Szinoptikus (azaz együttlátó) evangélistáknak Mátét, Márkot és Lukácsot nevezik, akik nagyon hasonló szemszögből írták meg Jézus történetét (életét, szolgálatát, csodáit, szenvedését, halálát és feltámadását, valamint tanításaiból egy-egy válogatást). Teljesen világos, hogy az általuk háromféleképpen megírt evangélium fókuszában egyaránt a passiótörténet áll, hiszen például a könyveik harmada (ha nem is a fele, mint a negyedik evangélistánál, Jánosnál) azt meséli el, ami a Nagyhéten történt Jézussal. Lukács evangéliumában egyenesen az az elbeszélés fordulópontja, amikor Jézus elindul későbbi szenvedéseinek színhelye felé: „Amikor pedig közeledett felemeltetésének ideje, elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe” (Lk 9,51). A passió az evangéliumok központi eseménye. De vajon mit tudunk meg a szinoptikusoktól Jézus halálának okairól és céljáról?

Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy szemben a levelekkel, amelyek a passió teológiai értelmezését végzik el, az evangélisták magát a történetet igyekeztek elmesélni, vagy legalábbis annak a legfontosabb eseményeit. A hangsúly azon van, hogy megismerjük a Jézus elleni merénylet tervét, Jézus elárultatását, a tanítványok reakcióit, azokat a helyszíneket, ahol Jézust vádolták, a tárgyalások folyamatát, a zsidók és a rómaiak közötti dinamikát, azt, ahogy Jézus a kínzások alatt viselkedett, magát a keresztrefeszítést, majd az azt követő feltámadást. Az evangélisták történeti beszámolót adnak, minimális teológiai értelmezéssel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne is tudnánk meg, mit gondolnak Jézus halálának jelentéséről és jelentőségéről.

Az evangélisták szerint Jézus halálának számos felelőse volt. Először is ott voltak azok a farizeusok és Heródes-pártiak, akik már viszonylag hamar azon kezdtek tanácskozni, hogy végeznek vele (Mk 3,6). A zsidó vallási vezetők, a főpapok és írástudók is „keresték a módját, hogyan fogják el és öljék meg őt” (Mk 14,1). Végül találtak egy tanítványt, Júdást, aki önként jelentkezett, hogy pénzért elárulja és egy megfelelő pillanatban a kezükre játssza Jézust (Mk 14,10-11). Ő is felelős volt Jézus haláláért. De felelős volt a Nagytanács is, amely kimondta, hogy Jézus méltó a halálra (Mk 14,53-65) és átadta őt a római hatóságoknak, felelős volt Heródes is, aki amikor hozzá került Jézus ügye, visszaküldte őt Pilátushoz, és ez alkalomból barátságot kötött a római helytartóval (Lk 23,11), felelős volt Pilátus is, aki bár tudta, hogy Jézus nem tett halált érdemlő dolgot, mégis elrendelte a megkorbácsolását és kivégzését (Mk 15,15), felelős volt a zsidó tömeg, amelyik Barabást választotta Jézus helyett (Lk 23,13-25), és némiképp felelősek voltak a római katonák is, akik ütlegelték, kínozták és gúnyolták őt (Mt 27,27-30), valamint a kivégzést is végrehajtották – bár ők alapvetően parancsot teljesítettek, ezért maga Jézus járt közben értük a kereszten (Lk 23,34). Máté a zsidó népet is megemlíti a felelősök között (Mt 27,25). És természetesen felelős volt Jézus haláláért a Sátán is, aki az elárultatás éjszakáján belement Júdásba (Lk 22,3). Ezek Jézus halálának a közvetlen okai, amelyekről az evangélisták részletesen beszámolnak.

Azonban felületesen olvasnánk az evangéliumokat, ha nem vennénk észre bennük Jézus halálának teológiai okait. Máténál például egyértelmű a párhuzam Jézus és az ézsaiási Ebed-Jahve, az ÚR szenvedő Szolgája között (pl. Mt 12,17-21). Jézusban teljesedik be az Ézsaiás 53 prófétai képe, amelyben a Szolga a népe helyett szenved, népe erőtlenségeit és betegségeit hordozza (Mt 8,17). Lukács szintén idézi a fejezetet Jézussal összefüggésben, sőt, szerinte maga Jézus hangsúlyozta, hogy a prófécia benne teljesedett be: „Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam annak, ami meg van írva: »És a bűnösök közé sorolták.« Mert ami felőlem megíratott, az most beteljesedik.” (Lk 22,37) Jézust tehát azért sorolták a bűnösök közé, azért végezték ki gonosztevőként, mert így teljesítette be Ézsaiás jövendölését.

Lukács az ApCsel 8,30-33-ban is egyértelművé teszi, hogy Jézusban a népe bűneiért szenvedő Ebed-Jahvéról szóló ézsaiási prófécia teljesedett be. Amikor Fülöp találkozik az etióp kincstárnokkal, látja, hogy egy könyvtekercset olvas. „Amikor Fülöp odafutott, hallotta, hogy Ézsaiás prófétát olvassa, és megkérdezte tőle: Érted is, amit olvasol? Erre az így válaszolt: Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza? És megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. Az Írásnak az a szakasza, amelyet olvasott, ez volt: »Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. Megaláztatásában elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.« A főember megkérdezte Fülöptől: Kérlek, kiről mondja ezt a próféta? Önmagáról vagy valaki másról? Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.”

