Mi a különbség a kálvinizmus és a hiperkálvinizmus között?

2011 jan. 26. | Divinity, Közösség, Rendszeres teológia | 8 hozzászólás

C. H. Spurgeon, akiről az előző bejegyzést írtam, kálvinista volt, de nem hiperkálvinista. Sokszor félreértik a hiperkálvinizmus fogalmát, és úgy utalnak rá, mintha a hiperkálvinizmus eltúlzott kálvinizmust, vagy egyszerűen csak erőteljes kálvinizmust jelentene. Pedig a hiperkálvinizmus a történelem során nem eltúlzott, hanem félreértett, kiforgatott, megcsonkított kálvinizmust jelentett. Spurgeon meggyőződéses kálvinistaként egyszerre küzdött az arminiánus és a hiperkálvinista nézet ellen. Mindkettő jelen volt azon a baptista hagyományon belül, mely Spurgeon számára az elsődleges felekezeti közösséget jelentette. Spurgeon soha nem hagyott kétséget afelől, hogy a kálvinizmus teológiai rendszerét vallja („a kálvinizmus az evangélium”), de azt is gyakran kifejtette, hogy a hiperkálvinizmus szemben áll a valódi, bibliai kálvinizmussal.

Miközben a köznyelv gyakran összemossa a két irányzatot, egyháztörténészek a hiperkálvinizmust önálló, a kálvinizmustól világosan megkülönböztethető teológiai nézetként tartják számon. Mi a különbség a kálvinizmus és a hiperkálvinizmus között? Spurgeon négy tárgypontban foglalta össze az eltéréseket: 1. az evangélium hívása, 2. a hit jogalapja, 3. az emberi felelősség, és 4. Isten szeretete. Vessünk egy pillantást erre a négy kérdéskörre, és nézzük meg, hogy mit tanított ezekről a kérdésekről a hiperkálvinisták felfogása, és hogyan bírálta nézetüket a kálvinista Spurgeon.

1. Az evangélium hívása

A hiperkálvinizmus az evangélium hirdetésének célját kizárólag a választottak összegyűjtésében látta, ebből kifolyólag tagadta, hogy az evangéliumot minden embernek fel kellene ajánlani. Az igehirdető feladata az, hogy különböző jelekből következtessen az emberek választott voltára, és csakis azoknak ajánlja fel Krisztust, akik esetében jó oka van azt feltételezni, hogy Isten örök tervében üdvösségre vannak választva. Az evangélium hívása nem lehet egyetemes, hiszen tudvalevő, hogy Isten kiválasztása sem egyetemes.

A kálvinista Spurgeon ezzel szemben az evangélium hívásának egyetemességét hangsúlyozta. A hiperkálvinistákkal folytatott vitái során a Szentírásból megvilágította, hogy az igehirdetőnek minden ember elé kell tárnia a Krisztusban való örömhírt, és hirdetnie kell az ígéretet, hogy aki csak hisz a Fiúban, az nem fog elveszni, hanem örök életet nyer. Spurgeon azt is vallotta, hogy az embereknek nem csak az evangélium tényeit kell elmondanunk, hanem sürgetnünk és győzködnünk is kell őket, hogy elfogadják Krisztust és megtérjenek hozzá.

2. A hit jogalapja

A hiperkálvinizmus a Krisztusban való hit jogalapjául a kegyelem bennünk észlelhető jeleit, a bűnbánatot és a megtérés szubjektív folyamatát tekintette. Mivel Krisztus csak a választottakért halt meg, teljesen elhibázott lenne azt gondolni, hogy mindenkinek joga van a benne való hitre. Először az embernek azt kell észlelnie magán, hogy Isten választottja, és csak miután ennek jeleit – a Lélek munkálkodását – önmagában észleli, van joga arra, hogy Krisztusba mint Megváltójába vesse hitét.

A kálvinista Spurgeon ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a hitnek nincs szüksége más jogalapra, mint Krisztus halálának objektív tényére. A bűnös embernek nem azt kell tudnia, hogy Krisztus ténylegesen kifizette-e az ő nevében is a bűn büntetését, hanem csak azt, hogy aki hisz Krisztusban, az üdvözül. Spurgeon is úgy gondolta, hogy Krisztus a választottak nevében adott elégtételt Istennek, hiszen máskülönben Isten kétszer büntetne azok esetében, akik végül elkárhoznak, de vallotta, hogy az, hogy Krisztus helyettünk is bűnné lett-e, csak akkor derül ki számunkra, ha a hitünket belé vetjük. Ehhez pedig nem kell más jogalap azon kívül, hogy Isten őt adta nekünk Megváltónak, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

3.  Az emberi felelősség

Hiperkálvinisták úgy gondolták, hogy az evangélium hívását azért sem helyes azoknak átadni, akik választott voltára nem utalnak jelek, mert nem lehet elvárni a hitet és megtérést olyanoktól, akik nem kaptak (még) erre Istentől képességet. Ha az igehirdető válogatás nélkül mindenkit megtérésre hívna, tagadná mind az ember teljes romlottságát, mind Isten kegyelmének szabadságát. Az evangélistának meg kell várnia, míg Isten Lelke munkáját észleli, és csak azt látva szabad hirdetnie az evangélium ígéreteit.

