Nem tartozom azok közé, akik a keresztény alkotások fikázását az értelmiségi lét kötelező ujjgyakorlatának tekintik (sőt, kifejezetten taszít ez az attitűd), de az evangéliumi filmekkel tényleg gond van. Evangéliumi filmek alatt most az amerikai „evangelical” rendezők által készített alkotásokat értem (Fireproof, Courageous, God’s Not Dead, Woodlawn stb.), melyek vegyes fogadtatását jól jelzi, hogy a nagyközönséghez általában már el sem jutnak. Az esztétikában és a teológiában egyaránt jártas Peter Leithart épp azokat a gondolatokat fogalmazza meg nemrég publikált cikkében, melyek bennem is ott motoszkáltak, csak ő pontosabban és kedvesebben állítja fel a látleletet, mint ahogy én tettem volna. Leithart elismeri, hogy az evangéliumi rendezők filmjei sokat fejlődtek az elmúlt években, de valamiért még mindig azzal az érzéssel állunk fel a fotelből, hogy ezek a filmek nem fognak tetszeni az ismerőseinknek, és őszintén szólva nekünk sem tetszenek. Vajon miért kudarcosak újból és újból ezek a jó szándékú alkotások?
Leithart szerint az evangéliumi filmek kudarcának elsősorban teológiai okai vannak. Bukásuk nem szükségszerű, inkább egy krónikus gondolkozási ficamnak köszönhető, mely a helyes diagnózissal könnyen megkülönböztethető az evangéliumtól és a keresztény világnézettől. Hogy ez így van, azt az bizonyítja, hogy számos keresztény rendező alkotása (Leithart többek közt Scorsese, Bergmann, Tarkovszkij, Fellini filmjeit említi) nagy elismerést szerzett mind szakmai körökben, mind a nagyközönség részéről. A probléma tehát nem a keresztény üzenetben van, inkább a médium félreértésében. (Az az evangéliumi elvárás, hogy az említett rendezők explicitebb módon beszéljenek a keresztény üzenetről, éppenséggel a probléma része.) A film ugyanis közvetett kommunikáció. Ha megnézzük, milyen felekezetű rendezők értek el valódi sikereket a filmkészítésben, Leithart szerint azt látjuk, hogy ezek a rendezők a kereszténység valamely szakramentális irányzatához tartoznak (katolikusok, ortodoxok és „high church” protestánsok), vagyis számukra a kereszténységnek azon formái természetesek, melyekben a nyelven túli jeleknek és szimbólumoknak nagy szerepük van.
Félreértések elkerülése végett hadd szögezzem le, hogy én magam nem a „high church” hagyományhoz tartozom, mert azt gondolom, hogy a gyülekezeti közösségben a testvéri kapcsolatok és a nyelv elsőbbséget élveznek a szimbólumokkal szemben. Az újszövetségi kereszténység alapvetően „low church” formában létezett, ezért számomra a hit megélésének legvonzóbb formája a természetes kapcsolatokban és nyelvben megélt evangéliumi egyszerűség. A film azonban határozottan „szakramentális” műfaj. A filmrendező a képi megjelenés eszközével dolgozik, és mivel a képek szerepének értése a filmkészítésben elengedhetetlen, azok a keresztények, akik olyan tradíciókból jönnek, ahol a szimbólumok kifinomult világa természetes, komoly előnyt élveznek azokkal a „low church” evangéliumi rendezőkkel szemben, akik zsigerileg inkább a szavakban és a nyelvben bíznak. Egyetértek Leitharttal: az evangéliumi filmek egyszerűen túlbeszélik a dolgokat. Túl sok a magyarázat bennük. Túl sok a nyelv. Nem engedik, hogy a képek elvégezzék a munkájukat. A rendezők kelletlenül támaszkodnak a szimbólumokra, nem merik felszabadultan használni azokat, láthatóan nem hisznek azok erejében. Kiterjesztik a reformátori teológiát erre a területre is: nincs ex opere operato kép, a szakramentum csak az igével együtt érvényes. Így viszont a filmek rémesen didaktikusak és szájbarágósak lesznek.
Van egy másik oka is az evangéliumi filmek sikertelenségének, melyre Leithart jogosan hívja fel a figyelmet. Az evangéliumi filmek karakterei bosszantóan laposak. Nagyon ritkán találkozunk igazán kidolgozott jellemmel, és még kevésbé valódi jellemfejlődéssel. Ez Leithart szerint nem csak a C-kategóriás színészi alakításoknak köszönhető, hanem abból az evangéliumi teológiából is fakad, melynek középpontjában a megtérés motívuma áll. Az emberek vagy hívők, vagy nem hívők. Vagy üdvözülnek, vagy elkárhoznak, és a kettő között ott a megtérés élménye. Ez teológiailag – és tapasztalati szinten – valahol igaz is: újjászületés nélkül Jézus szerint senki nem láthatja meg az Isten országát. A film világában viszont nagyon könnyen okozza ez az alapvetés a lelki mélység és a jellemábrázolás olyan leegyszerűsítését, mely nézhetetlenné teszi a filmeket. Az emberek a valóságban egyszerűen nem olyanok, amilyennek a legtöbb evangéliumi produkció mutatja őket. Ezekben a filmekben meggyőző művészi reprezentációk helyett valószínűtlen fordulatokkal találkozunk csak, melyek kapkodó igyekezettel vannak elénk hányva, mi meg kételkedünk és hitetlenkedünk, és nem értjük, a rendező miért gondolta, hogy ez így jó lesz.
