„Mi a legfontosabb az evangelizációban?” – tette fel a kérdést Martyn Lloyd-Jones walesi prédikátor, a londoni Westminster Chapel lelkésze valamikor a huszadik század közepén. Saját kérdésére így felelt: „A legelső és legnyilvánvalóbb dolog ez: tudatában kell lennünk a hatalmunknak és tekintélyünknek!” Ez az a válasz, amire ma nemigen gondolna a hite relevanciájában elbizonytalanodott keresztény, aki végignézte azt a civilizációs pusztítást, amit a modernitás az elmúlt két évszázadban a kereszténység társadalmi szerepében véghezvitt. Lloyd-Jones válaszát meg sem fontolná az a generáció, amely ráadásul nemrég még a posztmodern tétova ténfergését tekintette korszerűnek, és az evangelizációban is a párbeszédet, az őszintén felvállalt bizonytalanságot, meg mindenféle állító magatartás kerülését sürgette. Ez a szemlélet hihetetlenül távol került a Lloyd-Jones által képviselt magabiztosságtól. Mint ahogy az evangélium is egyre távolabb került a kortársaktól, és aztán be is zuhant valami értelmezhetetlen pszichogödörbe, ahol az egyéni identitások megerősítésének szinonimájává vált, vagyis azonossá a korszellemmel.

Lloyd-Jones azonban így folytatta az igehirdetését: „Istennek kell engedelmeskednünk, semhogy embereknek. E nélkül minden erőlködésünk haszontalan. Hiszem, hogy a keresztény egyház legtöbb kudarca ebben a században az emberektől való félelemnek köszönhető. Az egyház megfélemlett a tanult emberektől. Azt mondogatta: »A múltban az emberek tudatlanok voltak, de most már általános oktatás van, az emberek újságokat és könyveket olvasnak, tudományt tanulnak.« Az egyház védekezni kezdett, és idegessé és félőssé vált. Elkezdett félni attól, amit az emberek mondhatnak vagy gondolhatnak. És így ahelyett, hogy Isten Igéjének vetették volna alá magukat, a félelem lelkétől vezérelve az üzeneten változtattak. Az eredmény: az egyház elveszítette a tekintélyét, és senki sem figyel már oda rá.”

De a valódi evangelizáció Lloyd-Jones szerint ennek az attitűdnek éppen az ellenkezője. „Mi nem a saját üzenetünket prédikáljuk, hanem Isten üzenetét! Innen van a hatalmunk! És bár nagy ellenállásba is ütközhetünk, nem szabad félnünk tőle. Miért? Mert az élő Isten szolgái vagyunk. A lehetetlenségek Istenéi. Teljesen meg kell szabadulnunk az emberektől való félelemtől (…) és szükségünk van arra a bátorságra, mely olyannyira jellemezte az apostolokat! (…) Nincs okunk a védekezésre. Egy csődbe ment világhoz beszélünk. Beszéljetek szent bátorsággal, Istent félve, nem embereket. Őt féld – mondja Bunyan –, és akkor senkitől sem kell félned! Ha Isten félelmében szolgálunk, nemsokára eltűnik az emberektől való félelmünk!”

Azt hiszem, igaza van a walesi prédikátornak. Sőt, biztos vagyok benne, hogy alapvetően igaza van. Túl sokat foglalkozunk az emberek véleményével, hogy mit gondolnak az egyházról, és túl keveset azzal, hogy az élő Isten mit gondol róla. Pedig ez az egyetlen, ami számít. Ha olyanok vagyunk, amilyennek Isten akar látni bennünket, akkor a világ pontosan azt fogja szeretni és gyűlölni bennünk, amilyennek lennünk kell, nem azt, amilyennek nem lenne szabad lennünk. Az egyház hitelessége egyedül azon múlik, hogy Istennek tetszik-e, és amennyiben igen, vagyis betölti küldetését, egyáltalán nem kell félnie az emberek ítéletétől. A világnak nem a saját tükörképére van szüksége az egyházban, hanem a Krisztus arcára. Az egyház akkor válik irrelevánssá, amikor az embereknek akar megfelelni, és éppen akkor lesz érdekes, sőt, hatásos, amikor nem törődik az emberek ítéletével, hanem Krisztushoz igazodik.

Lloyd-Jonesnak igaza van: az evangelizációban az a legfontosabb, hogy az egyház tudja, kinek a követségében jár. Ha az Úr Krisztus követségében, akkor nem fog félni. Akkor szelídséggel, szeretettel, tisztelettel, alázattal, kegyelemmel, de egyben hatalommal, bizonyossággal, tekintéllyel is fog megszólalni. Az Úr Krisztus megtérésre hívó parancsát adja át a lázadó világnak, és nem remeg meg a térde a reakcióktól. Attól viszont igen, hogy az üzenetet bármi okból megmásítsa.