Spurgeon élesen elutasította ezt a megközelítést, de nem az arminiánusok érveivel reagált, hanem úgy, ahogy minden valódi kálvinista tenné. Nem tompította az ember romlottságát, és nem csorbította Isten kegyelmének szabadságát, hanem egyszerűen arra emlékeztetett, hogy az ember felelős a saját bűnéért akkor is, ha a szíve állapota miatt képtelen a jó akarására. Az emberek azért mennek ítéletre, mert bűnösök, és amikor elutasítják az evangélium hívását, az éppen bűnösségük súlyosságát bizonyítja. Isten hívása valódi és őszinte hívás, ha az emberek elutasítják, azért ők felelősek. Ahogy az összes többi bűnükért is számot kell majd adniuk, azért is felelősséggel tartoznak, ha Isten kegyelmes ígéreteit nem ragadják meg. A morális képesség hiánya nem jelenti a morális felelősség hiányát.

4. Isten szeretete.

Spurgeon úgy gondolta, hogy a hiperkálvinizmus torz teológiája mögött torz istenkép áll, melynek lényege az a feltételezés, hogy a predesztináció miatt Isten nem is vágyhatja azoknak az emberek az üdvösségét, akiket nem választott az örök életre. Hiperkálvinisták szerint Isten nem hívhatja megtérésre az elvetetteket, és az igehirdető sem ajánlhatja fel Isten nevében nekik az evangélium ígéreteit, hiszen abból az elvetettek azt a téves következtetést szűrnék le, hogy Isten szereti őket.

Spurgeon botrányosnak és kétségbeejtőnek tartotta a hiperkálvinizmusnak ezt az érvelését. Érdekes módon ebben a kérdésben a hiperkálvinizmus sokkal közelebb áll az arminiánusok gondolkodásához, mint a kálvinizmushoz, mivel a kiválasztásból az arminiánusok ugyanazt a következtetést szűrik le. A különbség csak az, hogy az arminiánusok nem Isten általános szeretetét vetik el, hanem a kegyelmi kiválasztást. Spurgeon szerint maga a következtetés helytelen, mely szerint a kiválasztás szükségszerűen azt jelentené, hogy Isten nem szereti azokat az embereket, akiket meghagy bűneikben. Spurgeon harminchét éven át hirdette válogatás nélkül mindenkinek a bibliai evangéliumot: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ha nem hihetnék az emberek, hogy Isten szeretet – hangsúlyozta Spurgeon –, miért akarnának egyáltalán vele tölteni egy örökkévalóságot? A hiperkálvinizmus nem csak az Újszövetség tanításával megy szembe, de Kálvin és a kálvinisták felfogásával is, akik Spurgeonhöz hasonlóan hitték, hogy Isten vágyja minden bűnös megtérését.

Néha olvasok olyan értékeléseket Spurgeonről, miszerint a baptista prédikátor nem is volt igazán kálvinista, mert számos kérdésben vitatta a kálvinizmus téziseit. Aki ezt állítja, vagy nem ismeri Spurgeont, vagy összetéveszti a kálvinizmust a hiperkálvinizmussal. Spurgeon egész életében tudatosan és szenvedélyesen kiállt a kálvinizmus tanai mellett. A hiperkálvinizmust viszont olyan torzulásnak tartotta, melynek inkább csak nevében van köze a számára oly kedves teológiai rendszerhez.

8 hozzászólás

  1. Rafael Pál

    Köszönöm Ádám, Éppen a héten szerettem volna olvasni a hitperkálvinizmusról, a neten de nem volt semmi értékes számomra, erős kivétel a tiéd.
    Köszömöm.
    Pali

  2. Zsotza

    C.H.Spurgeon sokunk példaképe! A pontos teológiai felfogásáról kevés tanulmányt találtam,igazi hiánypótló cikk,-köszönöm! Üdvözöllek Téged,és az Olvasó-társakat: Zsolt