És nem azért, mert ne lehetne megtérést hitelesen ábrázolni. Flannery O’Connor novellái a kegyelem váratlan élményét úgy varázsolják elénk újból és újból, hogy látjuk: annak ellenére mindenestül hihető a fordulat, hogy a kegyelem nem természetes fejlődés következménye, hanem ajándékként lepi meg a szereplőket. Dosztojevszkij is képes volt olyan karaktereket teremteni, amelyek megtérésélménye abszolút hiteles. Meg lehet ezt csinálni filmen is. Könnyes szemekkel, megrendülten álltam fel a L’ecsó c. animációs film végén, és szerettem volna megölelni és jól meglapogatni Anton Egót, az ételkritikust, aki végre megértette, amire egész idő alatt vak volt. Anton Ego lényegében megtért (ha nem is vallási értelemben), és a megtérése autentikus. És ez csak egy animációs film volt, aminél azért többet is össze lehet hozni rendes játékfilmekben. A mély jellemábrázolás és a megtérés élményének hiteles bemutatása nem zárják ki egymást. Sőt, a megtérés valódiságát éppen egy mély jellemábrázolás tudja igazán megmutatni, ehhez viszont az kell, hogy a karakter alapvetően ne a megtéréséről szóljon.
Az evangéliumi teológia – ahogy Leithart is hangsúlyozza – tökéletesen alkalmas volna arra, hogy megteremtse a megtérés kontextusát, de arra is, hogy ne fókuszáljon mindig a megtérés élményére. Az evangéliumi teológia ugyanis ismeri az emberségben megmutatkozó általános kegyelmet, és ismeri a megszentelődést is. A megtérés élménye központi, de nem kizárólagos ebben a teológiában sem. Van lelki utazás előtte is és utána is. Belső küzdelem közepette születik a fordulat, és újabb belső küzdelmeket hoz magával. Minden esetben. Az evangéliumi teológia ismeri a tanítványság és a fokozatos megszentelődés fogalmát. Ismeri azokat a lelki folyamatokat, melyek a megtérést mindkét oldalról körbefonják, no meg azokat is, amelyeknek a megtéréshez semmi közük. A pontszerű megtérésélmény kiemelése fontos lehet (ahogy fontos O’Connor és Dosztojevszkij írásaiban), de csak akkor hiteles, ha a pont egy egyenesen helyezkedik el, nem hirtelen huppan a létezésbe, mint Hawking világegyeteme. A kegyelem akkor hat valódinak, ha valódi lélekben fogantatik.
Az evangéliumi filmek tehát nincsenek eleve kudarcra ítélve. Ehhez azonban több teológiai reflexióra volna szükség, nem kevesebbre. Az evangéliumi filmek jelenleg teológiai sekélyességet tükröznek, ez pedig nem az evangéliumi teológia hibája, hanem azoké, akik nem fektetnek elég időt és energiát abba, hogy ezt a teológiát megismerjék, hanem megrekednek a klisék és evangélizációs görcsök szintjén. Remélem, ez meg fog változni. Ha korábbi korokban az ortodox evangéliumi hit ki tudott termelni magából olyan vizuális alkotókat, mint Rembrandt, Dürer, Bruegel és Vermeer, akkor ma is megtörténhet ez. Gondolkodás és mély teológiai reflexió nélkül azonban nem fog menni. Mert az embereknek nem az a bajuk, hogy ne ismernék a kapcsolatok mélységeit és saját lelkük szöveteit, hanem az, hogy nem ismerik a megváltást. A megváltásról viszont nem tudunk hitelesen beszélni, ha éppen a kapcsolatokat és az emberi lélek belső világát mutatjuk hiteltelennek és laposnak. A lapos és hiteltelen karakter megtérése is lapos és hiteltelen, és ezen semmilyen verbális erőszak nem fog tudni segíteni.
Kedves Ádám! Nagyon örültem a cikknek. Lelkiismereti nehézségeim voltak amiatt, hogy egy-egy keresztyén film – pl. Isten nem halott, a többinek már nem emlékszem a címére… – megtekintését követően fel voltam háborodva azon, amit láttam. A jellemek lapos ábrázolása, a megtérés igénytelen bemutatása, az „üzenet” erőltetett szájbarágás, nagyon elkeserített. Nagyon foglalkoztatott, mi lehet szomorúságom, keserűségem oka, és ezt most szépen összefoglalva, világosan megfogalmazva olvashattam!Pedig, ha jobban belegondolunk, éppen a Biblia üzenetét kellene a legigényesebben, a legnagyobb odafigyeléssel továbbadnunk, megfilmesítenünk megfelelő rendezéssel és színészekkel, óvakodva az igénytelenségtől. Ez felelősség! Szurkolok azért, hogy ilyen témában igényes alkotások születhessenek, és ne azt kelljen napokig folyamatosan keresni, mégis mi az a pozitívum, amit ki lehet emelni, amellett, hogy másoknak semmiképpen nem ajánlanám a filmet.
Ádám,
Messzemenőkig egyetértek a kritikáiddal. Különösen is a túlbeszéléssel.