Az evangélisták nem fejtik ki jobban a párhuzamot, Simon Péter, a történet egyik főszereplője az, aki ezt Jézus halála kapcsán később még egyértelműbbé teszi: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pt 2,24-25) Péter ugyanabból a fejezetből idéz, amelyre Máté és Lukács is hivatkoznak, amit az etióp komornyik is olvasott, és értelmezi a prófécia beteljesedését. A Szolga eszerint Jézus, aki a mi bűneinket hordozva szenvedett, így adta az életét értünk, hogy mi visszatérhessünk Istenhez.

A szinoptikus evangélisták mind beszámolnak arról, hogy Jézus többször is előre jelezte szenvedését, halálát és feltámadását. Máté így mondja el az egyik legemlékezetesebb esetet: „Ettől fogva kezdett Jézus nyíltan beszélni a tanítványainak arról, hogy Jeruzsálembe kell (δεῖ) mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor félrevonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled! Ő pedig megfordulva ezt mondta Péternek: Távozz tőlem, Sátán, kísértesz engem, mert nem Isten akaratára ügyelsz, hanem az emberekére.” (Mt 16,21-23) Nagyon fontos itt a „kell” (δεῖ) szó! Úgy is lehetne fordítani, hogy „szükséges” – szükséges, hogy Jeruzsálembe menjen, hogy ott szenvedjen, megölessen, majd feltámadjon.

Péter ezt a szükségességet kérdőjelezi meg: Isten mentsen, hogy ez történjen! A „szükséges” és a „nem szükséges” állnak szemben egymással. Jézus szerint szükséges, hogy szenvedjen és megöljék, Péter szerint nem szükséges. Jézus annyira lényeginek látta ezt a szembenállást, hogy Péter szavait egyenesen a Sátántól valónak titulálta, és kísértésnek nevezte. Mert ha nem „szükséges”, hogy szenvedjen és meghaljon, akkor lehet, hogy Jézus nem is csinálja végig (erre még visszatérünk a pohár kapcsán). Péter ellenvetését Jézus emberek szerinti gondolkodásnak nevezi, amely nem érti Isten szándékait. Az emberek szerinti gondolkodás nehezen tud mit kezdeni azzal, hogy Jézusnak szenvednie kellett, meg kellett halnia, és hogy ez valamilyen értelemben szükséges volt. A keresztről való beszéd ugyanis bolondság az emberi értelemnek, hiszen a kereszt inkább az Isten bölcsessége (vö. 1Kor 18,1). A zsidóknak, akik erőteljes igazoló jelet kerestek, meg megütközés, ezért őket Jézus egyszerűen csak Jónásra emlékeztette, aki három nap és három éjjel volt a hal gyomrában (Mt 12,40; 16,4). A szenvedés, a halál és a harmadnapi feltámadás isteni bölcsesség, amely akár a föld mélyét is beépíti terveibe, a kereszt Isten erőtlenségben megmutatkozó ereje. Szükséges volt, hogy így történjen.

Miért volt szükséges? Mert ez a megváltásunk ára. Márk ezt írja: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (λύτρον ἀντὶ πολλῶν).” (Mk 10,45). A λύτρον váltság, vátságdíj, az ἀντὶ prepozíció birtokos esetben álló főnévvel pedig azt jelenti: valakinek a nevében, valakinek a képviseletében, valakiért. A váltságdíj ebben az esetben sokak helyett, sokak képviseletében, sokakért adatik. A váltságdíj Jézus élete. Jézus azért hal meg, hogy helyettünk, értünk, a nevünkben adja az életét váltságdíjként. Ez a megváltásunk, a szabadulásunk ára. Jézus itt nem konkretizálja, hogy kinek fizeti ezt az árat, talán szét is feszítené a metaforát, de a későbbiekben kiderül, ki áll a zsidók, Heródes, Pilátus, a római katonák, valamint Júdás és a Sátán mögött. Márk egy zakariási próféciát idézve végső soron Istennek tulajdonítja Jézus szenvedését: „Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” (Mk 14,27) Isten a gonoszokat is használta titkos, jó tervéhez. Sőt, itt maga Jézus alkalmazza önmagára Zakariás szavait: „Ha pedig megkérdi valaki: Miféle sebek ezek a melleden? – azt fogja felelni: Barátaim házában vertek meg engem. Kard! Támadj pásztoromra, bizalmas emberemre! – így szól a Seregek URa. Vágd le a pásztort, széledjen el a nyáj!” (Zak 13,6-7) A kard, amelytől Jézus sebeket kapott, Isten kardja. Valamilyen okból ő támadt a pásztorra, ő szélesztette el a nyájat.