  3. Nazo

    A probléma a kérdés túlhangsúlyozásán van. A Szentírás nem kálvinista avagy arminiusi stb. Ezek teológiai rendszerek,nem mentesek a sarkos megfogalmazásoktól, melyek a történelemben a viták közepette születtek.
    (Pl Dordrechti Kánonok 1618-19 – melyhez szinte semmi köze nem volt Kálvinnak, mégis ez az ortodox kálvinizmus alapja ma is) Az egészséges kálvinizmus is lehet igen káros, ha valaki szinte csak ezt boncolgatja és csak ez a beszédtémája,és ez a viszonyosítási alapja a keresztyénséget illetően ugyanígy ez az ellenkező oldalra is igaz.
    A teológia rendszerekre szükség van, de nem az alapján, hogy betoljam magam ebbe, vagy abba a fiókba. Tudnom kell egyfajta felülnézetbe látni ezeket.
    Spurgeon sem volt mindenben kálvinista, hiszen az egyházrendszere, szemlélete nem az volt, pláne nem a sákramentumok területén. Tehát az a kálvinista aki egészében Kálvin követője. Ebből nem lehet kiragadni egyes kérdéseket, pl: predesztináció. Ez ráadásul nem is Kálvin központi témája, az 1536-ban írt jelentős művében nem is említi legalábbis ebben az első kiadásban(Istitutio 1536).

  4. Szabados Ádám

    Kálvinizmus alatt nem mindenki ugyanazt érti. Legtöbben csak egy szoteriológiai felfogást (a dordrechti kánonok mentén): ez alapján Spurgeon, Bunyan, Piper, Grudem és sokan mások „teljes értékű” kálvinisták, bár nem keresztelnek csecsemőket és nem konzisztóriumokkal képzelik el az egyház életét. Van persze olyan is, aki csak a genfi vagy a holland református modellt tekinti valódi kálvinizmusnak: számukra még az ortodox presbiteriánusok sem igazi kálvinisták. Szerintem nem érdemes túlságosan leszűkíteni a fogalmat, történetileg sem lenne igazolható. Spurgeon szoteriológiai értelemben feltétlenül kálvinista volt. Én is ebben az értelemben vagyok kálvinista: https://divinity.szabadosadam.hu/?p=1124. De csak addig, amíg a Bibliából ezt olvasom ki.

  5. Nazo

    Valóban a kálvinizmus alatt nem mindenki ugyanazt érti, még ha leszűkítem is szoteriologiai értelemben a besorolást, akkor sem egyértelmű.
    Mint ahogy ez kitűnik az egyháztörténelemből. Maga Arminius is kálvinista volt a maga felfogásában még talán szoterialogiai értelemben is, hiszen a végső arminiusi felfogást sem ö dolgozta ki, mivel korábban már meghalt, mint ahogy ez Igaz Kálvinra is.
    Kálvin 1564-ben meghalt, a dorti zsinat pedig ez után volt(1618-19) kidolgozva az öt pontot szigorú kálvinistákkal (TULIP).
    A dorti zsinat tovább ment Kálvinnál és élesebben fogalmazott, szedte pontokba a tételeit, nem is annyira a Szentírás alapján mint inkább az arminiusi tételekre mintegy ellenválaszt adva. Kálvin egyébként az utolsó institutiójában a bűnbeesést is eléggé nyitva hagyta mint ami sejteti, hogy az ez Isten akarata volt. Ma természetesen ezt minden kálvinista tompítja. A dorti zsinat után pedig logikailag következett, hogy Jézus nem fizetett minden egyes emberért a kereszten váltságdíjat, csupán a kiválasztottakért, ha jól tudom te is ezt vallod (korlátozott engesztelés)Ebből természetszerűen következett(egyeseknél), hogy az embernek az evangélium átadásakor nem kell arról hallania, hogy Isten szeret mindenkit(minden egyes embert), egészen oda jutva, hogy nem is kell hirdetni Isten szeretetét(kivéve ha tudom, hogy az illető Isten gyermeke)Ezt nem az un hiperkálvinisták hírdették csupán. Kétségkívűl számolni kell egyfajta dogmafejlődéssel, mely kötött rendszerben gondolkodik logikai skolasztikus utat követve, ha szoteriológia kérdéshez ér. Ahogy te is említetted Ádám, a dorti zsinat alapján vallod a kálvinizmust, de Kálvin ezeket a tételek nem fogalmazta meg, hanem a követői, akik szigorú maguk értelmezett kálvini rendszerben gondolkodtak, ráadásul valami ellen, melynek a gyümölcse bebörtönzések, számüzetések és ha jól tudom egy esetben halállal is végződött. Nos szoteriológiailag ki is kávinista? Akik az institutio alapján állnak, avagy továbblépve a dorti zsinatot fogadják el teljes egészében, sőt némileg tovább is mennek, ami már a dorti kanonok értelmezése, mintsem elfogadása.
    A puritánok átvették ezt a szigorú megközelítést és a korra jellemzően mereven meghúzták a határokat. Jó ezekről gondolkodni, de nem hiszem, hogy merev következtetésekre kell jutni, pláne nem kimondva azt, besorolva magam egyik avagy másik szekértáborba. A teljes bibliai szoteriologiából ilyen fekete-fehér alapon nem lehet következtetést levonni a váltság korlátozott voltára nézve. Bármelyik oldalon álló embert Isten csodálatosan használta az evangélium terjedésében. Kálvin egy hatalmas ember volt akit Isten felhasznált, de nem tévedhetetlen ebben a kérdésben sem,közvetlen követői sem mint ahogy persze mi sem, magamat is beleértve. Nem hiszem hogy ezeket a zsinati pontokat Isten ihletett igéje maradéktalanul aláírná pro vagy kontra. Ahogy említettem is a Szentírás nem egyértelműen kálvinista vagy arminiusi. A Szentírás több ennél.
    Köszönöm Ádám, hogy a blogodon lehetőséget nyújtottál eme számunkra nem könnyű kérdések megbeszélésére is.