Filmben nagyon meg kell gondolni, hogy milyen üzenetet akarunk beszédben átvinni, és milyen mennyiségben. A legtöbbször jobb 3-4 kulcsmondatra szorítkozni (legalábbis a tudatosság szintjén) és aköré fölépíteni a képi világot és a szimbólumokat… Sokszor egy pár másodperces snitt, ráközelítés sokkal többet és sokkal jobban elmond valamit, mint egy hosszú beszélgetés (aminek megvan az a veszélye, hogy TV-shop reklámra fog emlékeztetni)
Szerintem nagyon jó film sülne ki abból, ha világi profi gárdát megbíznának azzal a feladattal, hogy csináljon egy mai filmet a Prédikátor könyvét feldolgozva 🙂
Persze ehhez a megbízóknak is úgy kell hozzáállni, hogy az üzenet átvitele a fő cél… Nem mindig jön ez össze — gondolok itt az „A Fiú” c. karácsonyi kisfilmre, vagy a letiltott református 1% kisfilmre…
Nagyon egyetértek, és hasonlóan érzek. Sőt ezt kibővíteném „keresztény” zenei világra is. Sajnos nagyon sokszor az is lapos, kiszámítható és szájbarágós.
Ez már megint egy olyan téma, aminek kapcsán végre valaki kimondja, hogy meztelen a király. Ádám, gratulálok a témaválasztásaidhoz úgy általában, ahogy most ehhez is.
Szerintem sokunknak volt már ilyen élménye: feszengve végigülünk keresztény barátainkkal vagy ismerőseinkkel egy-egy ilyen filmet. Aztán a film végén jönne az a rész, hogy beszélgessünk a látottakról,gondoljuk tovább a felvetett témát és akkor jön a kínos csend. Végül valaki – jellemzően a film helyi ötletgazdája, esetleg annak házastársa – rámondja, hogy „jó film volt” és ezzel kb. vége is a beszélgetésnek, mehetünk (végre) haza némi kínos érzésekkel keverdő lelkiismeretfurdalással, hogy „biztos bennem van a hiba, amiért nem tudok értékelni egy ilyen jószándékú filmet”.
És mennyire más az, amikor – csak hogy katolikusként ne haza beszéljek -, megnézzük mondjuk Bergmanntól a Hetedik pecsétet, vagy az Úrvacsorát. Márpedig ezek a filmek is a dialógusokra építenek (Bergmann ugye színházi ember volt), csak közben minden más is klappol: a látvány, a fények, az arcok redőin átsuhanó finom árnyékok, az emberek apró rezdülései…
Mennyire döbbenetesen más élmény keresztény közösségben megnézni egy-egy ilyen filmet. Amikor a végén legördül a stáblista, akkor itt is csend követi a látottakat, de egészen másfajta csend: termékeny, elmélyült, gondolatébresztő. Aztán kibontakozik rendszerint a beszélgetés is és akkor kiderül, hogy nem kell háromdiplomás értelmiséginek lenni ahhoz, hogy egy tartalmas film valóban működjön és elérjen a közönség szívéhez és agyához.
Igen is ki kell mondani: a művészeknek, így a filmművészeknek VAN felelősségük és ez hatványozotan igaz a keresztény alkotó művészekre. Nem mindegy, hogy mit szolgálnak fel a közönségüknek.
És hát az a helyzet, hogy ha csak szimplán érdektelen a film, az még sokszor a jobbik eset. Sajnos láttam már olyan jószándékú „evangéliumi” filmet is, ami szerintem kimondottan káros üzenetekkel operál. Pl. konkrétan emlékszem olyanra (a címére már nem), ami a pokol és a kárhozat olcsó vizuális effektjeivel és egyéb horror kliséivel igyekszik a megtérésbe „belerémiszteni” a kedves nézőt. Ez mint teológiai alapfelállás már önmagában ultra nagy gáz, de ha már vissza akarunk térni a középkori valásosság sötétebbik oldalához, akkor legalább tegyük azt igényesen (illetve hát dehogyis tegyük!), mert az adott film ilyen téren sem ostromolt éppen Hieronymus Bosch-i magaslatokat…
Nagyon IGEN!
Két hiteles, minőségi film. Nem fekete/fehérek, őszinték és van benne (ön)kritika. Valahol tiltják, én kötelezővé tenném 🙂
– http://www.imdb.com/title/tt1186830/
– http://www.imdb.com/title/tt1586752/
Kedves Ádám!
Köszönöm a témafelvetést! Amikor még csak ismerkedtem a kereszténységgel, engem sokat bombáztak evangéliumi filmekkel. Már akkor is szerettem az általad emlegetett nagy klasszikusokat (Bergmann, Tarkovszkij, Fellini stb). Megmondom őszintén nekem olyan érzésem volt, mintha a keresztények azt gondolnák, hogy aki nem hívő az buta is egyben. Ráadásul annyi fáradtságot sem vettek, hogy megismerjenek és kiderítsék milyen filmeket szoktam nézni. Szóval nem igazán érte el a célját a dolog, inkább dühös lettem, mert úgy éreztem manipulálni akarnak.