De miért támadt rá? Nem hihetetlen, méltatlan, elképzelhetetlen, hogy éppen az Atya támadjon bizalmasára, a jó Pásztorra? Ugyanebben a fejezetben megtudjuk az okát ennek. Vagy inkább célját. A cél-ok nem más, mint az üdvösségünk. Valakinek ki kellett innia a harag poharát (Mk 14,33-34), ki kellett fizetni értünk a váltságdíjat, szabadulásunk árát, bűneink büntetését. A Fiú pontosan erre vállalkozott. Ha ezt borzalmasnak tartjuk, gondoljunk arra, hogy maga Jézus mennyire félt ettől! Dumbledore eltorzult arca, ahogy a horcrux elpusztításához szükséges italt próbálja lenyelni, nem is hasonlítható Jézus belső iszonyatához. Nem véletlen, hogy mikor Péter tagadta ennek szükségességét, ő kísértésnek látta a felajánlást, és hevesen utasította el magától. Mert ha van más mód, ő ezt nem csinálja végig. A Gecsemáné kertjében Lukács szerint Jézus vért izzadt, amikor erre a pohárra gondolt, Máté szerint háromszor is arcra borulva imádkozta: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26,39) Jézus halálos szomorúsággal mondta ki ezeket a szavakat (Mk 14,34).

Teljesen egyértelmű, hogy a pohár itt Isten haragjának a szimbóluma. Jézus folyamatosan ószövetségi képekre utal vissza, ez talán a legegyértelműbb kép az összes közül. A Zsolt 75,8-9 ezt írja: „Isten fog ítélni: egyiket megalázza, másikat fölmagasztalja. Mert pohár van az ÚR kezében, tele habzó, fűszeres borral. Ha tölt belőle, meg kell inni, még a seprőjét is le kell nyelni minden bűnösnek a földön.” Az Ézs 51,17-ben ezt olvassuk: „Ébredj már, ébredj már, kelj föl, Jeruzsálem! Kiittad már a harag poharát, melyet az ÚR keze tartott eléd, az öblös poharat, amelytől tántorogsz, kiittad, kiürítetted.” A Jer 25,15-16-ban: „Ezt mondta nekem az ÚR, Izráel Istene: Vedd el kezemből ezt a poharat, amelyben a harag bora van, és adj inni belőle minden népnek, amelyhez küldelek. Igyanak és tántorogjanak eszeveszetten a fegyver miatt, amelyet én küldök ellenük!” A pohár más helyeken is (pl. Ez 23,32-34; Hab 2,16) Isten bűn feletti haragját és ítéletét jelképezi.

Jézus semmitől nem félt jobban, mint az Isten haragjának poharától. „Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.” (Lk 22,44) Máté szerint annyira gyötrődött, hogy a tanítványait kérte, virrasszanak és imádkozzanak vele együtt (Mt 26,36-46), Lukács szerint pedig ekkor angyalok is erősítették őt (Lk 22,43). Talán erre utalva mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője is, hogy „könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból” (Zsid 5,7). De megértette, hogy ha meg akar bennünket menteni (és hát ezért jött), akkor ennek így kell lennie, akkor ez szükséges, akkor ki kell innia a harag poharát. Akkor nem lehetséges másképp. Akkor ez az Atya akarata, és akkor ez lesz az ő akarata is.

De miért van ezen a ponton ellenkezés Jézusban, aki egész életében, szüntelenül azt tette, amit az Atya, és azt akarta, amit az Atya, hiszen ő és az Atya egyek? Miért keletkezett törés az akarata és az Atya akarata között, aminek iszonyatos belső gyötrelmek árán tudta csak harmadszori nekifutásra alárendelni magát? A választ a pohár természetében érthetjük meg. A pohár az Isten vétkeink miatti haragjának a pohara, Isten átka, Isten elfordított arca. Mindannak az ellentéte, amit a Fiú az örökkévalóságtól kezdve, és egész földi élete idején is ismert. Attól rettegett, ami a kereszten be is következett: hogy Isten átka alá kerül (vö. Gal 3,13). Hogy Isten elfordítja tőle az arcát. Hogy megszűnik Isten arcának ragyogása, elszakad a vele való közösség átélésétől, és azzal szembesül, amivel csak lázadók és istentelenek szembesülhetnének: Isten haragjával. Az evangélisták szerint a kereszten így kiáltott fel: „Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) Ekkor szakadt rá az Isten átka, ekkor fordította el róla Atyja az arcát, ekkor borult rá a kárhozat sötétsége.

Mi meg ekkor váltunk szabaddá! Mert a halálával a mi váltságdíjunkat fizette ki. Ő is meghallgattatott istenfélelméért, hiszen az Atya mindvégig szerette őt, és szeretett bennünket is, és ő is szerette az Atyát, és csakis értünk, meg Atyja iránti szeretetből csinálta végig ezt a rettenetet. Hogy nekünk ne kelljen kiinnunk azt a bizonyos poharat, ha megtérünk hozzá és hiszünk az evangéliumban (Lk 24,46-47). A történet vége a feltámadás, de csak az támadhatott fel a megigazulásunkra, aki értünk, helyettünk, bennünket képviselve átment az ítéleten!