  6. Szabados Ádám

    Nagy vonalakban egyetértünk. A Biblia a legfőbb tekintély, bármely teológiai rendszer érvényessége csak addig tart, ameddig a Bibliához igazodik. Hogy szükség van-e egyáltalán teológiai rendszerekre, arról egy korábbi bejegyzésben megírtam a saját véleményem, ha érdekel, esetleg elolvashatod: https://divinity.szabadosadam.hu/?p=1405.

    Kálvin és a dordrechti kánonok kálvinizmusa (valamint a puritánok) között nem látok olyan jelentős különbséget, mint sokan feltételezik. Joel Beeke és Paul Helm tanulmányai például inkább a folytonosságot hangsúlyozzák Kálvin és a későbbi kálvinisták között, és számomra meggyőzően hatott az értékelésük. De nyilván sem Kálvin, sem a későbbi kálvinisták véleménye nem lehet fontosabb a Biblia véleményénél.

    Ahogyan én értem, a korlátozott engesztelés tana nem zárja ki, hogy Krisztust válogatás nélkül mindenkinek hirdessük, azzal az ígérettel, hogy aki csak hisz őbenne, örök életet nyer. A tan lényege az, hogy Krisztus az egyházért (juhaiért) adott váltságdíjat, nem minden egyes emberért. Ezt Spurgeon is így hitte, és Helm szerint Kálvin is. Szerintem Jézus is ezt tanította.

  7. Nazo

    Köszönöm a türelmedet. Valószínűleg egy-két dolog nyitva marad.
    Az is biztos, hogy az ember Isten örök végzését nagyon csekély mértékben érti. Vannak Szentírási alapok, melyekre lehet támaszkodni, de lehet, hogy ezeket nem értjük,pláne nem elutasítva azokat a kijelentéseket melyek az ember döntési felelőségét(óvatosan fogalmazva, szabadságát)érintik. Inkább hittel fogadjuk azokat, még ha időnként ellentmondásosnak látszanak is.
    A protestáns ortodoxia korában megfogalmazott confessionális tételek sokszor magyarázzák a magyarázhatatlant. Az ember értelme véges és bizonyára Isten az aki nem is engedi, hogy mindent világosan értsünk, mert Isten Szabad, Szuverén Úr akinek tetszik bizonyos dolgokat elrejteni az emberi értelem elől, ugyanakkor kijelent bizonyos dolgokat, azért hogy az üdvösségünkre szolgáljanak és az Ő követésében megerősítsenek.
    Szükség van teológiai rendszerekre, melyek segíthetnek a tájékozódásban, természetesen alázatban és a mások magyarázati kisérleteit sem lebecsülve(mint ahogy ez sokszor látszik egyeseknél)

    Személy szerint én nem úgy látom, hogy az engesztelés korlátozott lenne,Jézus meghalt minden egyes emberért(nem csupán mindenféle értelemben) az üdvösség mégsem mindenkié. Lehet ebben paradoxon, de jelenleg én ezt nem akarom feloldani. Ugyanakkor nem hiszem azt sem, hogy mindenki úgy és akkor tér meg amikor csak akar. Az ember akarata a bűneset miatt nem tökéletesen szabad, ugyanakkor mégis rendelkezik egyfajta megtöredezett, elhomályosult istenképűséggel, melyben az Úrtól megadott döntési felelősége is megvan.

    Azt gondolom, hogy ebben a reformátori hitben egyetértünk:

    Sola Scriptura
    Solus Christus
    Sola Gratia
    Sola Fide
    Soli Deo Gloria

    Üdv: Nazo

  8. D-Szabó Eszter

    Csak arra gondoltam miközben olvastam, hogy: szegény Kálvin! (:
    Nem is tudja miket ragasztgatnak a nevéhez…
    A hiperkálvinizmushoz biztos nem adta volna a nevét…

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK