A keresztény lelkiség egyik kardinális kérdéséről fogok most írni, de messziről indítok, ezért egy kis türelmet kérek tőletek. Hadd vigyelek vissza benneteket néhány perc erejéig a tizennyolcadik századi Skóciába, ahol egy meghatározó vita zajlott a kegyelemről. Ez a vita segít megérteni a huszonegyedik századi keresztény lelkiség egyik zavaros és sok kuszaságot okozó problémáját, ami körül időnként csak tanácstalanul toporgunk. A helyszín, ahova érkezünk, a skót felföld Auchterarder (ejtsd: Okterárder) nevű városkája. Glasgow és Dundee között félúton helyezkedik el ez a település, itt robbant ki a vita, mely „Marrow Controversy” néven maradt meg a skót egyházi emlékezetben. Rengeteg tanulsága van ennek a polémiának, én most csak egyre szeretnék rámutatni, amit a címben is már jelzek: van valami közös a törvényeskedő és a törvénytelen hívő lelkiségében.
Valószínűleg meghökkent némelyeket a gondolat, hogy bármi közös lehetne a törvényeskedő és a törvénytelen hívő lelkiségében, mert ösztönösen azt gondolnánk, hogy a két szélsőség inkább a skála két végpontját jelenti. A Marrow Controversy azonban fényt derít a rejtett kapcsolatra. Mivel a törvényről és a kegyelemről szóló régi presbiteriánus vita sokkal tudatosabban nyúlt a témához, mint azt manapság tesszük, képes volt feltárni a döbbenetes tényt: a két hiba (törvényeskedés, törvénytelenség) nem hogy ellentéte lenne egymásnak, de valójában ugyanabból a gyökérből nő ki! És hogy megértsük, miért, hadd mondjam el röviden, miről szólt a Marrow Controversy.
A vitát az robbantotta ki, hogy az auchterarderi presbitérium meghallgatott egy lelkészjelöltet, aki a meghallgatáson megkérdőjelezte az Auchterarderi hitvallás egy pontját, majd miután emiatt elutasították őt, az általános zsinathoz fellebbezett, a zsinat pedig a hitvallás ominózus pontját nevezte tévesnek. Miután az általános zsinat szembekerült a hitvallással, egy csoport ismert presbiteriánus lelkész – köztük Thomas Boston és az Erskine testvérek – szembefordultak a zsinattal. Őket nevezték Marrow-férfiaknak (most mindegy miért), és a vita is ezt a nevet kapta. Ha valaki elvesztette a fonalat, annak most mindjárt visszaadom a kezébe, kérlek, ne hagyjátok abba az olvasást!
Az Auchterarderi hitvallás vitatott pontja a következő mondat volt: „Az igaz és egészséges hittel ellentétes azt tanítani, hogy az embernek el kell hagynia a bűnét ahhoz, hogy Jézushoz jöhessen.” A zsinat ezt a mondatot úgy értelmezte, hogy a hitvallás elveti Isten törvényét és az evangélium szent élettel kapcsolatos követeléseit. Vagyis a hitvallást antinomistának tartották. Az antinomista műszó: törvénytelenséget jelent. Az antinomista az, aki szerint a hívő számára nincsen életszabály, melyet követnie kellene. Példaként: antinomisták voltak a korinthusiak, amikor a szabadságot a vétkezés takarójául használták, és antinomisták voltak a gnosztikusok is, amikor Krisztus ismeretét elválasztották az evangéliumi etikától.
Az antinomizmussal vádolt Marrow-férfiak azonban rámutattak, hogy bár a hitvallás említett pontja félreérthető, valójában az evangéliumot védi, hiszen Jézus hívását feltétel nélkülivé teszi, illetve annak őrzi meg. A bűnösnek nem kell alkalmassá válnia a kegyelem számára, sőt, ha ezt megpróbálná, éppen kegyelem jellegét veszítené el a kegyelem. Hangsúlyozták, hogy a megtérés sem lehet a kegyelem feltétele, bűnbánattal és a bűntől való elfordulással nem vásárolhatjuk meg Isten jóindulatát. Jézus feltétel nélkül fogadja a bűnöst, és éppen ez a feltétel nélküli elfogadása ébreszti a bűnösben a bűnbánatot és a szentség iránti vágyat és az arra való erőt. A bűn elhagyása tehát nem feltétele, hanem szükségszerű gyümölcse a kegyelemnek.
Talán érezzük, mennyire finom különbségtételről van szó, és mennyire könnyű elcsúszni egyik vagy másik irányba. Bostonék a zsinat hozzáállását legalistának (törvényeskedőnek) tartották, hiszen a kegyelem a zsinat felfogásában a bűntől való elfordulásra adott reakció, tehát a kegyelem valamilyen értelemben kiérdemelt, megszolgált, feltételes. A zsinat azonban attól tartott, hogy a hitvallás szükségtelenné teszi a megtérést, a bűnbánatot, az életváltozást. A Marrow-férfiak, akik a hitvallást védték, hangsúlyozták, hogy a hit számára a kegyelem az egyetlen jogalap, a hitnek azonban a bűnbánat és a megtérés fontos és szükségszerű gyümölcse, tehát sem a hitvallás, sem ők nem antinomisták. A valódi veszély a zsinat oldalán van, a zsinat az, amely elrabolja az evangélium ingyenességét a bűnösöktől.
Sinclair Ferguson ma élő skót presbiteriánus teológus, aki lényegét tekintve a Marrow-férfiak álláspontját fogadja el (egyetértve velük abban, hogy az evangélium ingyenessége a tét), rámutat egy rendkívül fontos igazságra. Ferguson azon pásztor-teológusok közé tartozik, akiket a szó legigazabb, legnemesebb értelmében nevezhetünk a teológia doktorainak, mert a teológiát úgy használja a lelkek gyógyítására, mint egy jó orvos az orvostudományt. Ferguson szerint a legalista és az antinomista problémájának a gyökere ugyanaz: mindketten félreértik a kegyelmet. A törvényeskedő is és a törvénytelen is azt gondolja, hogy a törvény a kegyelem feltétele. A törvényeskedő ezért erőteljesen hangsúlyozza a törvény és a bűnből való megtérés szerepét a kegyelem átélése előtt, a törvénytelen pedig egyszerűen kiiktatja a törvényt.
Hogy ez mennyire így van, azt Ferguson szerint az az általános tapasztalat is bizonyítja, hogy a legalistákból lesznek a legjobb antinomisták, és az antinomistákból lesznek a legjobb legalisták. (Ezt a tapasztalatot velem együtt szerintem a lelkipásztorok többsége alátámasztja.) Ha valaki régóta törvénytelenül próbált élni, és rádöbben ennek nyomorúságára, az sokszor úgy kezdi tisztelni a törvényt, hogy a kegyelemhez nem is jut el. Akit a törvény nyomorított meg, az pedig sokszor úgy oldja fel a belső feszültséget, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a követelményekkel és az antinomizmus szabadságában próbálja megélni a hitét. Ferguson rámutat, hogy az antinomista sem a kegyelemmel találkozott, hanem szimplán csak kiiktatta a törvényt. Ez azért nagy baj, mert a kegyelem értelmezhetetlen a törvény nélkül.
A kegyelem lelkisége sem nem antinomista, sem nem törvényeskedő. A kegyelemnek nincs feltétele, de van következménye. Aki valóban Krisztussal találkozik, az átéli a feltétel nélküli elfogadást. Átéli, hogy Krisztus büdösen, koszosan, bűnösen, szennyesen magához öleli őt, és nem kérdezi, merre járt. De azt is átéli, hogy Krisztus leszedi róla a koszos ruhát, megfürdeti, új ruhát ad rá, és arra kéri, vigyázzon rá. Majd megtanítja – kegyelem által – az élet ösvényére, mely egyáltalán nem törvénytelen. Aki találkozott a kegyelmes Krisztussal, az tudja, hogy Krisztus nem vár tőle semmit, de azt is tudja, hogy Krisztus nagyon sokat vár tőle. Nem kell megfelelnie neki, de mellette kell maradnia, és Krisztus gyógyító ereje mélyen a húsába vág, mint mikor Eustace sárkánytestét Aslan hámozta le róla végül. A kegyelem nem támaszt feltételeket, de Krisztusban szeretet által betölti bennünk is a törvényt.
