Az evangéliumok egyik feltűnő jelensége, hogy Jézus tanítványokat hívott el. A görög μαθητής (máthétész) szó követőt, diákot, tanítványt jelent. Ilyen volt Simon, András, ilyenek voltak a „mennydörgés fiai”, a Tizenkettő, akik földi élete során faluról falura, városról városra vándoroltak Jézussal, de akár a hetven tanítvány is. Mielőtt a Mester felvitetett a mennybe, azt mondta követőinek: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20a). Jézus mesterterve tehát arról szól, hogy a kezdeti tanítványok másoknak is továbbadják mindazt, amit tőle hallottak, és így minden nép között egyre több tanítványa legyen, akik szintén ugyanezt teszik. Az Isten országa a tanítványokon keresztül terjed el a földön, ez volt az elképzelés, és ez is történt az elmúlt két évezredben. Jézus ügye tehát a tanítványságtól függ. De vajon mi a tanítványság legfontosabb feltétele? Ha egy szóban akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám: a taníthatóság.
A tanítvány tanuló. Jézus három éven keresztül tanította első tanítványait, akik aztán alkalmassá váltak arra, hogy maguk is tanítsák mindazt, amit Jézus nekik tanított. A tanítványság időnként fájdalmas, nyűgös, nyugtalanító, kellemetlen életforma, meggyötri az ént. Az evangéliumokat olvasva az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy a tanítványok nem is voltak túl sikeresek ebben, Jézusnak kétszer, háromszor, vagy akár ötször, tízszer is el kellett mondania nekik egy feladatot, míg megértették és az életükben alkalmazni kezdték. Két kenyérszaporítás után is amiatt sopánkodnak, hogy nem vittek magukkal kenyeret, Simon pedig a legnagyobb kinyilatkoztatás dicsőségében sütkérezve mondja a legnagyobb ostobaságot, és miután megtapasztalta a Mester türelmét, képes simán letagadni, hogy ismeri őt, majd ebből való megtérése után is olyat húz, ami Pál szemében egyenesen az evangélium megtagadása volt. Mindezzel együtt mégis azt látjuk, hogy a tanítványok szép lassan beengedték a szívükbe Jézus szavait és hagyták, hogy a tanítás átformálja őket. Taníthatók voltak.
A taníthatóság azt jelenti, hogy készek vagyunk tanulni. Elismerjük, hogy híjával vagyunk nemcsak Isten dicsőségének, hanem a jellemnek, az ismeretnek, a tudásnak, a bölcsességnek is. Nem vagyunk készen. Jakab, aki viszonylag későn lett bátyja követőjévé, a levelében azt írja: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.” (Jak 1,5) A tanítvány elismeri, hogy nincs elég bölcsessége, ezért kér. Isten pedig ad annak, aki kér. „Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim…” – írja Jakab egyéb hiányosságokkal kapcsolatban is. A tanítvány Salamon intése szerint él: „Ismerd meg a bölcsességet és az intést, értsd meg az értelmes mondásokat! Fogadd el az okos intést, az igazságot, a törvényt és a becsületességet! Ezek adnak az együgyűeknek okosságot, az ifjúnak ismeretet és megfontolást. Hallgat rá a bölcs, és gyarapítja tudását, az értelmes útmutatást nyer” (Péld 1,2-5).
A tanítvány féli az Urat, ezért akar tanulni. Tudja, hogy a bölcsesség kezdete az ÚR félelme, és „a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg” (Péld 1,7). Az istenfélelem a tanítványt arra emlékezteti, hogy megbotolhat saját ostobaságában. Valójában a felfuvalkodottság jár a botlás előtt. Van az az állapot, amikor tudjuk, hogy mit nem tudunk, de nem ez az igazi veszély, hanem az, amikor azt gondoljuk, hogy tudjuk, amit tudnunk kell, pedig még azt sem tudjuk, hogy mi az, amit nem tudunk. Az ostoba azért botlik el a maga ostobaságában, mert azt gondolja, mindent tud, amit tudnia kell. Az ostoba nem féli eléggé az Urat, nem fél saját sérülékenységétől, tudatlanságától, ezért vakmerő módon szembemegy az intéssel. Számos kudarc oka a gőg, a gőg egyik biztos jele pedig a taníthatatlanság. Aki féli az Urat, az tanulni akar. Aki féli az Urat, az figyelmesen hallgat a bölcsességre és úgy keresi azt, mint az ezüstöt vagy az elrejtett kincseket.
