A keresztény egység alapja azért lehet az evangéliumba vetett hit, mert a keresztény hit egyik jellegzetessége, hogy van középpontja. Maguk az apostolok tettek különbséget a hit középpontja és a másodlagos kérdések között, amikor hangsúlyozták, hogy a keresztény hitben nem minden ugyanolyan fontos. A húsevés vagy a szombat kérdése például nem annyira lényeges, mint az evangélium (Róm 14,1-6). Amikor az evangéliumról volt szó, az apostolok nem ismertek kompromisszumot (pl. Gal 1,6-8). Amikor másodlagos kérdésekről volt szó, tudtak rendkívül rugalmasak lenni (pl. ApCsel 15,3).
A keresztény egység kiindulópontja az, hogy a keresztény hitnek van felismerhető középpontja. Pál apostol néhány állításban össze tudta foglalni az evangéliumot. Az 1Kor 15,1-4-ben ezt írja: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon”.
Amikor az apostol a korinthusiakat emlékezteti az evangéliumra, mondhatna valami ilyesmit is: „Figyeljetek, az evangélium mindaz, ami az Írásokban van. Az evangélium Isten szava. Szőröstül-bőröstül. Amit csak tanítottam nektek, az az evangélium.” Ez sem lett volna távol az igazságtól, hiszen az Írások Jézusról szólnak, és minden, ami bennük van, őrá mutatnak, az ő eljövetelét készítik elő, az ő megváltó munkáját magyarázzák, vele kapcsolatos reménységet hirdetnek. Pál mégsem így közelít. Ehelyett néhány egyszerű állításban összefoglalja azt a középpontot, amire az Írásokban minden mutat. Mi ez a középpont?
- Krisztus meghalt és feltámadt. Az evangélium történelmi tényekről szól. Jézust kivégezték egy római kereszten (el is temették), de feltámadt a halálból. Az evangélium az, ami Nagypénteken és Húsvét reggel történt – Pontius Pilátus idejében.
-
Krisztus a bűneinkért halt meg. Jézus halálának teológiai okai vannak: a mi bűneink büntetését szenvedte el. Krisztus megváltó halála a hit központi igazsága.
-
Krisztus az Írások szerint halt meg és támadt fel. Krisztus halála előre megjövendölt, szándékos esemény volt, nem egy tragédiába fordult próbálkozás. Krisztus halálával és feltámadásával Isten terve valósult meg.
-
Az evangéliumot nem mi találjuk ki. Pál megkapta, hirdette, a korinthusiak befogadták. Az evangélium tehát nem egy okos filozófia vagy egy bölcs pszichológiai elmélet, amit együtt fejlesztgetünk, hanem egy hír Jézus Krisztusról, amit elmondtak nekünk. Mi is csak továbbadhatjuk, megmásítatlanul.
-
Az üdvösségünk attól függ, hogy hiszünk-e ebben a hírben, és megmaradunk-e benne. „Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké.” Sokan nem tartják meg az evangéliumot, hanem elutasítják, mert elhamarkodottan lettek hívőkké. Mások elferdítik az evangéliumot, mert nehéznek találják. Pál szerint csak akkor üdvözülünk, ha úgy tartjuk meg az evangéliumot, ahogyan ő hirdette azt nekünk.
Ez a keresztény hit középpontja.
„Általa üdvözültök is, ha
megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is
nektek, hacsak nem elhamarkodottan
lettetek hívőkké.”
Hogyan lehet elhamarkodottan
hívővé lenni? Avagy természetesen a valódi kérdés ennek elkerülését célozza úgy, hogy bevallom, ezt nem is értem…
Hogyan lehet elhamarkodottan hívővé lenni?
Valahogy úgy, ahogy Jézus beszélt róla: Lukács 10,26-33.
>>” Amikor az apostol a korinthusiakat emlékezteti az evangéliumra, mondhatna valami ilyesmit is: „Figyeljetek, az evangélium mindaz, ami az Írásokban van. Az evangélium Isten szava. Szőröstül-bőröstül. Amit csak tanítottam nektek, az az evangélium.”<<
Engem megerősített ez a Postod Ádám,hogy Az Evangélium nem a keresztelkedés módjáról/idejéről, az örökké tartó szó szerint értendő tüzes pokol létezésének tanításáról,az Egyház nagy nyomorúság előtti/utáni elragadtatásáról,és nem a Szentháromság értelmezéséről szól.
Úgy egy-két hónapja megvádolt egy hozzám közel álló személy: nem vagyok keresztény, és a gonosz van bennem. Nagyon megdöbbentettek ezek a szavak, mélyen belém égtek. Sokáig nem tudtam mit kezdeni velük, még most is az égési sebeket nyalogatom inkább kevesebb ,mint több sikerrel.
Elindult bennem egyfajta védekezési reakció, valamiféle kétségbeesett önmegmentő próbálkozás, hogy minden kétséget kizárólag bebizonyíthassam, ha nem is annak a személynek, de legalább magamnak: de, én igenis igazi keresztény vagyok. Elkezdtem keresni-kutatni, miért is hiszek, mennyire megbízható a hitem, a Bibliaismeretem, a Bibliai jövendölések, mennyire megalapozott a hitem, milyen bibliai, történelmi tények, avagy egykori ifjúsági konferenciák érzelmi élményei, vagy csak magányos gyötrődéseimben megélt Isten-élményeim bizonyítják hitem valódiságát, őszinteségét.