A törvénybe belefáradt és annak hátat fordító antinomistának nem arra van szüksége, hogy visszatérjen a törvényhez, hanem arra, hogy megismerje végre a kegyelmet. A bűntől és az antinomizmustól irtózó legalistának nem arra van szüksége, hogy ő is elvesse az Isten parancsolatait, hanem hogy belássa: azok által nem tudja megtapasztalni a kegyelmet. A kulcs a kegyelem megértése, mert a probléma gyökere a kegyelem félreértése. A Marrow-férfiak a dolog velejét ragadták meg, még ha nem is volt teljesen szerencsés a fogalmazásuk. Az evangélium törvényes, mert a törvényszegőnek ad kegyelmet, hogy aztán meg is változtassa őt, de az evangéliumban nincs semmiféle feltétel, ami a bűnös és Krisztus közé kerülhetne, mielőtt a megtérés szükségszerű gyümölcseit teremné. Hiszen a bűnös csak Krisztusban fogja azokat teremni, benne viszont feltétlenül fogja is teremni azokat (még ha nem is egyszerre és nem is azonnal). Ha mégsem, akkor nem a kegyelmet ismerte meg, hanem csak a törvényt vetette el.
Egy újabb nagyszerű posz!
Manapság egyre kevesebb tanulmány világit reá ok-okozati összefüggésekre. A kegyelem megértéséhez ez elengedethetetlen.
Köszönöm a tartalmas írást!
Nagyszerű írás, köszönöm!
Kiemelek egy mondatot mert nem fogom elfelejteni: aki találkozott a kegyelmes Krisztussal az tudja hogy Krisztus nem vár tőle semmit, de azt is tudja, hogy Krisztus nagyon sokat vár tőle.
Megérkeztünk a paradoxonhoz, minden rendben, elkezdem igazán „jól érezni” magam az Úr birtokán 🙂 Isten országában.
Szia Ádám!
Másodjára olvastam ezt az írást, és nem értek benne valamit. Ha a hivő szót abban az értelemben használjuk, hogy újjászületett keresztény, akkor nincs olyan kategória hogy törvénytelen vagy törvényeskedő hivő, ugye? Hiszen mindkét állapot azt jelenti az irásod alapjan, hogy nem találkozott még a kegyelemmel.
Vagy van olyan állapot, hogy valaki hivővé lett, és mégis törvényeskedő? (Azt tapasztalom, hogy igen, van ilyen állapot..) Akkor mi a gyógyszere annak az újjászületett kereszténynek, aki már találkozott a kegyelemmel, de törvényeskedővé vált?
Vagy ugyanez a kérdés, ha törvénytelenné, szabadossá vált..?
( a 4. bekezdésben elirtad az antinomista szót, ” antonomisták voltak a gnosztikusok..”)
Szia Barbara,
köszönöm, javítottam a hibát. Azt gondolom, hogy hívők is elcsúszhatnak és beleeshetnek akár a törvényeskedés, akár a törvénytelenség hibájába. Ez akkor van, amikor meggyengül bennük a kegyelem értése. Ez történt Péterrel és Barnabással, amikor Antiókhiában átültek a zsidók asztalához, a galata hívőkkel, amikor legalista tanítók megzavarták őket (Gal 5,1-15), és a korinthusiakkal, amikor a szabadság nevében elnézték a gyülekezetben a botrányos bűnöket is (1Kor 5).
A megoldás szerintem az, amiről az utolsó bekezdésben írtam: „A törvénybe belefáradt és annak hátat fordító antinomistának nem arra van szüksége, hogy visszatérjen a törvényhez, hanem arra, hogy megismerje végre a kegyelmet. A bűntől és az antinomizmustól irtózó legalistának nem arra van szüksége, hogy ő is elvesse az Isten parancsolatait, hanem hogy belássa: azok által nem tudja megtapasztalni a kegyelmet. A kulcs a kegyelem megértése, mert a probléma gyökere a kegyelem félreértése.”
A kegyelem megértése lehet első megértés is, meg lehet ahhoz való visszatérés is.
Jó volt a kérdés és még jobb a válasz szerintem. Nagyon fontos tudni, hogy az újjászületés bizony nem egyszer- s mindenkorra történik, sőt. Az ördög állandóan körbejár és szándékai ismertek.
Én úgy gondolom, hogy az újjászületés egyszer s mindenkorra történik (Péter szerint romolhatatlan magból születtünk újjá), de az új életben való járás lehet nagyon ingadozó, botlásokkal teli.