Keresztény életem kezdetén voltak olyan időszakaim, amikor lenéztem azokat, akikről úgy gondoltam, nem értek még el azokra a magaslatokra, ahova én hitben eljutottam. Ezek közé tartoztak sok évtizedes hívő életet maguk mögött tudó, őszes hajú testvérek, meg egy-két ismert tanító is. Emlékszem, egy fiataloknak szervezett konferencián félrevonultunk, imádkoztunk, böjtöltünk, és meglehetősen elégedettek voltunk magunkkal. Azokat, akik nem kapcsolódtak hozzánk, gyengébb hívőknek tartottuk, és egyszercsak azt vettük észre, hogy megoszlás támadt a közösségünkben. Egy érett vezető leült velünk beszélgetni, és azt javasolta, hogy hívjuk meg XY nemzetközi hírű prédikátort, hogy a segítségével tisztázzuk a felmerülő kérdéseket. Én azzal utasítottam ezt el, hogy szerintem azokban a kérdésekben, amelyekről szó van, az illető nem kompetens. A vezető ekkor rám nézett és azt mondta: „Ádám, te gőgös vagy!” Meglepődtem az egyenes szavakon és dühös lettem. Sértett a feltételezése, egészen méltatlannak éreztem a vádat ahhoz képest, hogy mennyire fontos dolgokról volt szó. Például arról, hogy mindenkinek követnie kellene az odaszánt példánkat. Valójában tökéletes volt a diagnózis. Én voltam büszke és akkor épp taníthatatlan. Évekkel később megköszöntem a szavakat, mert bár fájtak, nagyon sok bajtól mentettek meg engem.
Már lelkipásztor voltam, amikor egy hosszú prédikációs sorozatba kezdtem a keresztények és a világ kapcsolatáról. Számos oldalról közelítettem a kérdéshez, hosszú fejtegetéseket tartottam részletkérdésekről, rengeteget idéztem híres szerzőktől, és azt hiszem, tényleg alapos és körültekintő voltam. Az egyik gyülekezeti tag azonban megkeresett, és röviden elmondta a panaszát. Amikor a gyülekezethez kapcsolódott, táplálta őt Isten igéje, növekedni kezdett és sok vigasztalást kapott az igemagyarázataimból. Most viszont hónapok óta éhezik – mondta. Arra kért, hogy kezdjem megint a Bibliát tanítani a gyülekezetnek. Első reakcióm a meghökkenés volt: de hát én annyira fontosnak tartom a témát és annyit készültem erre a sorozatra! A szívem mélyén azonban tudtam, hogy igaza volt. Ha nem is látványosan, de enyhén félrebillent a szolgálatom. Vissza kellett billentenem, mégpedig ahhoz az egyszerű vonalhoz, hogy azt tanítsam, amit Jézus parancsolt a tanítványainak. Hálás vagyok ezért a finom intésért és nem felejtem el.
Jézust egész egyszerűen nem tudjuk követni, ha nem vagyunk taníthatók. Isten a bölcsességét úgy osztotta szét, hogy egyetlen embernek sincs elég belőle. Szükségünk van egymásra. Szükségünk van bölcsebb emberek társaságára. Szükségünk van tanítókra és pásztorokra. Azért vannak érettebb hívők, hogy tanuljunk tőlük, hogy mi is érettebbé váljunk. A taníthatatlan hívő soha nem jut el érett felnőttkorra, és nem válik tanítóvá. A Zsidókhoz írt levél szerzője arra panaszkodik, hogy olvasóinak már tanítóknak kellene lenniük, mégis arra van ismét szükségük, hogy Isten beszédeinek alapelemeire tanítsák őket (vö. Zsid 5,12). Sajnos vannak kiskorúságban rekedt, infantilis keresztények, és ennek bizony legfőbb oka a taníthatatlanság, vagy egyszerűen a tanulás vágyának hiánya. A lusta vagy öntörvényű hívő kiskorú marad. Pedig az egész tanítványi projekt úgy van kitalálva, hogy a bölcsesség átadásában szerepe van a hitben előttünk járó tanítványoknak.