Szerintem ha egy film eleve azért készül, hogy attól emberek megtérjenek, az már célt téveszt. Jobb kérdezni, mint kijelenteni, hogy a nézőben Isten vigye végbe a munkát. Ezért szeretem inkább azokat a rendezőket, akik általános emberi problémákat feszegetnek akár szakrális szemszögből, de nem adják meg a kötelező válaszokat rá. Szerintem ez nem is annyira a profi filmes gárdán és a nagy költségvetésen múlik, hanem azon, hogy a készítők saját maguk kereső emberek-e és hajlandók-e más keresők mellé beállni a sorba. A rendező kvalitásai kitűnnek függetlenül attól, hogy hívő-e, vagy sem és ki szeret lapos filmet nézni…
Nyilván az evangelizációs módszerek körében is alkalmazzák a jól bevált kommunikációs, PR és meggyőzési technikákat. Ezekkel önmagában nincs is baj, ha megtöltik tartalommal és személyessé teszik. Viszont pőrén olyanok, mint a fast food, bár tele lesz tőle a gyomrom, de hosszútávon más a hatása, mint a rendes ételnek.
balati:
„…Sőt ezt kibővíteném “keresztény” zenei világra is. Sajnos nagyon sokszor az is lapos, kiszámítható és szájbarágós….”
Nem tudom, én a filmeknél is alig, de azon kívül, pl. a zenében egyáltalán nem nézem, hogy az keresztény, iszlám, ateista vagy mi a csuda.
Számomra nagyon nagy élmény Arvo Part kortárs zenéje, akit -ahogy utólag olvastam- az egyik legkiemelkedőbb egyházi zeneszerzőnek tartanak.
Kedves Ádám!
Én is régóta érzem ezt az evangélizáló filmekkel kapcsolatban (szándékosan használom itt ezt a jelzőt). De én különbséget tennék. Mivel én szeretem a romantikus filmeket, ott tapasztaltam azt, hogy vannak a híressé vált, jó színésszel, jó történet mentén forgatott filmek és vannak a …mark channel számára készült átgondolatlan kaptafák – amik sokszor a jó filmek másolatai harmad rangú színészekkel. Valahogy ez merült fel bennem az olvasottak kapcsán. Úgy látom, amikről írsz külön kategóriák. Szerintem vannak olyan filmek, amik valóban jók, de azokat nem szoktuk a „keresztény film” kategóriába sorolni. Csak azokat látjuk el ezzel a pecséttel, amik szájbarágósak. Ezért van bennem egy kis kétség, hogy létezni fog-e valaha „keresztény film”, ami jó. Vagy egyszerűen lesznek „jó filmek”. Oda akarok kilyukadni, hogy szerintem a szájbarágós filmek kapják csak meg ezt a jelzőt, hogy keresztény, mert ez az egyetlen jelző, amivel el lehet látni (ha nem akarunk vulgárisak lenni).
@kjapp
Igen, épp ezért raktam idézőjelbe a keresztény szót, mert szerintem is felesleges ez a kategorizálás. Azonban vannak zenészek, akik ezen jelzővel definiálják önmagukat (CCM), és esetükben érzem a dolgokat egy dimenziósnak, szájbarágósnak és kiszámíthatónak. Ezért én őket már szinte soha nem hallgatom, mint ahogy a fent említett „keresztény” filmeket is nagyon kényelmetlen végignéznem, ezért jobbára nem is teszem. Többet épít sok „világi” zene és film (az idézőjel megint nem véletlen).
Hű, ez nagyon fontos és érdekes dilemma, és hiánypótló írás, Ádám. Különös, „könnyűzenei” téren akadnak üdítő kivételek, talán mert a zene eleve szakramentálisabb, mint a szöveg, főleg a próza. Nem igazán hiszem mondjuk, hogy pl. hogy a Hillsong vagy MW Smith valaha kitörhetne a szubkulturális gettóból, de nem is ez az ambíciójuk, szerintem egyszerűen dicsőítő muzsikát játszanak keresztényeknek. (Számomra itt inkább az a kérdés, hogy miért a legolcsóbb érzelmi manipulációkat alkalmazó szentimentális giccset tartjuk autentikusan keresztyéninek – bevallom, én ezt a giccset giccssége tudatában is szívesen hallgatom néha.) Közben azért olyan zenék jutnak el a szekuláris közönséghez, , mint a méltán Grammy-díjas POD (Payable On Death), vagy Sinéad O’Connor Theology-ja, a hátborzongató zsoltárfelodolgozásaival, a U2-ról vagy Nick Cave-ről nem is nem is beszélve.
Az is különös, h amikor egy szimbólumokkal merészebben játszó filmben megjelenik (akár kifejezett szerzői intencióként, akár spontán módon, a jelentés, vagy inkább a filmnyelv „mélystruktúrájában”) az evangélium, azt milyen kevesen veszik észre. Ridley Scott Szárnyas fejvadásza úgy lett az egyik legnagyobb filmsiker, hogy a kritikai reflexió gyakran nem is jutott el odáig, hogy ez egy keresztyén szemléletű alkotás. (Pedig annyira tolja a klasszik szimbúlumokat, hiogy az már szinte fárasztó 🙂 Vagy az egyik zseniális romkom, David Fincher Game-je, ami kifejezetten megtérésről, tékozló fiúról, bűnbánatról ás újjászületésről szól, de ezt nem szokás valahogy észrevenni.
Remek témaválasztás, jó kivitelezés, gratulálok.
A vallásos zsánerfilmek nincsenek egyedül azzal, hogy rosszak, max. gyengécskék. Ugyanez volt a gond az ’50-es és ’60-as évek magyar filmjeinek többségével is. Annyira szerettek volna átadni egy előre kitalált, elvárt mondanivalót, hogy mindent ennek rendeltek alá. A közönség meg többnyire nem szerette volna befogadni a konstruált mondanivalót.
A jó film egy önmagában hatásos látványvilágba épített önálló történetet ad elő, a mondanivalóval meg lesz, ami lesz. A Ben Hur című romantikus akciófilm szerintem nem volt egyházilag megbízva Jézus feltámadásának népszerűsítésével, az max. 1%-a volt, mintegy mellékhatás, mégis jobban bevált, mint a töményen adagolt történetek. A néző fogékonyabb a történettel szervesen összefüggő, „mellékes” mondanivalóra, mint arra, amelyik a központba tolakszik, és dróton rángatja a szereplőket.
Ez csak az első probléma. Második az, ami miatt Pulitzer-nek bejött, hogy véres, mocskos, szenzációs, leleplezős újságokat kezdett kiadni. Az ember talán nem szívesen ismeri be, hogy erre gerjed, de a jelek szerint így van. Pedig az Élet egésze soha nem arról az egy-két szaftos szenzációról szól, amelyikről a média, a világ 99.9%-a békés jólétben és viszonylagos nyugalomban él, vagy ha nem, arról maga tehet, és nem az aktuális szenzáció. Ha az Élet és Irodalom vadul szidja akit épp szidni akar, lehetőleg nemi szervekkel kombinálva, akkor nő a példányszám, ez bejön az olvasóknak. Ha az ésszerű közpolitikai diskurzust állítja a középpontba, uncsi lesz, csökken a példányszám. Ez hasonlít a filmkészítés dilemmájára. Ha egy hivatalosan cölibátusban élő pap kettős élete lepleződik le, az milliókat hoz lázba. Ha több millió hivatalosan cölibátusban élő papról kiderül, hogy tényleg cölibátusban él, és szorgalmasan végzi a hivatását, az meg senkit nem érdekel, a történet megbukik. Ilyen filmbe anyagi szempontból nem is érdemes belefogni, holott az emberiség szempontjából ez lenne az érdekesebb.
Persze miért csodálkozunk? A tíz parancsolat tök egyszerű. Az Úr imája szintén. A tíz parancsolat nem betartását megindokolni, az Úr imáját figyelmen kívül hagyni sokkal bonyolultabb, nehezebb, ráadásul mindig egyéni és közösségi problémákhoz vezető hübrisz, mégis ősidők óta a hübrisznek szurkol a közönség, és csalódik, ha a hübrisz logikus módon nem jön be.
Oliver Cromwell nem tudta ezt, betiltotta a szórakozást – meg is bukott. A filozófusok sem tudják ezt, nem is olvassa őket szinte senki.
A jelenségnek evolúciós háttere lehet: az evolúció során a viszonylag kockázatkereső sapiens egyedek sikeresebben szaporodtak, így ez a stratégia vált dominánssá, ösztönösen ezt szeretnénk viszontlátni a történetekben. Többféle teológiai magyarázat is van, de ez sokkal kézenfekvőbb.
Kedves Ádám!
Köszönöm ezt a cikket. Például ezeket a mondatokat:
„Anton Ego lényegében megtért (ha nem is vallási értelemben), és a megtérése autentikus.” – a L’ecso című animációs film számomra is végig erőteljesen keresztény üzeneteket továbbított.
„(…) klisék és evangélizációs görcsök” (…)”
„A lapos és hiteltelen karakter megtérése is lapos és hiteltelen, és ezen semmilyen verbális erőszak nem fog tudni segíteni.”
Mélyen egyetértek Veled, és nagy élvezettel olvastam a bejegyzésedet, szinte felszabadítóan hatott rám is. Én is életre szóló élményeket, érzéseket, gondolatokat kaptam, olyan filmek, rendezők és karakterek által, mint például Scorsese Travis-e (Taxisofőr), vagy Tarkovszkij: A Stalker, Andrej Rubljov; Dosztojevszkij Aljosája, Ivanja (és Aljosának elmondott „novellája”), vagy a „sztarec”, ezért nem vitának szánom, csak „bevallom”, hogy számomra azért volt néhány olyan „evangélizáló” film is, amely minden, minőséget illető kifogásolnivaló, klisé, görcs és lapos jellem ellenére tudott inspirációt nyújtani nekem (pl. Faith the Giants, Gifted Hands, vagy a The Song).
Ugyanígy éreztem @Balati kommentjével kapcsolatban is, amikor a (mai, „dicsőítő”) keresztény zenei világról megjegyzi: „Sajnos nagyon sokszor az is lapos, kiszámítható és szájbarágós.” – Keresztényként és hivatásos „komoly”zenészként is teljesen egyetértek ezzel. Ez sajnos tényleg így van. A szüleim is zenészek, Bachon nőttem fel. És mégis… Rengeteg dalt és előadót, pl. M. W. Smith, Francesca Battistelli, vagy a Golgota dicsőítőcsapata nagyon szeretek, és hallgatok. Tudom Ádám, hogy te ebben a cikkben nem írtál a zenéről, de valahol tényleg kapcsolódik egy kicsit. Persze lehet különbség az előadásra szánt zenemű/dal és a közösségi éneklésre/dicsőítésre szánt dalok között, de sokszor ez is összeér. Egyszer majd szívesen olvasnék Tőled egy bejegyzést a mai (magyar, vagy magyarul énekelt) dicsőítő zenéről.
Minden tartózkodásom ellenére én azt gondolom: lehet didaktikus, azaz bibliai témákat egészen direkt módon „magyarázó” filmeket JÓL, sőt akár egészen kiemelkedő módon is csinálni.
Szerintem ilyen film az utóbbi évek terméséből Terence Malick alkotása, Az élet fája.
https://www.youtube.com/watch?v=GCxDZaWRAvo
Tulajdonképpen a teljes film nem egyéb, mint egy audio-vizuális homília, amely Jób könyvének jól ismert verseit értelmezi, magyarázza. És ebből nem is csinál titkot, hiszen mindjárt az elején ezzel indít a film:
„Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd el, ha tudsz valami okosat! Tudod, ki szabta meg annak méreteit, vagy ki feszített ki fölötte mérőzsinórt? Mire vannak erősítve oszlopai, vagy ki helyezte el sarokkövét, amikor együtt vigadoztak a hajnali csillagok, és ujjongtak mind az istenfiak?” (Jób 38, 4-7)
A nyitó szöveg után pedig egyfajta parafrázis az egész alkotás, mely a film formanyelvében rejlő lehetőségeket messzemenően kihaszálva éri el a célját: közel hozza a nézőhöz Jób dilemmáját, mert hiszen az őáltala felvetett kérdések minden kor minden értelmes és érző emberének is a saját kérdései és problémái.
Tarkovszkijhoz és Kubrickhoz hasonlóan pedig nem csak a témafelvetés és a vizuális megoldások kiemelkedőek, de egyben a zenei háttér is telitalálat (többek közt Bach, Dvorak, Berlioz ill. a fentebbi videóban hallható Joh Tavener kompozíciói).
Nem azt mondom, hogy tökéletes, de számomra mindenképpen egy példaértékű bibliai film, amely azt mutatja, hogy lehet ezt a műfajt egész máshogy is csinálni.
Ha megfizettek, akkor sem tudok úszni. Nem vagyok jó úszó. De ha megfizettek, tudok jó keresztény filmet készíteni. Mert jó filmkészítő vagyok. Ki fizeti meg manapság a színvonalas forgatókönyvírót/rendezőt, hogy keresztény filmet készítsen? AZ 1-2-3-5 gyerek mellett elmész te moziba szombat este keresztény filmet nézni? Akkor ki is fog ebbe pénz feccölni? És miért baj, ha senki?
A művészet szabadsága kitermeli a maga alkotásait. Az „evangelizáló” filmek keresztény romcom-ok, a jó baptista John Smith biztosítási ügynöknek miért ne járna szombat estére szórakozás?! Ádám, amiről írsz, az nem high church, hanem high culture, szabadon fordítva sznobizmus. Ha keresztény tartalmat keresel, keresd a „világi” filmművészet ikonjainál, Tar Bélánál, Micheal Haneke-nél stb, de ne várd el ezt a színvonalat a keresztény Barátok közt-től, ami egy rendes iparos alkotás, a legnagyobb előnye, hogy nincs hátránya 🙂
Filmet csinálni nagyon komoly munka, keveseknek megy. Mivel a keresztények kevesen vannak, logikus, hogy jó keresztény filmes is kevesebb van.
Ugyanez persze minden másra is igaz.
Plusz még ügye Jézus is mondta hogy „mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében”.
Mondjuk a Hetedik Pecsétet nem értem miért dícsérik, szerintem zavaros, nem jó sztori. Mint film (kamera, hangulat, rendezés stb) persze elég jó. De a lényege nem oké, zavaros, sznobos, köldöknézős izé. Gyanítom Bergmann többi filmje is ilyen. És azt is gyanítom, hogy a többi, általatok jónak tartott híres keresztény filmek is mind ilyenek. Persze az tény, hogy kategóriákkal jobbak ezek, mint a posztban kritizált „evangéliumi” filmek.
Szuper felvetés, én is köszi!
Röviden csak annyit tennék hozzá, hogy minden művészeti ág (de különösen igaz ez a film-művészetre) lelke és veleje a DRAMATURGIA. Éppen ez teszi átélhetővé a néző számára a karakterekkel történő lelki és érzelmi eseményeket. A jól felépített dramaturgia minden egyes szereplő motivációját érthetővé teszi, és miután a néző empatikussá vált a karakterrel ( félreértés ne essék: mindegyikkel, a rosszakkal is), ezután a szereplőket ért fájdalom, öröm, meglepetés, bármi egyéb átélhetővé válik számára.
Szerintem a jó dramaturgia (mint ahogyan az mintaszerűen látható az összes PIXAR mesefilmben!!!) olyan szinten alapja a jó filmnek, hogy még a jó sztorit is megelőzi.
Ez alól miért lenne kivétel a keresztény film, nem igaz? 🙂
(Egyébként ha pl meghallgatjuk az István a király c. rockoperát, az is úgy van megírva, hogy azt tanítani kéne…)
Ugyanakkor a keresztény megtérés nem mérhető sem dramaturgiában, sem semmiben, úgyhogy ez a komment kizárólag művészeti szempontokat céloz elemezni.
De ha azt szeretnénk, hogy legalább kínosan feszengős ne legyen a film, szerintem ez a művészeti minimum…
Üdv mindenkinek
@endi
Furcsa amit írsz. Szerintem néhány kivételtől eltekintve Bergmann legtöbb ismert filmje viszonylag könnyen megközelíthető és érthető, legalábbis a filmek lényegét tekintve. Én ezek közé sorolom a Hetedik pecsétet is, miközben ez persze nem kimondottan keresztény elkötelezettségű film. Azt gondolom inkább egzisztencialista alapvetésű, de szerintem ezzel együtt sem mentes különféle keresztény „mellékhangoktól”. Ilyenek pl. a maguk személyében a színész Jof (József) és felesége Mia (Mária), akiknek már a neve is elég beszédes.
Őszintén szólva nekem hosszú éveken át sokkal könnyebben érthető volt például ez a film is, mint mondjuk az Ószövetség bizonyos könyvei. Talán mert a film főhősének történetéhez hasonlóan az én „belső életem” is arról szólt, hogy próbáltam rájönni, hogyan cselezhetném ki a halált, vagy miként bújhatnék el előle. És hozzá hasonlóan végül én is arra jutottam, hogy sehogy.
De ott van pl. A nap vége, ami egy időskori „road movie” olyan hétköznapi karakterekkel, akikkel szerintem kimondottan könnyű azonosulni, vagy a hangsúlyozottabban keresztény tematikájú Szűzforrás. Ez utóbbi egy 14. századi keresztény legenda filmes feldolgozása, meglehetősen direkt és egyszerű dramaturgiával. Vagy akár A varázsfuvola; annál pl. nehéz lenne közvetlenebb (és ezzel együtt zseniálisabb) opera feldolgozást elképzelni.
Szerinted sznobizmus felemlegetni ezeket a filmeket, de most mit csináljak, ha egyszer nekem (és szerintem még sokaknak) tényleg ezek a filmek jelentettek vagy jelentenek tartalmas kikapcsolódást? Vagy inkább bekapcsolódást. Én nem állítom, hogy csak az ilyen vagy ehhez hasonló filmek lennének említésre méltók, de azt igen, hogy a maguk nemében ezek tényleg tartalmas filmek.
Konkrétan A hetedik pecsétet életem különböző szakaszaiban két különböző keresztény kisközösségben is megnéztük és mindkét alkalommal érdekes beszélgetések alakultak ki a film után.
Atyámfia, csinálj te jobbat! Kritizálni könnyű.
A Facing the Giants, Fireproof, Courageous, és a legújabb, a War Room, mind low budget filmek, amiket egyetlen gyülekezet finanszírozott, a screenplay-t is ők írták, és a színészek is a gyülekezet köreiből kerültek ki.
Ahhoz képest, hogy teljesen amatőrök, szerintem nagyon jók a filmek.
Azért születnek ilyen filmek, mert Hollywood-ban, az igazi profik világában nincs olyan producer,rendező és színészek, akik értik a megtérés teológiáját, és hitelesen el tudják játszani.
Abban egyetértünk, hogy a Kendrick testvéreknek van még mit fejlődniük, de ezzel együtt is elévülhetetlen érdemük, hogy egyáltalán voltak olyan bátrak és belevágtak ebbe.
Kedves Doulos,
a jó szándékot én sem kérdőjeleztem meg az említett filmek esetében. Szerintem azonban nem csak a pénzhiány a probléma forrása. Alacsony költségvetésű filmből is lehet hiteles történeteket kerekíteni (l. Az ötödik pecsét). A cikkben építő kritikát próbáltam megfogalmazni, mert szerintem lehetne jobb filmeket csinálni, ha a mögöttük lévő evangéliumi teológia átgondoltabb lenne.
Bennem az a kérdés merült fel e téma kapcsán, hogy kellenek-e a világnak dedikáltan keresztény játékfilmek. Inkább abba az irányba húz a szívem, hogy nem. Teljesen más ez a terep, mint a könnyűzene. Ha misszionálni akarunk, akkor keresztény filmkészítőkre van szükség, ha pedig direkt hitébresztés, avagy megerősítés a cél, arra a doku/portré kategória alkalmasabb lehet, persze életszagúan.
Számomra például az Avatar és A jövő kezdete (Pay it forward) az irányadó a keresztény üzenetet hordozni képes játékfilmek köréből, némi kilengéssel a Minde6ó és az Evan almighty is belefér. Ezen filmek minőségi szintjét szakmai értelemben aligha fogja megütni egy „keresztény játékfilm”.
Vértes László: „Ha az Élet és Irodalom vadul szidja akit épp szidni akar, lehetőleg nemi szervekkel kombinálva, akkor nő a példányszám, ez bejön az olvasóknak. Ha az ésszerű közpolitikai diskurzust állítja a középpontba, uncsi lesz, csökken a példányszám.”
Ez akár a Magyar Hírlapra is igaz lehetne, csakhogy még arra sem igaz. Nem is kérdem, hogy honnan szedted és milyen hitelt érdemlő adatokkal támasztod alá, nyilván semmivel, ilyen összefüggésről ui. még az ÉS szerkesztőségében sem tudnak. Szóval bocs, ez butaság. Csak azért reflektálok rá, mert jól példázza „a közönségnek vér szenny kell” c. előfeltevést.
Valójában a valóság megrázó oldalára reflektáló hipernaturalista filmalkotások (pl. Fabrice Du Welz Calvaire-je, ami iskolapéldája lehetne a profi low-budget keresztyén filmnek) a pénztáraknál megbuknak, míg a szentimentális, csöpögős tézisfilmek tarolnak, és még azt is mondja rájuk a közönség egy része hogy, „na ennek legalább volt mondanivalója” (pl. a barátság mindennél fontosabb, a szerelem mindent legyőz stb.).
Gyuri, az utolsó mondatodon jót nevettem.:) Egyébként üdv az élők földjén! Gyors felépülést kívánok!
A kommenteket nem olvastam végig, ezért bocsi ha más már említette, de bizonyos evangéliumi filmekkel van még egy probléma: eltorzítják a keresztény üzenetet a modernizmus, a feminizmus javára, illetve a férfiak/apák ellen. A Fireproof, a Courageous tipikus példák erre. Nem akarom ezt a témát itt túlmagyarázni, Dalrock kolléga egész cikksorozatot szánt a témának, ő mindent kivesézett amit kellett (igaz angolul).
Nagyon jó cikk. Én személyesen is ismerem Leithart-ot és nagyon jó cikkek vannak a blogján forstthings.com
Ezek a keresztyén filmek tkp. olyanok mint a magyar szomszédok, csak rosszabbak. A karakterek azért is laposak, mert maga a „low church” teológia, amiből táplálkozik is lapos. Az evangélium nem csak az, hogy Jézus Krisztus meghalt érted. Nyilván ez is az üzenet egy része, de nem annak teljessége. Ez a csonka evangélium azonban csak csonka keresztyéneket képes kinevelni. Hívők ugyan, de a Bibliát a végletekig leegyszerűsítve látják. S így, a világot. is.
Kedves Attila,
köszönöm a visszajelzést. A „low church” teológiát egy kicsit hadd védjem meg, szerintem vannak és mindig voltak kiváló, mély, árnyalt teológusai, mint pl. Jonathan Edwards, John Owen, John Bunyan, Martyn Lloyd-Jones, Francis Schaeffer, John Stott, J. I. Packer, George Eldon Ladd, Sinclair Ferguson, Joel Beeke, Kevin Vanhoozer, D. A. Carson, John Piper, Thomas Schreiner, Everett Ferguson, Christopher Wright, C. John Collins, és akkor még csak elkezdtem a listát, és kizárólag angolszászokat gyűjtöttem össze. Én inkább abban látom a gondot, hogy a „low church” hagyomány forgatókönyvírói ennek a hagyománynak csak egy lebutított változatát ismerik, és hogy nincsenek tisztában az indirekt kommunikáció valamint a szimbólumok természetével.
A napokban volt keresztény filmek kapcsán egy levelezésem egy régi, idősebb keresztény testvérnővel… ő az alábbi két linket küldte arra „válaszul”, hogy miért is nem „pazarolja” az idejét keresztény filmek nézésére… érdekesek voltak:
http://www.biblebb.com/files/tozermovie.htm
https://www.youtube.com/watch?v=XD4NGfQx2dA
Kedves Kéfás,
az első linket végigolvastam. Vannak tanulságos érvek is benne, de engem nagyon zavar, hogy szinonímaként kezeli a „religious movie” és a „gospel movie” fogalmát. Ami a „gospel movie”-t illeti, teljesen egyet is értek vele, de szerintem nagyon nem szinoníma a két dolog.
Fontos feladatnak tartom a kultúra formálását — „a föld sója” és a „hegyen épített város” feladataink részeként, amibe a „religous movie” teljesen bele is illhet. Az igehirdetést és a gyülekezetet nyilván nem helyettesítheti.
Kedves Dzsaszper,
Nekem még nem volt „érkezésem” végigolvasni/hallgatni, de engem is nagyon meglepett, mikor az ismerősöm nem is kicsit „kiakadt” és tiltakozott azzal kapcsolatban, hogy miért is pazarolom az időmet keresztény filmek nézésére. Nekem nagyon sok kedvenc keresztény filmem van, leginkább a Kendrick testvérektől, de mástól is. Aztán, hogy milyen más „kategóriákba” lehet beleszorítani még a filmeket, azt mindenki maga döntse el. Tény és való, hogy Tozer-t több gyülekezetben is – nem is kicsit – mindig jó példaként és jó, követhető tanítóként hallottam emlegetni… mint ahogy ezt tette ez az ismerősöm is… de egyelőre még nem tudok őszinte véleményt mondani a cikkről meg a hanganyagról, mert még nem jutottam el odáig, hogy végigrágjam magam rajtuk… (olvasás terén mindig nehezebb nekem az angol, főleg ekkora terjedelemben, szóval erre tényleg rá kell készülnöm – idővel, energiával, Google fordítóval…) (De) köszönöm a reagálásod.
Egy igen lényeges pontban egyetértek Tozerral, ami — nekem legalábbis úgy tűnik — a cikkének a központi gondolata: a keresztyén film cseppet sem helyettesíti az evangélium szóbeli hirdetését… Ezt szerintem is fontos témakör 🙂
Egyebekben meg csatlakozom Ádám kritikájához a lebutított teológiával, az indirekt kommunikáció és szimbólumok használatával kapcsolatban.
Filmen képekben sokkal jobban át tud menni a mondanivaló, a verbalizálás szájbarágóssá tesz egy filmet, amint arra sajnos sok keresztény film példa… Egy-egy tömör, elejtett kulcsmondat persze fontos.
Többszöt volt olyan érzésem, mintha összekeverték volna a művészi filmalkotás és az oktatófilm múfajait…