hát igen, a hit mértéke… Az apostolokat nem zavarta a világ vélekedése. Ők vállalták az Úr Jézus beszédeit, sőt erejével, hatalmával is éltek az Ő nevében. Változott volna az Úr? Nem hiszem. Inkább az emberek hozzáállása… De maradjon meg mindenki abban a hit(mértékben), amit kapott. Az Úr a bíró, nem mi. Ám a felszólítás nekünk is szól: „… törekedjetek…” pld. a lelki ajándékokra, pld. az igazságra, prófétálásra…
És az Úr jelenlétében – most, a kegyelem idején – világos lesz minden.
Kedves Gyuri,
a kommented arra a premisszára épül, hogy szerintem a meztelenség ábrázolása bűn. Hol mondtam ezt? Az én állításom az, hogy beteg az a társadalom, ahol szinte kényszeresen jelentkezik a nyilvános meztelenség (még a fösvénység ábrázolásakor is). Emellett azt próbáltam még elmondani – reagálva rád -, hogy szerintem a színész meztelensége nem választható el a színész valódi énjétől, és a feltárulkozásnak ez a szintje oda való, ahova a szex. (Meg nyilván a nőgyógyász és a proktológus elé.)
Jézus követése feszültséget hoz a kultúránkkal való kapcsolatunkba. Az Efézusi levél (például) elég erős dolgokat mond arról, hogy ezen a területen Isten követői hogyan különbözzenek a környező társadalom viselkedésétől (4-5. rész). A szexuális tisztátalanságot (és botránkoztatást), a hazugságot és a nyerészkedést külön is kiemeli az apostol. Megkockáztatom a politikusi pálya analógiáját. Naivan hiszek abban, hogy keresztények is hordozhatják ezt a felelősséget a legmagasabb szintekig, de azt is látom, hogy bizonyos helyzetekben komoly lelkiismereti dilemmákat fog nekik okozni ez a pálya. A színésszel is ez a helyzet. Hogy melyek ezek a helyzetek, arról szól köztünk a vita. Mikor hazudik a politikus és van-e olyan helyzet, ahol ez erkölcsös? Mikor fedheti fel szemérmét a színész és van-e olyan helyzet, amikor ez erkölcsös? Abban biztos vagyok, hogy teljesen te sem akarod száműzni az erkölcsöt a mimézis területéről, hiszen a színpadi közösülést például te is helyteleníted (ugye?).
És kérlek, rám reagálj, mert ugyanúgy nem segíti a vitát, ha velem kapcsolatban a csadorig jutsz, mint ha én azt vetném fel, hogy a pornót népszerűsíted.
Én úgy látom, hogy nem csupán a társadalom, de a világ is beteg, s megkockáztatom mimondani, hogy benne a keresztyének is azok.
Ha valaha szűkség volt Isten kegyelmére, akkor ma milliószor inkább. Annyi írányból kisért a bűn, hogy talán észre sem vesszük. Viszonylag könnyedén belátom, hogy igaza van Ádámnak a színpadi mezítelenség és a velejáró cselekedetek kapcsán. A beszélgetés elején nagyon lazán leírtam, hogy nem értem miként viselkedhet egy keresztyén úgy. Aztán ha őszintén magamba nézek, van más bűn, amelyben én járok térdig és a színművészhez hasonlóan mondom, hogy a körűlményeim, a munkám, a társadalom kényszerít bele. Megmenekűlhetek valamitől, s szerintem a keresztyénnek törekednie is kell reá, de biztos vagyok benne, hogy lesz majd más amibe bele fogok sétálni. Szóval nem tudom, hogy merjem-e mondani a keresztyén színésznek, hogy dobja el a kenyerét, ahogy a keresztyén nőgyógyásznak, vállalkozónak, rendőrnek, katonának stb. sem…
Szóval nem tudom, hogy merjem-e mondani a keresztyén színésznek, hogy dobja el a kenyerét, ahogy a keresztyén nőgyógyásznak, vállalkozónak, rendőrnek, katonának stb. sem…
Ez borzasztó nagy felelősség, amit az egyénnek kell viselnie, minden pásztori (lelki vezetői, lelkigondozói) tanács csak segíthet a döntés meghozatalában. Én lelkipásztorként a nőgyógyásszal arról beszélgetnék, hogy hogy áll a hálapénzhez és a családjához. A katonával arról, hogy a feletteseihez hogyan viszonyul, és adott esetben milyen parancsot nem hajlandó végrehajtani. A vállalkozóval az adózásról, a politikussal a hatalomról és az igazmondásról. A színésszel pedig arról, hogy milyen szerepekhez adja a testét és lelkét, és miért. Ezek fontos beszélgetések, melyekből az egyén számára kiderülhet, mi Krisztus akarata az életében és hogyan tudja őt szentül és tisztán követni. Azt remélem, hogy néhány embernek az itt folyó beszélgetés is segíteni fog a saját döntései meghozatalához.