Isten azért ad pásztorokat, tanítókat, véneket is a gyülekezetekben, hogy meghozzanak nehéz döntéseket, amelyeket mi talán annál az egyszerű oknál fogva nem hoznánk meg, mert nem nekünk adatott azokhoz bölcsesség. Hívők időnként nem értik a felvigyázóik óvatosságát vagy szelídségét, vagy hogy miért nem lépnek fel keményebben bizonyos emberekkel szemben. A türelmük olykor hanyagságnak tűnik. Máskor épp fordítva van, és a keménységük hat irgalmatlannak. Lehet, hogy ez is a helyzet, de mi van, ha nekünk kell inkább tanulnunk valamit tőlük? Talán mi vagyunk türelmetlenek vagy óvatlanok. Lehet, hogy a pásztorok nélkül magabiztosan lakmároznánk a farkasokkal, és ostoba hibát követünk el, amikor épp azokra a pásztorokra haragszunk, akik bottal mennek a farkasok ellen, akiket mi bárányoknak néztünk. Ezek orvosolható problémák, ha megvan bennünk a készség, hogy tanuljunk. Anélkül viszont a gőgünk halálos veszély és súlyos károkat eredményező ítéletek forrása. Isten az alázatosoknak bölcsességet ad, de a gőgösöknek ellenáll. Túl sok inthetetlen hívő vált már farkasok áldozatává, vagy maga is farkassá.
Tanítványnak lenni az alázat útja. Az alázatos ember meghajlik a másik előtt és figyel rá. Az alázat útja megtöri az ént, de a jó pontokon töri meg, ott, ahol nyakassá vált. A tanítvány gyarapítja a tudást, ha kész meghajolni, de ostoba marad, ha úgy él, mint akinek már nincs mit tanítani. Az a tanítvány, aki mindent jobban tud, mint az előtte járók, soha nem fog a közelükbe se érni, viszont kiteszi magát szükségtelen veszélyeknek. Saját gőgje okozza a bukását, és ha nem tanul a bukásból, újabbak követik, és végül a bukások sorozata egy egész élet kudarcává válik.
Jézus tanítványokat hívott el. El kell ismernünk befejezetlenségünket, különben nem tudjuk követni Jézust. Ha nem alázzuk meg magunkat mások előtt, ha nem vesszük fel az egónkat megfeszítő keresztet, nem tudjuk Jézust követni. Ha nem ismerjük el, hogy szükségünk van mások intésére, figyelmeztetésére, feddésére, nem tudjuk Jézust követni. Ha nem vagyunk korrigálhatóak, egyszerűen nem tudunk Jézus után menni. Ha nem tesszük ki magunkat a változás kockázatának, nem vagyunk tanítványok. A tanítvány akar tanulni és változni. Be akarja építeni az életébe mindazt, amit Jézus tanított. Meg akarja azt tanulni a korábbi tanítványoktól. Kész meghalni önmagának, hogy valami új jöjjön létre. A tanítvány haláláig formálható.
Taníthatónak maradni azt hiszem ez a kulcs. Életünk végéig.
Azon szoktam derülni, hogy az apostolok közül Péter az egyedüli akit még az Atya is megintett a maga fenséges módján: ” Ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok” (ne Pétert…)
-> …és milyen jó, hogy ez a Péter alázatban maradva „presbitertárs”-ként hivatkozik magára (1Pt 5,1)!
Az egykori tanú (μάρτυς = mártír) taníthatósága tanulságos példa az utókornak; így nekünk is!
<- hogy egy kis alliTerációval éljek;) Köszönöm én is Ádám! A személyes rész(ed)ért külön respekt! A cikk pedig: nagy ÁMEN!
Kedves Ádám! Egy apró de talán fontos észrevétel: hogy lehetne Jézus Jakab bátyja? Cigány testvéreinkkel beszélgetve még ma is tisztázandó, hogy pl. öccsröl, vagy unokaöccsről van szó… Amúgy tetszett a bejegyzés, köszönöm.
Pál Jakabot az Úr testvérének (adelphosz tou küriou) nevezi a Gal 1,19-ben, és más helyeken is olvasunk Jézus testvéreiről (pl. ApCsel 1,14; Mt 12,46; Mk 3,31-33; Jn 7,5 és 10; Lk 8,19).
„Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád. Sok fájdalom éri a bűnöst, de aki bízik az ÚRban, azt ő szeretettel veszi körül. Örüljetek az ÚRnak, ujjongjatok, ti, igazak! Vigadjatok mind, ti, igaz szívűek!” (Zsolt 32, 8-11)
Ha már felmerült a(z unoka)testvér-kérdés, az azért érdekelne / érdekes lehet, hogyan érvelhetünk a római katolikus állásponttal szemben (lásd: Jézusnak nem voltak (fél)testvérei)?!