… „keresi, kit nyeljen el.” Nem azokat keresi, akik az övék, szállóige hogy legyen neked gyanús, ha nem környékez, mégpedig keményen!
Találunk ellentmondásokat az írásokban, a józan ész ilyenkor rendez 🙂
Ádám, lenne egy kérdésem a kegyelemmel kapcsolatban: te mit gondolsz, van-e határa a kegyelemnek, úgy értem, vannak-e olyan lelkek, amik örökre kiesnek a kegyelemből, és kárhozatra jutnak?
Hogyan értelmezzük a Pokol lehetőségét a kegyelem fényében?
Ha romolhatatlan magból születünk újjá, az éppen azt kellene jelentse, hogy az örök kárhozat egyetlen lélek számára sem lehet valóságos.
Nem mindenki született újjá, ezért is mondja Jézus Nikodémusnak (Jn 3), hogy szükséges felülről újjonnan születnünk ahhoz, hogy bemehessünk az Isten országába. Aki nem megy be az Isten országába, azt pedig Jézus szerint a gyehenna tüzére vagy a külső sötétségre vetik. Szóval igen, Jézus miatt hiszem, hogy lesznek lelkek, akiket Isten az ítélethirdetés után a gyehennában pusztít majd el. Ettől akar bennünket megmenteni a Fia halálába vetett hit által.
Én azt hiszem és tapasztaltam, hogy ki lehet esni a kegyelemből. Kezdeményezőként nevezném az ördögöt, de akár saját magunkat is. És vissza lehet térni bűnbánattal mint a tékozló fiú 🙂
Ez nagyon fontos kritériuma az egészséges hívő életnek. Annyira elmebeteggé lehet válni az Úr törvénye/Úr akarata kapcsán, hogy az ember abba is bizonytalan, hogy melyik mintás törülközőt használja, hogy tetszen az Úrnak. De állítom, minden ilyet a súlyt tévesztett „tanítások” okoznak. Nem is lenne ezzel gond, ha nem rottyanna meg az ember idegileg. Elég kilábalni belőle. A végeken ez így csapódik le. Ez is csak egy mellékága annak a sok gondolatnak, ami ez kapcsán már megélt, de ha ez nincs a helyén, az egész keresztény élet kisiklik. H28
A kegyelem kiérdemelhetettlen, de aki kegyeleből él, annak az életében láthatóvá válik Lélek gyümölcse. Engedelmesség nem rettegésből, hanem hálából fakad és az új életből, mely arra ösztönöz, hogy örömöt szerezzek Mennyri Atyámnak.
Nem győzelemért futok, hanem győzelem által.
A poszt egyik nagyon fontos üzenete, ami megegyezik tapasztalatommal:
„………. Jézus feltétel nélkül fogadja a bűnöst, és éppen ez a feltétel nélküli elfogadása ébreszti a bűnösben a bűnbánatot és a szentség iránti vágyat és az arra való erőt. A bűn elhagyása tehát nem feltétele, hanem szükségszerű gyümölcse a kegyelemnek.”
Üdvözlet a nagypályásoknak!
Ádám mint „rangidős” hozzád intézem kérdésemet.
Úgy fogalmaztál, hogy a törvénykezés és a törvénytelenség is tológiai deviancia, de mindkettő mögött feltételezted a jó akaratot az adott szituban.
Én inkább ezeknek olyan következményeiről szólnék, amelyeknek ma egyházformáló, vagy torzító szerepe van, lásd hyper tolerancia/kegyelem, mivel ha mindezek eredményében jelenik meg a torzulás, az mérvadó, ahogy a Puzsér mondaná.
A másik pedig az apostolok szigora, mivel, hogy senki nem mert közéjük menni, ezzel szorosan kapcsolatos Anániás és Szafira esete(de az más téma).
A gondolat az lenne, hogy Jézus keményen megfenyegette a meg nem térő városokat(ha nem is a fülük hallatára), tehát egyrészt az atkuális igehirdetés kvázi isteni tekintélyt hordoz, mint közvetlen megszólítás, ennek elutasítása a kegyelem hiánya? Nem akarok provokatív lenni, de ezek még nem rendezett kérdések az elhangzott felvetésekben. A te megfogalmazásodban érdekelne, üdv.SG