Kedves Ádám!
Értem, amit írsz és igazat is adok!
Véletlenül sem gondoltam arra, hogy te bárkit is felszólítanál a munkája, hívatása elhagyására. Fentebb írtam is, hogy egy keresztyén vezetőnek kötelessége figyelmeztetni a bűnre, a felelősség pedig az egyéné, hogy mit tesz.
Tisztában vagyok vele, hogy bűn amikor nem fizetem be magam után a járulékot, mert másra kell a pénz, ahogy az is bűn, amikor 2-3 ezer Forinttal magasabb árat kérek egy-egy címen, mint amit a lelkiismeretem diktál, mert éppen be kell fizetnem az elmaradásaimat. Bűn amikor „nem gyűjtök kincseket a földön”, de vásárolok valamilyen szórakoztató elektronikai eszközt, amire igazából nincs szűkségem. Bűn amikor azt mondom, hogy Krisztusra nézve nem harcolok, de közben lájkolom a régi barátok megosztásait. Bocsánat a kifejezésért, de bűn ez az egész mocskos élet, s Krisztus nélkül semmit sem érek…
Ádám, ez a beszélgetés sokkal többről szólt így a végére mint ahogy kezdted, egy témával a periférián, a „talán nem kellett volna így” a színpadon. Az utolsó mondataiddal körülnéztél messzelátóddal egész életünkön, kritikus helyzetekben lévőkről szólván és a sort folytathatjuk.
Egyet ne felejtsünk el soha, hogy a parancsolatok miértünk adattak, azért, mert CSAK úgy lehetünk boldogok Isten sátorában Ővele és társunkkal, testvéreinkkel együtt.
A csoport pedig, akik itt összejöttünk lényegesen több mint reprezentatív minta! Gondviselés-szerű hogy éppen Katalin írt élettapasztalatából és én is hozzátettem a személyesből. Két nőből kettő.
Katalin utolsó írását aranykeretbe foglalom 🙂 Áldás, békesség!
„Ádám, ez a beszélgetés sokkal többről szólt így a végére mint ahogy kezdted, egy témával a periférián, a “talán nem kellett volna így” a színpadon”-én is csatlakozom Éva eme fontos megállapitásához.Valóban a vita kiszélesedett,egy nagyon jó vita lett(de lehet,hogy folytatódni fog).Sokat tanultam a vitából.Külön köszönöm,hogy engem,egy eléggé szűk látókörű embert megtűrtetek!Minden hozzászólásból profitáltam.Györggyel továbbra sem értünk dolgokban egyet-de nagyon hasznosak számomra a megszólalásai,meglátásai.
Igy a vége felé egy kicsit korrigálnám magamat.Magam is éltem és élek át kisértéseket ezen a területen.Életem során voltak bukásaim is(nem
bontránkozást okozó dolgok de amik után szégyelltem magamat az ÚR és magam előtt)tehát nem akarok mint valami erkölcsi biró mutatkozni.
Ma nagyon nehéz feladat,ebben a korban és világban tisztának maradni,hiszen annyira mindent és mindenkit körülvesz a szenny.Nem könnyű megmaradni a keskeny úton.A világ csábitása,a kivánság…és mi esendőek vagyunk.Itt most külön a mai fiatal keresztyénekre gondolok.
Amikor én hivővé lettem akkor egy picit egyszerűbb volt a világ habár már akkor is jelen voltak(tkp.a 60-as évek közepétől)ezek a dolgok,jelenségek csak nem ilyen mértékben mint manapság.A fiatal hivők eligazitást várnak,óriási a felelősségünk,hogy milyen irányba tanácsoljuk őket,mennyire vagyunk megengedőek.És mennyire vagyunk megengedőek a magunk irányába.Amikor magyarázkodni kényszerülünk.
Végül György egy gondolatára reagálnék:”Ha már a felméréseknél tartunk, olvastam, hogy egy csomó férfi jobban bevadul egy sejtelmes-lengén öltözött női test látványától, mint egy teljesen pucértól. Sokaknak izgatóbb az ügyes dekoltázs, mit a fedetlen női mell. Mi a megoldás? A takarás? És meddig? Nem lehetséges, hogy így a csadorig jutunk? És nem lehetséges, hogy azok, akik a csadorig eljutottak, nem oldották meg a kísértés problémáját? Nem lehet, hogy az a szívben van, a tagjainkban dúló kívánságban, és onnan akár egy női kerékpár látványa is előhívja?”-teljesen legitimnek tartom a felvetést.A férfi,a hivő férfi is!-szexuális értelemben vizuálisan reagál.Igy vagyunk összerakva.Egy férfitestvérnek volt erre a dologra egy számomra értékes magyarázata,azt mondta:”Az első pillantásért nem vagy felelős,de a másodikért igen.”Ha rajta marad a szemed,ha visszafordulsz és utánanézel.Nem akarok prűd lenni,bevallom,hogy gyakran nem álltam meg az első pillantásnál! :(De ez a dolog arra is megtanitott engem,hogy tudatosan kerülnöm kell a kisértést kiváltó helyzeteket.Ha az utcán meglátok egy vonzó nőt(ez elkerülhetetlen)akkor nem tehetem,hogy nem veszem észre.Minden egészséges szexualitással rendelkező férfi/fiú igy reagálna.Viszont ha a látvány hatására beindul a fantáziám…Az alapkérdés marad,ahogy az a vitában is előjött:az alapkérdés a dolgokhoz való viszonyulásunk.Hogyan reagálok a helyzetekre.A váratlan kihivásokra.Viszont ha tudom,hogy az a hely ahova megyek csapda lehet a számomra akkor messzire igyekezem elkerülni ezeket a helyeket és alkalmakat.Tehát nagyon sok minden függ tőlem is!
A csadorról:eszembe sem jutna,hogy a nőket csadorba öltöztessek.Ez már lassan Iránban sem működik.És vannak Irántól még szélsőségesebb országok is.A csador nem megoldás,szememben a nők megalázásnak egyik jelképe.Viszont a csador „megvédi” az ottani nőket,hogy megbámulják őket a férfiak.De igaz a megállapitás:a csador nem megoldás és azt hiszem,hogy a vitában résztvevők közül senkinek sem jutott eszébe ez a lehetőség vagy ennek a dolognak valamilyen európia változata.Szerintem ez itt nem is volna megvalósitható és nem is kell.Egy kis túlzásnak érzem a csador behozása a vitába mint azt,hogy valaki egy női bicikli látványára gerjed be.Lehet,hogy van ilyen ferdeség is de ez már inkább a fétis kategóriájában van.És egy kicsit védjem meg a férfiakat.Néhány évvel ezelőtt a „Békehirnök”c.baptista hetilapban olvastam egy cikket a nők gyülekezetben való megjelenéséről.A cikk irója tkp.megkérte a nőket a baptista gyülekezetekben,hogy ne járjanak merész,testhezálló,kihivó ruhákban.Ő különösen a kamasz fiúk szempontjából látta veszélyesenek az új jelenséget.Kérte a nőtestvéreket,hogy szolidan öltözködjenek.Ezzel nem akarom mondani,hogy a nők most 150 évvel ezelőtti ruhákban kezdjenek járni,de oda kell figyeljenek,hogy a megjelenésük milyen hatást tud kiváltani.A komoly hivő nők tudják ennek a módját.Egyszerre tudnak választékosan öltözködni és szolidnak maradni.
Ismételten szeretném megköszönni a vita résztvevőinek az épitő hozzászólásokat,különösen a két női résztvevő nagyon jó hozzászólásait!
Talán a végére úgy zárójelben egy kérdés:hova tűnt el a társadalmunkból a szégyenérzet?!
Ahogy olvastam a hsz-okat egyre nyomatékosabban jött elém Pál apostol tanitása az Efezus 4,17-24-ből.Számomra ezek az igék nemcsak tanitás és felhivás,hanem prófétai szó:mintha az Apostol a mi korunk emberéről irta volna ezeket a szavakat.Megszivlelendő amit itt közöl.
Köszönöm a türelmeteket!
Arpicus, egy volt tanár, akit hatvanon felül szenteltek pappá – ha jól hallottam a riportot, Patak község plébánosa (nincs erről semmi a neten)- „szent gyermekek” mozgalmat kezdett. Azt gondolom, hogy kamaszkorban már majdnem késő: meg kell tapasztalni az örömet, és napi szinten 🙂 az Úr édességét. Ha nyáron van időd, felkeresheted. Ez a hivatás, ez a kezdeményezés lehet, hogy vigasztal majd egy kicsit.
Éva,köszönöm! :)Egyébként érdeklődve olvasom hogyan próbálod meggyőzni MG-t.Úgy látom,hogy a vele való kommunikációban semmit sem értünk el.Elég meredek dolgokat tesz fel és állit.Nem tudom érdemes-e erőltetned a dolgot.Minden érved úgy pattan le róla mint a teniszlabda a falról.Szomorú,mert mi valóban megértéssel kezeltük itt.Tapasztalatszerzésre jött ide,szerzett is tapasztalatokat-végül kiderült,hogy ezek nem pozitiv tapasztalatok lettek.Az az érzésem,hogy alaposan meg lettünk vezetve.Kár mert egy értelmes és művelt emberről van szó.Sajnos,a kérdéseire nem a Bibliából keresi a válaszokat.
Ez amit irtam OFF topic,de mivel elég hosszan tartott vele itt a kommunikáció ennyi talán belefért.
Egyébként Jorsits Attila kiváló blogján egy nagyon jó posztot irt a normalitásról.Ha előbb irja meg ezt a posztot akkor beemeltem volna a normális/abnormális kérdést a vitába.Nagyon érdekes szempont,hogy ma mi számit normálisnak és mi nem.Nem szeretnék további vitát generálni a témában de van egy olyan érzésem,hogy sokan eljutottak oda,hogy az abnormálist tartják normálisnak.Persze szubjektiv dolog,hogy mit tartunk normálisnak és abnormálisnak habár ha a Bibliát komolyan tanulmányozzuk akkor ez nem lehet kérdés a számunkra.Ez az a poszt:
http://www.teologiablog.hu/normalis/#comments
További szép napot Neked és a többieknek! 🙂
Nem mindegy, Arpicus, tényleg, MG-vel való viszonyunk, és mint az időpontból láthattad, képtelen voltam aludni (előtte olvastam a válaszait).
Még gimiben volt egy lány, aki az (éber) álmairól 🙂 beszélt ballagáskor, azt mondta: tanár szeretnék lenni és szeretném, ha mindig lenne egy Kovács, aki miatt nem tudok aludni. Ütős volt, megjegyeztem. Ehhez nem kell kereszténynek lenni csak IGAZÁN szeretni.
A másik posztnál van egy elvarratlan szál, ott durva dolgokat mond a keresztényekre, „nincsenek példák” ott nemsokára folytatom. Szerintem Ádámnak sem mindegy, hogy ennyi dédelgetés után mi a „vége”. Az esetleges helytelen szóhasználatokért, és az „offért” bocsánat…
Kedves Éva!
Most utoljára MG-ről(nem akarok OFF lenni,de mivel nagyon is markánsam jelen volt ezen a blogon ezt meg kell jegyezzem-előre is elnézést kérek Ádámtól!).Ma először,másodszor és utoljára irtam a blogjára,egy Thomas Hardy idézetet.Ezt moderálta a következő megjegyzéssel:”Arpicus – a megjegyzésedet kimoderáltam.
Itt a Menhelyen nem szoktunk ölre menő vitákat folytatni, nem hadakozunk, nincs “trollkodás”.
Ellenvéleményeket szívesen fogadok, de csak akkor, ha normálisan vannak megfogalmazva és az a szándék vezérli a hozzászólót, hogy egy jó és értelmes beszélgetés alakuljon ki.”-már több éve sok mindennel megvádoltak a blogok világában,de még azok sem akik nagyon keményen beszéltek velem nem vádoltak trollkodással.Ez az az ominózus Hardy idézet amely kivágta MG-nél a biztositékot:”Nem ritka eset,hogy a hosszú tévelygés alkalmatlanná teszi az embert további útra,és mi haszna akkor a tapasztalatoknak?”-ennyit irtam be,semmi mást.Ha ez trollkodás akkor troll vagyok.Akinek annyira fontos a tolerancia annál nagyon furcsa ez az intolerancia.Ezen a blogon vitát indukál a sajátján pedig nem engedi.Egyébként nem is volt szándékom vitázni.Ide úgymond tapasztalatszerzés miatt jött fel de csak szondázott bennünket.Azután leirta lesújtó véleményét rólunk.Finoman szólva sem volt őszinte.Nem vagyok megsértődve de nagyon szomorú vagyok mert szép fogadtatásban részesült ezen a blogon és különösen Ádám nagyon finoman foglalkozott vele.MG kiépitett egy saját vallást,ideológiát aminek vajmi kevés köze van az igazi kereszténységhez.Ez most fekete-fehéren bebizonyosodott.Egy ige jutott az eszembe amikor magamhoz tértem a megdöbbenéstől:”De ha valamennyien prófétálnak és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott,annak MINDENKI A LELKÉRE BESZÉL,azt mindenki megvizsgálja és igy SZIVÉNEK TITKAI NYILVÁNVALÓVÁ LESZNEK…”-1Kor.14,24-25a(MBT)-kiemelés tőlem.Itt ez történt a legjobb szándékkal.
Én ezzel befejezem az MG jelenséggel való foglakozásomat.Nem érzek tovább felelősséget irányában.Hallotta az igei bizonyságokat…
Ez számomra is egy új tapasztalat volt.Levontam a szükséges tanulságokat.Az egyik ezek közül:hallgass az első megérzésedre!
Az ÚR áldjon!
Árpád, köszönve az előző linket, küldöm (mindenkinek, aki nem ismerné). A hirdetés is jó (ha megmarad, Ez az a nap 🙂 ) https://www.youtube.com/watch?v=FWVXnzpkBCs Wilkerson: Hová lett a gyötrődés?
Az első megérzésem – tartom – Jézus boldogság mondása, bízom hogy keresi az igazságot. A többi, az ima és szó szerint: a gyötrődés ránk tartozik. Az Úr akarata az hogy senki el ne vesszen (János 17). Most nehéz feldolgozni, de biztatlak, majd sikerül.
Lehet, majd a mennyben találkozunk, és ezt is jól megbeszéljük.
Éva,köszönöm a linket,már láttam,de jó volt,hogy elküldted.Ismét megérintett.Nagyon igaza van a megboldogult Wilkerson testvérnek!
Csak annyit tudok mondani,hogy ÁMEN.Ezt az üzenetet csak azok a keresztények értik meg akik már gyötrődnek vagy most is gyötrődnek a világ és benne az egyház/gyülekezet állapota miatt.Elég rossz napom van és a hét se kezdődött jól és a héten még van egy-két kihivás előttem(orvos)úgyhogy kellett nekem ez az üzenet.
Egyébként éppen az ilyen prédikációk miatt eléggé népszerűtlen volt Amerikában.Paul Washer is hasonló hangsúllyal prédikál.Ő sem népszerű.
De tudjuk a Szentirásból,hogy a az igazi próféták sohasem voltak népszerűek.A hamis próféták egyik jellegzetessége,hogy népszerűek.Az emberek futnak utánuk mert mindig azt mondják ami tetszeni fog a hallgatóknak.Az üzenetben az itéleti részt,a bűnt elhallgatják.Egy nő egyszer azt mondta Wilkersonról:már évek óta nem láttam ezt az embert nevetni.Hát volt oka nevetni?Ez a sorsa azoknak akik néven merik nevezni a dolgokat.Akik nem maszatolnak és nem beszélnek mellé.Ó,bár lenne csak egy kis része bennem annak a szenvedélynek ami Wilkerson testvérben megvolt.Mérlegre tesz engem és bennünket ez a bizonyságtétel.Annyi fonák dolgot hallunk és olvasunk magukat keresztényeknek valló emberektől.A szellemi kútmérgezés pedig nem látott méreteket kezd ölteni…
„Lehet, majd a mennyben találkozunk, és ezt is jól megbeszéljük.”-egyre inkább várom a mennyet.Nagyon megterhel amit a világban látok és benne az egyházban/gyülekezetben.De végig kell mennem azon az úton amelyet az ÚR kijelölt a számomra.Sok nehézséggel de áldással is teli ez az út.A nehézségeket,a gyötrődést pedig nem lehet megspórolni.Ez egy fontos tantárgy Isten iskolájában.Isten nevelési eszközei gyakran nehezek és rejtelmesek a számunkra,most sok mindent nem értünk-de hasznunkra válik még ha most sok minden homályos is a számunkra mindennel kapcsolatban ami velünk történik…
Most megyek,este majd benézek.
Ádám, ne haragudj, igazad van, hogy Neked válaszoljak, ha téged szólítlak meg, és ne egy kalap alatt többeknek. Elnézést. (Viszont a csadort nem veled kapcsolatban említettem.) Némelyik megnyilvánulásodból úgy tűnt, egyetértesz azokkal a testvérekkel, akik zéró toleranciát javasolnának a színpadi vagy filmbeli meztelenségre – pl. amellett érvelsz, hogy a színésznek is káros, és hogy a meztelenség, mivel egyenértékű a szexuális feltárulkozással, csak a a házasság intimitásában nem erkölcstelen.