Amik bonyolítják a kérdést azok a Mária-dogmák, mely(ek) nyomán az ‘örök’ szüzesség lett társítva a ‘Szűzanyához’… Viszont már csak a józan ész alapján is (lásd: mennyire valószínű egy végig „szexmentes” házasság…) félremegy ez a mariológiai feltételezés – tegyük hozzá: a protestánsok szerint.
Node az viszont úgy tudom igaz, hogy az »adelphosz« görög kifejezés jelentéstartalmába belefér mind a(z édes) testvér, mind pedig az unokatestvér is, igaz?!
Ilyen alapon viszont vajon kiskaput talált a RK egyház? Mennyire legintim ez az érvelés és hol van(nak) a gyenge pontja(i), mert nyilvánvalóan vannak. Vagyis úgy gondolom, úgy hiszem.
szerintem egy erős érv az unokatestvér ellen Márk 3 vége és Márk 6 eleje.
Márk3:
És megérkezének az ő testvérei és az ő anyja, és kívül megállva, beküldének hozzá, hivatván őt.
Körülötte pedig sokaság ül vala; és mondának néki: Ímé a te anyád és a te testvéreid ott künn keresnek téged.
Ő pedig felele nékik, mondván: Ki az én anyám vagy kik az én testvéreim?
Azután elnézvén köröskörül a körülötte ülőkön, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim.
Mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám.
Márk 6:
És kiméne onnét, és méne az ő hazájába, és követék őt az ő tanítványai.
És amint eljött vala a szombat, tanítani kezde a zsinagógában; és sokan, akik őt hallák, elálmélkodának vala, mondván: Honnét vannak ennél ezek? És mely bölcsesség az, ami néki adatott, hogy ily csodadolgok is történnek általa?
Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-é itt közöttünk az ő nőtestvérei is? És megbotránkoznak vala ő benne.
Jézus pedig monda nékik: Nincs próféta tisztesség nélkül csak a maga hazájában, és a rokonai között és a maga házában.
Mindkét esetben egy szembeállitás van ami erejét vesztené ha csak unokatestvéreket értenénk ezeken a helyeken.
Köszönöm a posztot. Néhány igeverssel, gondolattal reflektálok az abból idézettekre, amiket tapasztalataim erősítenek meg:
„…. Jézus tanítványokat hívott el. ….”
Az elhívás Jézus feltámadása után is az Ő privilégiuma maradt (János 15:19), ami az elhívottra nézve kegyelem és kiváltság.
„….. a tanítványság legfontosabb feltétele ……: a taníthatóság.”
Taníthatóság pl. az Atyától, mert ezt követően lehet Jézushoz menni (János 6:45), vagy Jézustól az irgalom, ami a bűnösök felé irányul (Máté 9:13), továbbá igáját felvéve a szelídség és alázat (Máté 11:29).
„A taníthatóság azt jelenti, hogy készek vagyunk tanulni. ……”
Kegyelem, hogy Jézus a készséget nézi, és nem tartja akadálynak, ha tanítványa iskoláit tanulási zavarokkal végezte, végzi. Példa erre életem.
„A tanítvány féli az Urat, ezért akar tanulni. …….”
Valamint azért is, mert öröm tanulni attól, aki szeret engem, én pedig viszont szeretem Őt.
„Tanítványnak lenni az alázat útja. ……..”
Ami többek között az új életben való járást jellemzi (Kolossé 3:10-12).
„…… A tanítvány akar tanulni és változni. …..”
Igen, mert Jézustól tanulni jó. Ő nem türelmetlen és erőszakos, hanem szelíd (Máté 11:29), ami az Ő Lelkét (Szellemét) is jellemzi (Zakariás 4:6), Aki által elvezeti tanítványait minden igazságra (János 16:13).
Ádámnak igaza van: a tanuláshoz és a taníthatósághoz vezető szükséges út: az alázat. A magunk korlátainak elfogadása. Nem vagyok mentes az „értelmiségi gőgtől”, mindig volt bennem hajlam arra, hogy lenézzem és kioktassam a nálam tudatlanabb, tájékozatlan embereket… És amikor valamiben elmélyedek (bármilyen témában), akkor mindig látom: ott sorakoznak az ismeretlen szerzők, az ismeretlen, vagy alig ismert területek, a pontosan meg nem értett fogalmak…
Egy-két éve arra kényszerültem, hogy SPAR-boltban dolgozzak, árufeltöltőként, aztán pénztárosként. A kollégák és a vevők, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy filozófus vagyok, meg történész, persze bosszankodtak eleget a bénaságom, a szórakozottságom, a járatlanságom miatt. Mégsem adnám semmiért ezt a tapasztalatot. Hálás vagyok érte a sorsnak, hogy ezt a leckét adta nekem… leckét a saját határaimról, leckét az alázatból.
Respekt!
„Respekt!”
Részemről is.
Ugyan miért bízta volna Jézus Máriát Jánosra, ha Máriának lett volna még gyermeke Jézuson kívül? Mi gondotok van azzal, hogy Máriát Szűz Máriának hívták és tartották kezdettől fogva? Szerintem itt nem nehéz megtalálni a közös nevezőt…
Szűz Mária szűzen fogant, számomra ezért szűz Mária. Az a feltételezés, hogy egész életében (házasságában) szűz maradt, nehezen egyeztethető össze a bibliai szövegekkel, inkább egy későbbi aszketikus ideál visszavetítése. A közös hitünk az, hogy Jézus az Isten Fia, a Megváltó, nem Mária örök szüzessége.
Hát nem tudom… Hogyha Szűz Mária a Szentlélektől foganva megszülte Jézus Krisztust (és ezt a férje nyilván tudta is), akkor nem lett volna-e tiszteletlenség, profanizálás földi szexuális kapcsolatba lépni, gyermekeket nemzeni azzal a nővel, aki korábban a Szentlélektől foganva Isten Fiának adott életet? Nekem hihetőbbnek tűnik a katolikus értelmezés, amely szerint a Jézus testvéreire való utalások az unokatestvérekre vonatkoznak.
A tanítványság nemcsak az elméleti ismeret és tudás elsajátítása, hanem a Krisztussal való teljes önazonosulás, az Ő útján való járást (szolgálat és az Atya kezébe letett élet/lélek) is magába foglalja.
De azt is mondhattam volna, hogy az Atya akaratának, elhatározásának teljes betöltése a földi létezésben, amiről maga a Krisztus is tanúságot tesz:
Ján 4:34 Erre Jézus így szólt hozzájuk: Az én ételem az, hogy annak az akaratát tegyem, aki küldött, és az Ő munkáját befejezzem.
Ján 6:37 Mindenki, akit az Atya nekem ad, eljut majd hozzám, és aki megérkezik hozzám, azt semmiképp sem űzöm el,
Ján 6:38 mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a saját akaratomat, hanem hogy annak az akaratát tegyem, aki (el)küldött.
Tanítvánnyá csak az lesz képes válni, aki a mennyei akarat és terv beteljesítésében alázatosan aktív marad (Máté 21/28-32) és a megszentelődés és odaszentelődés útjáról nem akar letérni, akár az életének a feláldozásával sem.
Az Újszövetség említi az Úr testvéreit (ApCsel 1,14) és név szerint Jakabot is, az Úr testvérét (Gal 1,19). Ráadásul, amennyire utána tudtam nézni, ebben nincs érdemi eltérés a éziratokban, ennyit találtam:
„All these were busily engaged with one mind in prayer, together with the women and Mary the mother of Jesus and with[a] his brothers.”
a. Acts 1:14 Some manuscripts omit “with”
https://www.biblegateway.com/passage/?search=apcsel1%3A14&version=LEB
Ez azért elég komoly érv, különösen annak, aki (hozzám hasonlóan) a Sola Scriptura mentén gondolkozik.
Azt gondolom azért bízta Jézus Máriát Jánosra „Mert az ő atyjafiai sem hivének benne.” (Ján 7:5)
Offtopic, de hadd jegyezzem meg, hogy Jézus öccsének, Jakabnak a megtérése Jézus feltámadásának egyik legerősebb bizonyítéka. Hiszen az egy háztartásban élő hitetlen Jakabot (Ján 7:5) vajon mi vehette rá, hogy pünkösdkor ott legyen a 120 tanítvány mellett a felházban (Apcsel 1:14)?
Vajon mi késztethette arra, hogy megváltoztassa Jézusról alkotott véleményét, mert addig azt gondolta a többi testvérével egyetemben, hogy magán kívül van azért viselkedik úgy. Jakab gyerekkorától fogva egy légtérben élt Jézussal és látta, hallotta, szagolta bátyja emberi dolgait, eszik, iszik, fáradt stb . Tudatában volt annak, hogy Jézus ember és amikor a bátyja Istenre mint atyjára hivatkozik az csak azért lehet mert magán kívül van (Mk 3:21). De ez aztán 40 nap alatt megváltozik. Mi az ami egy megrögzött élettapasztalatot ilyen hamar felülír?