Folytatódott a dolog már egyfajta önmarcangolással, hogy ha én tényleg igazi keresztény lennék, akkor ilyen és olyan dolgokat biztos nem csinálnék, hiszen sokan még a pogányok közül is különbek nálam. A szembeköpés itt némi technikai nehézségekbe ütközött, hacsak felköpve alá nem álltam volna, de bevallom, nem próbálkoztam a dolog kivitelezésével…
Aztán átcsaptam vádaskodásba, hogy hát az a személy, aki ezzel megvádolt, éppenséggel pont ő maga nem nevezhető valódi kereszténynek, mert… érvek és ellenérvek végtelen láncolata…
Sajnos azonban a dolog úgy végződött, hogy nem tudtam bizonyosságot nyerni: én valóban keresztény vagyok. Nem tudtam megbizonyosodni róla: hitem őszinte, nem megjátszott, nem képmutató, megalapozott, kipróbált. Nem tudtam szerezni sehonnan egy „diplomamásolatot”, „tanúsítványt” mely igazolná: Kuba Róbert igaz hitű, őszinte keresztény.
Lassan kezdtem belecsavarodni ebbe a kudarcra ítélt vergődésbe.
Aztán odafordultam Jézus felé: Utram, nem tudom még most sem, hogy őszintén hiszek-e benned, vagy csak akarok hinni, mert tudom, hogy Isten azt akarja hogy higgyek. Ezt a kérdést te döntsd el.
A labda visszapattant: „Aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, annak örök élete van”
Ok, de hiszen ez egy pillanatig nem volt kérdés! Abszolút hiszem, hogy Te vagy az Élet Uram! Úgy hiszem, ahogy meg van írva, hogy te Jézus, öröktől fogva Isten vagy, Isten fia, és valóságosan feltámadtál abban a testben, mely keresztre feszíttetett.
Azaz még mindig ott vergődök, hogy ha Jézusról van szó, kétségek nélkül hiszek Benne.
Ha a hitemről van szó, önmagamban, önmagam hitében, annak őszinteségében képtelen vagyok hinni.
És megint, ha kinézek magamból, csak Őrá, azt mondom: a Hit maga Jézus Krisztus. Hiszek benne, és nem tudok és nem is akarok nem hinni benne.
A labda most megint az Ő térfelén pattog: hogy én az Ő tanítványa vagyok-e, hogy őszinte keresztény vagyok-e, hogy hitem valódi-e, azt döntse el Ő. Ez egyedül az Ő fennhatósága…
„Úgy egy-két hónapja megvádolt egy hozzám közel álló személy: nem vagyok
keresztény, …………………………………………………..”
Évekkel ezelőtt, mikor igeközösségre vágytam keresztény testvéremmel, azt
mondta, hiteltelen az életem, és aki ilyen, ne akarjon az igéről beszélni.
Az évek múlásával részéről ez nem változott. Habár tudom, van, hogy csele –
kedeteim nincsenek összhangban azzal, amit képviselni szeretnék, ennek el –
lenére továbbra is vágyom testvéremmel az igeközösségre.
„……………………………………………………………….
Aztán odafordultam Jézus felé:……………………………………..”
Én is Atyám elé tártam helyzetem, és válaszként a Jób tapasztalatát tükröző
bátorító igét kaptam:
„Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz.”
(Jób 17:8)
Az eltelt évek alatt megtanultam, habár testvéreim visszajelzései jogosak
lehetnek, melyeket nem hagyok figyelmen kívül, de ezek nem szabad, hogy el –
bizonytalanítsanak, elcsüggesszenek. Isten kitartásra biztat és arra, Ő egy –
értelmű visszaigazolást fog adni a vádakra, melyet Atyám kegyelméből meg is
kaptam, kapok.
@Robi
Nem neked kell hitelesitened sajat magad:
Rom 8:16
Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.
Nem tudom… legszívesebben sírnék, csak még nem vagyok a Jézus által boldognak mondott állapotnak abban a fázisában, hogy így meg is vigasztaltassak…
Viszont egy érdekes folyamatot figyeltem meg, és ezért írtam ide, hiszen a téma címe az: mi van hitünk középpotnjában.
A folyamat nagyjából a következő: elkezdem önmagamat figyelni. Tépelődni, marcangolni, hitem okát, eredetét keresgélni, és süllyedni.
Aztán elkezdek Jézusról gondolkozni. Ez a folyamatnak az a szakasza, amikor Jézus úgy jelenik meg, hogy „Ő”. Amikor még csak egyes szám harmadik személyben gondolkozok róla. Ez már egy sokkal pozitívabb fázis. Ilyenkor jön elő, mit is is ír Róla a Biblia, mit is hisznek Róla azok, akiket kereszténynek mondanak. Ilyenkor jön elő az, hogy vajon én is hihetem-e azt, hogy eme közösség teljes jogú tagja vagyok? Hogy Ő kinek mondta magát? Én kinek mondom Őt? De ha mondom is, vajon élő hittel mondom-e, vagy csak megtanultam, mert tudom, hogy ez az igei hitvallás? Ilyenkor olyan nyomorult, szerencsétlen, füstölgő mécsesnek, megrepedt nádszálnak érzem magam, amiről tudom, Ő nem oltja ki, nem töri el. Amikor próbálom összerakni magamban a hitet, kétségbeesetten, mert „tegnap még hittem”. Emlékszem, hogy tavaly, meg öt-tíz éve ezek és ezek a jelek, érzelmek, igei tanítások hatottak rám. Valamikor találkoztam Jézussal, és akkor úgy tűnt, őszintén hiszek…
Mindhiába. „Lepsénynél még megvolt”… Jeruzsálemben még megvolt. Ő. Három napja. Valahol biztos itt kell lennie, el nem tűnhetett.
És ez még mindig csak az a fázis, amikor Jézus egy emlék-kép, egy rajtam kívül, tőlem független Létező „Ő”. És az önmaga hitét kétségbeesetten kereső, bizonygatni akaró ember szerencsétlen vergődése.
És akkor történik valami: az „Ő”-ből „Te” lesz. Akkor megszólítalak Téged Uram: mert ha én hiteltelen is vagyok, Te Hiteles vagy. Ha én csak füstölgök, Te Fény Vagy. Ha én megrepedt nádszál is vagyok, Te Kőszikla Vagy. Ha én nem is hiszek őszintén, Te akkor is Létezel, Vagy. Uram hiszek, segíts hitetlenségemen!
És ez az átfordulás az „Ő”-ből a „Te”-be, ez a mindennapi újra találkozás Vele. És ez a találkozás megrendítő, felemelő, életet adó. Itt nincs helye emlékeknek, meg hitelveknek, meg tagnapi és öt-tíz évvel ezelőtti hit-mozaikok összerakosgatásának, mintha valami fénykép-albumból kéne összeraknom Őt, milyen is volt a Vele való találkozásom egykor.
Uram, Te itt vagy, most, ebben a pillanatban. Hitem középpontjában Te Vagy, nem öt éve, nem tegnap, hanem ma, itt, ebben a pillanatban. Most is.
És akkor megrendülök, mert bár nem tudom megmagyarázni pontosan miért hiszek, és nem tudok leásni magamban, hogy honnan is jött ez a hit, és időnként kétségbeejtő(-nek tűnik), hogy nem tudom előhalászni, mint valami vonatbérletet, hogy elővehessem, ha igazoltatnak, és olyan, mintha elhagytam volna, és most mindjárt meg fognak büntetni, jaj, most mi lesz…
Nem, nincs ilyen hozzáférésem ehhez a hithez. Sem másoknak, sem nekem nincs hozzáférésem ehhez a hithez, ennek forrásához. Nincs hozzá rendszergazdai jogom, nem tudom törölni, sem másolni, sem előhívni, sem növelni.
Ezz a hit ugyanis ott van valahol „fenn” a mennyben, mivel Jézustól jön. Ő a forrása, Ő a rendszergazdája. És ez pont annyira gyenge, és pont annyira erős, amennyire Ő akarja. De amint elfordul a tekintetem magamról, a saját hitemről, amivel hiszek, és Őrá tekintek, máris életre kel újra.
Mi van hitünk középpontjában: A saját hitünk, vagy Akiben hiszünk? Te Uram, Te vagy a középpontban.
És tudom, hogy ez után, az „Én” után, majd az „Ő” és a „Te” után jön egy még ennél is sokkal jobb fázis: A „MI”. Mert ez az Ő akarata, hogy egyek legyünk, ahogy Ő egy volt az Atyával. Jézus és én, MI ketten. Jézus és Ők, akik hisznek. Jézus és MI, mindannyian, akik az Övéi vagyunk.
Igen Uram, ez a Te akaratod, kérlek add, hogy MI egyek legyünk, és mindazok, akik Benned hisznek!
Mindenkor Te légy hitünk középpontjában!
Kedves Róbert!
Jézus senkit sem vádol azzal hogy nem keresztyén. a nem keresztyén számára egyetlen üzenete van: gyere hozzám!
A kedves ismerősödnek üzenem hogy ő is ezen mód szerint járjon el, vagy jöjjön ő is az Úr Jézus Krisztushoz. Nagy szeretettel várja.
Picit más oldalról megvilágítva Róbert testvérem!
Földön jártakor Jézusnak három üzenete volt az emberek három kategóriája felé.
1- Akik még nem voltak az övéi
Jöjjetek énhozzám mindnyájan akik megfáradtatok…Aki hozzám jő semmiképpen ki nem vetem. Semmi feltétel a Jézushoz jövésen kívül igaz?
2-A már megnyugvást( üdvösséget)kapott övéi számára
Ha valaki utánnam akar jönni…(a,b,c stb feltételek)
Magyarul a tanítványság feltételei. Az üdvösség kegyelmét már megkaptad, Isten gyermeke vagy, itt az idő hogy a szolgálat szent élet kegyelmét is megtapasztald de ez nem fog menni anélkül hogy komolyan odaszánnád magad.
3-Akik tudatos ellenségei voltak
Meszelt sírok vagytok..képmutatók stb…
Igen Jézus ostorozott, vádolt, kárhoztatott is. Igazából feléjük egyetlen jó szava sem volt ( le lehet ellenőrízni az igéből.
Ott van a baj amikor a különböző üzenettípusokat nem a megfelelő célcsoportnak továbbítjuk.
Másfelől ,,próféta” barátod tipikusan rossz dimenziójáról ragadta meg ki vagy. A ,,vallási” dimenziód oldaláról. Nem vagy igazi keresztyén. De azt is ki merte volna mondani nem vagy Isten gyermeke? Ez ugyanis a szellemi helyzeted, sőt lényegi valóságod dimenziója. Egy vallást(keresztyénséget) lehet rosszul csinálni. De hogy lehet a gyermekséget rosszul csinálni. Vagy az vagy, vagy nem vagy gyermeke. Nem attól vagy Isten gyermeke milyen színvonalon éled a megszentelődést. Természetesen még attól lehetsz rendetlen gyermeke is Istennek (sajnos én is szoktam az lenni) de attól még az vagy. Ha Jézushoz jöttél akkor az ő szavai szerint az övé vagy. Lehet hogy már épp itt az ideje a tanítványságnak. De az is azt bizonyítja hogy azért mert Isten gyermeke vagy. Hogy utálnád Jézust azt nem hiszem a lelkizésed meg a róla való megnyilatkozásaid miatt, Úgyhogy ha ó nem ostoroz ki vagyok én hogy megtegyem.Egy meszelt sír fickót sem aggasztott az üdvössége, vagy az hogy tényleg igazán Istenhez tartozik-e. Ezért beszélt így róluk Jézus. Nálad ez fontos szempont. Nem gondolom hogy Lucifer ébreszti benned az akarást és cselekvést az ő tetszésének megfelelően. Az említett barátunknak ugyanilyen fontos a saját örökkévaló sorsa is, vagy csak a tiédet viseli ennyire a szívén? Úgy gondolom nem a lekiismeretedet akarom altatni, csak gondold végig ezeket mint józanságra és örömre, békességre elhívott testvér.
Ha pedig valaki nem biztos benne hogy tényleg Jézusra bízta-e az életét, ne azon agyaljon megtette e valóban, hanem bízza rá biztos ami biztos tiszta gyermeki hittel újra.
Azért is nagyon jó ez a – Ádám által leírt – cikk, mert ebből (is, és megannyi igéből) tudhatjuk, hogy egy keresztény gyülekezetnek hogyan kell működnie. Vagy pontosabban mi köré kell szerveződnie az összejövetelei, alkalmai, egyéb programjai, szolgálati területei során. Az evangélium köré, amelynek főszereplője Jézus Krisztus. Ezt jól megfogalmazza egy református ének: „Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni. Hódolattal elé állni!” Ennek ellenére, szomorú tapasztalat, hogy mennyi gyülekezet van még mindig, ahol óriási ellenségeskedést és belső harcokat generálnak olyan gyerekes, primitív vitatémák mint pl.: milyen legyen a zenestílus (a dobszerkó istentelen, nem való imaházba, a régi ének meg túl konzervatív), mért nem ültél fel az énekkarba (elásod a tálentumodat), székek legyenek vagy padok, melyik Bibliafordítást használjuk (ha Pál apostolnak jó volt a Károli, akkor nekünk is 😀 ), ki mért nem jár a hétköznapi alkalmakra, mért nem adakozol többet…stb. Sokat lehetne még sorolni.
Nem azt mondom, hogy ezekről nem kell beszélni sose, de azt mondom, hogy ezeken a kérdéseken nem kellene múlnia a központi üzenetre – vagyis az evangéliumra – épülő békességes kapcsolatoknak. És még szomorúbb, hogy eszembe jutnak olyan közösségek, ahol ilyen vagy ezekhez hasonlóan kicsinyes témák miatt szakadások voltak, vannak.
Persze tudom, hogy a padokban is bűnös, kegyelemre szoruló emberek ülnek, velem az élen, de lelkész fiaként sokszor fájt azt megtapasztalni, hogy mennyire szét tud esni egy közösség egysége, és ebből milyen harcok keletkeznek. Az evangélium üzenete csak akkor tud Központi erőként érvényesülni egy gyülekezetben, ha a tagok eggyé válnak az üzenettel, innentől kezdve a többi téma valóban nagyon sokadlagos kérdés. Dehát nyílván ezt próbálja megakadályozni a Diabolosz, vagyis a szétdobáló Sátán.
Szerintem is nagyon jó ez a cikk, és Ádámnak mind az öt pontjával egyetértek, magam is így hiszem és vallom.
Kedves Gábor!
Köszönöm az építő szándékú sorokat! Igen, azt hiszem, hogy a tanítványság, az odaszánás szakasza következik. Talán ez lehet a virágzás, a termőre fordulás időszaka?
„Nem gondolom hogy Lucifer ébreszti benned az akarást és cselekvést az ő tetszésének megfelelően.”
Érdekes gondolatmenet. Valóban, én így nem írtam le, de ha nem hiszem, ha kételkedek benne, hogy hitem Istentől van, az ergo olyan, mintha kimondatlanul is az ellenséges oldalnak tulajdonítanám az egészet. Persze, így leírva már nyilvánvaló a gondolat teljes képtelensége 🙂
Még mindig a cikk eredeti témájához próbálok írni, mert a „mi-„, és a „ki van hitünk középpontjában” nagyon fontos kérdés.
Úgy tűnik, ezek a néhány hónappal ezelőtti gondolatok, az általuk ejtett súlyos sebek mostanra mérgeződtek el, azt eredményezve, hogy Jézus helyett önmagam kerüljek hitem középpontjába, legalábbis önnön hitem. Mintha mostanra hajtott volna ki az ellenség által vetett konkoly. Nem kis gyomlálás volt ma sem…
Újabb mélyrepülés, legmélyebb pontján arról szólt, hogy: „ok, Uram, akkor én most feladom, és elengedem ezt a kapaszkodót, befejezem a görcsös akarást, mert most már a végére akarok járni, mennyire én akarom, ezt a hitet, és vajon mennyire Te. Elegem volt, nem kapaszkodok tovább, látni akarom mit lépsz Te.”
Hát, nem történt semmi. Először. Aztán jött egy érzés, hogy tulajdonképpen én most vétkezem. nem tudom, jó szó-e, talán az istenkísértés a megfelelő kifejezés erre. És ekkor kezdődött egy kijózanítás, ami után befejeztem a hisztit… Először is, nekünk parancsunk van arra, hogy a hitet tartsuk meg, hogy küzdjünk a hitért. Nincs olyan, hogy leülök, mint a hisztis kétéves, hogy majd apa úgyis felvesz és tovább cűgöl, mert nincs kedvem tovább kirándulni…
Másodszor, ki mondta, hogy én próbára tehetem Istent, hogy nekem ehhez jogom van?!? Hogy a saját kritériumaim és érzéseim szűrőjén keresztül próbáljak meg hitemmel kapcsolatban bármilyen mércét, próbát felállítani?
Miután tehát folytattam az akarást (azaz nem engedtem passzívan el a hitet, hanem igenis kapaszkodtam bele, mert Isten ezt parancsolta) már jöttek is az Igék: Isten az, aki munkálja mind a hitet, mind az akarást, az Ő végzésének megfelelően. Hű az, aki elkezdte a munkát bennünk, be is fejezi azt. Mi az Ő akarata? Hogy abban higgyünk, hogy Jézus az Ő Fia, akit Ő küldött. Ha én tudok hinni, és tudok hinni akarni, akkor jó ha tudom, Isten semmit nem bízott a véletlenre, nehogy az önmarcangoló ember ki tudja kezdeni még a saját hitét is: azért hiszek, mert Ő vont Jézushoz. Senki sem mehet Jézushoz, ha nem vonzza az Atya. És nyilvánvalóvá vált: jaj nekem, ha nem hiszek. Ha csak megpróbálom elengedni ezt a drága fogódzkodót, amit Ő adott.
Nincs más tanulság, bárki bármit mond, akár külső hang, akár belső kísértés, a dolog mégiscsak igen egyszerű, csak akkor válik bonyolulttá, ha Isten Igéja helyett a saját gondolataimra, vagy érzéseimre figyelek. Hiszen mindenre ott van a magyarázat az igében.
Hiszem, hogy Jézus az Isten Fia? Igen. Mi erre a magyarázat? Az, hogy ez az Isten akarata, az ő parancsa.
Miért hiszem? Mert Ő a világ teremtése előtt Krisztusban már kiválasztott, és most Őhozzá hívott.
Isten fia vagyok? „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiai legyenek, akik nem vérből sem testtől, sem pedig a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
Bennem van Isten? „Aki hiszi és vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten benne marad, ő pedig Istenben.”
Hogy ezt valaki kétségbe vonja? Hogy ezt magam sem így érzem? Mi a fontos, mi van hitem középpontjában? Az érzéseim? A gondolataim? A hitem? Vagy Az, akire a hitemnek irányulnia kell? Abban a pillanatban, ahogy a befelé fordulásból sikerül kifelé tekintenem Őreá, máris megvan hitem középpontja, és forrása, máris újraéled a hitem, és máris eszembe jutnak az igék, és máris eltűnnek az érzések, a gondolatok, a kételyek. Isten szava mindent felülír, az van, amit Ő mond, nincs hiszti, nincs kétely, csak az Ő elhívó akarata.
Ha a hit elkezdi méricskélni önmagát, azonnal semmivé válik. Hányszor jutnak eszembe ilyen gondolatok (nektek nem?), ha mondjuk jönnének az arabok, és meg akarnának kínozni, csonkítani, vagy egy ketrecbe zárnának, és meg akarnának égetni (és ezek mindegyikére volt mostanság sajnos példa), vajon elég erős lenne ez a hitem, hogy kibírja? A válasz mindig egyértelműen nem. Ha még Péter is tagadott, háromszor is, akkor én mire számítsak?
Ez az, amikor a hit befelé fordul. Középpontot téveszt. Önmagára irányul. Ilyenkor nem következik más, mint: ” na látod. Egy nyavalyás vagy, ennyit érsz. Süllyedj el. A kereszténység túl nehéz, nem neked találták ki. Mit tettél le eddig az asztalra? Semmit. Mit ér ez a hited? Semmit. Olyan gyenge, jönne egy fuvallat és máris tagadássá lenne. Ezzel akarsz te bejutni a mennybe? Felejtsd el. Ez úgysem fog sikerülni, jobb ha feladod.”
Sajnos ezek valóságosan megtapasztalt gondolatok. Ilyenkor az önmagába merült hit harcképtelenné válik. Ilyenkor legszívesebben felmásznék a fára, mint Zákeus, elbújnék a cet gyomrába, mint Jónás, (jó, azért ő ezt nem egészen önként tette…), vagy mint Illés, aki elbújt a barlangba, vagy akár a sírba, bepólyálva, és követ rágördítve, mint Lázár, „meghaltam és vidéken vagyok eltemetve”.
Ennyit ér a hit, ha begubózik. Lehet, hogy az ilyen típusú embert hívják introvertáltnak?
De mindig, mire „sikerülne” bebújni a csigaházba, történik valami váratlan:
Ha felmászok is a fára, vajon elbújhatok-e ELŐLED? Nemde megtalálsz és azt mondod: Zákeus, jöjj le? Ha bebújok a barlangba, vajon elrejtőzhetek-e ELŐLED? Ott is megtalálsz, és azt mondod: mit csinálsz itt Illés? Ha lenyel a cethal, ott elrejtőzhetek-e ELŐLED? Parancsolsz neki, és onnan is kiszabadítasz. Hátha a sír mélyére rejtőznék ELŐLED URAM, mert tudom, hogy mennyire gyenge, remegő lábakon áll a hitem, hogy azt kívánom, ne is látnál? Hová bújhat ELŐLED az ember? Még ott is azt mondod, Lázár, jöjj ki!
Nem lehet ELŐLED sehová elbújni, URAM!
Ha Jézus a hitem középpontja, ő nem hagyja, hogy begubózzon a hitem, hogy szétcibáljam, szétboncoljam azt.
Valami olyasmi ez, mint amikor a népet megmarták a kígyók a pusztában. Kígyó pedig sok volt, sokféle volt a marás is. De a gyógymód mindre csak egy volt: feltekinteni a rézkígyóra. Aki rátekintett, életben maradt, és meggyógyult, aki pedig nem, az meghalt.
Milyen jó Uram, hogy amikor én már csak a homokot bámulom a kígyómarás után, várva a halált a pusztában, mert már annyira sem vagyok tudatomnál, hogy egyáltalán eszembe jusson, hogy fel kéne RÁD tekinteni, TE felemeled a fejemet, és segítesz, hogy szemeimmel megláthassalak TÉGED, hogy RÁD tekinthessek és meggyógyulhassak! Köszönöm Jézus!
Kedves Robi,
János első levelét ajánlom olvasásra. Akár többszörire is 🙂
Kedves Robi!
Örülök neked hogy Isten gyermekeként testvérek lehetünk, és örülök hogy Krisztus meg fog tartani. Látod még ezt a mélypontot is hited és helyes ismereted elmélyítésére használta. Ilyen nagyszerű megtartónk van! Róma 8:23-39
Kedves Gábor és Dzsaszper,
Én is örülök, hogy testvérek lehetünk és köszönöm a bátorítást, meg az igehelyeket is. Kézbe is vettem a Bibliát, gyorsan elolvastam, és bátorítást is kaptam belőle. Hiszen a Rómaiakhoz írt levél 8. részében olyan szépen le van írva a kiválasztásra, eleve elrendelésre, elhívásra, megigazításra és megdicsőítésre vonatkozó, egymásra épülő láncolat, mely Isten kikezdhetetlen, megingathatatlan terve, s amelyben semmit nem bízott a véletlenre, a mi esetlegességeinkre.
Éppígy János első leve, amelyben világosan meg van írva, hogy kinek kell vallanunk Jézust, ki számít Isten gyermekének, hogyan maradhatunk meg Istenben, milyen szeretettel szeret minket Isten. Mindezeket az igazságokat ismerem, hiszem és vallom, ennyiben megerősítést is nyertem, hogy jó úton járok.
Amiben viszont hiányosságokat tárt fel életem terén az Írás, az összecseng Gábor figyelmeztetésével, hogy talán itt az ideje a tanítványságnak. Különösen ugyanis az első fele a levélnek arról szól, hogy cselekednünk is kell a hitet, megtisztítanunk magunkat, és magunknak is úgy élni, ahogyan Ő élt.
„Magunknak is úgy élni, ahogyan Ő élt” – ez azért nem kis elvárás… ha arra gondolok, milyen kétségbeejtően magas ez a mérce, milyen elérhetetlen – ki az közülünk, aki maga is úgy tud élni, ahogyan Ő élt? – mégis arra gondolok, ennél már csak az lenne kétségbeejtőbb, ha semmilyen elvárást nem fogalmazna meg felénk Isten. Ha semmilyen életprogramot, életcélt nem adna elénk. Lehet, hogy ennek tökéletes megvalósítása lehetetlen, da talán, ha onnan közelítem meg, hogy tegnap még úgy éltem, de ma már ebben és abban a néhány dologban már valamivel jobban kezd hasonlítani az életem ahhoz, ahogyan Ő élt, akkor már talán nem is olyan reménytelen. Ha arra tekintek, hogy ez milyen elképesztő feladat és hozzá sem fogok, mert ez úgyis lehetetlen, az nem amolyan egytalentumos-szolga félem gondolkozás?
Ezért tehát nem az elvárásra tekintek, nem a képességeimre, és nem arra, hogy vajon fog-e sikerülni, vagy sem.
Mert vissza a témához: ki van hitünk középpontjában?
Ami most nagyon erősen visszacseng bennem, az a Zsidókhoz írt levél 12:2-3-ban olvasható:
„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.”
Hogy hitünk középpontjában Jézus legyen, ehhez tehát az kell, hogy nézzünk fel Jézusra, és gondoljunk Őrá.
Egyre inkább azon gondolkozom, hogy Istenm nem azért íratta ezt le, hogy mi magunk is úgy éljünk, ahogy Jézus élt, hogy ezt mint valami követhető programot szépen magunkévá tegyük, és fellelkesülve nagy hurrával mi magunk is végigcsináljuk. Ha felfogjuk, hogy ez milyen nehéz, akkor még mindig nagyon messze vagyunk az igazságtól. Azt hiszem, hogy azt mondani, hogy ez nehéz, olyan, mintha azt gondolnánk titkon, hogy bár nehéz, de nem lehetetlen.
Én mégis azt gondolom, azért van itt ez az óriási, lehetetlen, és teljesíthetetlen elvárás, hogy beleütközzünk: felfogjuk, hogy ez lehetetlen, reménytelen, teljesíthetetlen. És ennek ellenére mégis parancs. Mint valami kettős ösztöke, a muszáj, mely előre parancsol, és a toronymagas fal, amely viszont megállít, így kényszerítve ki belőlünk azt, hogy fel kell néznünk, rá, Jézusra kell gondolni, sőt eggyé lenni vele, és megmaradni benne. Hogy ezután ez hogy lesz lehetséges, úgy élni, ahogyan Ő , azt már tényleg csak ő tudja…
Kedves Robi,
„Magunknak is úgy kell élni, ahogy ő élt” különösen egymás szeretete kapcsán fogalmaz János első levele élesen:
„Abból ismertük meg a szeretetet, hogy ő életét adta értünk, tehát nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért. 17Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete?”
ami az elvárásokat, képességeket illeti, János evangéliuma 15. részének eleje, a szőlővesszők példázata jut az eszembe:
„Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek.”
A szőlővessző arra képes, hogy teret adjon a szőlőtőnek a gyümölcstermésben… Nem a szőlővessző termi a gyümölcsöt magában!
Kedves Dzsaszper!
Így igaz!
Ettől függetlenül én nem lennék képes életemet adni a testvéreimért. Lehet (sőt biztos) hogy ez nagyon csúnyán néz ki így leírva, de attól még ez az igazság, legalábbis egyenlőre így ismerem magamat…
A szőlővessző pedig akkor képes gyümölcsöt teremni, ha megmarad Jézusban. Viszont az marad meg Jézusban, aki megtartja az Ő parancsait. Innentől pedig már megintcsak a mindent analizálni akaró elmém mellékterméke, vagy mellék(avagy vak-)vágánya, hogy elkezdek spekulálni rajta:
Mindet nem tudom megtartani. Egy keveset bizonnyal, ha segít benne. Honnantól számít elégnek, hogy megmaradjak benne? A legalapvetőbb parancs megtartása, hogy higgyem, hogy Ő az Isten Fia, már elég? Nyilván, ha a „minden” lenne a kritérium, akkor az esélytelenek széles táborát bővíteném.
És vajon a Benne való megmaradás igen-nem, avagy kontinuitás mentén képzelhető el? Ha valami alap-program megvan, akkor megmaradok, ha nincs, akkor nem? Vagy fokozatok vannak, és minél több sikerül ebből, annál jobban megmaradok?
Egyébként valószínűleg tök felesleges kérdések ezek részemről. Annyit kezdek sejteni, hogy el kell kezdenem az akaratomat az Övé alá hajlítani, sikerül ahogy sikerül. El kell kezdeni valamit megtartani abból a rengeteg dologból, amit parancsolt, sikerül, ahogy sikerül. Mert a végén úgyse az lesz a kérdés, hogy még kettőt, vagy még öt talentumot tettem-e hozzá, hanem, hogy tettem-e egyáltalán hozzá valamit.
Nem tudom, muszáj lenne valahogy az eddigi kudarcos keresztény-létem után valahogy újra erőre kapnom, hogy a reménytelenség és az eleve kudarcra ítélt tehetetlenség érzését felváltsa a küzdeni akarás. Önmagában persze ez is elég nyomós érv, hogy ha nem teszem, jaj nekem, mert úgy járok, mint az egy talentumos. Csak éppen attól, hogy félek tőle, hogy jaj mi lesz, még nem önt el a remény érzése, az, hogy ez lehetséges.
Talán az jelenthet kapaszkodót most nekem, hogy „Uram, egész éjszaka halásztunk, mégis hiába fáradoztunk, nem fogtunk egy halat sem… de a Te szavadra mégis kivetem a hálót!”
Ha Jézus azt mondja, hogy maradjak meg benne, akkor gondoskodni is fog róla, hogy meg is tudjak maradni benne. Ha azt mondja, hogy bocsássak meg az ellenem vétkezőknek, akkor gondoskodni is fog róla, hogy képessé váljak rá. Ha ezen felül még azt is parancsolja, hogy szeressem az ellenségeimet, sőt, nemhogy ne átkozzam őket, hanem még áldást is mondjak rájuk, akkor előbb-utóbb képes leszek rá. Persze úgy, hogy a fotelben ülve széttárom a kezeimet, hogy hát ez nekem nem megy…
Nem az a kérdés, hogy megy-e. Hozzáfogtam-e egyáltalán? Hoztam-e legalább egy akarati döntést, hogy szót akarok fogadni Jézusnak, sikerül, ahogy sikerül?
Elméletileg megvan ez az akarati döntés. Csak a gyakorlat, na az elég pocsékul sikeredik sajnos…
Robi,
John Newton, a volt rabszolgakereskedő (az Amazing Grace c. ének írója) mondta: Két dolgot tudok: John Newton nagy bűnös, Jézus Krisztus pedig nagy Megváltó.
Ezt te is el tudod mondani. Ha magunkra nézünk, elcsüggedünk. Ha Jézusra nézünk, megvigasztalódunk és felbátorodunk. Mint Péter a tagadása után. Csak szemlesütve tudta mondani: Uram, te tudod, hogy szeretlek. Jézus pedig rábízta a juhait! A tagadása után!
Imádkozom érted. Nézz Jézusra (Zsid 12,1-3), és higgy! Ő megtart.
Kedves Robi,
nem csak te vekengesz mindezeken. Nem is csak mi. Már Pál is a Róma 7 végén és 8 elején. János is az 1Jn 1 végén és 2 elején…
Különösen is ajánlom a figyelmedbe az 1Jn 3,20-at: „Hogy ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud.”
Ami a fokozatokat illeti, arról itt épp nincs szó a szőlővesszőknél — vagy legalábbis nagyon nem úgy van szó, ahogy következne abból, amit írtál. A Jn 15,2 tükörfordításban valahogy így szól: „Minden bennem nem termő vesszőt lemetsz, minden termő vesszőt pedig megtisztít, hogy többet teremjen/teremhessen — az utolsó szó kötőmódját kicsit nehéz jól magyarra fordítani, egyszerre fejezhet ki felszólítást és bizonytalanságot.
Ahogy én látom: a fokozatokkal nem a szőlővesszők dolga foglalkozni — a szőlővessző dolga hogy a tövön maradjon — a fokozatokkal foglalkozik a szőlőműves 🙂 és alighanem türelmesebb hozzánk, mint mi magunkhoz.
Ádám,
valóban, én is el tudom mondani. Köszönöm az imádságot és a biztatást!
Dzsaszper,
neked is köszönöm a vigasztaló igét! Én is inkább úgy látom, hogy nincs fokozat, hanem valaki vagy megmarad Jézusban, vagy nem. És ha az ember megmarad benne, talán inkább spontán, mint tudatos módon fogja megteremni a Gazda által kívánt/elvárt gyümölcsöt.
Eszembe jutott a Miatyánk, csak egy kicsit átírt formában, előre is elnézést érte:
A tegnapi kenyerünket add meg nekünk ma.
Segíts előkeresni valahonnan, a beszáradt kenyérdarabkákat, hogy ma is ehessünk valami szűkös eledelt, ami már néhány részén lehet, hogy penészedik, darabokra esik, de azért valahogy csak segít túlélni, és elkerülni az éhenhalást…
Hát nem!
„A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk MA!”
Frissensültet, illatosat, újat, ízleteset. És mi az a mindennapi kenyér?
„Én vagyok az élő kenyere, amely a mennyből szállt alá. Ez nem olyan kenyér, mint amilyet atyáitok ettek a pusztában és mégis meghaltak. Aki ebből a kenyérből eszik, az élni fog örökké.”
És mit tett a nép a pusztában? Nemde előre összegyűjtögették a kenyeret, hogy bebiztosítsák magukat? És másnapra megbüdösödött. Kivéve, amikor pénteken szedtek dupla adagot, hogy szombatra is jusson.
Ez jutott eszembe annak kapcsán, hogy Jézus a hitünk középpontja. Nem lehet a tegnapi Jézus élmény, a tegnapi hit a mi mai napi táplálékunk. És talán ez is okozta hitem vergődését, hogy folyton a múltban akartam Őt megkeresni, és onnan összerakni, előhívni a Vele való kapcsolatot, a Benne való hitet. persze, hogy nem ment.
Uram, ma kereslek Téged, ma szólítalak és hívlak Téged, Ma akarok Benned hinni, ma akarok Veled eggyé lenni, és Veled járni. Kérlek legyél velem a mai napon is, kérlek add meg nekem Önmagadat, a drága mennyei kenyeret ma is!