Szinte minden óvodás kisfiúnak egyszer átfut a fején a gondolat, vajon milyen lenne lánynak lenni. A kisfiúk 99.9 százaléka ugyanakkor pontosan tudja, hogy nincs az a varázsló, aki ezt valóra válthatná, és túl is lépnek a kérdésen. Ezért meghökkentő, hogy ma hirtelen egész társadalmak kezdtek hinni a nemek megváltoztathatóságában. Az előző részben elkezdtük számba venni azokat az eszmei építőköveket, amelyek egybeépülve végül a nemek felszámolásához (vagy ennek illúziójához) vezettek. Darwin és Marx a szükségszerű történelmi fejlődés gondolatával azt a képzetet szilárdították meg, hogy a múlt meghaladása a történelem jó oldalára visz. Az esszencializmus darwini elutasítása pedig annak a gondolatnak ágyazott meg, hogy az emberi természetnek nincs olyan lényegi eleme, amely ne változhatna, amely ne lehetne potenciálisan valami más. Ebben elsősorban az az ígéret van, hogy a szabadság nyugodtan feszegetheti a természet határait, és a humanista alapmotívum ugye éppen ennek a kettőnek a feszültsége. Most két további gondolkodó következik: Freud és Sartre.

Sigmund Freud

Noha Freud egészen máshogy gondolkodott a homoszexualitásról, mint amit a pszichológusok többsége ma dogmaként fogad el, közvetve meghatározó szerepet játszott az LMBTQ-ideológia kialakulásában és terjedésében. Paul Ricoeur Freudot – Marx és Nietzsche mellett – a gyanú mesterének nevezte, mert az emberi viselkedésben a felszíni illúzió alatt megbúvó valódi motivációkat kereste. Így jutott el a szexualitásig. Freud szerint a nemesnek látszó emberi törekvések mélyén rendszerint a libidót találjuk, azt a belső energiát, amely legtöbbször kerülőutakon jut kifejezésre. A művészet, a tudomány és a vallás alantasabb vágyaink szublimálásai, vagyis emelkedettebb formában való megnyilvánulásai, mert ezek a vágyak a maguk nyers formájában nem találnak maguknak utat.

Akármilyen összetett is Freud pszichológiai modellje, a nyugati kultúra leginkább azt tanulta meg belőle, hogy a vágyaink – különösen a szexuális vágyaink – elfojtása nem jó dolog. A vágyainkat Freud szerint akkor fojtjuk el, amikor azok a magunk számára is elfogadhatatlanok. Ilyenkor megpróbáljuk a vágyakat kezelhetővé tenni, vagy akár el is felejtkezünk róluk, de legtöbbször inadekvát formában törnek utat maguknak. Mivel a szexualitás az egyik legerősebb késztetés, és mivel a társadalmi normák leginkább a szexuális vágyakat tabusították, ez az a terület, ahol az elfojtás a legerősebb, és ahol az elfojtás (a freudi modellben) a legnagyobb károkat okozza. Ezzel kapcsolatban ma már egyértelműen a homoszexualitásra is gondolunk, amelynek társadalmi megítélése a közelmúltig kifejezetten negatív volt, és amelynek elfojtása éppen ezért különösen általános volt az érintettek életében.

Ha összerakjuk ezt a két gondolatot, máris eljutunk az LMBTQ-ideológia egyik legfontosabb sarokkövéhez. A szexuális vágyak lényünk leginkább meghatározó késztetései, mélyebbek és alapvetőbbek a művészi vagy vallási önkifejeződésnél is, ezeknek a vágyaknak az elfojtása pedig megbetegítő. Ha ez így van (természetesen ezt sokan vitatják, de Freud bölcselete egész nemzedékek gondolkodásába égett bele), könnyű belátni, hogy minden társadalmi rend elnyomó, amely a szexuális vágyak elfojtásához vezet. A szexuális vágyak elfojtásához elég az, ha az embernek szégyellnie kell a vágyait, hiszen az elfojtás tudatalatti mechanizmus, amelynek még a pszichoanalitikus feltárása is hosszú időt vehet igénybe. Ha elfogadjuk ezeket a premisszákat, könnyen eljutunk a következtetésig, hogy a szexuális társadalmi normák az elnyomás eszközei.

Ez az a pont, ahol Freud lélektani bölcselete és a frankfurti iskola filozófiája (amelyről az előző részben volt szó) természetes szövetségeseivé válnak egymásnak. Ha Freudnak igaza van, az a társadalom, amely megbélyegzi és elfogadhatatlannak nevezi a homoszexuális vágyakat és egyéb szexuális devianciákat, arra kényszeríti az ilyen vágyakkal élőket, hogy elfojtsák lényük legmélyebb energiáit. Ez az elnyomásnak pedig egy igen súlyos formája, hiszen alapvető vágyakat érint. A frankfurti iskola a hagyományos családmodellt nevezte az elnyomás melegágyának. Ez a modell a szexuális viselkedés normáját is megszabta, és a homoszexuális vágyakat a normától eltérőnek, bűnnek vagy betegségnek, de mindenképpen devianciának tekintette. Az elnyomás egyik legelterjedtebb formája tehát a deviánsnak tartott szexuális vágyakkal élők elnyomása, amely ugyanúgy a patriarchális családmodellből fakad, mint (a frankfurti iskola szerint) a nők elnyomása.

Magától értetődő, hogy az a kultúra, amely a patriarchális családmodellben a nők elnyomását látja, és a nők felszabadításáért küzd, a normától eltérő szexuális vágyakkal élőket is fel akarja szabadítani. Így lesz az azonos neműekhez vonzódó emberekből politikai osztály, elnyomott kisebbség, amely csatlakozhat a kulturális hegemóniáért harcoló koalícióhoz, amelyet Gramsci annak idején megálmodott és szorgalmazott. Freud idején ehhez hiányzott még néhány eszmei építőkocka, de idővel ezek is a helyükre kerültek. Freud nélkül viszont nem valószínű, hogy a szexuális forradalom kirobbant volna. A szexuális forradalomhoz szükség volt arra a meggyőződésre, hogy a szexuális vágyaink a legalapvetőbb szinten határozzák meg az identitásunkat (Foucault szerint ez a gondolat a 19. század előtt ismeretlen volt), és ezeknek a vágyaknak az elfojtása megbetegít. A nyugati kultúra ebben a kérdésben hitt Freudnak, és ennek beláthatatlanok a következményei. Az LMBTQ-ideológia győzelméhez azonban szükség volt az egzisztencialistákra is.

Jean-Paul Sartre

A 20. század meghatározó filozófiai irányzata az egzisztencializmus volt, amely az emberi választás és szabadság rettentő lehetőségét állította a középpontba egy cél és terv nélkülinek hitt univerzumban. Gondoljunk azokra a filmekre és regényekre, amelyek azt a kérdést firtatják, hogy az ember képes-e dönteni saját sorsáról, illetve hogy élhet-e az ember hiteles életet, ha nem maga hozza a legfontosabb döntéseket az életéről. A Kierkegaard utáni szekuláris egzisztencialista gondolkodás „Isten halálából” indul ki (Nietzschéről még lesz szó), amely után az ember már csak önmaga adhat értelmet a saját életének. Ez egyszerre ijesztő és egyben végtelen tér a választás számára. Az ember szorong és vacog, de a maga ura. Heidegger a létbe való bedobottság (Geworfenheit) érzésének nevezte ezt, Becket egyszerűen csak abszurditásnak.

A témánk szempontjából a legfontosabb egzisztencialista gondolkodó Jean-Paul Sartre, tőle is egyetlen gondolat. Sartre az egzisztencia elsődlegességét tanította az esszenciával szemben. Ez a megkülönböztetés Arisztotelésztől származik és végighúzódik a filozófiai gondolkodás egész történetén, Sartre egyszerűen csak csavart rajta egyet. Hagyományosan azt tartották, hogy az esszencia (vagyis a dolgok lényege) megelőzi az egzisztenciát (vagyis a lényeg konkrét megvalósulását). A makkból mindig tölgy lesz, mert a tölgység megelőzi és meghatározza a tölgyet. Sartre ezt megfordította. Az egyedi létezést helyezte a középpontba, és azt állította, hogy az egyedi létezés megelőzi az általánosan emberit. Az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Az egyedi ember döntései, életútja határozza meg, hogy ő micsoda. „Az ember az, akivé teszi magát.” Bár elsőre talán nehezen érthető, hogy miről is van szó, Sartre újításának hallatlanul nagy jelentősége van az LMBTQ-ideológiára nézve.

Amennyiben igaz az, hogy nincsen általános lényeg, amely úgy bontakozna ki bennünk, mint a makkból a tölgy, akkor a saját választásaink határozzák meg azt, hogy mik is vagyunk. A szabadság az alap, a természet az, amivé a választásaink által tesszük. Nincs eredendő forma, nincs eredendő terv, csak az van, amit a döntéseink alakítanak. A választásaink határozzák meg, hogy mik vagy kik vagyunk. Az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Ugye innen már nem nehéz meghúzni a transzneműséghez vezető ívet? Régen azt gondolták, hogy aki fiúnak születik, az fiú, aki lánynak születik, az lány, és ezen semmi nem változtathat. A férfiasság és nőiesség megelőzi a férfit és a nőt. Ma egész társadalmak gondolják azt, hogy az orvosok valójában csak „besorolnak” bennünket születésünkkor valamelyik nembe, de hogy mi a valódi természetünk, azt a mi választásunk fogja eldönteni. A humanizmus az egzisztencializmusba torkollott, amely a szabad választás filozófiája. Ez a filozófia uralja a nyugati ember gondolkodását. A humanizmus dilemmája jelenleg úgy ér véget, hogy a szabadság megpróbálja bekebelezni a természetet.

Kissé azonban előre szaladtunk. A következő részben azt fogjuk megnézni, hogy a szabadság kérdése hogyan kapcsolódott össze a hatalom és az igazság viszonyával, a posztmodern központi kérdésével, és hogy lett a hatalomról szóló diskurzus kulcsfontosságú az LMBTQ-ideológia sikerében.

(Folyt. köv.)