A válasz csakis a feltámadás lehet.
Fernando: hogyha Jézus az volt, akinek mondta magát, és Mária szűzen szülte őt, akkor ezt a vele egy háztartásban élő Jakab nyilván tudta, és a Feltámadás nélkül is Istennek, vagy legalábbis Messiásnak kellett gondolnia a bátyját.
Szalai Miklós: Jakab ha tudta is nem fogadta el. Mária is tudta de nem értette vagy elbizonytalanodott.
Sem az anyja sem a testvérei nem gondolták, hogy Ő a Messiás:
Márk 3:21 Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van.
A 12 éves Jézusról írja ezt Lukács, hogy nem értették a szülei.
Luk 2:49 – 2:50
49 Ő pedig monda nekik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-e, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?
50 De ők nem érték e beszédet, amit őnekik szóla.
És hányszor olvassuk a tanítványokról is hogy nem értették amit mondott Jézus!
(Nem mintha én értettem volna ott és akkor)
Fernando, Jézus anyja, Mária biztos nem kételkedett Messiási mivoltjában (pld. Kánai mennyegzőn Ő szólt Jézusnak, hogy elfogyott a bor és Ő szólt a szolgáknak, hogy bármit mond Jézus Nekik, megtegyék), hiszen már a fogantatásától fogva bizonyos volt abban, hogy Ki fog születni általa e világba. Aki erőteljes angyali érintést kap a szellemébe, az nem fog kételkedni, sőt forgatja magában az igét, hogy megértse azokat. A megértés egy másik kategória, amit látunk a tanítványoknál is. Mária Jézus haláltusáját is végignézte, végigélte, valószínűleg a feltámadásának a bizonyosságát is megtapasztalta és a mennybe menetelét is.
„Jakab ha tudta is nem fogadta el. Mária is tudta de nem értette vagy elbizonytalanodott.”
Fernando, nem értem. Hogyha Mária nem élt szexuális életet soha még, akkor hogyan lehetett gyermeke? Csak egyetlen módon: isteni csoda folytán. Hogyan bizonytalanodott el ebben, vagy hogyan nem értette?
Jakab pedig, aki tudta, hogy az édesanyja egy komoly, mélyen hívő nő – hogyhogy nem fogadta el?
Más, és elnézést, hogy off-topic. Volt keresztény barátom azt állítja, hogy Dániel könyvében van egy prófécia arról, hogy eljön a Messiás bizonyos számú év múlva, valamilyen az akkori zsidók számára fontos történelmi időponttól számítva, és megölik. És az évek száma alapján kiszámított eljövetel időpontja is megfelel Jézus kereszthalála valószínű történelmi időpontjának. Én mindig úgy tudtam, a keresztények alapvetően a Feltámadással igazolják Jézus Isten és Messiás voltát. Ezek a próféciák pedig komolytalan, a szövegre ráerőltetett dolgok. De ez elég elgondolkodtatónak tűnik. Tudna valaki mondani valamit nekem erről?
Kedves Miklós!
A Dániel 9:24-26 szakaszt keresed. Gábriel az időegységet hetekben határozza meg, ami hét évet jelent.
Igen, köszönöm, tudom. De arra lennék kíváncsi, hogy a komoly, „mainstream” keresztény teológia (nem az adventisták) hogy is vélekednek erről?
Batvan:
Mária elbizonytalanodásával arra az esetre akartam célozni, hogy elment Jézusért annak testvéreivel , hogy hazavigye, mondván „magánkivül van”. Annak ellenére tette ezt, hogy Ő volt az egyedüli ember a földön akinek konkrét tudása volt arról, hogy „férfiat nem ismert” Jézus születése előtt.
Egy anya a fiáért való aggódását vélem ebben a mozzanatban. Vajon lehet aggódni a Messiásért?
Szalai Miklós:
Úgy értettem, hogy nem abban a tényben bizonytalanodott el, hogy szűzen fogant hanem abban, hogy hogyan kell együtt élnie a Messiással.
Márta (Mária és a feltámasztott Lázár testvére) is nagy vacsorát rendezett a Messiás tiszteletére és nem a Messiás beszédére figyelt hanem a főzésre, a tálalásra stb..Ezt értem ezalatt, hogy hogyan kell élni egy Messiással. Mit vár tőlünk a Messiás? Hogyan kell viszonyulnunk Hozzá a hétköznapokban?
De a feltámadás melletti érvelés lényege nem is Mária, hanem Jakab megváltozása.
Az Ige csak annyit mond, hogy „a testvérei sem hittek benne” majd olvassuk, hogy Pünkösdkor ott van a 120 tanitvánnyal. Hitre jutott.
Milyen folyamatok játszódtak le Jakabban ez idő alatt? Nem tudjuk. Csak azt, hogy valami hatalmas dolog történhetett. Az ember a közelállóiról hinné el legutoljára, hogy egyikük az ezer éve várt Messiás.
Az elfogadás szót úgy értettem, hogy hisz-e benne. Hiába van információ a fejemben a távoli Fehér Házról ha semmi közöm hozzá, mert nem befolyásolja a napi cselekedeteimet. Tudok róla, de semmi közöm hozzá. „Ha tudta is, de nem fogadta el” mondatommal ezt akartam leirni.
@Ádám irtam egy választ Batvan kommentelőtársnak, de azt irta a rendszer, hogy „átnézésre vár”. Most meg eltűnt…
Kommented Fernando köszönöm, ami többek között bepillantást enged abba a folyamatba, ami Jakab szívében végbement. Gyönyörű.
Fernando, értem, amit mond, és a történet tényleg szép. De lélektanilag hiteltelen. Hogyha a testvéremről tudom, hogy szűzen fogant, akkor eszembe sem jut, hogy valamiféle „megszállottnak” tartsam, hogy ne higgyek a messiási mivoltában. Hanem a Feltámadás előtt is természetesnek, kézenfekvőnek tartanám, hogy ő a Messiás.
Fernando, Mária aggódott jobban Jézusért, vagy Jézus aggódott jobban Máriáért?? Egy ember aggódott Istenért vagy Isten aggódott az emberért?
Jézus az Örök Élet, ha „magán kívül” is van, akkor azt jobb lenne megérteni, hogy mi is lehetett? Márk 3/21 párhuzamban van a Máté 12/15-tel, ahol azt olvassuk, hogy meggyógyított mindenkit, azaz a magán kívüli állapot valójában egyfajta csodaképesség megnyílvánulása rajta keresztül, azaz nem az „emberi természet” megmutatkozása, hanem egy mennyei képesség láthatóvá vállása történt meg, amiért az írástudók Belzebúbot látták benne. A családtagjai inkább „visszatartani” akarták, mintsem elfogni, ahogyan Luk 2/42-51-ben is olvassuk, hogy akkor is vissza akarták vinni Názáretbe, miközben Ő szolgálta az Atya dolgát:
Ján 4:34 Monda nekik Jézus: Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem.
Azt gondolom, hogy Jézusért nem kell aggódni, Ő tudja mit tett, mit tesz és mit fog még tenni…
Ő jobban „aggódik” értünk, mitsem azt gondolnánk, főleg akkor, ha nem hiszünk Benne…
Szalai Miklós, nem létező lenne az az állapot, hogy „tud, de nem hisz”?
Pedig pontosan erre utal rengeteg történet az Evangéliumokban. „Láttátok a csodáimat mégsem hisztek” vagy „boldog vagy Simon, hogy ezt a mennyei Atya jelentette ki”. Mindez azt a hatalmas különbséget mutatja ami a „fejbeli hit” vs „szívbeli hit” közt húzódik.
Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy Simon Pétert a szívbéli hit sem akadályozta meg abban a cselekedetben megtagadja a Mestert. A fejbéli tudás meg pláne nem tudja egy kiélezett helyzetben.
Batvan,
Jakab nem hívő majd rövid időn belüli hívővé válásáról van írott bizonyítékunk. Mindezt nem soksok évvel az események után jegyezték le. Ezek olyan dokumentumok tehát amik jobbak bármelyik ókori írott anyagnál. A feltámadás melletti komoly érvként hoztam ezt elő. Mária szerepe nem lényeges ebben, már bánom is hogy szóbahoztam mert elcsúszott a beszélgetés. Pláne hogy offtopic..