Én most a kérdésedre válaszul összefoglalnám néhány pontban a véleményem, és ha új szempont nem merül fel, akkor szeretettel elköszönnék egyelőre 🙂 persze ha bárki bármelyik pontra rákérdez, hajlandó vagyok magamat revideálni.
1. nem tartom minden esetben szexuális feltárulkozásnak a meztelenséget.
2. nem tartom minden esetben bűnnek a színpadi vagy filmbeli meztelenségábrázolást.
3. nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez minden esetben árt a művésznek vagy a nézőnek. azért nem vagyok meggyőzve, mert nem láttam erre egy nyomós érvet vagy adatot sem.
4. nem hiszem, hogy a Biblia tisztaságra való intése a művészi meztelenség- vagy nemiségábrázolás tiltását, vagy az ilyen alkotásoktól való tartózkodást jelenti.
5. Szerintem is VAN erkölcstelen meztelenség- ill. nemiségábrázolás, amit én is elutasítok. A határ a „bűnös és a nem bűnös” között számomra nem ott van, hogy milyen mértékű az ábrázolás, tehát nem annyira magában az ábrázolásban, mint inkább annak a kontextusában, vagyis abban, hogy öncélú-e, csupán a szexuális ösztön felkeltésére irányul-e az alkotói szándék. Szilárdan vallom, hogy pornográfia készítése is, és befogadása is bűn. Ha viszont az alkotói szándék nem pornográf (nem öncélú) viszont a befogadói szándék mégis az (csak a szexet keresi, „pl. asszonyra tekint a bűnös kívánságért”, akkor a hiba a vevőkészülékben van.
6. Mindazáltal hiszem azt is, hogy „ami nincs hitből, az bűn” tehát az én álláspontom szerint „nem bűnös” kategóriába eső nemiség-ábrázolásokat is csak annak javasolnám, aki nem érzi úgy, hogy beszennyeződik általa, vagyis van rá szabadsága. Akinek a lelkiismerete a zéró toleranciát írja elő, annak feltétlenül a zéró toleranciát javaslom. De ezt lehetőleg ne egymásnak próbáljuk előírni.
Gyuri,
köszönöm a tisztázó kommentedet, szerintem fontos volt a megértés szempontjából, hogy ezeket leírtad. Én a meztelenség ábrázolását nem bíráltam egy pillantig sem (ezerféleképpen lehet ábrázolni, a szexualitást is), a színpadi meztelenséget azonban igen. Tehát azt, ami ott és akkor történik a konkrét színész testével. Szerintem az etika itt keresztülmetszi az esztétikát és belelóg annak belső logikájába, ahogy az élet számos más területén is (pl. romantika). Most dobni fogsz egy hátast, de szerintem még az sem semleges és ártalmatlan, amikor két színész nyelves csókot ad egymásnak. De ezt a vitát semmiképpen nem akarom itt most megnyitni.
Én is köszi, Ádám. (Azt még kíváncsian várom, hol és mikor nyitsz vitát a nyelves csókról) 🙂
Áldást mindenkinek!
Inkább nem nyitok.:)
deal 🙂
Érdekes gondolatok a „művészi célú” meztelenséggel kapcsolatban, kicsit ugyan más kontextusban…
Bízom benne. hogy talán nem csak kavicsot dobok ezzel a vízbe, hanem vannak továbbgondolásra érdemes momentumai a cikknek!
http://www.desiringgod.org/articles/12-questions-to-ask-before-you-watch-game-of-thrones
Aki közszemlére bocsájtja testét ,akár az örömlányok ,lehet az művészet,vagy egyéb más célzattal,számomra prostituált.
Amikor a színész (Neal McDonough) döntése kényszeríti a forgatókönyvírót jobb írásra, nem a rendező kényszeríti a színészt (mondjuk Emilia Clarke-ot) helytelen kitárulkozásra:
“When [creator] Marc Cherry signed me, I said, ‘I’m sure you know, but I won’t kiss anybody,’” recalled McDonough. “He was like, ‘But this is ‘Desperate Housewives!’ I said, ‘I know.’ He paused for about five seconds and said, ‘All right, I’m just going to have to write better.’ And we had a great time.”
https://www.foxnews.com/entertainment/project-blue-book-neal-mcdonough-faith-no-sex-scenes