Olvasok egy könyvet, amelyben a szerző az egyháztörténet fontosságát hangsúlyozza, és azt írja: „egyszerű tény, hogy nem mi vagyunk az első, és biztosan nem a legbölcsebb generáció, amely a Szentírás tanításán gondolkodik”. A mondat második felére szeretném irányítani a figyelmet. Sokszor hangsúlyoztam én is, hogy a Szentírást az egyház közösségében kell olvasnunk, és ezt kronológai értelemben is értettem: olvassunk régi kommentárokat és régi keresztény irodalmat! Sokszor leírtam én is, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik a Bibliát olvassák, és érdemes meghallgatnunk korábbi generációk magyarázatait is. De most azt a gondolatot is ízlelgessük, hogy nem csak nem az első bibliaolvasó generáció vagyunk, de nem is feltétlenül a legbölcsebb bibliaolvasó generáció. Ha ebbe az egyszerű ténybe belegondolunk, egészséges bizalmatlanság épül fel bennünk minden teológiai újdonsággal szemben, amely korábbi korok hívei számára ismeretlen maradt.

A mi generációnk hatalmas információmennyiséget halmozott fel és képes gyorsan kezelni ezeket az adatokat. Óriási adathalmaz tetején ülünk, egy-egy kattintásra vannak tőlünk a kommentárok, lexikonok, saját korunk és korábbi korok tudástárai. Ez azt az illúziót kelti bennünk, hogy valahogy mi messzebb is látunk már, mint az elődeink. Az első generáció a nyakába vette az utána következőt, az a következőt, és így szép lassan, nemzedékről nemzedékre eljutottunk saját korunk magaslatára. A korábbi generációk értelemszerűen még nem láthatták azt, amit mi látunk. Megvolt a szerepük, hálásak vagyunk értük, de a mi bibliaértelmezésünk éppen nekik köszönhetően is üti korábbi generációk értelmezését. Nem szoktuk néven nevezni ezt az attitűdöt, hiszen észre sem vesszük, de ez a kronológiai sznobizmus.

Kétségtelen tény, hogy összehasonlíthatatlanul több adattal rendelkezünk, mint elődeink. De mi van akkor, ha a Szentírás tanításának megértéséhez nem annyira adatok sokaságára és rendszerezésére, hanem bölcsességre van szükségünk? Bölcsesség nem terem minden fán, és nem is terem minden évben. Mi van akkor, ha a mi generációnk fontos területeken kevesebb bölcsességgel rendelkezik, mint korábbi generációk? Mi van, ha a sznobizmusunk úgy jár a bukás előtt, mint a példabeszédekbeli ostoba felfuvalkodása? Mi van akkor, ha mi veszítettük el az arányérzékünket, az emberi létezés megfelelő súlyozásának képességét, vagy mi látjuk torzan az igazság, az igazságosság, a szentség, az irgalom és a szeretet fogalmait, és ezekben a kérdésekben korábbi generációk esetleg tisztábban láttak? Mi van akkor, ha egy beteg kultúra ostobaságait tükrözzük és ismételgetjük az egyházban is, és a betegségünk természetéből adódóan ezt már észre sem vesszük?

Senki ne értsen félre, nem idealizálom a múltat. A jelent nem akarom idealizálni. A „kronológiai sznobizmus” fogalma egyébként C. S. Lewistól származik. Athanasziosz egyik könyvének új kiadásához írt bevezetőjében írja az angol irodalomprofesszor: „Jó szabály, hogy egy új könyv elolvasása után nem olvasunk új könyvet addig, amíg nem olvastunk el egy régit is a kettő között. Ha ez túl sok, akkor legalább három új könyv mellett olvassunk el egy régit is. (…) Természetesen nincs semmi varázslat a múltban. Az emberek nem voltak okosabbak, mint most; legalább annyi hibát követtek el, mint mi. De nem ugyanazokat a hibákat. Nem fognak hízelegni nekünk azokkal a hibákkal kapcsolatban, amelyeket mi követünk el; az ő hibáik viszont, amelyek ma már nyíltak és kézzelfoghatóak, nem fognak bennünket megkísérteni. Két fej jobb, mint egy, és nem azért, mert bármelyik is csalhatatlan lenne, hanem azért, mert nem valószínű, hogy a kettő ugyanabban az irányban tévedne. Ne legyen kétségünk: a jövő könyvei legalább olyan jó korrekciós eszközök lesznek, mint a múlt könyvei, de sajnos azokhoz még nem férünk hozzá.”

A kronológiai alázat sok kínos tévedéstől menthet meg bennünket, ezért amíg a jövő könyvei nem születnek meg, fogadjuk meg a tanácsot és olvassuk a régieket! Észre fogjuk venni bennük korábbi korok tévedéseit, de nagyobb eséllyel fogjuk általuk észrevenni saját korunk tévedéseit is. Mert illúzió azt gondolni, hogy a mi generációnk a legbölcsebb generáció. Nem az.