Fernando, fontosak a tények, akár offtopic vagy sem. Krisztus (Messiás) követése még a saját „családtagjai” számára is kihívást jelentett, mert nem egy megszokott zsidó szokást, kultúrát és életvitelt mutatott be Jézus, hanem egy mennyei formát, ami alapból verte ki a biztosítékot mind a zsidóságban, mind Szamáriában és még a rómaiaknál is. De még a 21. század hívőiben is sok az „érthetetlen” üzenet, mert nem biztos, hogy úgy kell a beszédeit értelmezni, ahogy tanultuk vagy tanítják. A legjobb írásmagyarázó a Szent Szellem, ahhoz pedig mindig mélyebbre kell ásni, mint ahogy eddig ástak vagy ástunk… A kifogyhatatlan vízforrás a Szellem szökőkútjából árad!
Akik e világhoz és annak felépített rendszeréhez nagyon ragaszkodnak, azok valójában nem ismerték meg Őt, csak azok maradnak igazi követői, akik képesek ezt a világot megfeszíteni, keresztre feszíteni önmagukban, meghalva e világ számára:
Gal 6:14 Ami pedig engem illet, nem akarok büszke lenni, legfeljebb a Krisztus keresztjére, amely által a világ/világrend megfeszíttetett számomra, és én is a világ/világrend számára.
1Ján 2:15 Ne szeressétek (agapé: Isteni szeretettel) a világot/világrendet, se a világban lévő dolgokat! Ha valaki a világot szereti (agapé: Isteni szeretettel), abban nincs meg az Atya szeretete (agapé).
Nem véletlen, hogy maga Jézus is megkérdezte a tizenkettőt:
Ján 6:65 Így folytatta: – Ezért mondtam nektek, hogy senki sem tud hozzám jönni, ha az Atya nem adja meg neki. Ján 6:66 Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszavonultak, és többé nem tartottak vele. Ján 6:67 Ezért Jézus megkérdezte a tizenkettőt: – Talán ti is el akartok menni? – Ján 6:68 Uram, kihez mennénk? – felelte Simon Péter. – Tiéd az örök élet beszéde, Ján 6:69 mi pedig már hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje. – Ján 6:70 Ugye én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? – válaszolta Jézus. – De egyikőtök áruló. Ján 6:71 Júdásról, Simon fiáról, a kerijjótiról mondta ezt, mert az készült elárulni őt – egy a tizenkettő közül.
A tanítványság alapja az evilági élet teljes feladása, felszámolása az ember életében és Jézus követése az Ő iskolapadjában ülve egészen a halálunkig.
Jézus „féltestvérei” ezt még nem értették, nem véletlen, hogy nem voltak a közvetlen követői (12) között, akik közül mindegyik vállalta volna a mártíromságot szóban a megpróbáltatás idején, de cselekvés órájában mind elhagyták Őt vagy elárulták (Júdás) vagy megtagadták (Péter):
Máté 26:33 Péter pedig felelvén, monda neki: Ha mindnyájan megbotránkoznak is te benned, én soha meg nem botránkozom. Máté 26:34 Monda neki Jézus: Bizony mondom neked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem. Máté 26:35 Monda neki Péter: Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged. Hasonlóképpen szólnak vala a többi tanítványok is.
Jézus tudta, hogy majd ki fogják inni azt a poharat, amit Ő kiiszik, de még nem jött el az Ő idejük, hogy ezt megtegyék:
Máté 20:23 Jézus így folytatta: – A poharamat ugyan ki fogjátok inni, de az ülőhelyet a jobbomon és a balomon nem az én dolgom megadni, hanem azoké az, akiknek Atyám elkészítette!
Ha valójában ki tudjuk inni azt a poharat (próbatételek és szenvedések napjait, óráit), amelyet Ő is kiivott és megmaradunk Ő Benne, akkor valójában a tanítványai leszünk a taníthatóság útján járva, ahogy ezt tette később Jakab, János testvére, majd István, majd a többi, akiknek az életük sem volt drágább, csakhogy tanúbizonyságot és vallomást tegyenek Ő róla.
Fil 1:21 Mert nekem az élet Krisztus, és a halál/halállal való szembenézés nyereség!
Batvan, annyit tennék hozzá, hogy a 12 apostol egyike (János) ott állt a keresztrefeszítésnél. Ez a válasz egyik része arra, hogy miért Jánosra bízta Máriát Jézus és nem Jakabra (vagy a féltestvéreire).
Megrendítő, hogy még erre is volt gondja miközben levegőért küzdötte állóhelyzetbe magát kereszten…
Tanítványság feltételeinél elengedhetetlenül fontosak az Úr Jézus alábbi szavai:
„Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom. És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom. … Ezenképen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14:26-27,33)